II. Egy törvényszéki tárgyalás Ferenc József korában
II. Egy törvényszéki tárgyalás Ferenc József korában
(A pesti főügyész megleckézteti a törvényszék elnökét, s ezzel megkezdődik a nagy per tárgyalása)
Keddi nap volt, 1883. június 19-ike, amikor Korniss Ferenc, a nyíregyházi királyi törvényszék elnöke megnyitotta a tiszaeszlári gyilkossággal vádolt zsidók ügyében a tárgyalást.
A tárgyalási teremben lévő padokon és székeken körülbelül háromszáz ember helyezkedett el. Közöttük Zoltán János, Szabolcs vármegye alispánja, Krasznay, a nyíregyházi polgármester, pazonyi Elek Mihály honvéd huszárkapitány, megyei és városi tisztviselők, a törvényszék szabadnapos bírái, ügyvédek, orvosok, gimnáziumi tanárok, tanítók és a környékből: a „Szabolcs vármegyei nemesség”, mint az akkori időkben mondták. Ez a „nemesség” jelentette a magyar úri középosztályt, amely még akkoriban falvakon, tanyákon, régi birtokainak maradványain lakott. Legalábbis annyian jöttek el, mint az elmúlt ősszel az agarász-bálra, azzal a különbséggel, hogy az agarakat és urasági cselédjeiket otthon hagyták.
De hölgyeiket magukkal hozták.
Ott ültek a nők a törvényszéki terem egy elkülönített részében, a bíróság háta mögött, félkörben, a legjobb székeken, amelyek a városban feltalálhatók 375voltak.
A legtöbben a szalongarnitúrájukból kölcsönöztek selyemfoteleket a törvényszéknek, amelyen majd a kölcsönadó női családtagjai a tárgyalás alatt helyet foglalnak. De nem voltak ritkák a címeres, diófa ebédlőszékek sem, amilyenben például Miklós Lászlóné, a megyei főjegyzőné, ez a legszebb katolikus asszony helyet foglalt mindennap a tárgyaláson, miután a törvényszékkel szemközt lévő régi katolikus templomban reggelenként imádkozott, és misét mondatott úgy az eltévelyedett pogányok, mint vádlóik, a törvényszéki urak lelkiüdvösségéért. Zathureczky Gyuláné Tiszadadáról, otthoni szalonjából hozatott ökrösszekérrel magának és jóbarátnőinek székeket. Egyik-másik idősebb falusi asszonyság, aki nem maradhatott otthon, és a nyíregyházi tárgyalást a Sóstófürdő hatékony látogatásával kötötte össze, a kézimunkáját (a harisnyakötését is) magával hozta a bíróság termébe. De kézimunkára nem volt alkalom a tárgyalás izgalmai miatt.
Zsidók nem voltak a hallgatóság körében.
Nem kértek az elnöktől belépőjegyet, de talán nem is kaptak volna. Ízléstelen dolognak tartották volna a híres szép nyíregyházi zsidónők, hogy addig mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, amíg hitsorsosaik perében döntés történik.
A nők koszorúja felett a falon zöld drapériában Ferenc Józsefnek az a fiatalkori arcképe függött, amelyen az uralkodó szakálla még barna volt. Ha a néző Korniss törvényszéki elnök vagy Ferenc József szakállát vette szemügyre, sok különbséget a kettő között nem találhatott.
Öt földigérő ablaka nyílott a teremnek a városháza erkélyére, amely erkélyről nemrégen Irányi Dániel beszélt a néphez, és amely erkélyről Vidliczkay József, helybeli ügyvéd úr megköszönte a város képviselői mandátumát. 376Általában erről az erkélyről hirdettek ki minden nevezetesebb eseményt, ez volt a város kellős közepe. Tudni vélték, hogy a vérvád dolgában hozandó ítéletet is erről az erkélyről hirdetik ki. (De ez nem történt meg, hanem sok esztendő múlva Kossuth Ferenc jelent meg az erkélyen, és beszédében atyja, Kossuth Lajos szavait ismételte, amely szerint „gyalázatos és abszurd dolog volt az egész tiszaeszlári pör”. A holt Kossuth Lajos helyett Ferenc fia vette át a térségről felhangzó éljeneket.)
*
Tíz óra volt, amikor az elnök a világtörténelmi pör tárgyalását megnyitotta, amely tárgyalás hivatva volt eldönteni, vajon „vallásszertartási” célból ölték meg Tiszaeszláron a zsidók Solymosi Esztert? (Ezzel a szóval nevezték a rituális vérvádat.)
– Vezessék be a vádlottakat!
Négy feltűzött szuronyos börtönőr tizenkét zsidót vezet a mellékszobából a bíróság elé. (A tizenharmadik késik…)
Elöl a „gyilkosok”.
