1. A HERCEG ÉPPEN MENEKÜLT…
1.
A HERCEG ÉPPEN MENEKÜLT…
A HERCEG ÉPPEN MENEKÜLT…
Napóleon herceggel a báró menekvése közben ismerkedett meg.
A hercegnek menekülni kellett Pestről (mint ezt tudjuk), úgy a „Nemzeti Szállodá”-ból, mint a „Korona” kávéházból, az Aranykéz utcai rulettbankból és a hasonló természetű helyekről, ahol Napóleon herceg pesti tartózkodása idejében megfordult.
Mit, mit nem tett a herceg arra nézve, hogy nemzetközi kalandor hírébe keveredjen: az talán nem is tartozik szorosan a történet keretébe.
Annyit azonban kell tudnunk, hogy vörös barkóját (szakállát) a balszerencsétől (és a mértéktelen pálinkaivástól) megnövekedett potrohát, a mindennapi viselettől elnyűtt frakkját, a kártyaasztalok mellett való üldögéléstől kifényesedett könyökét és kevés cókmókját490 sietve vitte az úton, amikor Bothmer Jenő báróval, ezzel a talpig úriemberrel találkozott.
– Rejtsen el, báró, ha király leszek Franciaországban: meghálálom.
– Ki elől kell önnek menekülnie? – kérdezte a nagy erejű Bothmer, akinek olyan széles huszárkard lógott az oldalán, mint egy pallos.
– St. Hermandad ügynökei kételkedni kezdtek papirosaim valódiságában, valamint szándékaim tisztaságában, pedig én senkinek rosszat nem akartam.
– Hitemre, nagyon furcsa eset! – kiáltott fel Bothmer báró, aki sohase kételkedett senkiben, és a nagyon erős emberek természete szerint nyomban a gyöngék védelmére sietett.
– Nincs más mód – folytatta –, mint vívóterembeli lakásomra kell menekülni, ahová még nem merte betenni a lábát rendőr. Az ott felhalmozott fegyverek miatt – tette hozzá szerényen.
Napóleon herceg Pestről való menekülésében olyan állapotban volt, hogy az egérlyukba is belebújt volna, nagy köszönettel fogadta tehát a báró ajánlatát.
Bothmer Jenőnek az Arany János utcában volt vívóterme, kardokkal, pisztolyokkal, buzogányokkal, sőt ágyúval is felszerelve, mert az ágyúval való célzást is tanította a báró, mint erre a régebbi budapestiek bizonyára emlékeznek.
– Egy normális támadást könnyen visszaverek egymagam is a házból, de önnek mindenesetre olyan állapotba kell kerülnie, hogy segíthessen a maga megmentésében, ha rákerül a sor. Tudok erre egy nagyon egyszerű eljárást. Már többször gyakoroltam, midőn egyeseket nyúllá, rókává, medvévé és kutyává változtattam, kiemelve őket az emberek szomorú, javíthatatlan sorsából. Az emberiség hétköznapjaiból, amelyek reménytelenül unalmasak, amíg emberek vagyunk. Csak az állat lehet boldog.
A kalapskatulyába is (amely skatulyában néhány fehérneműdarabot pakolt) szívesen elrejtőző Napóleon herceg érthető figyelemmel hallgatta a vívóterem közepén a báró előadását.
– Legjobban szeretnék N betűvé válni, ami családi címerem, mint a Bourbonoké a liliom – mond darab idő múlva.
– Kardfogáshoz való kezem nem alkalmas a betűvetésre – szólt a báró. – Különben sem látom indokoltnak, hogy egy N betűt tartogassak a lakásomon, amely talán szép lehet egy gyűrűben vagy egy491 zsebkendő sarkában, de vívóterembe nem való. Akarna, hercegséged, például farkassá válni?
A herceg gondolkozott.
Még sohase volt farkas, bár ötvenedik életévét betöltötte. De nem volt sas se, sőt kitömött bagoly se, amit a tudósok asztalán már látott.
A kora nem volt alkalmas arra, hogy például szarka vagy kecske legyen, mert ezeknek az állatoknak feltétlenül bizonyos fürgeségre van szükségük.
Amíg gondolkozna a herceg azon az életpályán, amelyet választana pesti hercegsége után: a vívóterem ajtaján háromszor kopogtattak.
– Így csak a végrehajtók vagy a rendőrök mernek kopogni – kiáltott fel a báró.
– Egyikkel se szeretnék találkozni. Legyek hát farkas! – mormogta Napóleon herceg.
A báró betuszkolta a vívóterem mellett lévő szobácskájába, ott kékes, zöldes színű szemeivel rövidesen hipnotizálta (mint ezt tudjuk róla), majd ajtót nyitott St. Hermandad emberei előtt.
– Napóleon herceget keressük, aki ellen nálunk feljelentést tettek hamiskártyázás miatt, ide belépni látták őt. Tessék kezünkre adni a fickót – mond a rendőrök vezetője.
– Tessék megkeresni a herceget, és elvinni őt – felelte biztonsággal a báró.
A rendőrök valóban beléptek a vívóterembe, de még a kosaras fejmaszkokban sem találtak senkit, semmit.
Mikor pedig a vívóteremmel szomszédos szobácskába akartak benyitni, onnan gyanús morgás hallatszott.
De a rendőrök bátor emberek voltak. Azonkívül tudták, hogy némely emberek tudnak állathangokat utánozni; beléptek tehát a szobácskába… Azazhogy beléptek volna, ha a küszöbön egy nagy kan farkas nem állja útjukat, amely nem a legbarátságosabban fogadta a rendőrség közeledtét.
– Ez az én hercegem, az én Princem – mond a báró, és rendre intette a morgó vadállatot.
– Úgy látszik, kémeink félrevezettek – feleltek a rendőrök, amikor bocsánatot kértek az alkalmatlankodásért. Csak az egyik jóhiszemű rendőrnek volt valami megjegyzése:492
– Még sohase láttam farkast vörös barkóval a pofáján és cilinderkalapból kiugorva!
Princ, a farkassá vált Napóleon herceg ezután lakója maradt Bothmer Jenőnek, akinek különcségéről valaha fővárosszerte beszéltek.
