III. Scharf Móricot el akarják rabolni
III. Scharf Móricot el akarják rabolni
Schwarcz Salamon, az eszlári metsző áll a bíróság előtt, és az elnök származásáról hallgatja ki. Harmincnyolc éves, Bereg megyében, Benén született, felesége, négy gyermeke van. Azelőtt szatócs volt Tiszaújlakon. Majd metsző Tiszapolgáron. Jelenleg, ha szabad volna: Eszláron.
Az elnök a várva várt kérdést intézi most a tiszaeszlári metszőhöz.
– A vád az, hogy Wollner Herman vándorkoldus bevezette Solymosi Esztert a templomba, ott Buxbaum, a tarcali metsző, Braun, a téglási metsző és a zsidó koldus őt lefogták, és a földön tartották, ön pedig a metszőkéssel megvágta a nyakát.
Schwarcz Salamon mozdulatlan arccal hallgatja az elnököt, csak mélyenülő szemei villognak, amikor hallgat. Mikor beszélni kezd, a szakállát sodorgatja feltűnően kis kezével:
– Mindenki fogja bizonyítani, hogy az ilyen bűntett nemcsak a társadalmi, hanem egyszersmind a természeti törvény által is meg van tiltva, nekünk mint izraelitáknak különösen… a Mózes törvényei által halálbüntetés mellett van megtiltva… Tehát nemcsak vallás, de valláskülönbség 396nélkül van megtiltva az ilyen bűntett, hanem lehetetlen és véghez nem vihető.
– De mi okból is történt volna ez? Mi indíthatott volna bennünket e szörnyű bűntett elkövetésére?
Az elnök most az előtte fekvő iratokba tekint, és egy helyen leteszi a ceruzáját, majd így szól a metszőhöz:
– 1882. július 20. napján jelentkezett ön nálam és előttem, valamint egyik királyi ügyész és egyik törvényszéki bíró előtt, akkor azt nyilatkoztatta ki, hogy ön volt az, aki a templom mellett elhaladó Solymosi Eszter leányzót, azért, mert önt csúfolta, megütötte akképpen, hogy a leány meghalt; hogy nappalra őt a templom mellett gazzal elfedve rejtegette; éjszakára pedig maga vitte el a Tiszába. Igaz-e ez?
– Igaz – felelt az eszlári metsző. – Ámde nagyságod azt méltóztatott mondani, hogy az, amit mondtam: nem valószínű és el nem hihető; tehát visszavontam magam is.
Az elnök:
– Mi indította önt erre?
– Akkor is megmondtam, ma is megismétlem, hogy én ezen egész elfogatásnak nem tudtam semmi törvényes alapot adni, valamint itt-tartásunknak sem, mert úgy bántak velünk, mint legaljasabb, leggonoszabb emberekkel szokás. Még úgy sem bántak velünk… Tehát én ezt a hatóság részéről való üldöztetésnek tekintettem, s ennek következtében elhatároztam magamban, hogy inkább feláldozom magam, mintsem hogy itt szenvedjek én, és szenvedjenek a többiek.
Az elnök:
– Tehát elhatározta volt, hogy többi társait is megmentse?
– Hogy véget vessek ennek a dolognak – felelt Schwarcz 397Salamon.
Korniss Ferenc, a törvényszék elnöke tiszteletben tartotta a törvényszéki elnökök régi szokásait: amikor a legfőbb vádlott, a „gyilkos metsző” kihallgatásával végzett, és beszéltek vele a védőügyvédek, sorrendben: Eötvös Károly, Funták Sándor (Schwarcz Salamon védője), Friedmann Bernát, Székely Miksa és Heumann Ignác is, hogy mintegy ilyenformán megismerkedjenek az elsőrendű vádlottal – az elnök egy félórás szünetet rendelt. Ez megillette a legfőbb vádlottat, és az elnök tartotta magát e szokáshoz.
*
Ebben a félórás szünetben a következő dolgok történtek. A hölgyközönség, miután a katolikus templom óramutatója a tizenkettő felé közeledett, megritkult. Mert a nők koszorújában helyet foglaltak nyíregyházi asszonyságok is, akiknek a háztartása nem szünetelt azért, mert az eszlári vérvád tárgyalása folyt, hanem többnyire megnagyobbodott ama vendégek révén, akik éppen a tárgyalás napjaira a városba érkeztek, és az atyafiaknál, jóbarátoknál vendégeskedő kedvvel megszállottak. A vendéget nem lehet éheztetni a toprongyos eszláriak miatt sem, ugyanezért a megyeház hölgyei, akiknek természetszerűleg a legtöbb vendégük volt a napokban, éppen a tüneményesen szép Miklós Lászlóné, a főjegyzőné vezetése alatt kivonultak a fullasztó atmoszférából.
Ónody Géza, Verhovay Gyula, Szalay Károly (Solymosiné ügyvédje és a későbbi antiszemita követ), pazonyi Elek Mihály huszárkapitány, Lónyay Sándor a közeli sörház felé vették útjukat. A „nagyvendéglő” volt az urak mindennapi találkozóhelye, és Ónody Géza már útközben megjegyezte, hogy nem a legszebb jövőt jósolja Nyíregyházán 398Seyffert Edének, a pesti főügyész-helyettesnek, miután az „letette a vizsgát” érzelmeiről.
A képviselők s az urak társaságához akart csatlakozni ama már szerepelt fokosos, sarkantyús, nagyszakállú, kistermetű szerkesztő is, aki e napokban adta ki hetilapját, az Ébredjünk!-et, közepén egy kereszttel és „In hoc signo vinces” felirattal.
– Csak a csiszlikek közé – mondta Ónody úr elhárítólag, aki különben is fel volt háborodva ezen a napon.
Nem, sehogy se értette a királyi ügyész határozott színvallását az eszlári vádlottak mellett. Most még csak az kell, hogy az elnökben is csalatkozzon a közvélemény!