Négy embert vádolt gyilkossággal a királyi ügyészség, ezek a következő sorrendben lépnek be.
Elsőnek Schwarcz Salamon, a tiszaeszlári sakter, aki Solymosi Eszter „torkát elvágta”.
Tóth Béla, a nevezetes magyar író, aki a tárgyaláson jelen volt, és jegyzeteket készített, a tiszaeszlári sakterről ezt írja:
„Kicsinyke, vézna emberke; kezei, akár egy gyermeké.
Rövidre nyírt hajából csak két nagy hajfürt maradt meg.
Homloka alacsony.
Bozontos szemöldökei alól mélyen ülő, fekete szemek 377villognak.
Sasorrú. Gyér, hosszú szakállát egyre sodorgatja vékony ujjaival.
Térdigérő lüszterkabátot visel, nyakkendőbe van pólyálva.
Magyarul jól beszél, de zsidós zsargonnal. Gyenge hangja megerősödött, mikor betanult frázisát kiabálta:
– Társadalom és természeti törvények tiltják a vérvevést, hát mi lehet az?”
A „gyilkosok” közül másodiknak Buxbaum lép be az ajtón. Tóth Béla jegyez az első sorban, ahol a hírlapírók ülnek.
„Buxbaum fiatal, kis ember.
Leányos tejképén alig serked még a bajusza, az állán lángvörös, hegyes szakáll.
Göndör fürtjei koszorúformára nyírva. Huncutkái gondosan kikunkorítva egészen fagylaltostya formára.
Kancsal tekintetű. Szavában sok humor, még több az elkeseredés.
A magyar nyelvet a börtönben tanulta meg, amelyet mulatságos zsargonban beszél.”
Harmadiknak a küszöbön Wollner Herman, a zsidó napszámos lép át, aki azzal van gyanúsítva, hogy Solymosi Esztert a tiszaeszlári zsinagógába becsalta, és elsőnek ragadta meg a pitvarban, hogy földre teperje. Tóth Béla ceruzája feljegyzi:
„Wollner Herman, a koldus zsidó visszataszító alak. Koromfekete, benőtt fej, puffadt, halavány vonások. Piszkos, szegényes ruhában van: csámpás lába nehéz csizmában.
Zsidósan beszél és 378zavarosan.”
A negyedik „gyilkos” ugyancsak egy sakter, akit Szatmár megyéből kerítettek elő a pandúrok, régebben Tégláson lakott. Ez az a híres Braun Lőbi, akivel annyi baja volt a hatóságnak, mert mindenféle gyanús írásokat találtak nála, amelyeknek írásjeleit eleinte senki se tudta elolvasni, végül is kisütötték, hogy azok zsidó imádságok a Lőbi kézírásában.
„Braun Lipót tipikus sakter, szúrósszemű, visszataszító külsejű, hosszúkabátos” – írja Tóth Béla.
*
A négy fővádlott után, akik jobbra sorakoznak fel a törvényszék előtt, belépkednek a gyilkosságban való segédkezéssel gyanúsított vádlottak, elsőnek Scharf József, a tiszaeszlári egyházfi.
Vörösszakállú, intelligens arcú, darabos, ingerült, elég jól megtermett, férfias férfi.
A legszimpatikusabb a vádlottak között.
Emelt fővel lép a bírók elé, mint aki tisztában van a maga igazságával. A falusi földművelők bátorsága minden szavában, olyan tősgyökeres, Tisza menti magyarsággal beszél, hogy még egy kis paraszti káromkodás is illene hozzá.
Mikor meghallja, hogy nem a fővádlottak, a „gyilkosok” között szerepel a neve, felkiált:
– Hát akkor én elmehetek? Engem nem vádolnak?
Második a sorban az egyházfi után Weiszstein Lázár eszlári ember, mintha Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című híres képéből lépne ki lengő, fehér hajfürtjeivel. „Zsidó farizeus”-nak mondja őt a krónikás.
És jönnek sorban a „bűnrészesek”, Junger Adolf, 379Braun, másként Brenner Lipót, Lustig Sámuel és Taub Emánuel eszlári lakosok, akik azzal voltak vádolva, hogy a zsinagógában végignézték „a téglási és tarcali metszők által lefogott, Wollner Herman által levetkőztetett és Schwarcz Salamon metsző által torkonmetszett Solymosi Eszter meggyilkolását”.
Az elnök előtt középen sorakoztak fel. Szomorú emberek, akiket a csaknem esztendeig tartó fogház ugyancsak meggyötört. Még csak nézni sincs kedve a publikumnak a kovászszínű arcokat, elrongyosodott ruháikat.
– Bezzeg ők nyugodtan végignézték a keresztény lány meggyilkolását – mond hangosan Ónody Géza, amikor a sajnálkozó hangulatot észrevenné. – Ez a különbség a zsidók és a keresztények között.
