I. A törvényszéki tárgyalás vendégei: hírlapírók és más urak
I. A törvényszéki tárgyalás vendégei: hírlapírók és más urak
A csendbiztosok alkonyának mondják azt az esztendőt, amelyben a tiszaeszlári zsidók pöre Nyíregyházán a királyi törvényszék előtt elkezdődött.
M. kir. csendőrség van már mindenfelé az országban, a pandúrvilágnak befellegzett. Bőrös, gombos, rézpitykés pantallóikat a vándorszínészek vásárolják meg az öreg pandúroktól, és a hetyke csendbiztos, aki a betyárt elkergette a csárdásné szívéből, a kalendáriumokba és mesélőkönyvekbe költözött. (Vagy még rosszabb helyre, mint éppen Makry Ferenc, a híres virtusú borsod-szentpéteri csendbiztos, akit példaadás szempontjából a legfelsőbb ítélőszék jogerősen „hivatalos hatalommal” való visszaélés miatt két és félesztendei börtönre ítélték, miután előzetesen ugyanezért a vádért a miskolci királyi törvényszék felmentette. Megáll a világ a felsőbíróságok szigorúsága miatt, amikor csak arról volt szó, hogy egy tizennyolc éves suhanc a vallatás szünetében a csendbiztos istállójában felakasztotta magát! Most már aztán igazán nem volt kívánatos a csendbiztosi pálya.)
A Szabolcs megyei csendbiztosok között is sok változás történt, mióta a kakastollas legények a szuronyos Kropacsek-fegyverrel a vállukon betették a lábukat a vármegyébe. Recsky András (a híres Recsky Bandi) nyugdíjba ment mint a vármegye öreg szolgája. Sok szegénylegénnyel elbánt 356életében, de egyik derék betyárról se beszéltek annyit, mint éppen arról a pulykatojás-képű zsidógyerekről, a Scharf Móricról, akit az eszlári zsidók dolga felől „kikérdezett” Recsky Bandi, és a fiú elmondott mindent, sőt vallomását százszor is megismételte. Mégis Recsky Bandit okolták a Scharf Móric világraszóló mondókájáért! (Pedig meg se ismerné ma a fiút, ha látná a csendbiztos. Aminthogy a nyíregyházi tárgyaláson is azt mondta Scharf Móricra, hogy van olyan zsidófiú száz is Nagyfaluban és környékén.)
„Fegyelmivel” kapcsolatosan felfüggesztették mindenható állásából Vay Györgyöt is, a tiszalöki csendbiztost, miután „kitisztázott” mindent a hullaúsztatás dolgában, sorban megfogdosta a tutajosokat és zsidókat, akik a hullát a Felső-Tiszáról hozták, hogy bebizonyíthassák, hogy Solymosi Eszter nem úgy halt meg, ahogy mondták: késmetszés által az eszlári zsidótemplomban.
Más szelek fújdogálnak, letelt az idejük a vármegye régi hűséges szolgáinak. Tisza Kálmán parancsol Magyarországon. Azazhogy nem is Tisza Kálmán, hanem Rothschild. No majd meglátjuk, mit hoz a legközelebbi jövő, miután a régi embereket kisemmizték.
Róka Sándor, a büdi csendbiztos, Kovács, a nyíregyházi csendbiztos még talpon vannak ugyan, de pandúrjaik elszéledtek. Akit vénsége miatt a vármegye se használhatott szolgálatában, annak a sorsát igazán a jóistenre kellett bízni. Mire alkalmas egy kivénült pandúr? A pandúr nem szokta meg a kaszálást, de még a könnyebb munkát sem. Legfeljebb tán lóval tudna bánni, de akkor is leginkább a maga lovával, azt pedig eladta régen a cigányoknak, miután a ló is megvénült 357alatta.