– Az elnök a mi emberünk! – mondta megnyugtatólag Elek Mihály huszárkapitány, aki katonaember létére két csoportra osztotta az embereket. Az egyik csoportba tartoztak az ő hadai, a másikba az ellenségei. Aki az egyik oldalon se volna, az a kém, az áruló, akit agyon kell lövetni.
Ámde Mikecz, aliasz Puczér József, az Ébredjünk! szerkesztője mégiscsak alkalmat talált, hogy a sörházban letelepedett úriemberekhez húzódjék, és a következő kijelentést teszi:
– Az urak sok mindent tudnak a magas politikából, de nem tudják, ami itt Nyíregyházán az elmúlt éjszaka történt. Scharf Móricot, az eszlári vérvád koronatanúját két zsidó el akarta szöktetni és eltüntetni.
– Az esze tokját, Puczér úr! – felelt Ónody Géza, aki követbarátai között nem méltányolta eléggé a tegnapi ipartársulati jegyző ismeretségét.
Az Ébredjünk! szerkesztője azonban nem abból a fából volt, akit csak úgy kézlegyintéssel el lehet intézni. 399Tagadhatatlanul több jutott neki az „éljen”-ekből, amelyekkel nem fukarkodtak ez időkben Nyíregyházán, mint amennyit könnyűszerrel el bírt volna viselni. A népszerűség megnövesztette a kis embert.
– Én pedig nem az ujjamból szoptam, amit mondok – felelte hetykén. – Orsovszky Gyula katolikus tanító, aki a városházával szomszédos iskola udvarán ólálkodni látta a zsidókat Scharf Móric oda nyíló szobájának ablaka alatt, valamint Henter Antal várnagy éppen a tárgyalási szünetben keresi fel Korniss törvényszéki elnök urat a szöktetés hírével. Intézkedni kell Scharf Móric biztonságáról, s ez csak az elnöktől várható.
Ennek a szöktetési afférnak pedig az igazi története ez: Tóth Béla hírlapíró, aki ezidőtájt az Egyetértés munkatársa volt Nyíregyházán, azt gondolta magában, hogy a tárgyalást megelőzőleg beszélgetést folytat a tiszaeszlári pör koronatanújával. Egy hírlapíró-ötlet nem mindig sikerülhet, különösen az akkori Nyíregyházán nem, amikor a bíróság megkerülésével akarják végrehajtani. Tóth Béla is (egy másik hírlapíró társával) hiába leskelődött a katolikus iskola udvarán Scharf Móric körül, hogy egy őrizetlen percben kihallgatja a fiút. A fiúra jobban vigyáztak, mintsem azt megközelíteni lehetett volna. A két pesti hírlapíró volt az a „két ólálkodó zsidó”, akiről a tárgyalás folyamán az elnök is megemlékezett, aki Scharf Móricot a bíróság elől elrabolni akarta. (Tóth Béla nyíregyházi leveleiből.)
Mikecz József szavai meglehetős feltűnést keltettek a villásreggelihez telepedett társaságban. Sietve, szinte ízetlenül fogyasztották az urak Balcár hentes virslijeit, amelyekkel éppen a napokban nyert aranyérmet a hentesek 400versenyében. A söröshordó ugyancsak céltalanul pufogott. A cigányok, akik már délelőttönkint is muzsikáltak az idegenektől megszállott városban, csalódottan néztek a törvényszéki tárgyalásra szinte szalvétával a nyakukban visszasiető uraik után.
S az elnök valóban elrendeli Scharf Móric bevezetését, amint a tárgyalást megnyitja, és a következő szavakat mondja:
– Arra nézve, hogy miért kívánom, hogy most Scharf Móric kihallgatása következzék: némi magyarázattal tartozom, mert szabályszerűleg különben a vádlottakon kellene végigmennünk. Mert az éjjel ugyanis valamely különös intézkedés vált szükségessé a helyiség körül, és evégett kihallgatását a mai napra rendeltem.
(Az elnök intézkedésére az összes vádlottak a terembe vezettetnek, és elfoglalják helyeiket.)
Most megjelenik Scharf Móric, a nevezetes zsidófiú, a törvényszék előtt, és két kezével az elnöki emelvény rácsozatába kapaszkodva: sorára várakozik.
*
Itt állott tehát a tiszaeszlári templomszolga fia, aki vádaskodásával századok eltelte után megint eszébe juttatta a világnak a „zsidók titkait”, azt a borzasztó mesemondást a vérvádról, amelyben hinni nem lehetett, csak a holdkórosoknak vagy a gonoszoknak.
Itt állott a templomszolga fia, aki rémület és gyűlölet csóváját vetette el, talán anélkül hogy tudná, mit cselekedik, mint a piromániákus, aki felgyújtja a szülei házát, amelyben született, nevelkedett, amelyben életét leélni 401kellene.
Itt állott a gyújtogató, és a rászegeződő tekintetek elől testében látható remegéssel lesütötte a szemét.
Igaz, nem mindennapi tekintetek voltak azok, amelyeket ennek a tizennégy esztendős emberfélének ki kellett állania ott a terem közepén, ahol ösztönszerűleg mindenki elhúzódott mellőle, hogy társtalanul, magánosán álljon, mint áll az akasztófa alatt a bűnös, akivel többé senki sem azonosítja magát.
Ki kellett állania a körülötte elhelyezkedett vádlottak tekintetét, akiket ő juttatott keserves rabságra, akik most egyszerre, mint egy összetartozandó, feketeruhás emberfal vették körül a színük előtt megjelent Scharf Móricot, és szemükkel legszívesebben megölnék, mielőtt az megmukkanhatna.