*
Most a balszárny telik meg, mégpedig a „bűnpártolókkal”, azaz a tutajosokkal, akik a tiszadadai hulla úsztatásával voltak gyanúsítva.
Belépdel Smilovics Jankel, akit a „rusznyák zsidók” legokosabbjának mondanak a vizsgálat alatt, mert minden kérdésre röptében tud válaszolni. Vörösszakállú, tétova tekintetű, mindig „egyezkedésre”, azaz üzleti megalkuvásra hajlamos, negyvenesztendős forma ember.
Eddig csak annyit „keresett” a mostani üzleténél, hogy a tárgyalás napjára új ruhát kapott ajándékba a nyíregyházi zsidó hitközségtől. A csendbiztos, akire eddig hallgatott vallomástételeiben: nem honorálta készségét mással, mint hogy börtönbe juttatta. No majd meglássuk, hogy tovább miként alakulnak a dolgok.
Bejön Herskó Dávid. Rongyos, keserves, csüggedt, 380aki bánatában nem fogadta el az új ruhát sem hitsorsosaitól, amelybe öltöztetni akarták a tárgyalás napjára. A földre néz, és a falujára, a családjára, a félbehagyott tutajozásra gondol. Vajon ki most a tutajsáfár a máramarosszigeti fakereskedőnél? A szállítás a Tiszán tovább folyik, még ha száz Herskót is bezárnak.
Jönnek Grósz Móric és Klein Ignác eszlári zsidók, akiket azzal gyanúsítanak, hogy szekéren vitték, gyékény alatt „árulták” a hullát a Tisza mentében, amíg arra megfelelő „kuncsaftot” találnak. Tiszaeszlárról Kereskényig kellett fuvarozni a hullát a szokatlanul meleg júniusi napokban, amíg túladhattak rajta. Éppen Vogel Amsel, a hullavevő nincs jelen. Vajon megint hullavásárban van?
A „bűnpártolók” az elnök baloldalán sorakoznak fel.
*
Amint ilyen szokatlan, katonai rendben állanak a zsidók: alig van közöttük valami különbség. Meglett, negyvenedik évében levő férfi majdnem mindegyik. Az arcuk olyan keserves, mintha „hosszúnapi” istentiszteletre jöttek volna össze. Állnak megtörten, mint talán az „utolsó ítélet” napján.
Ha annak a tavalyi keresztény leánykának a fehér szellemalakja nem suhanna néha a terembe, akit ezek az emberek állítólag láb alól eltettek: tán sajnálni is lehetne őket ügyefogyottságukban, bánatukban.
De most a terjedelmes, feketeszakállú, vállas, kerekfejű Eötvös Károly céhmester léptekkel jön végig a terem közepén, és felkapaszkodik védőtársai mellé az emelvényre. Egy darabig állva maradt, hogy végignézzen a felvonult emberein. Mint egy másik elnök az igazi elnök 381mellett.
Aztán rázökken a székre az asztal mellett, és ültéből bólint a tekintetes királyi törvényszék felé. Ez a szélesmellű úriember olyan öntudatosan viselkedik, mint aki már jóelőre tudja a magáét.
*
Az elnök megszólal; szava ünnepélyes, templomi zengzetével kondul végig a termen. Az ódon katolikus toronyból nem kevésbé ünnepélyes óraütés felel majd az elnök megnyitó szavaira:
– Ezen és a következő napokon megtartandó végtárgyalás hivatva lesz felemelni a rejtély azon fátyolát, amely Solymosi Eszter hajadonnak, Szabolcs megye Tiszaeszlár községében 1882. évi április 1. napján történt eltűnését borítja!
Az elnök kis szünetet tart, amely idő alatt körülnéz a felsorakozott vádlottakon. És így folytatja szépen hangzó bariton hangján:
– Ezen főtárgyalás hivatva van megállapítani, hogy ezen eltűnés körül valóban létezik-e bűntény, hogy a jelenlegi vádlottak a nekik tulajdonított bűnös cselekedettel jogosan terhelhetők-e, avagy hogy ezen eltűnést kiszámíthatatlan véletlennek vagy más, eddig ki nem puhatolható oknak kell-e tulajdonítani?
Szünet, amely abban az időben minden ceremóniásabb kijelentés után bekövetkezett a magyar közéletben, amikor a szavakkal még nem dobálóztak, hanem komolyan gondolták és érezték a szavak tartalmát.
– Hivatva van továbbá e főtárgyalás világot vetni arra, hogy az állított esemény valóban megtörtént-e, nem kigondolt ráfogás-e, hogy ezáltal a békésen együtt élő 382polgárok nyugalma felzavartassék, hogy egy vallásfelekezet ellen izgalom szíttassék, vagy gyűlölet terjesztessék.