Éppen Recsky Bandi búcsúvacsoráján mondta pohárköszöntőjében Vay György:
„Hálátlan kor, amely nem becsüli meg azokat az embereket, akik gondoskodtak évtizedeken át arról, hogy az országutakon ne a szegénylegények parancsoljanak az utasoknak, ne a betyár szedje a vámot, hanem a csárdás; ne üsse agyon egy szilaj legény az egész falu népét, ne lopkodják el a vándorcigányok még a gyerekeket is a tanyákról, falvakból, amerre elvonulnak. Csak utálni lehet ezt a korszakot a maga újdonsült, gyanús származású uraival, szolgalelkű tisztviselőivel, hivatal után kunyeráló fiatalságával. Nincs már gerinces ember ebben az országban. Talán Szabolcs volt az utolsó, ahol még élt a régi nemes virtus, de azt is tönkreteszik a zsidóperrel, amikor vizsgálat alá vesznek itt mindenkit, aki csak a száját is kinyitotta az »igazság« mellett. Hej, nagy az az átok, amit az a szakállas zsidó hozott a vármegyére, mikor börtönbe vetették. Nagyot változott a világ egy esztendő alatt. Van annak a zsidó imádkozásnak valami olyan hatalma, amely túlér a börtön vastag falán is. Nemhiába szaggatják a zsidók a szakállukat, mikor nagyon akarnak valamit az Úristentől elérni.”
*
A tiszaeszlári zsidók védőit nem fogadták ugyan muzsikaszóval az állomáson, mint nemrégiben a csángókat, de fenyegetve sem. Mélységes csend volt a városban, amikor Eötvös Károly egyszer úgy délelőtt tizenegy óra tájban megérkezett Nyíregyházára.
Egymagában jött. Szürke porköpenyegben és szürke esernyőjével, ami egyformán jó a napsugár és az eső ellen 358is.
Heumann Ignác, a nyíregyházi védőügyvéd várta a vonatnál.
– Hát a többi védőurak? Funták Sándor? Friedmann Bernát? Székely Miksa?
– Nem akartunk úgy jönni, mint valami komédiatrupp. Csak a színészek járnak társulatban, a herélők ketten járnak – mondta Eötvös Károly, amikor Heumannnal kettesben helyet foglalt egy talyigán. A talyigás ősi szokás szerint a ló farkára ült, és gyors ügetéssel vitte az urakat a város felé. Minden talyigás úgy hajt Nyíregyházán, mintha az élete függne a gyorsaságtól. Pedig csak arról van szó, hogy a mögötte jövő kocsis kapja a szemébe azt az áldott jó nyírségi port, amit a talyiga felver.
Messze volt még akkor az állomás a várostól. Az Ér folyó ingatag fahídján, a Zsandár-kocsma mellett zöldségeskertek, fatelepek között vitt az út. Erre jártak sétálni a régi nyíregyháziak. A gőzfürdőt akkor kezdték építeni ezen a tájon. No, lesz hová fürödni járni Benczi Gyula cigányainak, ha majd reggel muzsikával kísérik az urakat a fürdőbe.
Messziről a zöld, pohos lutheránus templom tornya állta útját a vasút felől érkező tekintetének. Jobbra a zsidótemplom mutatkozott a Szarvas utcán. Ez is országos nagyságú épület. „Portentum a zsidótemplomok között” – mondja Eötvös. Csak a katolikusoknak volt még akkor egy sárgatornyos kis templomuk a piacon. Az „oroszok” fehér temploma pedig olyan kicsiny volt, hogy észre is alig lehetett venni a közeli emeletes házak miatt. Karcsú, bádogfedeles volt a kakasos torony, annál szélesebb a kálvinisták poétapapja, Lukács Ödön.
Eötvös Károly a „süket Stern”-nél szállott meg 359Nyíregyházán, akinek nagytrafikja és híres szépasszony felesége volt. A kényelmes, úrias külsejű háza nem messzire esett a postaépülettől az Orosi utcán. Stern tulajdonképpen posztókereskedő volt, a nagytrafikot csak a felesége kedvéért vállalta, akinek a trafikban kedve volt trónolni, és a jövő-menő nyíregyházi urakkal diskurálni. A barna, megtermett, mindig jókedvű és szellemes asszonynak voltak „tisztelői” a vármegye távoli részében lakó falusi úriemberek között, akik otthagyták mohosfedelű, magányos, megunt kúriájukat, ha a híres Sternnétől egy szellemes mondást akartak hallani, vagy pedig egy doboz szivart vásárolni. („Soha olyan íze nem volt a trafikárunak mint akkor, midőn Sternné árulta” – hallottam fiatalkoromban tekintélyes úriemberektől. Sőt még legtiszteletreméltóbb nagyatyámtól, a Szabolcs megyei 1848/49-iki honvédek elnökétől is, aki mindennap elszívta az összes szivarjait, hogy mindennap meglátogathassa Sternnét a trafikjában.)
