1
1
Nagykállóban „az elkerülhetetlen társadalmi és politikai súrlódások székvárosában” (mint egy régi könyvben olvastam): úgy nyomta a falhoz Baji Patay László úr Tktes Kállay Péter urat, hogy az utóbbi úriember alakja, tetőtől talpig a ház falába préselődött, és esztendőkig a falban maradt. (Persze nem a tekintetes úr személyesen, csak a figurája, mint ahogy a mézeskalácsba szokás különböző figurákat nyomkodni.) De hál’ Istennek nem történt senkinek nagyobb baja. A házfal se dőlt össze, pedig csak vályogból volt. Mégis esztendőkig tartó pörösködés keletkezett a dologból. A falba nyomás miatt a megyei tiszti főügyész (bizonyos Szikszay József) indítványára, G. Teleki József, Szabolcs vármegye főispánjának jóváhagyásával körülbelül nyolcvan nemes ember ellen indult büntető eljárás. Ezen kívül két nemes asszonyság ellen is. Ilyen bolond világ volt 1836-ban. Igaz, hogy június 14-e volt, a nyíri vinkó már esztendős kora felé igyekezett, amikor veszedelmeskedik, birkózni kezd, mint a medve. Hogy keletkezett ez a híres verekedés? Amikor Kállót csaknem fődig lerombolták.
(Részlet egy krónikából.)
Báji Patay László „sárgaságban szenvedett”. Egyik őse hozta a betegséget Lengyelországból, ahol valamely okból huzamosabb ideig tartózkodott.
– Inkább egy kis lengyel pálinkát hozott volna – mondták a rokonok.
A „sárgaság” két-három nemzedékenként ismétlődött a családban, meg kellett nyugodni benne, mert ugyan kinek jutott volna eszébe kivágni az egész családfát, ama „lengyel gazember” miatt, amint a régi Patayt betegsége miatt emlegették. – Más rendes ember legalább a lengyel polkát, nagymazurt vagy legalábbis a mazurkát megtanulja,474 ha már ilyen országba veti a sors. Nem, ez a gazember csak egy „pocsék betegséget” tudott hazahozni.
Baji Patay László ezen őse miatt vezekelve: tehát inkább szelíd, otthonülő ember volt, fekete szakállt növesztett, tíz esztendeig naplót vezetett az időjárásról, bolondja volt a betegségének, és napsütéses reggeleken a vadszőlővel bevont ámbitusra ült.
– Mit ebédelünk ma? Van már új káposzta? új paradicsom? új tengeri? új krumpli? A fenének kellenek már az ócskaságok. Május van, vagy mi az ördög.
– De csak Nagykállón, Kállay Péteréknél, ahol azok a híres üvegházak vannak – felelt Bajorné, akit az úristen is gazdasszonynak teremtett. – Mi olyan koldusok vagyunk, hogy legfeljebb sóskát, spenótot, kapormártást főzhetünk.
– Hát már nincs semmije, amivel örömet okozhatna a gazdájának? (Patay néha szeretett harmadik személyben beszélni önmagáról.) Hagyja szegényt koplalni, betegeskedni, nyögni, szenvedni, hiába epekedni, álmatlanul forgolódni, hogy napról napra sárgább legyen a citromnál, gyengébb a falevélnél, nyomorultabb az útszéli koldusnál, szerencsétlenebb a vak varjúnál? Holott ezer hold felett gazdálkodunk? Te, keserű lapu.
– Jobb lesz, ha nem beszélünk arról az ezer holdról – felelt a gazdasszonyok gazdasszonya (akit báji Patay László pereputtyostól, férjestől, gyerekestől hozatott a Dunántúlról, mégpedig annyi köböl pénzért, amennyit Bajorné nyomott volna, ha búza volna.) S így folytatta:
– Nem elég, hogy vikszeletlen cipőben járok, mióta itt vagyok? De hiába minden takarékoskodásom, abból a kicsiny birtokból nem lehet megélni; különösen akkor nem, ha az uradalomnak a fele télen-nyáron víz alatt van, a másik fele pedig a nagykállói határban van, ahová a legnagyobb bajszú komisszárius se meri betenni a lábát.
