V. Eötvös Károly
V. Eötvös Károly
Sokan vagyunk még az élők sorában, akik Eötvös Károlyt láttuk, ismertük, mert hiszen ez a férfiú a nyilvánosság előtt élt, úgy magánéletében, mint közéleti szereplésében.
Mindennap lehetett őt látni Budapest legforgalmasabb helyén, az Andrássy út és Nagykörút sarkán lévő s Abbáziáról elnevezett kávéházban, ahol megvolt a maga asztala, a maga széke, a fekete báránybőrsüvege, amelyet kopasz fején viselt, mint valami fejedelem a hajadonfős kávéházi vendégek között: midőn hidegre fordult a külső időjárás. Máskor csak könnyű, fekete selyemsapkát nyomott a fejére a leggondosabban berendezett kávéházban is észlelhető léghuzam miatt.
Az Abbázia-kávéház volt Eötvös Károlynak öregségére igazi otthona, habár egyemeletes, ma már ódonnak látszó, sötétbarna háza a Próféta utcában minden kényelemmel (amennyi kényelem Eötvös Károlynak kellett) be volt rendezve. Itt, a Próféta utcában egy falra helyezett érctáblán mindössze ennyi volt kiírva: R. Eötvös Károly; a kávéházban még csak ennyi jel sem mutatta a nevezetes férfiú személyét, mégis mindenki ismerte a városban a csibukját, amelyből pöfékelni szokott, a dohány szitáját, amelyet elébe állítottak, valamint a megszokott kávésfindzsáját, amelyből kis kortyokban iszogatta a feketekávét. Ha vidéki vagy 569nevezetesebb vendég került a kerek márványasztal mellé, még borospoharak is kerültek éjfél felé az asztalra. Ritkán fordult ez elő, mert Eötvös Károly nem volt borissza ember.
Itt ült vagy huszonöt esztendeig minden éjszaka nádfonatú karosszékében legközelebbi ismerőseitől körülvéve. A Vajda asztalának nevezték asztalát, városatyák, politikusok jöttek-mentek körülötte, letelepedtek, meghallgatták anekdotáit, a hírlapírók feljegyezték, és az élclapokban, amelyek még számosan jelentek meg a jókedvű olvasmányokért hevülő Magyarországon, külön rovata volt a Vajdának, amelyben elejtett mondásait szorgalmas kezek feljegyezték.
Kerek, kopasz fejét, fehér, csüngő bajszát, ravaszdi kék szemét, elterpeszkedett alakját, keleties elterülését és nyugalmát a kerek asztal mellett, mind ritkábban és halkabban hallható hangját lassan úgy megszokta a kávéházba járó vagy a kávéház előtt elmenő pesti publikum, mint valami fővárosi szobrot vagy emléktárgyat, amelyet majd csak akkor keresnek, amikor annak egyszer hűlt helye lesz. Így voltunk Pesten a legkiválóbb férfiainkkal. Mondják, hogy hajdanában még Vörösmarty Mihálynak, legnagyobb költőnknek se köszöngettek az utcán, ha az mindennapi útjában keresztülballagott a Belvároson.
Eötvös Károly üldögélt, beszélgetett a kávéházban, néha még éjfél után is, mert minél öregebb lett, annál kevésbé tudott aludni. Néha már hajnalodott, amikor az álmos pincértől bekecsét kérte, mert nem akarta megérni, hogy egyedül maradjon az asztalnál, ahol annyi magyar bölcsességet, vidámságot, kalandot, történetet elmondogatott hallgatóinak, hogy végül a „legnagyobb hazug”-nak nevezték őt kortársai. Persze, nem rossz értelemben kell gondolni a szót, de 570bizony Eötvös Károly csodálatos memóriájában mind többen és többen kételkedtek, nem lehetett elhinni a hanyatló Magyarországon, hogy egyetlen koponyába, bármilyen nagy volt is: ennyi bölcselem, tudomány, emlék, élmény elfért volna.
Egyszer aztán Eötvös Károly nem ment el többé a kávéházba, de másfelé sem. Azt mondták, betegeskedik. Utóbb arról jöttek hírek, hogy elméjében megzavarodott. Csaknem magányosan, elfeledve halt meg Magyarország egyik legkiválóbb elméje, mert túlélte korát.
*
Eötvös Károly életvilága a legszebb és legérettebb a tiszaeszlári pör idején volt.
Ekkor volt egész férfi. Betegség, gyöngeség, szeszély és félelem nélküli, egész ember. Elméje frissesége vetélkedett testi frissültségével. Hódító volt, Napóleon. Az igazságot hódította meg, amikor egy egész világát a hazugságoknak győzte le.