– Mintha az édesanyja ölében ülne Eötvös Károly, amíg Sternné pártfogásában van – mondták még azok a nyíregyházi úriemberek is, akik kivörösödött szemmel, indulatot fojtogatva ítélték meg az eseményeket. Sternné ablakait nem veretik be még akkor se, amikor már minden ablakot bevertek a városban az ifjúsági indulatok.
*
A városbeli sarokházakra, ahová máskor a színlapokat ragasztják: hirdetményt függesztettek a városi hajdúk. Krasznay Gábor polgármester felhívása volt a lakossághoz, amelytől elvárja, hogy nyugodtan, felindultság, izgalom nélkül viselkedik, amíg az eszlári pör törvényszéki tárgyalása 360folyamatban van, és idegenek érkeznek a vonatokkal; aztán, ha a vendégek elmentek: amúgy is elkezdődik a veszekedés, amely majd esztendőkig tart.
A városházát, amely egyúttal megyeháznak is szolgált, már kezdik láncokkal körülkeríteni. Kerekréthy Miklósnak hívják a városkapitányt, és néhány rendőrével még a szokásos talyigás-verekedéseknél is inkább a város másik felébe megy rendcsinálás szempontjából, az alvégről a felvégre, amikor éppen az alvégen bicskázzák egymást a rettenthetetlen talyigások. Ezek a piactér szélességében, utcák torkolatánál kifeszített láncok, amelyeket kézierővel elszakítani nem lehet: szükségesek voltak Kerekréthy kapitánynak a rend fenntartásához. Kit láncolnak meg kezénél, lábánál fogva a tárgyalás végén? Bizonyára az antiszemitákat, mondja a közvélemény, amely már nagyon kezd elkeseredni a városbeli felfordulás miatt. Főként a vendéglősök, kocsmárosok uszítanak leginkább, akikhez egyetlen idegen sem szállásolja magát, mert hiszen közismertek arról, hogy helyiségeikben egy álló esztendeig folytak az antiszemita gyűlések. A jelentkező idegenek mind privátlakásokban keresnek kvártélyt és kosztot. Persze, a zsidók kitesznek magukért! Nincsen olyan valamirevaló zsidófamília Nyíregyházán, amely vendéget ne látna magánál szívesen a hetekig tartó tárgyalás folyamán. „És mi erre vártunk egy esztendeig!” – panaszolják a vendéglősök.
Rózsakerti József és híres neje hiába bérelik ki az emeletes Európához címzett szállodát, vendégük ritkán akad, még a régi ferbliparti is szünetel a tárgyalás alatt, bár Rózsakertiné mindennap veres slafrokban mutatkozik, amit vidéki nők csak ritkán vesznek magukra, ha komolyan hódítani 361akarnak. S így antiszemiták lettek Rózsakertiék is, bár úgy a férfi, mint az asszony tagadhatatlanul zsidószármazásúak voltak. De egy cserbenhagyott, elkényeztetett szépasszony mindenre kapható elkeseredettségében. Az Európához címzett nagyvilágias szálloda a vékonyerszényű, de annál öblösebb hangú antiszemita kortesek tanyája lett. Húzta a cigány… de csak olyankor eredményesen, ha Szalay Károly, ama dunántúli ügyvéd, özvegy Solymosi Jánosné ügyvédje néha bevetődött párthívei közé. De hát minek is örültek volna igazában a tiszaeszlári vérvád egykori nagysikerű elindítói? Bary József, a híres vizsgálóbíró ugyancsak a csendbiztosok sorsára került: fegyelmi vizsgálat alatt van. Megyery Géza, az új vizsgálóbíró, akit Bary helyére tettek: inkább azon fáradozott, hogy az összekuszált bűnügyben rendet teremtsen, mint újabb letartóztatásokkal terjessze az akták tömegét. Maholnap szabadlábon lesz minden zsidó. Egy esztendőnél több múlt el azóta, mióta a zsidókat befogdosták.
…Megérkeztek a budapesti hírlapírók, de azok se a lármás, keserves káromkodástól visszhangzó Európába szállottak, hanem lehetőleg takarékos civilkvártélyra, miután hosszabb ideig szándékoztak a városban maradni.
Az idegenek jöttével szinte napról napra csendesebb lett a hangossághoz szokott Nyíregyháza, ahol egy álló esztendeig mindenki úgy eresztette ki a hangját, hogy az általános lármában nyoma legyen.
