VI. „A 19. század egyik legfontosabb pörének ítélete”
VI. „A 19. század egyik legfontosabb pörének ítélete”
Ónody Géza elvonulva Eszlárra, a magányba, az önkéntes számkivetésbe, mint példaképe, a régi római férfiak tették, ha a fórumon balszerencse érte őket, minden beszédtémáját, amelyet a helybeli postahivatalban kibontogatott: Webb kapitány jelentette.
Ez a bizonyos Webb kapitány, a világ egyik legjobb tengerésze és legbátrabb férfia volt. Többször körülvitorlázta már a földgömböt, de a legbüszkébb úszótudományára volt. Úgy úszott, mint egy delfin.
Egyszer már átúszta a viharos La Manche-csatornát Anglia és Franciaország között, most pedig Amerikában, a meggazdagodás hazájában bukkant fel Webb kapitány, ahol tízezer dolláros fogadást tartott arra nézve, hogy átússza a Niagara-zuhatagot, amit még senki sem tett előtte.
A magyar újságok is bőséges tudósításokat közöltek ez időben Webb kapitány világhírű fogadásáról, és Ónody Géza látszólag a bátor tengerész mellett drukkolt, míg 579közben leveleket írt Nyíregyházára, Szalay Károly ügyvéd úrnak, hogyan lehetne az eszlári pört tovább folytatni.
Éppen ezért nem tudott megnyugodni, mert ellenfeleinek oly „kihívó, elképesztő” sikerük volt…
Indítványozta az ügyvédnek, hogy Scharf Móricot még egyszer ki kell hallgatni a törvényszék által, ítélethirdetés előtt, mert Móric vallomásai éppen azért voltak olyan „hézagosak”, mert a fiúi szeretet visszatartotta attól, hogy nyíltan atyja ellen valljon. Most már mindenkinek látni kell, hogy Móric a pör folyamán atyját, az öreg Scharfot mindenképpen kímélni akarta a vallomásaiban, atyjára mindig úgy hivatkozott, mint távollevőre, akinek az egész gyilkossághoz tulajdonképpen semmi köze se volt. A kolduszsidó csalta be Esztert a templomba, a sakterek végeztek vele, atyja csak az ő (Móric) híradásából tudta meg, hogy voltaképpen mi is történt a templomban…
Apró papírszeletekre írta Ónody Géza titkos üzenetét, és megbízható emberekkel küldte Nyíregyházára, Szalay Károlynak.
De az állandóan azt válaszolta, hogy a reménységnek utolsó szála is elszakadt, a törvényszék tagjai végleg azon befolyás alá kerültek, amely ellenzi az eszlári pör folytatását. „Talán a képviselőházban lehetne még valamit tenni!” – üzent vissza Szalay az eszlári képviselőnek, akinek valóban módja lehetett volna felszólalni az országgyűlésben. De az országgyűlés szünetet tart őszig; Tisza Kálmán nem ok nélkül tűzette ki nyár közepére az eszlári pör tárgyalását, nem akarta, hogy annak viharai az országgyűlés rendjét is megbontsák … Így levelezgetett a két kiváló úriember, akik bizonyára igen szép eredményeket érhettek volna el az életben, ha azt az 580energiát, amit fölöslegesen az eszlári vérvádra pazaroltak, más irányba, hasznosabb, nemesebb célra használták volna fel.
Most már, ötven esztendő múlva, elmondhatjuk, hogy az eszlári vérvád kifejlesztéséhez, megépítéséhez, világhírűvé tételéhez legalábbis annyi erőkifejtés kellett, mint annak elnyomásához, megsemmisítéséhez.
Pompásan, kápráztató ügyességgel, szinte szemfényvesztő valószínűséggel volt kiépítve ez a tizenkilencedik századbeli csapda, amelyben a jómódú zsidóságot a kolduszsidóság révén akarták megfogni. Az események, a helyzetek, a tanúk, az ötletek, kezdve Scharf Móric vallatásától, egészen a hullacsempészet szokatlan szenzációjáig, egy percre sem voltak unalmasak; percről percre, napról napra, amint egy esztendeig egymást követték, még az életunt, úgynevezett „blazírt” kedélyeket is érdekelték.
Ha színdarabnak vagy regénynek írja meg egy költő a cselekményt, mielőtt az a valóságban lejátszódott volna, akkor is világsikere van az eszlári mesével.