Az elnök körülnézett a tárgyalási terem hallgatóságán. Csupa figyelmező, szinte várakozó arc előtte, amely arcok kérdőjelként várják szájáról a következő mondatot, amely végre nyíltan kimondaná, hogy a zsidók tiszaeszlári kereszténygyilkosságáról volna szó… De az elnök tovább kerülgeti a gyilkosság néven való nevezését.
– Mintha Tisza Kálmánt hallanám! – mondja a hallgatóság között Verhovay Gyula országgyűlési képviselő eléggé érthető hangon.
– Hivatva van továbbá felderíteni azt, hogy az állított cselekmény nem valami bosszú szüleménye-e, hogy ezáltal az ugyanazon vallásfelekezet egyeseinek tulajdonított valódi vagy képzelt társadalmi hibák a bíróságok félrevezetésével is és az egész vallásfelekezetnek erkölcsi kompromittálásával megtoroltassanak – hangzik az emelvényről az elnök szava, baloldalt Russu Gusztáv, a szőke, kékszemű előadó-bíró önkéntelenül bólint klasszikus fejével a klasszikus szavakra, Gruden Ernő, az öreg szavazó-bíró olyan megelégedetten néz maga elébe őszbeborult, magyaros arcával, mintha önmagát hallaná az elnöki székből beszélni.
De a hallgatóság számára fenntartott második sorban, ahol a tárgyalás előkelőségei, az országgyűlési képviselők ülnek: lángralobban a tekintete Ónody Gézának, úgy néz a zöldposztóval fedett elnöki emelvényre, mintha felgyújtani akarná, és kirúgja a széket maga alól…
Korniss Ferencnek meglibben a bajsza hosszú szára, de változatlan nyugalommal folytatja, mintha 383flegmatikusságát egész Magyarország ügyelné e percben a lüktetővérű, lángbaborult hallgatósággal szemben.
– A királyi törvényszék minden lehető körülményre gondosan ki fogja terjeszteni figyelmét, keresni fogja a bűnt, és kutatni fogja a bűnösöket, de egyszersmind ama részleteket sem fogja vizsgálat nélkül hagyni, amelyek lehetetlenítik a bűnt, és kizárják a bűnösséget, amelyek eshetőleg az események ráfogott voltára vezetnek!… A bíróság a törvénnyel kezében és az igazság érzetével a szívében lép a megoldás elé!
*
Az elnök most percnyi szünetet tart, mintha időt akarna adni, hogy szavain gondolkozzanak. Aztán a felsorakozott vádlottak felé int:
– Konstatálom, tekintetes királyi törvényszék, hogy a vádlottak közül csupán Vogel Amsel nincs jelen, amennyiben azonban a vádhatóságnak ezen tekintetben külön indítványa nem lenne…
Seyffert főügyész-helyettes: – Minthogy a tárgyalás előreláthatólag hosszabb ideig fog tartani, de talán még a mai nap folyamán is megjelenhet a vádlott, fenntartom magamnak, hogy későbben tehessek a netalán szükséges intézkedés iránt indítványt.
Vogel Amsel, a meg nem jelent vádlott volt azzal gyanúsítva, hogy a tutajosoknak az úsztatás céljából az „ál-Solymosi Eszter” holttestét először 384átadta.
*
Az elnök szava hangzik:
– A tanúk, különösen azok, akikre a mai napon szükség van, a jelentés szerint itt vannak. Mielőtt a főtárgyalást megkezdenők: a gyorsírók és a tolmács a szabályszerű esküt le fogják tenni.
A gyorsírók felsorakoznak az elnök emelvénye előtt. Ott van közöttük egy haloványarcú, egykedvű, ferde testtartású fiatalember is, Günther Antal, Magyarország későbbi igazságügyminisztere.
A tolmács, aki majd a hullaúsztató rusznyák tutajosok vallomását közvetíti, egy magyarosan pödrött, felsővidékiesen humorizáló, ravaszkás tekintetű huszti fiskális, bizonyos Baksay doktor, akivel majd sokat találkozunk a tárgyalás hosszú heteiben a Sósfürdő majálisain mint táncrendezővel és általában a jelen perceinek élő, jókedvű nyíregyházi társaságokban. (Baksay ügyvéd úr mindennel meg volt elégedve nyíregyházi mulatozása alatt: csak a helybeli rakétákkal nem, amelyeket a Sóstó felett szép nyári estéken felbocsátottak; Huszton furfangosabb rakétákat sütögetnek a majálisokon.)
Az eskütétel alatt egy kaftános, deresszakállú öregember furakodik a terembe, messzire emelve kezében a kék papirosra írott bűnügyi idézőjét. Ennek a papirosnak helyet enged minden hatóság ebben az időben.
Megérkezett Vogel Amsel, a tutajosgazda a tizenegyórás tokaji vonattal.