*
– Elzász és Lotaringia elrablása óta nem történt olyan disznóság ebben a században, mint az eszlári zsidók bebörtönözésével a tekintetes Magyarországon – mond a hebegő 362Tóth Béla, aki már ekkor is szerette a meglepő hasonlatokat. Rendkívüli hírlapíró volt: tudta, hogy a közönséget csak a szenzációk érdeklik az újságban és a szóbeszédben is.
Ugyanezért Kossuth utcai ablaka alatt, ahol egy női szabónál bérelt szobát nyíregyházi tartózkodása alatt, egy éjszakán megjelent a Kacsari-banda, és „nachtmusikkal” kedveskedett a rosszálmú hírlapírónak. Egy borízű hang vezénylete mellett huszonnégyszer elmuzsikálta a cigánybanda a hírlapírónak a
Zikcene-zakcene stb.
refrénű nótát.
Tóth Béla magában csikorgathatta a fogát, írhatott panaszt az Egyetértésbe (amelynek tudósítója volt), hivatkozhatott másnap „szeplőtelen” származására, atyjára, Tóth Kálmánra, a költőre, akinek szobrára már javában gyűjtenek és táncolnak Baján, édesanyjára, a jeruzsálemi zarándoknőre, a kegyes Majthényi Flórára, akinek révén a nagykállói Kállay-nemzetséggel is atyafiságban volt, a nyíri vinkó ízű hangot sokszor kellett hallania éjszakánkint, amikor szóban és írásban pártjára kelt a zsidóknak.
Tóth Béla bosszúságában egy kontradallal válaszolt a szabolcsi uraknak. Az emlékezetes nóta így hangzott:
… Azért van az árvakassza,
Hogy a dzsentri 363elsikkassza.
Hogy a dzsentri 363elsikkassza.
Egyelőre azonban Tóth Bélának kellett hallgatni a Zikcene-Zakcenét, amikor nyíregyházi tartózkodása alatt levelei a pesti Egyetértésben naponta megjelentek.
…Megjelent a városban ama Zarándy A. Gáspár nevű fiatalember, aki Steféziusnak és a pesti egyetemi ifjúság ellenőrzés végett kiküldött „polgárának” mondta magát. A bandzsatekintetű fiatalember nem kisebb emberre „pályázott”, mint Seyffert Edére, a királyi főügyész-helyettesre. (Talán párbajt akart az ügyésszel vívni? Azt talán nem merte volna még ez az elszánt, háborgó, mord fiatalember se, de mindenesetre „kellemetlenkedni” akart a főügyész-helyettesnek, aki véleménye szerint a zsidók pártján volt.)
Miután Stefézius úton-útfélen, a Török Péter sarki boltja előtt, a Gredig-cukrászdában, a Hársfa-vendéglőben szidalmazta Seyffert főügyész-helyettest, holott nem is volt boros állapotban, mint annyian mások, akik e napokban nyíri vinkóba ölték „hazafias bánatukat”, Stefézius a színházban csípte el a főügyészt.
A „színház” alatt azt a fából deszkázott épületet kell gondolni a Hársfa-vendéglő udvarán, amelyet a mai nemzedék már nem láthatott. Igazi vidéki színkör volt petróleumlámpásaival, fapadjaival, recsegő, ingadozó karzatával. A primadonna rizspora az első sorban ülő gavallérok fekete kabátjára repült, és a színésznők harisnyakötőinek színéről nem lehetett vitatkozás. A kövér komikusnak valóban olyan szaga volt, mint annak a vendégnek volt, akit a Hársfából, söröskriglije mellől szólít a színfalak elé az ügyelő. A nézők hallhatták egymás szívdobogását, ha a színésznő szép lábával a levegőbe rúgott.
A színkörben csapott le Seyffert főügyészre 364Stefézius.
A főügyész páholyban ült, Stefézius pedig a földszinten, Elek Mihály huszárkapitány és Vay Sándor, a férfiruhában járó grófnő társaságában. Talán a százados kardja és az excentrikus grófnő meghódításának terve adta az ötletet a feltűnni vágyó fiatalembernek, hogy kitartó „fixírozás” után névjegyét küldte a színházi páholyban helyetfoglaló főügyésznek. A névjegy hátára előbb irónjával igen sértő szavakat írt, és a névjegyet se tette borítékba, amikor azt a „páholynyitó” asszonynak átadta.