Ó, be jó volna vádlottnak lenni ott az összebújt, szerencsétlenségükben szinte egy emberré válott zsidók között a közös szenvedésben! – gondolta magában Scharf Móric, amikor atyja, a télikabátos ember: kemény, elszánt és idegenszerű tekintetét is észrevette, amely legsúlyosabban nehezedett rá minden tekintet közül.
Ki kellett állnia a vádlottak fekete karéján túl felemelkedő, kitágult, elborzasztó vagy megdöbbent tekinteteket, amelyeket a hallgatóság lövellt feléje, mintha útszéli bogáncs tüskéje vagy vadász eltévedt ólma volna minden szemtekintet, amely az atyját beárult zsidófiút érte. Az ilyen árulást még azok se bocsátják meg, akik nemrégen tán vállveregető buzdítással hallgatták a zsidófiú hadaró, zavaros, leckefelmondó beszédét! Lehet négyszemközt biztatni valakit az apagyilkosságra, de a nyilvánosság előtt még az is letagadja, aki legjobban uszított 402rá.
Hová menekülhetett volna e szemmel való megkövezés elől a tizennégy éves Scharf Móric?
Belekapaszkodott az elnök emelvényének rácsába, és hideglelősen, elfehéredett orcával, lángoló hajzattal, vízszínű szemeit összehunyorítva, száját fuldokló módjára kitátva várta a hatalmas elnök első szánakozó tekintetét itt, egyedül, elszörnyedten az elszörnyedt teremben…
Ugyan hová lettek most egyszerre azok az úriemberek, akik egy esztendő alatt neveltették, táplálták, szinte magukénak tekintették a tiszaeszlári egyházfi pulykatojás-szeplős fiát, folyós orrával, elálló, nagy füleivel, hogy úgy bántak vele, mint egy keresztény fiúval szokás, akinek még katolikus tanítóról, a sodrott bajszú, vérmes arcú Orsovszky Gyuláról is gondoskodtak? Ugyan hová lettek azok a vasárnapi csizmadiamesterek, a Puczér Jóska barátai, akik a Sóstó-fürdőn, ahová Móric gyerek pártfogójával, Henter Tóni bácsival kirándult, a „világ második megváltójának” nevezték a zsidófiút, aki leleplezésével majd a legnagyobb átoktól, a zsidóságtól fogja megszabadítani az emberiséget? Hová lett Péczeli Kálmán úr, aki olyan komolyan beszélt vele, mint egy felnőttel?
Hol vannak, akik eddig a Móric gyereket a zsidóktól óvták, védelmezték, mint a maguk gyerekét? Henter bácsi, a leghatalmasabb várnagy, akiről tudva volt, hogy a zsidók egy vármegyét ígértek neki jutalmul, ha Móricot nekik kiadja, vagy pedig vallomása visszavonására rábírja. „Még egész Palesztináért se!” – felelte a feketebajszú, keménykötésű sepsiszentiványi és bodoki Henter Antal, pedig néha az agarainak se volt mit enni adni, hogy a zsidófiút úri jólétben 403tarthassa.
Most itt áll szinte „mezítelenül” Scharf Móric a terem közepén, és Tóth Béla, a pesti hírlapíró feljegyzi róla:
„A gyerek, mondhatom, kivétel nélkül rossz hatást tett.
Elnémultak még azok is, akik a tárgyalás alatt minden alkalmat felhasználtak arra, hogy tetszésüket nyilvánítsák.
Scharf Móricon vadonatúj csinvat-ruha volt, olyan, amilyent a rabok hordanak.
Gömbölyűfejű, pufókarcú fiú, akinek arcáról letörölte a gyermeki pírt a sápadtság.
Eleinte alig lehetett érteni szavát: rendkívüli gyorsan, folyékonyan, szinte hadarva beszélt, mintha leckét darálna. Ha eltévesztett egy szót, elejéről kezdte a mondatot, szóról szóra, olyan kifejezéseket használva »miszerint tény«, mintha hivatalos aktát olvasna fel.
Torkát kiszárította az izgatottság, lábai reszkettek.
Nem mert apjára nézni, de a többi zsidónak is kerülte a tekintetét.
Vádját fentartotta.”
Az elnök így kezdi Scharf Móric kihallgatását:
– Hány éves vagy?
– Tizennégy éves leszek július 11-én. Fia vagyok Scharf Józsefnek, aki tiszaeszlári egyházfi. Írni-olvasni tudok.
– Figyelmeztetlek, hogy mint tanú állasz a királyi törvényszék előtt. Vallomásod igen nagyfontosságú; de mindenekelőtt azt is tudomásodra adom, hogy édesapád és mostohaanyád ellenében tanúskodni nem tartozol.
– Hogyha vallomásod folyamán előjönnek olyan körülmények, amelyek édesapádra vagy mostohaanyádra vonatkoznak, azokat a körülményeket elhallgathatod, hanem az idegenek irányában tanúskodni 404tartozol.
– Ki voltál már hallgatva többszörösen. Először a vizsgálóbíró hallgatott ki Tiszaeszláron. Megkérdezett aziránt, vajon Solymosi Eszter leánynak eltűnéséről tudsz-e valamit. Akkor mit mondtál?
A tanú nyomban felel:
– Legelsőbben azt mondtam, hogy nem tudok semmit.
Az elnök:
– Azután később elvittek Nagyfaluba Recsky csendbiztoshoz. Mi történt Recsky csendbiztosnál?
Scharf Móric azonnal válaszol:
– Recsky csendbiztos úrnál az történt, hogy ott azt mondták nekem, valljak be szépen mindent, ha tudok róla, mert különben örökös rabságban leszek. Tehát kivallottam magamtól.
– Tehát Recsky csendbiztos éjjel azt mondta neked, hogy valld ki, mert különben örökös rabságban leszel, hogy tehát ne légy örökös rabságban, elkezdtél vallani; mit vallottál?