Most már tizenhárman vannak a vádlottak, és Vogel Amselnek mindenki, még az elnök is örülni látszik; habár kezet nem fognak vele.
Az elnök megkönnyebbülve szólal 385meg:
– A jelzett ügynek főtárgyalását ezennel megnyitottnak nyilvánítom.
Ezt idézte elő Vogel Amsel megérkezése. (Vajon, mi történt volna, ha Vogel Amsel meg nem érkezik? – törték a fejüket később azok, akiknek a tárgyalás változatos napjaiban néha szorongó érzéseik voltak.)
Most a közvádló áll fel az emelvényen.
A királyi főügyész-helyettes olyan fátyolozott, unott, szinte semmibevevő hangon kezdi beszédét, mintha legalábbis minden héten volna ilyen tárgyalása.
Olykor még az elnök sem hallja mesterségesen letompított hangját, nem beszélve a terem távolabbi részében üldögélő hallgatóságról.
Az elnök a főügyész-helyettes felé eső füléhez emeli a tenyerét, a terem hátsó részében némelyek követik Ónody Géza példáját, és felállnak ültükből, hogy minden szavát hallhassák a vádhatóságnak.
Lehet, hogy Magyarországon akkoriban az ügyészek ilyen szenvedélytelen, érctelen, lendület nélküli hangon beszéltek másfelé is, talán éppen azért, mert a korabeli nemzedéknek szokása volt, hogy legapróbb mondanivalóját is szárnyaló szónoklattal, de legalábbis lelkes pohárköszöntő formájában adja elő. Ezért csendesek az ügyészek.
Az ügyész úgy beszélt, mintha egy hetivásáros kofaperben szólalna meg a vádhatóság nevében. Annyira nem látszott érdekelni őt a szőnyegen forgó ügy, hogy még a vádlottak neveit, a „Schwarcz”, „Grósz”, „Klein” és hasonló egyszerű neveket is csak bizonyos habozás, irataiba való betekintés után mondta ki.
Más körülmények között ez az ügyészi lefékezettség 386bizonyára kellő hatással lehetett a hallgatóságra, csillapodtak a bíróság előtt újra fellobbanó gyűlölködések és haragok. De nem így most Nyíregyházán, ahol esztendők óta ágyúztak és bombáztak az indulatok a tiszaeszlári vérvád miatt.
Itt azt várták volna a szólásra emelkedő királyi ügyésztől, hogy maga is kifejezést adjon vádoló beszédében annak a felzúdulásnak, amely az emberek lelkét megrázta, amikor a zsidók szörnyű cselekedete tárgyalás alá kerül.
De nem…
Seyffert főügyész-helyettes percről percre unottabban beszél, amikor az eseményeket, amelyekért vádat emel: rekapitulálja.
*
Elmondja Solymosi Eszter eltűnésének történetét, „mintha egy csirkét keresne, amelyet a róka elvitt”. Szinte vállát vonogatja, amikor felemlíti, hogy nem vezetett eredményhez a hivatalos körözés sem, melyet a járás szolgabírója a nála tett feljelentés folytán május 4-én elrendelt.
– Eközben ajakról ajakra járt a könnyűszárnyú hír: asszonyok, hajadonok beszélik Tiszaeszláron Scharf József egyházfi alig ötéves Samu fiának egyes elejtett mondásait: „Atyus hívta be a leányt, megmosta, bevitte a templomba, a metsző bácsi megvágta… ” s több efféléket – mond az ügyész, és szinte legyint a kezével.
Ónody Géza pulykavörösen áll a második sorban, a melle szinte dagadozik a visszafojtott indulattól. Az ügyész az írásaiba pillant, és azt mormogja:
– Május negyedikén… Özvegy Solymosi Jánosné május 4-én is ismételten és most már határozottan 387szorgalmazta „a leányát elemésztett zsidók ellen a vizsgálatot”, ugyanazon szolgabírónál, kinek intézkedéséből Tiszaeszlár községi elöljárósága foganatosította azon előnyomozást, amelynek alapján a tek. kir. törvényszék május 12-én kelt végzésével a bírósági előnyomozást rendelte el, s ennek folytán vizsgálóbíró küldetett ki, akinek ugyanazon hó 19-én Tiszaeszláron megjelenésével bekövetkeztek az érdeklődés és rágalom napjai e Tisza-parti, csendes falura nézve.
– Rágalom? – sziszegte Ónody Géza, és a tárgyalási teremben mozgolódás támadt. Mi lesz itt, ha már a tárgyalás első perceiben rágalomnak nevezi a királyi főügyész a tiszaeszlári vérvádat? Ezt az embert küldte ide Ferenc József, hogy az igazság kiderítésében az ő személyét képviselje?