A főügyész a névjegy megtekintése után szégyenében elvörösödött, mert hiszen páholyából előre látta (és hallotta) a sértő merényletet, amely a földszinten ellene készült. Kabátját vette, és elsietett a színházból. Stefézius diadalmasan nézett körül, és ezentúl ő tapsolt leghangosabban a „Kis herceg”-nek a színkörben. Minden tánclépését megújrázta volna a karzat dörgő részvételével a kisasszonynak, akit egyébként Elek Mihály kapitány úr éppen úgy huszárőrjárattal őriztetett, mint a tavalyi primadonnát.
Ám a júniusi estén, a színházi előadás után nem múlt el minden incidens nélkül a „Kis herceg” további ünneplése a hársfák alatt, ahol vacsorához terítettek.
A városi alkapitány jelent meg, és Zarándy A. Gáspárt, más nevén: Steféziust a rendőrségre vezette kihallgatás céljából.
Elek kapitány úr tiszti rangjánál fogva természetesen felette állott a rendőri beavatkozásnak, a férfiruhás grófnő pedig ilyen időben, holdvilágos éjszakán, amúgy sem sokat törődött a színésznőkkel, hanem egy városbeli úrileány, bizonyos Eszéki Vilma ablaka alatt „fenszterezett”.
A férfias Vay Sarolta grófnő egy hét múlva el is 365szöktette a törvényszéki bíró lányát Nyíregyházáról, de Steféziusnak már másnap távozni kellett a városból, olyasvalamit mondtak neki azon az éjszakán, amelyet a rendőrség épületében töltött.
*
Megérkezett Günther Antal, aki később Magyarország igazságügyminisztere lett, de akkor csak mint egyszerű gyorsíró, igaz, hogy „hites” gyorsíróként vett részt a törvényszéki tárgyaláson, és jórészt neki köszönhető, hogy megbízható feljegyzések állnak rendelkezésünkre a nagy per meneteléről a törvényszék előtt. A szemüveges fiatalember nagyon szerényen viselkedett. Sohase kérdezte tőle senki, hogy a „sakter-párthoz” vagy antiszemita párthoz csatlakozna-e, ha tőle függne?
… A hatvanhetedik kiegyezés után bizonyos kerekded, választékos, tekintély tartó szólamok jöttek divatba, az úgynevezett hivatalos magyar nyelv, amelyet köztisztviselő, bíró, ügyvéd, törvényhozó használt, ha mondanivalója volt. Parasztember nem értette meg ezt a beszédet, de még minden iskolázott ember se egyszeri hallásra. Ezen a nyelven írták a hírlapok vezércikkeit, a képviselők beszédeit, és mondták a felköszöntőket a banketteken. Ezen a nyelven beszélt Nyíregyházán Futtaki Gyula, a félhivatalos kőnyomatos szerkesztője, de Antalik Károly, Weisz Julián, Singer, a Neue Freie Presse tudósítója is, ha szóhoz jutottak. Vezércikkszólamokat mondogattak a sóstói sétányokon és ahol meghányták-vetették egymás között az eseményeket. Mintha megannyi Péchy Tamás beszélt volna a képviselőház elnöki 366székéből.
…Megérkezett Istóczy Győző, a híres antiszemita képviselő, mégpedig, mint mondták, egyenesen a váci államfogházból, ahol Wahrmann Mórral, a magyarországi zsidóság vezetőjével való párbaja miatt büntetését ülte. A Sóstón majálist rendeztek a tiszteletére, de éppen maga Istóczy vetett véget az ünneplésnek a könnyekig meghatott hazafiak között azzal a tréfás kijelentésével, hogy a párbajban amúgy sem eshetett volna semmi baja, mert azt Komjáthy Béla pisztolyaival vívták, amely pisztolyok még senkiben sem tettek kárt.
…Fiatal és életvidám hírlapíró volt itt Rákosi Viktor, aki bátyja, Rákosi Jenő lapját képviselte a törvényszéki tárgyaláson. Csak mindennap a postától rettegett, amely a Budapesti Hírlapot hozta. Vajon milyen szempontból ítélt meg a másnapi vezércikkben a vérengző Kaas Ivor az ő ártatlan tudósításait, mily félelmetes keretet ad a báró nyíregyházi leveleihez a lap élén írott cikkében? Hiába emlegette a humoros Sipulusz nyíregyházi társasága előtt, hogy eszeágában sincs antiszemitáskodni, neki minden olvasójára szüksége van. A Budapesti Hírlap magatartása miatt azonban nem kerülhette el a hangos éljenzéseket, ünnepléseket, amelyekben a zsidóellenes iparosifjak részeltették. Férfiasan zengő baritonhangja miatt beválasztották a nyíregyházi dalárdába, innen már csak egy lépésnyire volt a népszerűség másik lépcsője: felvették az önkéntes tűzoltóegylet tiszteletbeli tagjai közé. Nagy dolgok voltak ezek. Nem mindenkivel estek meg Nyíregyházán.