1883. július 29-e volt az a nap, amikor azt a nevezetes ügyvédi beszédét elmondta a nyíregyházi törvényszék előtt, amely beszédnek (igaz, hogy hat óra hosszáig tartott) első eredménye az volt, hogy az eszlári vádlottakat felmentették, későbbi következménye az volt, hogy azóta elmúlt ötven esztendő alatt egyetlenegyszer sem bukkant fel a vérvád gyanúja, még a dajkamesékben sem.
Eötvös a maga emlékirataiban (A nagy per, amely ezer éve folyik s még nincs vége) azt írja, hogy nagyrészt rögtönözve, „kapásból” mondta hat-hét óráig tartó védőbeszédét.
Nagyon is igaza lehet Eötvös Károlynak ez állításában. A beszéd egyes részleteiben, midőn a szónoklási hév 571elragadta és messze ellendítette tárgyától, Nyíregyházától, a szemközt ülő bíróságtól és a lábainál imádkozó vádlottaktól. De még a hallgatóságtól is, amely oly áhítattal hallgatta, mint egy nagy színjáték nagy hősét.
De általában ez a Cicero szónoklataihoz hasonló ügyvédi beszéd apránként készült a nagy elmében, harminchárom napig, amíg a tárgyalás tartott, legalábbis foglalkozott azzal az ügyvédi székben üldögélő Eötvös Károly, hogy mit fog mondani, amikor majd rá kerül a sor. De ha harminchárom napig nem is gondolt volna mindig elmondandó védelmére, bizonyosan eszébe jutott a védelemnek az a része, amelyet a maga részére akart fenntartani, midőn a tárgyalás vége felé, az utolsó felvonás előtt, a védőtársai között kiosztotta a szerepeket, kinek miről és hogyan kell beszélni.
(Friedmann Bernát nem is volt megelégedve a „sikerével”, mármint azzal a szerepkörrel, amelynek betöltését Eötvös rábízta, még a tárgyalás végezete előtt elutazott Nyíregyházáról, amit bizonyára nem tett volna, ha meg van elégedve önmagával.)
De nem engedte volna azt Sternné sem, hogy Eötvös Károly talán „készületlenül” lépjen a bíróság elé.
Erről a bizonyos Stern Jenőnéről kevés szó esett az eddigi emlékiratainkban, amelyeket a tiszaeszlári pörről írtak, pedig ennek az Erzsébet királyné termetű, feketehajú, igen fehérarcú, lobogószemű asszonyságnak legalábbis volt annyi szerepe a magyarországi zsidók történetében, mint különböző bibliai asszonyságoknak, akikről az iskolákban tanítanak.
Sternné egyike volt a legeszesebb asszonyoknak.
Ha nem vidéki levegőben, a posztókereskedéssel egybekötött nagytrafikban tölti el elég egyhangú életét: 572bizonyára mások is tudnak róla az országban, mint a Szabolcs megyei gavallérok, akik egy időben mind szerelmesek voltak Sternnébe, nemcsak fejedelmi szépségénél, de zsenialitásánál fogva is. Ez az asszony többet tudott minden korabeli asszonynál: tudott bánni a férfiakkal. Tudott bánni velük olyanformán, hogy manapság a legdicsekvőbb morgó-temetőbeli csontgavallér se tudná Sternné személyét beleszőni csiklandós kalandjaiba. Engedelmeskedtek Sternné eszének, mindenkinek a nyitját megtaláló szavának, felejthetetlen, ambiciózus tekintetének a szabolcsi urak, tisztek, keresztények és zsidók. Mert soha senkivel se akart rosszat. Mindenkinek tudta ügyét-baját, de még a gondolatát is, mert őszintévé tudta tenni a férfiakat, amikor vele beszélgettek. És jótanácsot adni Sternné volt hivatva annak is, akinek már a pap se tudott vigasztalást mondani.
Sternéknél lakott Eötvös Károly nyíregyházi időzése alatt.
Itt volt kényelmes szobája, amelyet Sternné rendezett be, hogy a kiváló ügyvéd itt tanácskozhasson, dolgozhasson, pihenhessen. Ez a hűvös, légymentes, komótos lakás várta Eötvös Károlyt, amikor izzadtan, gyötrötten, párologva eljött a mindennapi, kánikulai forróságban töltött tárgyalásokról. Sternné nem beszélt, de még a gondolatát is kitalálta Eötvösnek.
Sohase volt, se azelőtt, se azután, olyan háziasszonya.
Életöröm, ötlet, frissülés volt ezzel az asszonnyal való társalkodás. Józan esze megmutatta a hibákat, amelyeket a férfiak elkövettek a törvényszéki tárgyaláson; látta, „érezte” egész arányaiban a bírósági eljárást, és a hangulatokról annál inkább értesítette Eötvös Károlyt, mert hiszen trafikjában jóformán mindenki 573megfordult.