Csakhogy az történt, hogy az ötletek, az új kitalálások elfogytak, nem lehetett tovább fokozni az érdeklődést az eszlári vérvád iránt, amikor a vizsgálóbíró mindent apróra kihámozott, és mindenben a mesemondóknak adott látszólag igazat.
Jöttek a kutatók, a hitetlenek, az okoskodók, a gondolkozók, akik akkor mentek neki az eszlári vérvád légvárának, amikor az legszebbnek, legjobban megalapozottabbnak, szinte örökéletűnek látszott…
Jöttek az illúzió nélküli, szkeptikus, élestekintetű ügyvédek, orvosok, hírlapírók, akik felfedezték a vérvád hatalmas építményének hibáit, mint ahogy a világhírű Lánchídon 581is felfedezte a legendabeli suszterinas az egyetlen hibát, tudniillik hogy a kőoroszlánnak nem volt nyelve, amiért a híd építője a mese szerint a Dunába ugrott.
Az eszlári vérvádnak nem volt magja. Nem volt igazsága.
Ott volt körülötte minden szükséges díszlet, amely az ilyen gyilkosságot, ha megtörténne: körülvenne. Ott voltak a sakterek, az eltűnt leány misztériuma, a mesebeli szerencsétlen özvegyasszony, a pompás csendbiztosok, akik mindenkit kivallattak, akik kezük közé kerültek, a kétségbeesett zsidók, a tudattalan tutajosok, a vizsgálóbíró, aki szenvedélyesen felkutatott minden nyomot, amelyet megmutattak neki. És ott volt főként az elferdített históriai múlt, amely a zsidók hasonló eseteiről tud visszaemlékezést. És a néplélek hiszékenysége, amely hozzáértők mesterkedése révén jobban hajlott az antiszemitizmus felé, mint valaha.
Ha egy csepp igazság lett volna az eszlári pörben: nem szabadulhatott volna abból senki, ha a világ minden okos embere összefogott volna. Nem szabadulhatott volna, ha csak egyetlen ruhafoszlányt, vércseppet vagy hajszálat találnak a zsidótemplomban vagy a vádlottak kezén. Ha csak egyetlen nyom bizonyul valónak az ezernyi nyom közül, amely valószínűvé tette volna a „vallásszertartási” gyilkosságot.
Az emberek kitervezték ennek a rettentő bűnnek a lehetőségét és meséjét, de jött a végzet, és megsemmisítette az emberi agyvelők munkáját.
*
Az ítélethirdetés napja, augusztus 3-a elkövetkezett.
Forró nyári nap volt, csak az a por szálladozott Nyíregyháza felett a szélcsendes időben, amelyet a város felé közelgő szekerek, hintók, talyigák 582felvertek.
A katolikus torony óráján már délfelé közeleg az idő, amikor az itt ritkán látott kakastollas csendőrök, hajdúk, börtönőrök megszállják a bíróság épületét. (Pandúrnak már híre-hamva sincs ebben az időben, a pandúrvilágnak az eszlári pör után végleg lealkonyult Szabolcsban.)
A házfalakon mindenütt Graefl József Szabolcs megyei főispán hirdetménye látszik, amelyben csendre, nyugalomra, a törvényszék iránti tiszteletre inti a közönséget. A József főhercegről nevezett honvédkaszárnya udvarán teljes készültségben áll a huszárosztály, amely az első riadóra kiront a laktanyából, és előre meghatározott terv szerint megszállja a várost. Ugyancsak készenlétben állnak Debrecenben, Miskolcon, Ungvárott a bakák, akik a távirati hívásra különvonaton jönnek Nyíregyházára, ha zavargás törne ki a városban.
A törvényszék előtti tér feketéllik az embertömegtől. Erre vonulnak el a vádlottak, hogy ügyükben az utolsó szót meghallják. Tizenkét börtönőr és huszonnégy csendőr veszi körül a sokat szenvedett zsidókat, amikor az embertömegen átvezetik őket. Éppen olyan szomorúak, lekopasztottak, kókadtak, mint azelőtt. Eddig csak volt valami megélhetésük a börtönben, kosztot kaptak államtól, jóemberektől, új ruhát a hitközségtől, de mi lesz most, amikor többé nem vádlottak? Hová, merre mennek elszegényedettségükben, megjelöltségükben, foglalkozásnélküliségükben?