Igaz, hogy Rákosi Viktor magasabb dolgokról álmodozott barátjával, Sümegi Vilmossal, akivel egy kvártélyon lakott, akivel éjjel titkon mulatozni járt. De az igazi ambíciók 367a két fiatalembert (Sipuluszt és Sümegit) a képviselői pálya felé vonzották, mert vajon megelégedett-e kisebb ranggal a nyolcvanas években tehetséges magyar ember? Nappal tehát a tárgyalásra érkezett országgyűlési képviselők között tanulta a parlamentáris modort, a honatyai hanghordozást, a politikai „sliff”-et a két fiatalember, mert külön társadalom törvényei uralkodtak a nemzet választottjai között.
Egy magyar képviselőnek volt a legkivételesebb helyzete ezen a világon, Sümegit nem elégítették ki a női sikerek, Rákosi Viktort a társadalmi kitüntetések: útjuk már a tiszaeszlári napokban magasabb cél felé indult.
…Komoly fiatalember volt Adorján Sándor, a félhivatalos Nemzet című lap Nyíregyházára küldött tudósítója, élénk és életvidám Devecseri Ignác, a Neues Pester Journal munkatársa, akitől mindennap lehetetlenségeket várt Bródy Zsigmond, a pesti kiadója: Mi lesz, Devecseri? – jöttek a sürgönyök. Devecseri, hogy kiadójának kedvében járjon, a tárgyalás folyamán vállalkozott Solymosi Eszter szerepének eljátszására, amikor a bíróság az eszlári zsidótemplomba kiszállott, hogy a gyilkosság lefolyását rekonstruálja, vajon látható volt-e az a Scharf Móric által említett kulcslyukon át? Devecseri vállalkozott a templom pitvarában Solymosi Eszter személyének helyettesítésére, míg a sakterek személyében az öreg Geist (a Pester Lloyd tudósítója) és Tóth Béla hírlapíró a földre teperték. Bródy Zsigmond meg lehetett elégedve munkatársa sikerével Solymosi Eszter szerepében, mert hiszen a zsidókat végül felmentették a gyilkosság vádja alól.
…Terebélyes, honatyás léptekkel sétálgattak a város itt-ott kövezett utcáin a tárgyalásra érkezett 368országgyűlési képviselők, Ónody Géza, Verhovay Gyula, Füzesséry, az egykori honvédtiszt. De jóformán naponként jöttek a vonattal idegenek, akik a törvényszék tárgyalótermébe egy pillantást akartak vetni, miután belépőjegyet úgysem kaphattak az aránylag kis terembe, a beállott kánikulában hamarosan továbbutaztak a poros városból. Csak azok a kaftános, messzi vidékről jött zsidózarándokok tartottak ki a legforróbb napokban is, akik a börtönnel szomszédos utcákban hitsorsosaikért imádkoztak a falhoz lapulva, szakállukat tépve, keservesen, mint nagy bibliai istencsapás idején.
A vádirat
És mindazoknak az uraknak és hírlapíróknak, akik e napokban a nyíregyházi akácfák alatt jártak-keltek, egy kék, hivatalos papirosra másolt irat volt a mindennapi olvasmányuk, a királyi főügyészség vádirata a tiszaeszlári pörben, amely így hangzott:
Tekintetes kir. törvényszék!
Gyilkosság bűntettével s illetőleg bűnpártolás vétségével terhelt Scharf József és társai ellen teljesített s az 1883. évi márc. 19-én 1072 bf. sz. a. kelt végzésnél fogva a nyíregyházi kir. ügyészséghez áttett vizsgálati iratok alapján vádolom:
1. Schwarcz Salamont (37 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyontalan tiszaeszlári sakter, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május hó 22-től vizsgálati fogságban 369van.)
2. Buxbaum Ábrahámot (26 éves, izr. vallású, nős, gyermekes, vagyontalan, ábrányi tanító, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május hó 25-től vizsgálati fogságban van.)
3. Braun Lipótot (27 éves, izr. vallású, nős, gyermekes, vagyontalan, sakter, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi június 5-től vizsgálati fogságban van.)