Seyffert főügyész a papirosai között lapozgat, mintha időt akarna adni a hallgatóságnak, hogy jól megfontolják szavait.
– Említett vizsgálóbíró a gyanúba vett zsidóknak rendőri felügyelet alá helyezése után Scharf Samu gyermeknél kezdte meg a kihallgatásokat…
– Scharf Samu gyermek a vizsgálóbírónak is elbeszélte, hogy Solymosi Eszter lakásukba jött, s hogy sokak jelenlétében egy nagy bácsi által annak nyakán késsel ejtett metszés után Móric fivérén kívül még ő is segédkezett a csurgott vérnek tányérban felfogásánál…
– Az atya és a tizennégy év körüli Móric fitestvér és a többi gyanúsítottak határozottan tagadnak minden tudomást Solymosi Eszter eltűnéséről, és akkori vallomásaikból csupán annyit tudhatni meg, hogy április 1-én három idegen metszőjelölt próbakönyörgést tartott a tiszaeszlári zsinagógában, s hogy abban az időben ott két nő társaságában egy ismeretlen koldus, a most már ismert Wollner Herman is 388tartózkodott.
– Ámde vizsgálóbíránk nem ad hitelt szavaiknak – mond a királyi főügyész-helyettes, és gúnyos mosoly futamodik át ajkán, mintha mélységesen lenézné az egész dolgot, amelynek magyarázatára még ezután (az öreg Scharf és Móric fia vallomása után is) annyi időt fecsérelnek a hatóságok.
Ónody Géza mellén keresztbe font karjai alatt hangosan vesz lélegzetet.
A hallgatóság ugyancsak gúnyos fintorokat vág az ügyész felé, miután annak arcán az első gúnymosoly megjelent. A bírák is elkomolyodva néznek az ügyészre, amikor „vizsgáló-bíránkat” emlegeti, holott ugyanez a bíróság már megtette a magáét Bary Józseffel szemben, amikor fegyelmi vizsgálatot rendelt el.
A terem leghátulsó részében, ahol a csendbiztosok és pandúrok várták az elismerő szavakat az esztendőig tartó nyomozásért a budapesti főügyésztől: csendes fészkelődés keletkezik. Nem így gondolták ők az ügyész vádbeszédét.
– Ámde vizsgálóbíránk nem ad hitelt szavaiknak – ismétli Seyffert –, s íme, Móric fiú, aki május 20-án a vizsgálóbíró előtt egész határozottsággal azt állította, hogy Solymosi Esztert még hírből sem ismerte, és nem tud felőle semmit, a következő napon Recsky András akkori csendbizos előtt, akinek nagyfalusi lakában Péczely Kálmán törvényszéki írnok felügyelete alá jutott a késő esteli órákban, íme, azon vallomást teszi, hogy atyja gyertyatartó eltételének ürügye alatt Solymosi Esztert az útról behíván, majd a náluk szállásolt zsidó koldus a nevezett hajadont a zsinagóga előcsarnokába vezette, itt a padlóra terítette, s ingig való levetkőztetése után téglási és tarcali metszők lenyomva tartották, Schwarcz 389Salamon metsző pedig annak nyakát késsel megmetszette, s veres tányérba felfogott vérét egy fazékba öntötte.
– E vallomást Scharf Móric a tek. kir. törvényszéknek, a vizsgálóbíró szóbeli jelentése folytán, május 23-án határozat nélkül tartott ülésben megerősítette.
– Vagyis: törvényszékileg hitelesíttetett Scharf Móric vallomása az akkori nyíregyházi királyi ügyész jelenlétében (Both Menyhértről, az öngyilkos ügyészről volt szó), aki sajnos elmulasztotta köteles kifogásait megtenni ezen, a bűnvádi eljárási szabályokkal meg nem egyező cselekmény ellen.
– Az ekként nyert alapon folytatta aztán a vizsgálóbíró lázas tevékenységét…
*
Most már aztán a nyíregyházi tek. kir. bíróság elnöke és bírói is egymásra nézhettek, amikor a törvényellenességet a tárgyalás megnyitásának napján a budapesti királyi főügyész-helyettes a szemükre lobbantotta.
Korniss Ferenc az emelvényről kinézett az ablakon, mintha csak régi jó szokás szerint azt kérdezte volna magában, hogy mért nem üt bele a sistergő istennyila ebbe az ideküldött idegen ügyészbe, aki, ahelyett hogy az eszlári zsidók dolgát emlegetné, kemény kritika alá veszi a törvényszék eddigi eljárását?
Ebben a pillanatban, mintha teljesült volna az elnök óhajtása: olyat dördült a piac fölött az égboltozat, hogy a törvényszék épületét alapjától megrázta.