Scharf Móric ekkor megismételte sokszor elhangzott vallomását, amely így kezdődött:
– Az 1882. évben, midőn összegyűltek a tiszaeszlári zsidók, és ott voltak idegenek is: Schwarcz Salamon tiszalöki metsző, a téglási metsző, akinek nevét nem tudom…
–… a kulcslyukon át néztem be, és láttam, hogy a téglási és a tarcali metszők Solymosi Esztert lenyomták a földre, és Schwarcz Salamon megvágta a nyakát…
–…hogy a holttestet hová tették: nem tudom…
Az elnök:
– Tehát nem láttad, hová tették a hullát?
– Úgy képzelem, hogy kivitték a pitvar ablakán, és szalmába eltették; aztán pedig a Tiszába 405dobták.
Ekkor megszólalt egy recsegő, darabos, a visszanyomott indulattól érdes hang:
– Le van ez írva nálad, fiam? – kérdezte Scharf József, a tiszaeszlári egyházfi a vádlottak közül.
Az elnök:
– Csend legyen.
– De már alássan instállom a tekintetes törvényszéket, én nem hallgathatom, hogy engem a fiam meg akarjon öletni – válaszolt ugyanaz a hang.
Az elnök:
– Megjegyzem, hogy önt fia egy szóval se vádolta.
– Én is ott vagyok, ahol a többi. Követelem, hogy mondja meg, ki tanította őt erre a hazugságra – szólott még nyomatékosabban az eszlári templomszolga, mire a tárgyalási teremben megint csak sokan felállottak.
Ónody Géza a hallgatóság első soráig jött előre, ahol a pesti hírlapírók ceruzái futamodtak a fehér papirosokon. Verhovay Gyula kipirultan, akárcsak a képviselőházban, kiáltotta: „Rendre!” Mindenki megmozdulta teremben, amelyben a bátor templomszolga szavai kopogtak, mint a kődobások.
– Ki tanított erre a hazugságra?
Egy pillanatig úgy látszott, hogy egyszeriben felbomlik a rend, és a kaftános vádlottak az egyházfi kivételével megrémülve bújtak össze padjaikon a kitörő vihar előtt. Scharf József villogó szemmel állott a börtönőr mellett, míg a Móric gyerek két karjával megint belecsimpaszkodott a rácsba, mintegy leborulva az elnök előtt.
Az elnök nem is veszítette el nyugalmát. Sőt, bizonyos szánakozással nézett pulpitusáról a 406fiúra:
– Móric! Ismered a Tízparancsolatot, amely azt mondja, hogy hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen?
– Ismerem! – kiáltott fel a fiú, s felemelte a fejét.
– Hasonlóképpen tudod-e az írásból, hogy milyen nagy büntetése van annak, aki hamis tanúságot tesz?
– Igenis, tudom.
– Mindezeket tanultad. És amit a királyi törvényszék előtt előadtál, mind igaz és megtörtént dolog-e?
– Igenis! – felelt habozás nélkül a fiú, és most már egészen felemelte a fejét.
Ekkor nagy némaság borult a teremre, mintha egy lélek veszett volna el menthetetlenül a semmiségben.
Friedmann Bernát, a kistermetű, élénk tekintetű és elszomorodott arcú ügyvéd még menteni próbált, bár Eötvös Károly már kelletlenül, csendesen vállat vonva nézett az arcokra.
– Nagyságos elnök úr – kiáltott fel Friedmann ügyvéd –, éppen ezt a pillanatot tartom legalkalmasabbnak arra nézve felhívni nagyságos elnök úr figyelmét, hogy méltóztassék a tanútól megkérdezni azt is, hogy tudja-e, miszerint itt azért, amit e törvényszék színe előtt mond, a törvény oltalma alatt áll, és ha igaz és nem valótlan az, nincs hatalom a világon, aki amiatt őt bánthatná, fenyíthetné, kínozhatná? Ő itt szabadon, a nyilvánosság és a törvény oltalma alatt van. Ha tehát azt érzi magában, hogy nem igaz, amit vall, ne féljen, és mondja meg az igazat!
Az elnök helyeslőleg bólintott a lélekmentő kis pesti fiskális felé.
– Móric! Ha ezt a figyelmeztetést megértetted, felelj 407reá a legjobb lelkiismereteddel. Érted-e? Ha te igazat mondasz, ne félj, nem bánthat érte senki sem!
Scharf Móric lehunyta a két szemét, és így szólt az elnémult teremben:
– Én elmondtam, amit tudok. Többet nem mondhatok, mint amennyit tudok.
Erre Eötvös Károly is kitolta maga alól a széket, mintha égette volna.
– Nagyságos elnök úr, tekintetes királyi törvényszék! – kiáltott fel a nagyszakállú, táblabíró külsejű, terjedelmes védő. – Példátlan ugyan az én tudomásom szerint, legalább az én gyakorlatomban nem fordult elő hasonló eset, mindamellett azt a kérést intézem a tekintetes törvényszékhez, hogy méltóztassék megmagyarázni ennek a tanúnak, hogy nem tartozik ám ő Henter Antal várnagy kezeihez visszamenni, hanem szabadon lesz bocsátva ezen tárgyalás után.
– És méltóztassék hozzá azon kérdést is intézni, hogy ezt a vallomását nem tudja-e versben is elmondani!
Nagy zökkenéssel ült vissza Eötvös Károly a helyére, hogy még az asztal is dongott, amelyre két öklét lecsapta.
No de lett is ribillió a teremben, amelyben szinte egyszerre ugrott talpra mindenki. Még a flegmatikus embereket is megcsapta a kirobbanni készülő indulatok földindulása. Szinte a levegőbe szökkentek a fejek, mintha egyetemlegesen mindenki érezné azt a sértést, amelyet nemes Szabolcs vármegye várnagyán, Henter Antalon a pesti védőügyvéd elkövetett. „Eötvös Károlynak lehetnek érdemei mint függetlenségi párti politikusnak, de ne merészeljen gyanúsítani minket, hogy ezt a senkiházi zsidógyereket vallomására tán betanítottuk volna!” – mondták a 408fejek.