4. Wollner Hermant (56 éves, izraelita vallása, nős, gyermekes, vagyontalan, rendes lakhely nélkül, napszámos, írni, olvasni nem tud, büntetve nem volt, 1882. évi november 23-tól vizsgálati fogságban van),
hogy Solymosi Eszter tiszaeszlári hajadont előre megfontolt szándékból megölték.
5. Scharf Józsefet (41 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, kevés vagyonnal bír, tiszaeszlári egyházfi, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi május hó 22-től vizsgálati fogságban van.)
6. Junger Adolfot (58 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyonos, tiszaeszlári birtokos, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. május hó 22-től vizsgálati fogságban van.)
7. Braun (más néven Brenner) Ábrahámot (37 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, csekély vagyonnal bír, tiszaeszlári napszámos, írni, olvasni nem tud, büntetve nem volt, 1882. május hó 22-től vizsgálati fogságban van.)
8. Lustig Sámuelt (40 éves izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyonnal bír, tiszaeszlári kereskedő, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. május hó 24-től vizsgálati fogságban van.)
9. Weiszstein Lázárt (56 éves, izraelita vallású, nős, 370gyermekes, vagyonnal bír, tiszaeszlári bérlő, írni, olvasni tud, büntetve volt csalás, bírói zártörés és sikkasztás miatt. 1882. május 24. óta vizsgálati fogságban van), hogy
Solymosi Eszternek – Schwarcz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Herman által előre megfontolt szándékból történt megölését szándékosan előmozdították.
10. Vogel Amselt (50 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyonnal bír, tutajossáfár, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon lévő fehéregyházi lakos.)
11. Smilovics Jankelt (43 éves, izr. vallású, nős, gyermekes, vagyontalan, napszámos, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, 1882. évi július 11-től vizsgálati fogságban van.)
12. Herskó Dávidot (47 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyonnal bír, tutajos, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő szaploncai lakos.)
13. Grósz Mártont (44 éves, izraelita vallású, nős, gyermekes, vagyonnal bír, bérlő, írni, olvasni tud, büntetve nem volt, szabadlábon levő tiszaeszlári lakos), hogy
Schwarcz Salamonnak, Buxbaum Ábrahámnak, Braun Lipótnak, Wollner Hermannak, Scharf Józsefnek, Junger Adolfnak, Braun Ábrahámnak, Lustig Sámuelnak és Weiszstein Lázárnak segítséget nyújtottak arra, hogy terhükre eső bűntett miatt irányukban foganatba tett büntető eljárásnak sikerét meghiúsítsák.
A nevezetteknek ezen cselekménye: Schwarcz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Woller Herman ellenében a Btk. 278. §-ában meghatározott és ugyanazon szakasz szerint büntetendő gyilkosság bűntettének tényálladékát – Scharf József, Junger Adolf, Braun Ábrahám, Lustig 371Sámuel és Weiszstein Lázár ellenében a Btk. 278. §. és 69. §. 2. pontjában meghatározott és a 72. és 66. §. szerint büntetendő gyilkosság bűntettébeni részességnek tényálladékát – Vogel Amsel, Smilovics Jankel, Herskó Dávid, Grósz Márton és Klein Ignác ellenében a Btk. 374. §-ában meghatározott és a 376. §. szerint büntetendő bűnpártolás vétségének tényálladékát állapíthatja meg.
Indítványozom tehát, hogy a nevezettek emiatt, éspedig Schwarcz Salamon, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót, Wollner Herman, Scharf József, Junger Adolf, Braun Ábrahám, Lustig Sámuel, Weiszstein Lázár és Smilovics Jankel vizsgálati fogságuk fönntartása – Vogel Amsel, Herskó Dávid, Grósz Márton és Klein Ignác pedig szabadlábon hagyásuk – mellett vád alá helyeztessenek, ezen büntetőpernek tárgyalására a vádhatározat jogerőre emelkedésével határnap tűzessék ki, s arra a felsoroltak idéztessenek.
Indítványozza továbbá a főügyészség mintegy kétszáz tanúnak megidézését, köztük olyanokat is, kiket az elővizsgálat során nem hallgattak ki. A megidézésre ajánlott tanúk között van a két szolgabíró is, kik a holttest megvizsgálásánál közreműködtek, köztük vannak továbbá Vay és Recsky megyei csendbiztosok, Karancsay fogházőr s az orvosok: Trajtler, Kiss, Horváth s az egyetemi szakértők: Scheuthauer, Mihálkovics és Belky.