Sternné hallotta először Eötvös Károly védőbeszédét, amint az a házában, szobájában tanulgatta azt, és az eszes asszonysággal közölte először, hogyan gondolná a zsidók tökéletes megvédését mostani nagy bajukban.
Sternné összevont szemöldökkel, nyílt elmével és a szavakon túli értelemmel hallgatta vendége előadását. (Stern úr maga, egy igen jóravaló és ritka becsületességű posztókereskedő nemigen avatkozott a dolgokba, mert az volt a neve, hogy a „süket Stern”.)
Az asszonyság megjegyzései, amelyeket a készülő védőbeszédre (és általában az egész védelmi rendszerre) mondott, nem maradhattak nyomtalanul.
*
Eötvös Károly (éppen háziasszonya révén) tudta azt, hogy a nyíregyházi nők rossznéven vették tőle, hogy a tárgyalás folyamán feltett kérdéseivel, amelyeket különösen az orvosokhoz intézett a tiszadadai hullára vonatkozólag: többször zavarba hozta a szemérmes nőket, úgyhogy azoknak arcpirulva kellett elhagyni a termet, mikor a legkényelmesebben elhelyezkedtek volna. Hiába, a nők még a törvényszék előtt sem feledkezhetnek meg szeméremérzetükről, mert hiszen ezzel legnagyobb varázsukról mondanának le.
– Eötvös egy neveletlen, goromba fráter! – hangzott itt is, ott is, ahol a nyíregyházi nők Eötvös Károly viselkedését megbeszélték. Különösen azokban a napokban, amikor a boncoló orvosokkal Eötvös újra ízekre szétszedte a szerencsétlen eszlári leány holttestét.
Erre a női hallgatóságra nem számíthatott tehát a 574védőügyvéd. Pedig a nők nélkül még a tiszaeszlári pört se lehet végleg elintézni.
Mit tett tehát Eötvös Károly?
Éppen Sternné útján „közhírré tette” a városban, hogy óvakodni fog védőbeszédében minden kétértelmű megjegyzéstől, és a női szerveket, testrészeket latin nyelven fogja felemlíteni. A bírák és a férfiak nagyrésze úgy is tud latinul, aki nem tudna: az meg kitalálja, hogy miről van szó.
Így is készülődött Eötvös a védőbeszédre.
A régi Magyarország legnagyobb védőbeszédének mondják Eötvös Károly beszédét, amelyet az eszlári vádlottak mellett elmondott.
Valóban nagy hatása akkor lett volna ennek a beszédnek, ha előzetesen a törvényszék már nem tűzi ki a békülékenység fehér lobogóját azzal a határozatával, amellyel Scharf Mórictól az eskütevés jogát megtagadja; ha Seyffert királyi főügyész-helyettes előzetesen el nem ejti a vádat az összes vádlottak ellen, mondják sokan, akik most ötven esztendő múltán az eseményekre visszagondolnak.
De Eötvös védőbeszédének mégis történelmi jelentősége volt.
Magyarország lelkiismeretét kellett megnyugtatni, amely a várható felmentő ítélet előtt e napokban talán jobban nyugtalankodott, mint akkor, amikor a vérvádat gonosz kezek napvilágra hozták.
Egy ország összevont szemöldöke és a nagyvilág újraéledt kíváncsisága fordult Nyíregyháza felé a pör újabb eseményei révén. Tagadhatatlan, hogy még nem volt egyhamar megelégedettség a vád elejtése miatt, különösen az alsóbb néposztályok elégedetlenkedtek, amelyek már beleélték 575magukat a zsidók bűnösségébe az esztendőnél tovább tartó izgatás révén.
De még maguk a józanabb zsidók is azt mondták:
– Nem így kellett volna ezt a pört elintézni!
Az elégedetlenséget az eddig elhangzott védőbeszédek sem tudták csillapítani. Friedmann, Funták, Heumann Ignác nem találták meg a hangot, amit ehhez az országos tűzveszedelemhez kellett volna intézni, hogy a tűz végleg kialudjék a lelkekben és elmékben. El kellett fojtani a megkisebbedett lángokat véglegesen, a hamu alá rejtőzködő tüzet meg kellett semmisíteni, hogy az alattomosan húzódó füstből fel ne csapjon újra a láng. Nem lehetett kialvatlanul hagyni egy tűzrakást, hogy az a legkisebb szélre megint fellobogjon, miután a tömegek lelkében még mindig volt elég gyújtható anyag.
Eötvös Károlynak kellett végleg eloltani a tüzet: azért volt nagy jelentősége az ő özönvízként áradó szavainak.
Így árad a Tisza, amikor már összegyűltek benne a mellékfolyók vizei. Így szakad a záporeső hosszú szárazság után, mikor a felhők megnyitják keblüket. De így omlik a könny is nagy, szívtépő fájdalom közepette. Ahogyan Eötvös Károly beszélt.