Egyike azoknak a nyári zivataroknak, amelyek a Nyírségben szokásosak, tört ki a város felett, szinte pillanatok alatt. Az égboltozat elsötétült, és egyik mennydörgés a 390másik után reszkettette meg a levegőt. Szinte meginogni látszott a téren álló katolikus templom, tompa dobpergésként szakadt le a záporeső.
Korniss Ferenc, aki nyírségi ember módjára hozzá volt szokva az efféle váratlan égiháborúkhoz: visszanyerve fölényét, kényelemben hátradőlt székében, szinte felderülve, kérdőleg nézett a hirtelen elhallgatott királyi főügyészre, vajon mivel vádolja még az eszlári zsidók helyett a nyíregyházi törvényszéket?
Amilyen váratlan tombolással avatkozott az égiháború a bíróság tárgyalásába, olyan hirtelenséggel vonult tova a város felől, amelyre most az egész művelt világ figyelme volt irányítva. Ahol emberek laknak a földön: mindenütt tudtak a zsidók rituális pöréről. Egy vallásnak a történetéről van szó. Vajon bebizonyosodik-e a vád, hogy a zsidók „vallásszertartási okból” metszették el Solymosi Eszternek a torkát?
A főügyész szavaira, miután azoknak szokatlan élessége meghökkentette a hallgatóságot, kettőzött figyelemmel hallgatott a zsúfolásig tömött terem, amelyben a krónika szerint annyian voltak, hogy „egy gombostűt sem lehetett volna a másik mellé tenni”.
A főügyész hangja emelkedett:
– Mint mondtam, lázas tevékenységgel folytatta a vizsgálóbíró az előnyomozást. Látjuk őt jönni-menni, kutat a tiszaeszlári zsinagógában és a házakban, megbolygatja a halottak sírjait, vérnyomokat, hullát keres a közelben és a távolabbi vidéken, nyomoz a föld alatt, a vízben és a szárazon; ámde sehol nyoma az élő vagy a halott Solymosi Eszternek.
A főügyész hangjában csendesen ismét valamely 391szokatlan megvetés érezhető, amint a vizsgálóbíró munkáját pontról pontra felsorolja.
Odavetőleg említi meg annak a két asszonynak a tanúvallomását, akik az állítólagos gyilkosság idejében segélykiáltásokat hallottak az eszlári zsinagógából. Özvegy Lengyel Istvánné, aki a zsidótemplom szomszédságában a föld alatti kiáltásokat hallja, sem özvegy Fekete Jánosné, aki a „kérdéses időben a zsinagóga mellett elhaladva onnan keserves sírást hallott”, és a templomajtónál két őrálló zsidót látott: nem mondhatott érdemleges dolgot, mert a vizsgálóbíró nem tudja kideríteni, hogy miért van tapasztás nyoma a zsidótemplom pitvarának a falán, sem azt, hogy mit jelent a gödör a zsidótemplom udvarán álló gémeskút mélyében…
Most már nyíltan gúnyolódik a pesti főügyész, amint elmondja, hogy miután „az előnyomozás gombolyagának a fonala elfogyott” a vizsgálóbíró kezében, a véletlen új nevezetes eseményről gondoskodott az immár befejezettnek látszó vizsgálat folytatásához. Július 18-án, tehát több mint tíz héttel Solymosi Eszter eltűnése után, a tiszadadai Csonkafüzesben egy női hullát húztak ki a Tisza folyóból, amely hullának Solymosi Eszterrel való azonosságát az első rátekintésre megállapítja a leányka legjobb barátnője, Szakolczay Julcsa, valamint Lóczy József és Juhász Andrásné tiszaeszlári lakosok. Míg özvegy Solymosi Jánosné, a gyermekét vesztett anya határozottan kijelentette, hogy az előtte fekvő meztelen hulla nem eltűnt leányáé.
A főügyész most rátért a tutajosok elfogására, a hullaúsztatás bevallására, majd a vallomások visszavonására, a hulla boncolására, a pesti orvostanárok felülvizsgálatára, az országos közegészségügyi tanács véleményére: miközben 392nemegyszer megállapította, hogy a nyíregyházi törvényszék egyes momentumoknál megint törvényellenesen járt el, helytelenül alkalmazott paragrafusokat, hibákat követett el az iratok megszerkesztése körül.
*
…De Korniss Ferencet, a törvényszék elnökét nyugalmában most már nem ingathatták meg a pesti főügyész-helyettes dorgálásként is hangzó mondanivalói. Olyan mozdulatlanul ült emelvényén az elnök, mintha őt is odafestették volna, mint feje felett Ferenc Józsefet.
Az elnök emberfeletti nyugalommal hallgatta tehát a főügyészi gáncsolódást; majd megfelel neki, ha rákerül a sor. Egyelőre hallgassuk, hogy milyen leckével indították el útjára Pestről.