Egyik-másik szék megmozdult a helyén, mintha repülni akart volna megtanulni. (Pedig csak egynek kell elrepülni! Hogy a többi eszenélkül kövesse.) A terembe rakott hosszú padok pedig úgy recsegtek, ropogtak, mintha súlyuk meghatványozódott volna az indulattól, amely megterhelte a hallgatókat.
Az elnök felhúzott szemöldökkel mered Eötvös Károlyra.
– A tárgyalás komolyságát ennyire profanálni nem engedem. Erre csupán ez lehet a feleletem.
De Eötvös válaszol nyomban (igaz, hogy már csak „félgőzzel”, mint a jelenlévők megállapítják).
– Bocsánatot kérek. Verseket tudok, amelyek megjelentek nyomtatásban Scharf Móric vallomásáról. Tehát kérdésem nem alaptalan.
– Ezt a kérdést nem teszem fel!
De Eötvös, ez a vasfejű ember megint támad:
– Akkor első kérdésemet legyen kegyes megmagyarázni a tanúnak. Tudniillik, hogy nem tartozik többé a várnagy felügyelete alá visszamenni.
Az elnök:
– Nem tartozik. Móric, tudod, hogy mehetsz, ahová akarsz.
– Tudom, hogy szabadon mehetek, ahová akarok. Szabadlábra helyeznek.
…Ekkor kirobbant végre a visszafojtott indulat a zsidófiúnak erre az odavetőleg mondott szavaira. Taps és éljen hangzott fel a teremben, mégpedig azon az ismeretlen lélektani alapon, amelyet magyarázni nem lehet, amelyet azonban mindenki tud, aki a nyilvánosság előtt produkálni szokta magát. Azt mondják, hogy az első tapsnak időt kell 409adni, amíg az megérik. Scharf Móric szavaira érett meg az a taps, amely már régen bizsergette a hallgatóságot azért, hogy Scharf Móricot előbb elhangzott vallomásáért most, utólagosan megjutalmazza.
Eötvös Károly gömbölyű tekintetét hol az elnökre, hol a publikumra fordította, mintha nem értené, hogy kit is tapsolnak voltaképpen. Aztán szánakozó pillantást vetve a kipirult arcú fiúra: visszaült székébe, és irataiba tekintett.
– Sajnálom ezt az elbolondított fiút, akit megint bolonddá tesznek – dörmögte oda szomszédjának, Funták Sándor ügyvédnek, amikor a taps még mindig nem hallgatott el, bár az elnök másodszor csengetett.
– Az övék volt az első lövés joga – felelt Funták Sándor. – Most jövünk mink a farbánkkal, a Schwarczcal.
Az elnök valóban Schwarcz Salamont, a tiszaeszlári metszőt szólítja maga elé:
– Megértette a fiúnak e vádját?
– Hallottam, hogy beszélt, de egy szót sem értettem belőle – feleli a bozontos, kis fekete ember a legnagyobb egykedvűséggel.
*
A tiszaeszlári metsző csak úgy féloldalvást állott a fiútól, mintha nem is látta volna.
– Fordulj hozzá, Móric, és mondd meg neki, hogy mit csinált ő! – hangzott az elnök jóindulatú szava.
A fiú szembefordul az öreggel:
– Maga is jelen volt a tiszaeszlári zsinagógában. Nyolc vagy fél kilenc órakor bejött a templomba, és vagy 410tizenegy óráig tartott az istentisztelet. Aztán maga ott maradt a két sakterrel, akik jöttek Tarcalról és Téglásról.
– Én ott maradtam? – kérdi sziszegve a metsző.
– Ott maradt, és az a rongyos zsidó, aki ott volt minálunk, behívta Solymosi Esztert, és bevitte a templomba. Rácsukták az ajtót, és meggyilkolták. Maga elvágta a nyakát, a többiek tartották, és a vért cserépbe öntötték.
– Hát hogy mondhatsz ilyet, te gazember?! – kiáltott fel a metsző.
Móric hátralépett, mintegy az elnök védelmét kérve a szitkozódásba kezdő bozontos zsidó elől.
S az elnök nem is késlekedett a zsidófiú védelmével: olyan hangon szólott rá Schwarcz Salamonra, amilyent eddig tőle nem hallottak.
– Tessék felelni a vádlottnak, de nem sérteni! Azt nem engedhetem semmiképpen, hogy valami sértést mondjon a vádlott a tanúnak.
Felállott persze nyomban Funták Sándor ügyvéd úr is, a tiszaeszlári metsző védője, és közbevetette magát. Felemelkedett a háborgó Eötvös Károly is, hogy bátorítsa a vádlottakat. De az elnök keményen nézett az ügyvédekre.
– Sértésnek nem engedem kitenni a tanút! Maga, Schwarcz, arra feleljen, mit tart ezen előadásra nézve?
– Azt mondom, hogy ez nem igaz! – kiáltott szinte magából kikelve az eszlári metsző. – Bebizonyítom, hogy az lehetetlen; bebizonyítom a szentírással. Bebizonyítom a világtörténelemmel; bebizonyítom az élményeimmel, hogy lehetetlen, hogy egy izraelita vallási szempontból gyilkosságot véghezvihessen. Azt látja mindenki, hogy ez a fiú erre betanítva van. Úgy mondja, mintha 411mesélné.
– Én nem vagyok betanítva! – kiáltotta Scharf Móric, és újult erővel kapaszkodott az emelvény rácsozatába.
Az elnök egy csillapító pillantást vetvén a toporzékoló fiúra, most a zsidókoldust, a toprongyos Wollner Hermant szólítja maga elé. A fekete ember lassú lépésekkel jön a fiú közelébe:
– Az nem igaz, amit te beszélsz, mert a templomból, mikor kimentem, mindjárt früstökölni mentem.