– Hej, igazi csendbiztosok csak a Dunántúl voltak, akik a Bakonyban, Sobri Jóskától tanultak verekedni – mondta most Bajor úr, aki valahonnan mindig előkerült, ha feleségét, „Violkát”, mint nevezgette: a tekintetes úrral hallotta pörlekedni. (Átkozottul féltékeny volt.)
Báji Patay László a tokájából nézett Bajorra. (Kapa után ültetett bajszú, himlőhelyes arcú, kihívó szavú, egyébként suszterlegény képű férfiú volt ez a Bajor.) Aztán így szólt Patay:
– Hallja kend, Bayer. (Mindig így szólította megvetése jeléül.)475 Énmiattam akár nyomban visszamehet a Bakonyba: suszternek vagy betyárnak…
– Kikérem magamnak – kiáltott közbe Bajor. – Vegye tudomásul az úr, hogy mi, dunántúliak, rendesebb emberek vagyunk, mint az idevalósiak. Az én apám fuvaros-mester volt Várpalotán, de sörfőzője is volt, mert Németországban megtanulta ezt a tudományt. Negyven pár lova járta a Dunántúlt, a császár futárait ő fuvarozta, nem félt a legsötétebb éjszaka sem. De vasárnap a császár kedvéért se ült bakra, otthon volt a tizenkét gyereke körében, és sört ivott. Saját főzésű sört; ivott már a tekintetes úr ilyent?
– Nem is fogok – felelt Patay.
– Hát akkor ne gorombáskodjunk egymással. Mert tudnék az idevalósi nemesség származásáról is egyet-mást mondani. Miért van errefelé annyi cigányképű gavallér? Há? – kérdezte Bajor.
Báji Pataynak talán még sárgább lett az arca, amikor ezeket a szavakat hallotta.
De nem tudott mozdulni a karosszékéből – éppen olyan időszaka volt, hogy harmadik hónapja üvegből volt a lába; a szíve vándorlóban volt, hol a jobb oldalán, hol a gyomrában, hol meg a torkában dobogott, hogy a hideg verejték verte ki a fejebúbját, a szeme piros lángokat látott a gyomra émelygéseitől, a veséje minden megmozdulásra le akart szakadni, a beleiben egy babszemnyi emberke kezdett kergetőzni, és baltával vagdalkozott jobbra-balra, mintha minden átok rajta teljesülne be, amit lányok, asszonyok a kékszemű férfiakra mondottak. Mintha minden nő, szerető, kedves, mulattató, andalgató, simogató, gerlemadár, álomba ringató, drágalátos emlékké válott csók: úgy megöregedett volna, hogy már csak átkozódni tudna, ha Patayra gondolna. „Verje meg az Isten Lacit” – mondta valahol hétfőn reggel egy régi szerető a környéken. „Törje ki a rossz nyavalya!” – keltette fel a keddi napot egy asszonyság, ha Patay Lacira gondolt. „Ott essen bele a fekete fene!” – jelentette ki szerdán egy egyébként jóravaló női teremtés, mert véletlenül Patay Laci jutott eszébe, az a Patay Laci, aki fiatal korában a legkikapósabb legény lett volna a Tiszántúl, ha nem lett volna olyan csapodár természete.
– Dobja ki az asszonyokat! – ordított fel néha álmában, ha lidércnyomásból ébredt. Két-három eszeveszettségig bolondított régi asszonyféle ülepedett a mellére, és ott kártyázni kezdtek Patay álma felett. Mind gyűlölte, mind átkozta, mind kést vert volna a szívébe,476 s álmában Laci (az egykori) még mindig mézesen, csalfán, tudatosan hazudik nekik, de a vénasszonyok többé nem hittek ígéreteinek. – Dobja ki az asszonyokat! – üvöltötte az álmában, karosszéki vagy ágybéli szendergő Patay, és ilyenkor is mindig előrohant valahonnan a himlőhelyes Bajor felesége, a gazdasszony, és papucsaiban, éji öltözékében, hálósipkáiban és sváb káromkodások kíséretében rugdalt a képzeletbeli vénasszonyok felé, amíg azok sírva-nyögve elvonultak ablakon, kéményen, háztetőn át.