Igaz, hogy híre jár, hogy a mindenható Eötvös Károly néhány száz forintot összegyűjtött a részükre, senki se megy el üres kézzel a börtönből, de hát kezdhetnek-e új életet, amikor a régi végleg rombadőlt? Ki mehetne vissza közülük Eszlárra, ahol megszoktak? Kinek volna kedve azokkal a falusi emberekkel újra együtt élni, akik ellenük 583vallottak?
Sokkal több problémája van a kiszabadulása előtt álló rabnak, mint annak, aki tudná, hogy még egypár esztendeig, büntetése kitöltéséig, az állam felügyelete, védelme és ellátása alatt marad.
Azt mondják, hogy leglevertebbek voltak az eszlári zsidók az ítélet kihirdetése napján, amikor nem kellett többé bizonyítani ártatlanságukat, nem küzdött az igazságuk mellett többé senki, hanem magukra hagyatva, kiszabadulva indulhatnak megint neki az életnek.
Csak Scharf József, a templomszolga volt kemény, elszánt, határozott, egészséges, mint az egész tárgyalás alatt.
– Elsősorban a fiamat akarom vissza! – mondogatta, amikor közölték vele, hogy kiszabadulása küszöbön van.
A fiát akarta!
Ez volt egyetlen célja, amikor fegyveres őrei között utoljára ment a bíróság elé, hogy meghallgassa, amit jóelőre mindenki tudott, a bíróság felmentő ítéletét.
*
A bíróság fekete kabátban, úgynevezett Ferenc József-kabátban állt Ferenc József arcképe alatt, amikor a király nevében kihirdette a felmentő ítéletet.
Korniss Ferenc elnöknek reszketett a papiros a kezében, mélységes felindulás volt érezhető a hangjában, amidőn felolvasta a bíróság ítéletét. A csaknem negyvennapos tárgyalás kimerültsége volt látható e remek korpulenciájú, nagyeszméjű, páratlan idegrendszerű férfiún, aki talán egyetlenegyszer sem vesztette el nyugalmát a tárgyalás folyamán. Most már az ő idegei is meg voltak őrölve, a fáradtság 584győzedelmesedett meskedett rajta is. Néha alig lehetett hangját érteni, amint hangja megcsuklott, mintha belsejében reszketne.
Mintha valami mérhetetlen panasz lett volna az elnök hangjában a félrevezetésekért, rosszindulatokért, gonosz szenvedélyekért, amelyeket a tárgyalás folyamán megismert.
Nem a diadal harsogott a hangjából, hanem a panasz az emberek rosszasága ellen.
Szinte egy csalódott, kiábrándult férfi hirdetett itt ítéletet a világ ostobasága felett. Szánakozva nézett végig a vádlottakon, és kiengesztelődve, megbocsátásra intette őket. A gyűlölködésnek nyomtalanul el kell múlni, amennyire erre emberi erő van.
Az elnök mindenkit felmentett a perben. Még a fegyelmi büntetéseket is visszavonta, amelyeket a tárgyalás folyamán kirótt az engedetlenekre, lármásokra.
Az igazság győzött a hamisság fölött. De mily rettenetes ára volt ennek a győzelemnek! – Ez hangzott ki az elnök szavából. Elgondolkozva, lehorgasztott fejjel hallgatott a közönség is, amely a termet megtöltötte. Maguk elé meredtek, mélyen elgondolkozva a felmentett vádlottak, a bírák, az ügyvédek, az emberek.
Egy nagy pert temettek el, amely izgalomban tartotta a világot… És most fáradtan álltak a sírásók a csatatér felett.
Csak Eötvös Károlynak volt lelkiereje, hogy felálljon, és néhány férfias szóval köszönetet mondjon a bíróság ítéletéért. Az egykori vádlottak magukbamerülve, örömtelenül, kókadtan várakoztak, holott már többé nem volt semmi 585várnivaló.
*
Csend volt Nyíregyházán.
Csak a távíróhivatal gépei zörögtek gépies egyhangúsággal ezen a napon is, mint negyven nap óta szakadatlanul éjjel-nappal. Mint egy malom kerekei, ahol egyformán megőrlik a tiszta búzát, mint a konkolyt.