– Mert akkor már meggyilkolták a leányt – felelt halasztás nélkül a zsidófiú. – Solymosi Esztert már meggyilkolták, azután jöttek ki a templomból, és elmentek ebédelni.
Nyomban Buxbaumot, a fehérképű, lángvörös szakállkájú, fiatal tarcali metszőt szólítja az elnök, de az, mielőtt kérdést várna, már szinte megrohanja a fiút villogó, kék tekintetével:
– Nem igaz, amit ez itt beszél! Der Hund! (A kutya!) Der Lauskerl!…
Scharf Móric megint egy lépéssel hátraugrik a fenyegető sakter elől, aki habzó szájjal áll a terem közepén.
– Nézz a szemébe! – parancsolja az elnök Móricnak. A fiú tétovázik, mire Buxbaum újra ordít:
– Szemembe mered mondani, németül mondd! Ha mered!
– Elmondom magyarul – válaszolt a fiú.
– Halljuk – int az elnök.
A fiú most összeszedi magát:
– Maga is jelen volt akkor, mikor Solymosi Esztert meggyilkolták! – vágja ki Scharf Móric, de láthatólag belesápad az 412erőfeszítésbe.
– Hány órakor volt? – süvít fel Buxbaum kínjában, és egészen a fiú közelébe lép, és kezei vonaglanak.
– Tizenegy és tizenkét óra között – rebegi Móric.
– Én voltam ott? – ordít a tarcali, és a következő pillanatban arcába köpött Scharf Móricnak. – Mutass erre tanút.
– Mutassa maga elő a leányt! – kiált Móric, és egy gyűrött zsebkendővel törölgeti arcát.
Közben az elnök felé pillant, de Korniss vérfagyasztó nyugalommal ül helyén, mintha kővé válott volna.
A védőügyvédek közül se ugrik fel más a váratlan jelenetre, mint a legfiatalabb közöttük, a nyíregyházi származású Székely Miksa, aki mind a két kezével integet védettje, a magából kikelt Buxbaum felé, aki láthatólag letiporni akarja a fiút.
De ezt már nem hagyhatja szó nélkül a vádlottak között ülő öreg Scharf József, a fiú apja, és most hirtelen talpraugrik, hogy a terem közepére rohanjon a már-már ölre menő Buxbaum és a fia közé. Az öreg börtönőrmester lenyomja Scharf Józsefet a padra, de az nem megy olyan könnyen.
– Coki! – kiáltja birkózás közben az öreg Scharf a börtönőrnek, s erről az egy kiáltásról mindenütt a világon megismernék, hogy a jóképű ember a szabolcsi homokon termett.
Az elnök előtt még mindig Buxbaum, a fehérképű tajtékzik:
– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz!
De Scharf Móric most már nem vele törődik, hanem a távolabbról fenyegetőző édesapjával:
– Ha csendesen nem viseli magát, beviszik a dutyiba! – kiáltja oda az 413öregnek.
Ezt bizony rosszul tette Móric, mert Buxbaum nyomban rápirított:
– Apádtól úgy kellene félned, mint az Istentől.
De talpra ugranak az ügyvédek is. A legfiatalabb süvölti:
– Tessék konstatálni, hogy a fiú atyja iránt ilyen kifejezést használt.
De az elnök még mindig mozdulatlanul ül, mintha megbénult volna; vagy talán a szenvedélyek e kirobbanásában akarta kitudni a keresett igazságot a magukról megfeledkezett emberekből?
És kiáltozik már a hallgatóság is, mint valami bikaviadalon.
– Ne hagyd magad, Móric! – süvölt által egy hang a terem fullasztó levegőjén.
– Itt vagyunk mi is! – emelkednek öklök a védőügyvédek felé.
És most áll fel először a királyi főügyész-helyettes, aki a pillanatonkint emelkedő hangzavarban az elnökhöz intézi szavait:
– Ha nem lehetne a tárgyalást folytatni, kérnem kell a nagyságos elnök urat, méltóztassék a termet kiüríttetni, és intézkedni, hogy mindaddig, amíg Scharf Móric kihallgatása folyik, a közönség távoltartassék.
Az elnök egy lassú, unott pillantást vet az ügyészre, mintha csak azt mondaná:
– Nem kell félni, amíg én itt vagyok.
Hangosan pedig így szól:
– Figyelmeztetem a közönséget, hogy minden csendzavarástól tartózkodjék.
És ebben a pillanatban csakugyan lecsillapodik a 414háborgó tenger: az elnöknek varázslata van! Mintha itt mindenki csak benne bízna. A hirtelen csendben Buxbaum megjuhászodva hajlong az elnök előtt.
– Nagyságos elnök úr, lehetne elhinni olyan bolondságot, mit e fiú beszél, ezt kérdezem az egész világ előtt. Hogyan lehet azt mondani, hogy ez a fiú látott volna ilyen dolgot? Ilyen bolondságot hogyan lehet elhinni?
De az elnök már nem is figyel a makogó fiatalemberre. Csak a kezével int neki, mintha nem érdemelné, hogy egy szót is vesztegessen rá. Látszik az elnök egész magatartásán, hogy a köpködési jelenettől fel van borulva egész közérzete, mint akinek hirtelen elmegy az étvágya valamely tisztátalan ételtől:
És ettől a perctől kezdve nem tegezi Scharf Móricot sem, mint idáig. Odavetőleg, súlytalanul, felületesen „magázza”, mintha elment volna a kedve az apjával gorombáskodó fiútól.
– Előszólítom Braun Lipót Lébit, mondja el ezen vádlottnak is, amit látott.
A kaftános ember, akit egymillió ember közül is felismerhetne bárki, hogy nem lehet más, mint falusi sakter, odaáll a fiú elé, és gúnyosan nézegeti Móricot, az „urak barátját”.
