2
2
De hol van már akkorára Bajor? Nincs olyan szűk, magas ablak a világon, amin át nem lehetne kiugrani… legalábbis egy másik udvarra.
Kállay Péter lépett most a szobába; szegről-végről atyafiságban volt Patayval. Péter hintázó járású ember volt, úgy tett, mintha „nem is jönne, hanem menne” – mondja a hagyomány.
– Hallottam – szólt füttyentve –, hogy éheztetnek itt a cselédeid, mióta elhagyott a drága feleséged, Erzsike. Hoztam egy kis elemózsiát, amit legjobban szeretnél. A kertészeim termesztettek tököt, paradicsomot, hagymát, epret, káposztát, sóskát, amit legjobban kívánsz.478 Minden az üvegházban termett. Még galambbegyet is hoztam. Meg akarlak vesztegetni, hogy a pártomon légy.
(Kállay Péter nagyon művelt ember volt, tudta, hogy mivel kell a Patayhoz hasonló betegeket gyógyítani, élesztgetni, rendben tartani. Félig-meddig orvos volt… A cselédeit gyógyította. Csak éppen az urasági természete volt egy kicsit különös.)
– Ezt a boszorkányt pedig elvisszük, és Kállóban megégetjük – mondta Bajornéra mutatva.
A nagybeteg Báji Patay most felült az ágyában:
– De nem addig, amíg paradicsomos káposztát nem főzött, mert ezt legjobban tudja – torzsájával, levelével, levélereivel. Egyedül ő tudja Magyarországon, hol kell apróra, hol kell vastagra metélni a káposztát, hogy annak minden ízét érezni lehessen. Érezni lehessen benne a tavaszi esőt, a nyírségi homokot, a bárányfelhős boldog égboltozatot, az ifjúságot, mikor bor nélkül is részeg minden férfiember… Az eső hulldogál a káposztaföldek felett, és a szomszéd tagon a tengericsöveket próbálgatja a gazda, hogy megnézegesse a levélbe burkolódzott, szűzies fehér szemeket: vajon alkalmatosak már arra, hogy szabad tűzön, tavalyi szőlővenyige, régi szőlőtőke tüzén feketére pörköljük őket, és a tűz lángja piros, mint a szerelmes élet, amikor a valamirevaló férfiember az asszonyruhás madárijesztőnek is csókot integet a mezőkön.
– Te szerencsétlen ember – fordult meg maga körül Kállay Péter, mint egy malomkő. – Hát nem tudod, hogy ez a boszorkány a mákvirágjával éppen abban mesterkedett, hogy ma éjszaka meggyilkoljon? Itt van a kötél, amelyet Bajor a nyakadra akart tenni, ha mi idejében meg nem érkezünk a legényeimmel.
Báji Patay elgondolkozott:
– Lehetséges – felelt darab idő múltán. – Nem volna csoda, ha megunták a betegségem. De három hónap óta álmodom paradicsomos káposztával, megrágom, lenyelem, megszűnnek mindazok a lelki fájdalmaim, melyek máskor üldöznek. Még a halált is barátságosnak látom, ha egyszer paradicsomos káposztával jóllakhatnék. Négy lóval, kocsin is elmennék érte valahová, pedig mozdulni se tudok, csak úgy, ha kétoldalt karon fognak, emelnek, szorítanak, hogy majd a lelkem jön ki, a karom csaknem eltörik, a föld pedig úgy húz magához, mint egy sokszáz esztendős öregembert, aki sírhelyét keresi minden felesleges lépésével. Elmennék gyalog is, ha tudnék479 egy olyan barátságos házat, ahol leültetnének, megsimogatnának, nem kérdeznék tőlem, hogy mennyi pénzem van…
– Locskafecske beszéd ez, öcsém. Mindenütt megkérdik, hogy mennyi pénz van a bugyellárisban – felelt a tudományos Kállay Péter. – Különösen olyan időben, mint a mai, amikor ritkaság a pénz. Kossuth és Széchenyi tanakodnak Pozsonyban, mert valamely veszedelem fenyegeti a magyar nemességet. Te meg itt paradicsomos káposztáról álmodozol. Talpra, László, Nagykállóban megyei tisztújítás közeledik, minden magyarnak Kállóban a helye. Te meg itt egy bakonyi boszorkánnyal dörzsölteted a lábodat.
Rofi Borbély Mihály nemes úriember, aki bár szeretett politizálni, a haza dolgai felett akár ölre menni, s így nem maradt el soha olyan helyről, ahol hazai politikáról is eshetett szó, s így Kállay Péter „expedíciójából” sem: nem vetette meg a nőies természetű ügyeket sem. Végigmérte a már pandúrok között álló dunántúli menyecskét, aztán csintalanul így szólott:
– Hiszen sorsát nem kerülheti el, ha kiderülnek felőle a dolgok – mondta békítőleg Borbély Mihály. – Úgyis régen égettek boszorkányt Kállóban. De ha már Patay barátunk így magasztalja erényeit, engedjük meg neki, hogy utoljára káposztát főzzön. Hozzatok be abból a káposztából – intett Tisza Sámuelnek, aki afféle fiatal legény volt a Patay-háznál.
A legény csakhamar visszatért az udvarról, és egy kosár káposztát hozott a vállán. Bajorné, mintha nem is a pandúrok között állana: szemügyre vette a Kállay Péter híres üvegházában termett káposztát.
– Bizony ez hitvány jószág, nincs ennek a káposztafejnek még se íze, se bűze, nem érte ezt csepp tavaszi eső.