– Ne féljen a tekintetes úr, ameddig engem lát – biztatta közben a látományokkal küzdő beteg embert, és ugyanakkor Bajor úr is megjelent Patay Laci egy régi slafrokjában és hosszú szárú pipával a hálószoba küszöbén – mert mint mondtuk, rettenetesen féltékeny volt. De meglátván a beteg ember helyzetét, és tekintettel az előrehaladott éjszakai órára, csak félhangon dörmögött: – Ha máskor is ilyesmit tapasztalsz, Violka, nyomban engem költsél fel. Majd ellátom én a baját az asszonyságoknak, utóvégre azért vagyok a szegény tekintetes úr szolgálatában. Kenyérpusztító vénasszonyok igazán nem kellenek ehhez az amúgy is elszegényedett házhoz – mondta Bajor, és miután már ébren volt, hosszú, szövet éji ruhájában, harisnyájában, nyakára kötött gyapotkendőjében többször végigsétált a szobákon, bátran benézegetett az ablakmélyedésekbe, a kemencék sötétjébe, sőt a ruhásszekrényekbe is, s ha valahol talált egy gyanús üveget, orvossággal vagy pálinkával, azt nyomban konfiskálta. „Ki látott már valaha ilyen disznóságot? Inni adnak egy beteg embernek?” – kiáltott fel, és hosszú lábszárain elvitte a gyanús üveget. (Persze, napközben megint előhozta, ha a tekintetes úrral akart koccintani, de éjnek idején csak Violkával koccintott.)
– Ha már ébren vagyok: meginnék egy csésze forralt bort, persze csak úgy, ha te főzöd, egyetlen Violám – mond Bajor.
– Talán Patay tekintetes úr is kívánna valamit, miután darab ideig az ő szemét is kerüli az álom? – kérdezte Bajorné, aki (persze, a legnagyobb titokban, az őrült féltékenységű Bajor jelenlétében) mindig szerelmes pillantást vetett Patay úrra – csak mondja meg, hogy mivel enyhíteném a mi Urunk, Jézusunkhoz hasonló szenvedéseit? Hiszen azért vagyok itt a szolgálatára, miután árvaságomból férjemmel s gyermekeimmel együtt megmentett, felemelt a föld porából, rám bízta lelke üdvösségét, egészségének ápolását, a régi, gonosz477 asszonyoktól való megszabadítását, nyugalmának, éjszakájának őrizetét, a boszorkányoktól való óvását, életének meghosszabbítását…
– A becsületet kifelejtetted, Violka – mond elérzékenyült hangon, szinte könnyezve Bajor, aki ezen idő alatt a küszöbön állott, s lassan engedni látszott féltékenységéből. – Az életben nem mindig az számít, hogy kinek milyen egészsége van, hanem kinek milyen a becsülete. Igaz, hogy nekem mind a kettő megvan. Három testvérem a becsület miatt halt meg. Természetesen, így volt rendjén.
(„Felhúzták a gazembereket Veszprémben, mert Sobri bandájába tartoztak” – felelte volna nappal Patay úr.)
Bajor elfordította a fejét, amikor szavaira Viola hirtelen megölelte az ágyban fekvő beteget, és arcán többször megcsókolta.
– Csókold meg te is a mi jóltevőnket – biztatta férjét, mire Bajor, becsületességétől megindultan csakugyan közeledni látszott.
…De ebben a percben, jóval éjfél után, mikor már a kísértetek is aludni mentek, döngetni kezdték a Patay kúria kapuját, az udvaron a kutyák álomból riadva üvöltöttek, a kutyaugatást is felülmúlta az a láncottépő hang, amely az éjben ágyúzott:
– Nyissátok ki, Kállay Péterék vannak itt Kállóból.
A kapu, bizony csak afféle zöldre festett, léckerítéses kapu: okosabb volt a házbelieknél, és bedőlt, utat engedve az éjszaka kóborlóinak.
– Hol van az a dunántúli Sobri-legény, aki, itt Szabolcsban, nem fér a bőrében? – kérdezte egy fokos hangú látogató a sötétségtől rengő udvaron.