*
…1883. június 19-ikére volt kitűzve a tárgyalás napja. Keddi nap volt. A mostani nyíregyházi városháza piacra nyíló, emeleti nagyterme volt a tárgyalás színhelyéül 372megjelölve.
Korniss Ferenc, egy megtermett, kiborotvált állú, rövidre nyírott szakállú, gömbölyű, barnaszemű, negyvenes éveiben lévő, egészséges, erélyes, igen komoly hírben álló úriember volt a törvényszék elnöke. Felvette e reggelen Ferenc József-kabátját, és bírótársai, Russu és Gruden bírók társaságában elindult a világtörténelmi per tárgyalásának megnyitására.
Russu, az ügy úgynevezett előadó-bírója fiatalember volt. Szőke, kékszemű, egykedvű, igen higgadt, a bírói öntudat alatt szinte szenvedélymentes férfiú, akit az Úristen is bírónak teremtett. Gruden bíró azonban, a szavazó-bíró, amolyan törékeny, idősecske, finom alkatú férfiú volt, aki ugyan jellemszilárd, vasszívet hordott magában, de testi alkatánál fogva már előre gyöngének látszott arra, hogy a nagy tárgyalás szinte beláthatatlan napjait, heteit egészséggel végiggyőzze. Szürke hajával, finoman metszett arcával, úri, tartózkodó magaviseletével a halálosan zsúfolt tárgyalóteremben, az izzadó hallgatóság, a börtönszagú vádlottak, az ötletes és a ravaszság fegyvereit szegezgető ügyvédek között szinte idegenként ült ez a nobilis bíró, míg Korniss kézelőit felhúzva, ökölbe szorított kézzel, egy hadbíró keménységével, oroszlánként trónolt az elnöki székben, Russu pedig hideg egykedvűséggel, szinte másvilági higgadtsággal szemlélte bírói székéből a legizgalmasabb, legemberibb jeleneteket, amelyekkel a tárgyalás bővelkedett.
A finom, öreg bíró, Gruden Ernő valóban komoly rosszullétről panaszkodott, mikor a tárgyalás harmadik hetében az úsztatott hulla még mindig rossz-szagú ruháit kiteregették a törvényszék előtt. Helyét Fehér Barna pótbíró foglalta el, egy kistermetű, keskenyvállú, irodaszínű, papírszáraz modorú, szürke hivatalnok külsejű, de igen élesen figyelő bíró, 373aki a zsidók e nagy pörében, a legkülönbözőbb hazugságok és ritka igazmondások szövevényében egy pillanatig sem ingadozott, tévedezett. Amíg az elnöklő Korniss Ferenc szinte végítéleti meztelenségre, az utolsó ítélet napjára vetkőztetett le minden előtte elvonuló lelket, igazat és hazugot egyaránt, Fehér Barna ölébe eresztett kézzel ült, és mint későbbi életéveiben beszélte: mindig arra figyelt, hogy vallomástétel közben kinek vallanak a tanúk: a védelemnek-e vagy pedig az indulatoktól megvonagló hallgatóságnak? A legtöbb tanú ugyanis ebben a nagyhírű perben úgy lépett a bíróság elé, mint egy színész a színpadra vagy egy tanuló a vizsgára. Mindegyik emlékezetessé akarta tenni személyét, akármilyen kis része volt az eseményekben. Még az egyszerű, rendszerint nehézkes parasztemberek se húzódoztak a vallomástól, amikor a törvényszék előtt való szereplésüket az első percek után megszokták.
Kár, hogy az igazságszolgáltatás egyik urának se jutott eszébe megírni emlékeit e napokról, és teljesen rábízták azt a védőre, Eötvös Károlyra, aki bár kitűnő elme volt, művében, amelyet a „nagy pörről” írt, inkább író és védőügyvéd volt egy személyben, mint az események elfogulatlan krónikása.
Általában senki se volt elfogulatlan e napokban, mint ahogy nagy történelmi események idején, amelyek mindenkinek megmozgatják a lelkivilágát és a képzeletét: senki se mehet egy másik csillagra, talán a holdra, hogy onnan érzelem nélkül, pártoskodás, szimpátia vagy ellenszenv nélkül nézze a földi eseményeket.
…Talán most, ötven esztendő után a nagy pörnek: 374az összes történelmi adatok birtokában nyugodtabban és látóbban nézhetjük az akkori eseményeket, mint akkor, midőn azok frissek voltak.