– Én nem tudok magyarul! – mondja.
– Ha maga nem tud magyarul, én nem tudok másképpen. Maga jelen volt Tiszaeszláron.
„Lőbi”, aki a ruhájába varrt héber imádságaival annyi fejtörést okozott a vizsgálóbíró uraknak, még gúnyosabban nézett:
– Mit tesz az, hogy jelen volt?
Az elnök:
– Miért kérdi 415ezt?
– Azért kérdem, mert biztosan tudom, hogy otthon nem tanulta azt a szót, hogy „jelen volt”. És nem is tudja, hogy mit tesz az a szó.
Elpirult erre Móric:
– Ha maga nem tud magyarul, én biztosan tudom, hogy mit jelent. Csak magyarul akarok beszélni, németül én nem beszélek.
De a vádlottak padján megint felugrik erre az öreg Scharf, akit eddig ott az őrmester „csillapított”. Elkiáltja magát:
– Hiszen nem is tudott jól magyarul.
Braun Lőbit ez a hátulról hangzó kiáltás bátorítja:
– Az apja szegény ember volt, nem taníttathatta.
– Én jártam iskolába, és tanulok most is! – kiáltja Móric a metszőnek.
Az elnöknek megint enyhébb lett a kedve erre a kijelentésre :
– Folytasd! – mondja, és fejével bólint.
Scharf Móric a metsző felé fordul:
– Jelen volt az istentiszteleten fél kilenckor, amikor megkezdték. Aztán maga ott maradt. Maga, a téglási sakter és Schwarcz Salamon behívtak egy leányt, és meggyilkolták.
– Kicsoda?
– A téglási.
– A téglási? Hát én hová való vagyok?
– Maga téglási.
– Az már más. Hát hogyan volt az?
– Lenyomták, és Schwarcz megvágta.
– Nem emlékszem, hogy mit mondtál: hol fogtam?
– Nem emlékszem.
– A vizsgálatnál azt mondtad, hogy a lábát 416fogtam.
– Hát a lábát fogta.
– A vizsgálóbíró úr azt olvasta fel előttem, hogy a fejét fogtam. Hogy lehetséges?
Most az elnök szól közbe, miután Móric nem tud válaszolni:
– Azt mondta Braun, hogy azért nem mondasz igazat, mert egyszer azt állítottad, hogy a lábát tartotta, máskor pedig azt, hogy a fejét tartotta.
– Arra nem emlékszem, hogyan fogta a téglási metsző, csak láttam, hogy tartotta – felelt Scharf Móric.
Az elnök és a védők most arról beszélgettek, hogyan lehetséges az, hogy Scharf Móric egy esztendő múlva is felismeri az egyszer látott metszőket, akik Tiszaeszláron a templomban pályáztak. De Móric hiba nélkül vizsgázott, egyenkint megkülönböztette a metszőket, habozás nélkül.
Megint csak a lángoló szakállú kis Buxbaum nem tudott megnyugodni:
– Azt mondd, honnan ismersz te engem?
– Nálunk volt ezernyolcszáznyolcvankettőben.
– A szobában? Nálatok?
– Nem a szobában, de Tiszaeszláron, a templomban.
A hörcsög Buxbaumot megint elöntötte az indulat:
– A templomban, ahol negyvenen is voltunk? A templom nem volt bezárva, mikor imádkoztunk.
– Én nem láttam ott negyven zsidót. Ott nem volt negyven zsidó.
– Hiszen mindig ki- és bejártak. De hát hogyan lehet az, hogy nem kiabáltál, amikor a gyilkosságot láttad?
– Nem volt kinek kiabálni! – felelt Scharf 417Móric.
Buxbaum nem tudott többet kérdezni. Az elnök intett, és a lángoló kis sakter fejét rázva ment vissza helyére.
A katolikus templomban lassú kongassál kettőt ütött az óra. A tárgyalóteremben fullasztó volt a hőség. Izzadt mindenki e nehéz munka után, mintha a legnehezebb napszámot végezte volna.
A fiú konoksága váratlan volt még azoknak is, akik korábban ismerték.
– Krafft-Ebing kellene ide – magyarázta Tóth Béla a körülötte ülő hírlapíróknak, mert nem tudott még az „Effendi” se másra hivatkozni, mint az európai hírű ideggyógyászra.
– A tárgyalást a mai napra befejezem. Annak folytatását holnap délelőtt kilenc órára tűzöm ki – mond az elnök.
– Félő, hogy elveszíti a lába alól a fiú a talajt, ha egészen magára hagyjuk a tárgyalás kellős közepén. Már ma úgy állott néha a hitsorsosai és az elnök között, mint egy széltépte árva! – mond Ónody Géza. – Egy fiútól hőstetteket várni nem lehet. Móric idáig megtette a magáét, de most már segítségére kell mennünk, mert megfullad.
A Betyár-kávéház udvari szeparéjában folyt a tanácskozás. Az asztal ugyan meg volt rakva borosüvegekkel, de senki se ivott, legfeljebb szolyvai vizet, mert nagyon komolynak látszott a helyzet a tárgyalás első napja után, amikor a hozzáértő úriemberek „rekapitulálták” a tárgyalás eredményeit.
– A királyi ügyészt, a legnagyobb ellenséget magamra vállalom – folytatta Ónody Géza. – Lesz, ahogy lesz: elbánok az ügyésszel, még ha összedől a világ. Nem őrizhetik az arkangyalok eléggé Seyffert urat, hogy torkon ne kaphassam.
– Ki vállalja az elnökkel való megbeszélést? – kérdezte Ónody, körülnézve a 418társaságban.