*
Eötvös Károly nagy beszédét úgynevezett deákferences, zsinóros attilában mondotta el, amint hogy mindenkor nagy híve volt Deáknak, ennek a dunántúli származású, tempós, szenvedélymentes politikusnak, akiről egy egész korszakot neveztek el Magyarország történetében.
Eötvös szerette a Deák Ferenc gesztusait is utánozni bölcselkedésben, nyugalomban, táblabíró modorban.
Itt, a szenvedélyes Nyíren, ahol a fiatal, lobogó, 576szabadságharcos Kossuth Lajos volt az úriemberek szívbeli ideálja: eleinte különös hatásúak voltak Eötvös szélesen hömpölygő, inkább csendre intő, mint cselekvésre késztető, dunántúlias kedéllyel elmondott szavai; csak akkor figyeltek fel igazában, amikor beszéde első fertályában váratlanul támadni, becsmérelni kezdte Székely Ferencet, az itt járt főügyész-helyettest, akinek hanyagsága miatt elvadult a tiszaeszlári vizsgálat.
Ez a Székely Ferenc főügyész-helyettes utazott ide Pestről annak idején, hogy az eszlári vérvád ügyében a vizsgálatot irányítsa, részt vett a tiszadadai hulla megszemlélésében, és akinek lanyhasága felbátorította az idevaló hatóságokat a vizsgálatnál tapasztalt erőszakosságokra. Csaknem azt mondta Eötvös Károly, hogy Székely Ferenc az oka annak, hogy már csírájában el nem fojtották a vérvádat.
No, ez a támadó hang már ígért valamit. Talán mégse oly flegmatikus táblabíró ez az Eötvös Károly, mint amilyennek látszik.
Az elnök megintette a főügyész-helyettes támadásáért Eötvöst. De tagadhatatlanul ügyes fogás volt ez a kirohanás az ügyvéd részéről, mert felizgatta az érdeklődést maga és mondanivalója iránt, amint a főügyészt „leszamarazta”, mint akkortájt mondták.
*
Nézzük most a feljegyzéseink során többször emlegetett budapesti hírlapírót, a kitűnő szemű Tóth Bélát: mit jegyzett fel Eötvös Károly beszédéből:
„A déli órákig kétszer tartott szünetet az elnök.
A közönség alig akart mozdulni a teremből, melynek levegője szinte tűrhetetlenné 577vált.
Eötvös egyedül nem látszott kimerültnek.
Hangja csengett, gondolatmenete ellenállhatatlanul ragadta magával a figyelmet.
Eötvös beszédének nagy része a pör orvostani részére vonatkozott. S jól mondta Eötvös, hogy Condé herceg öngyilkossága óta nem jutott ily óriási szerep a medicina forensisnek, mint ebben az ügyben, mi pedig azt mondhatjuk: soha védőügyvéd oly bámulatos biztonsággal, tudással és ügyességgel, mint ma Eötvös. Csodálatos szorgalom, még csodálatosabb éles ítélőtehetség kellett ahhoz, aránylag oly rövid idő alatt annyira behatolni a kórbonctanba, a szövettan és a törvényszéki orvostan szakemberek által is alig ismert rejtekeibe, amint Eötvös tette.
A dadai hulla azonosságát Solymosi Eszterrel oly kérlelhetetlen okfelhalmozással bizonyítgatta, hogy imponált azoknak is, akik pártkérdést csináltak a bűnügyből.
Mivel a teremben szokatlan nagy hölgyközönség volt jelen, Eötvös igen tapintatosan úgyszólván átsiklott a holttest nemi viszonyai felett; e tárgyról szólva kizárólag latin műszavakat használt.
Magát a vizsgálóbírót sem támadta oly élesen, mint a tárgyalások után hihettük; de sújtó ereje volt annak, amint felsorolta, mint halmozott össze a vizsgálóbíró minden kezébe akadt bizonyítékot a rituális gyilkosság erősítésére, és mellőzött szándékosan minden mentőkörülményt.
Közel hét óra hosszáig tartó beszédének végén, ahelyett hogy lankadt volna, egyéniségének egész fellobbanó élénkségével és teljes ércben csengő hangjával hirdette a kiengesztelődést, amely az ügy lezajlását vajha 578követné.”
*
Eötvös Károly beszéde miatt ezen az egyetlen napon délutáni négy óráig tartott a törvényszék tárgyalása. Soha ilyen későn nem ebédeltek az úriemberek Nyíregyházán, amely már vacsorának is beillett volna. Az utolsó vacsorának, amelyet az ítélet kimondása előtt költenek el könnyek között a vádlottak, aggodalmak között azok vádlói, mert már Eötvös beszéde után világosan érezte mindenki, hogy Magyarország lelkiismerete a szegény, nyomorult foglyok mellett döntött. Közelgett az ítélet napja.