– Beszédem elején megemlítettem már, hogy a múlt évi április elején a Mózes-vallásúaknak húsvétjuk volt, amelyről én azt tudtam, hogy a zsidók akkor hitelődeiknek Fáraó egyiptomi király sanyargatásai alóli megmenekülésüket ünneplik hálaimákkal, és hogy ez alkalommal annak emlékére, miszerint a menekülők kivonulásakor kovásztalan kenyérre voltak utalva: vallásutódaik hét napon át a macesz elnevezés alatt ismeretes tésztalepényekkel élnek.
– A néphit szerint azonban a zsidóknak húsvétkor keresztény vérre is szükségük van, amely néphit nemcsak a társadalom alsóbb néposztályában van elterjedve, hanem azzal még olyanoknál is találkozunk, akik a műveltebb osztályba sorozzák magukat.
– A vallásszertartási célból elkövetett gyilkosság gyanújából vannak itt a vádlottak padján Schwarcz Salamon és 393három társa… az inkvizitórius rendszer következtében… amely nem magyar történelmi… mert vitatlan élete hazánkban sohasem volt…
– Közbeszéd tárgyává lesz a tiszaeszlári eset, és a sajtó terén külön irodalom keletkezik annak alkalmából.
– Bizonyosnak hirdettetik a vallásszertartási gyilkosság, és a gyanúsítottak bűnösöknek kiáltatnak ki.
– Német- és Oroszországban már előzőleg van forrongás és mozgalom a zsidók egyeteme ellen. De a szertartási gyilkosság vádja csak nálunk támad fel.
– A nőcselédek a társadalom legalsóbb rétegeibe elhatott ijesztgetések következtében megrémültén menekülni igyekeznek a zsidóknáli szolgálatból; több hatóságnál feljelentések tétettek a szándékolt vagy véghezvitt vérvétel miatt.
– A magyar országgyűlés és a pártklubok termeiben viharos tanácskozások, és az ország több vidékén a csend erőszakosan zavartatott, mely a zsidók lakásainak megrohanásával és személyeik bántalmazásával végződik.
– A tiszaeszlári esetnek megoldása, ezen vérvádnak tárgyalása végett jelentem meg ma egész tisztelettel a tek. törvényszék színe előtt, a helyettes koronaügyész és a budapesti királyi főügyész rendeletéből. Azon egyszerű utasítással, tegyem meg a közvádló kötelezettségét.
– A való tényeknek s a tényleges viszonyoknak teljes világításba való helyezését, a tiszta igazságnak nyilvános leleplezését és semmi egyebet célzott a királyi főügyész indítványa.
– Feuerbach, a jeles jogtudós szavaival élve: a valódi igazságot a minden különleges nézettől s hittől függetlenül, tényleg való igazságot kívánom én is.
… A hallgatóság között ekkor megszólalt egy 394hang:
– Feuerbach? A magyar jogtudósok már nem elég jók a zsidóknak?
Az elnök felemelte elgondolkozott tekintetét, és végigpillantott a hallgatóságon. Mielőtt azonban megszólalt volna, a főügyész helyettese befejezte szavait:
– Bűnhődjék a bűn, avagy diadalmaskodjék a büntetlenség. Nagyságos elnök úr, méltóztassék a bizonyítási eljárást megnyitni!
Az elnök nyomban felelt:
– Arra nézve, hogy az előterjesztett vádnál inkább mentő okok használtatnak, melyek főképp a védelemhez tartoznak, semmi megjegyzésem nincs.
*
…Ekkor kirobbant a visszafojtott indulat a terem négy sarkán. A hallgatóság, mint egy ember, állott fel helyéből, a nők előrántották zsebkendőiket, és Korniss Ferenc felé kipirult arccal lobogtatták.
– Éljen az elnök! – dördült végig a tárgyalóteremben a kiáltás.
Az ügyész egy árnyalattal haloványabb lett, ha ugyan sápadt arcán ez észrevehető lett volna. Az elnökre nézett, mintha nem jól hallotta volna annak szavait.
Az elnök jéghideg hangon folytatta, amint a lárma elült a teremben:
– Azonban vissza kell utasítanom azt, mintha a törvényszéknek kiküldött vizsgálóbírája lázas tevékenységgel a föld alatt és a föld felett kutatva és a holtak nyugalmát felzavarva működött volna. Nem ezt tette, hanem tette kötelességét.
– Vissza kell utasítanom azt is, mintha a királyi 395törvényszék az egész vizsgálat folyamata alatt vagy annak fejlődése folyamán a vádban a vallásszertartási gyilkosságot tekintette volna, és ezen ügyet, mint ilyent, kívánta volna ellátni.
– Schwarcz Salamon, álljon fel! Ön gyilkossággal van vádolva… Megértette?
Így kezdődött a nagy per első napja 1883. június 19-ikén.