Ekkor kiderült, hogy az elnököt nem lehet megközelíteni, mert már napokkal a tárgyalás előtt senkit se eresztettek be a házába. A cselédek be vannak tanítva, az elnök zárt kapu megett tartózkodik otthonában. „Különben Korniss Ferenc nem is olyan fontos, mint hinnétek. Ha kenyértörésre kerül a sor, az elnök nem tagadhatja meg magát: mellettünk lesz. Jól tudja ő, hogy sohase lesz belőle kúriai bíró. Meg kell maradni itthon, Szabolcsban” – mond Ónody Géza.
Verhovay Gyula, a budapesti Függetlenség című napilap szerkesztője, aki eddig szótlanul figyelt a tanácskozásra, most megszólalt:
– Milyenfajta zsidók vannak Szabolcsban, Nyíregyházán?
Ónody Géza legyintett.
– Arról van szó, hogy ne maradjunk alul a most folyó eszlári pörben, mert ötven esztendeig nem nyithatja ki itt keresztény ember a száját se Szabolcsban, se Magyarországon. Az a vén Kossuth úgyis a zsidók mellett írogatja már haza leveleit Turinból.
– Helfy Ignác, a „házi zsidaja” hamisítja a leveleket – vélekedett Puczér szerkesztő úr.
– Már megint eltértünk a tárgytól. Kossuthnak szüksége van a zsidókra, mert különben nem volna betevő falatja – intett Ónody. – Az eszlári zsidófiúról van szó. Azt kell meggyőzni arról, hogy nincs elhagyatva. Attól félek, hogy egyszer csak összeesik a bíróság előtt, ahol egymagában hadakozik elnökkel, ügyésszel, pesti fiskálisokkal, a sakterekkel, mint ahogy ma is láttuk, hogy a szemébe pöktek, csaknem a földre tiporták a szegény Móric gyereket.
– Nem lehet a bíróság dolgába beleszólni! – mond elgondolkozva Mezőssy László, aki ugyan részt vett az 419antiszemita tanácskozásokon, de inkább csak abból a szempontból, hogy valami szarvas bolondságot ne csináljanak a szabolcsi urak. (Egy tolcsvai lány volt a felesége az öreg Mezőssynek, akiről az mondatik, hogy a legszebb tizenöt éves lány volt a Hegyalján, de zsidó származású.)
– De lehet erősíteni a Móric gyereket, hogy nincs elhagyatva! – pattant fel Ónody. – A fiút meg kell győzni, hogy ragaszkodjon eddigi vallomásához, akármit terveznek ellene az ügyvédek.
– Holnap az apjával, Scharf Józseffel akarja szembesíteni az elnök. Ez a mokány eszlári templomszolga tán még fel is pofozza a fiát a bíróság előtt – mond Szalay Károly, a Solymosiné ügyvédje, aki fiskális létére körülbelül ismerős volt a bírósági eljárásokkal.
– Gondoskodni kell egy négyesfogatról, amelyen a fiút kikocsiztatjuk a Sóstóra. Azt hallom Hentertől, hogy a fiúnak ez volna az álma. Négyesfogatra ülni! – mond most Mikecz (Puczér) Jóska, aki bizonyos dolgokban praktikusabb férfiú volt némely pesti védőügyvédnél. (Igaz, hogy ezidőtájt ő volt a vasúti fogadtatások, a fáklyásmenetek rendezője Nyíregyházán.) Ónody lenézőleg felelt:
– Talán még szónoklatot is intéz hozzá, Puczér úr?
– A szent ügy érdekében mindent! – felelt az Ébredjünk! szerkesztője, mert ő volt a társaságban a meggyőződéses antiszemita.
Határozatba ment tehát, hogy másnap küldöttség keresi fel az alispánt, és elkéri tőle a vármegye híres négyesfogatát, amelyen megkocsikáztatják a Móric gyereket, hogy „egy kis bátorsághoz 420jusson”.
S miután éjfél felé járt az idő, a Betyár-kávéház különszobájában összegyülekezett társaság oszladozni kezdett, anélkül hogy nagyobb mulatozás kifejlődött volna.
– Még a pesti hírlapírókkal is kellene valami rendet csinálni, hogy ne firkáljanak össze mindenféle ostobaságot – mondta az elnök, Ónody, mielőtt az ülést bezárta volna.
– Ha párbajozni kell, itt vagyok én – felelt egyszerűen Elek Mihály honvédhuszárkapitány. – Azért vagyok katonatiszt.
Hát ez már nem is lehetett másképp. Egy katonatisztnek valóban nem lehetett kifogása az ellen, ha akár ezer ördöggel kellett párbajt vívni.
A Betyár hátsó szobájából az udvaron oszladozott a társaság. Csillagos, júniusi éj borult a városra, a Betyár előtt álldogáltak a talyigások, akik az urakat gyors lovaikon hazavitték a város különböző részeiben levő szállásaikra. Csak a kapitány hajtott el talyigájával előbb a Selyem utcába, ahol a mindenkori primadonnaszálláson most a Krecsányi Ignác színtársulatának szubrettje lakott. Meg kellett nézni, vajon a huszár járőr vigyáz-e eléggé a primadonnára.
A pesti hírlapírók, akik szokva vannak az éjszakázáshoz, az időt a cukrászdában töltötték, mert a svájci cukrászok (Gredig, Tester és Hosig) vezetése alatt lévő intézmény volt a legeurópaibb helyiség Nyíregyházán ezidőtájt. Az „Effendi” (Tóth Béla) itt írta leveleit, amíg kebelbarátja, „Frangepán” (Sümegi Vilmos) a cukrászkisasszonyokat arra biztatta, hogy itt van a legjobb alkalom a férjhezmenéshez, a pesti hírlapírók házasodás szempontjából jöttek a városba. Kár, hogy Déri Gyula, a Nemzeti újság szerkesztője sorban 421leleplezte kollégáit, elmondván róluk, hogy kinek hány gyereke és felesége van otthon Pesten. Talán még hallgatott volna „Frangepán”-ra némelyik cukrászkisasszony.