(Kállay Péter elvörösödött.)
Hát mikor a melegházi paradicsomot, paprikát, salátát, krumplit szemügyre vette a híres gazdasszony: akkor hahotázott igazában.
– Szeretném, ha itt volna az uram, mert ő ért az ilyen nyomorékságokhoz, szamár ő is, mint minden férfi. Mi asszonyok nem veszünk a kezünkbe ilyen hitványságot.
– Bajornak bizony jó oka van arra nézve, hogy most itt ne legyen – csendesítette Rofi Borbély a menyecskét.
– Hát nem akarsz főzni? – kiáltott fel Kállay Péter. – Most pedig megmondom neked, Bajor Viola, hogy az életedről van szó. Azzal vádolnak, hogy esztendő óta, mióta a házhoz kerültél ide Kiskállóba:480 minden ebédnél, minden vacsoránál mérget keversz Patay László úr ételébe, ezért sorvad, fogy, gyengül, sárgul Patay úr napról napra, ezért nem lehet őt kimozdítani a karosszékéből, ezért vonult vissza a közélettől, ezért lett olyan közömbös hazája minden ügye iránt, amely közöny már egyenlő a hazaárulással.
– És a tekintetes urak mégis abból az ételből akarnak enni, amit én főzök? – nevetett most Bajorné, és a csípőjére csapott.
– Ajánlom, hogy ne feleselj, Viola – mond most Rofi Borbély Mihály, aki már csak bajuszánál és nyugalmánál kezdve is legjobban látszott érteni az asszonyi dolgokhoz. – Én jóakarattal voltam eddig irántad, mert himpellér férjed elszökött mellőled, holott igazság szerint itt volna a helye, melletted…
– Talán bizony hogy agyonverjék szegényt? – felelt Bajorné.
– De ha nyomban nem fűtesz be a konyhádba, hozzá nem kezdesz a főzéshez, meg nem főzöd azt a paradicsomos káposztát, amelyet Báji Patay László úr kíván tőled: bizony nem állok jót a további sorsodról.
– Kotródj. Négy pandúr menjen vele, és vigyázzon rá – mordult közbe Kállay Péter úr, aki hátat fordított az asszonynak.
Mikor a gazdasszonyt kivitték a szobából, a nagybeteg hátrahanyatlott az ágyban. (Lehet, hogy csak a felpócolt párnák csúsztak ki alóla.) S így szólt Kállay Péterhez:
– Szeretem a kellemetlenséget magam körül, mert igazándiban már csak az tart életben. Minden órámban szükségem van a kellemetlen emberekre, hogy káromkodás, bosszúállás, átkozódás, szenvedés céljából tovább élhessek. Mindenkin bosszút akarok állni, aki valaha megbántott. Mit csinálnék, ha csupa finom úriember, gyengéd asszonyság élne körülöttem? Itt volna például szegény Erzsikém, a legderekabb asszony, akit addig kínoztam, amíg megszökött tőlem? Aki soha egy rossz szót nem tudott volna mondani nekem? Akinek olyan jóságos volt az arca, hogy sírva fakadtam, ha nem láttam, és megölni szerettem volna, ha láttam? Árva leány volt, és bizonyosan megtette volna a kedvemért, hogy egy holdvilágos éjszakán megöljük magunkat. Ő a csűr egyik sarkára, én a másik sarkára állottam volna az udvarban, s egyszerre akasszuk fel magunkat, mert mégiscsak az a legbiztosabb halálnem. Már régen halott volnék, ha ezek a gonosz, utolsó, rongy, gyilkos, kötélre való emberek nem költözködnek a házamba, hogy a nap minden órájában, az éj minden öregítő481 álmatlanságában elmulattassanak az alávalóságukkal. Fájna kirekedni az életből, ha mellettem nem volnának, hogy mindig óva intsenek: odakünn, a kapun túl még gyászosabb emberek is vannak.
Kállay Péter (korának egyik legolvasottabb férfia) a körmével, hosszúra, finomra nevelt körmével, igen fehér kezével simogatta a beteg barátja homlokát:
– Te nagyon beteg vagy, László. Sokkal betegebb, mint én, aki Kossuthtal, Széchenyivel, Wesselényivel álmodom minden éjszakámon. A hazám miatt aggódom, féltem a régi szép Magyarországot. Valami nagy földrengés közeledik Magyarország felé, Martinovics hamvai szétszóródtak a szélben, és bolond emberek kergetik a hamvakat…
– Egyébként is – mondta úri fölénnyel Kállay Péter, hogy végleg elvágja Báji Patay László gondolatait, amelyek minduntalan a sötét udvari ablak felé terelődtek – amely udvaron nyolcvan felfegyverzett nemes ember gyülekezgetett, amely sereg reggel Kállóba volt innen menendő, hogy az új megyei választásoknál Kállay Péter pártján segédkezzen –, egyébként: nincs most időnk mindenféle testi nyavalyákkal törődni, mert holnap Kállóban kell lennünk, hogy előkészítsük a választást. Ágyúkat is viszünk magunkkal. Majd megágyúzzuk kicsit Kállay Gergely házát.
– A testvéredét?
– Azét hát – felelt Péter úr. – Azért szedtem össze a hadaimat, a pandúrjaimat, a fokosaimat, a vasvilláimat, a szolgáimat. Itt van az udvaron a leghíresebb verekedő Ketyei Finta Márton, Nagykállói Kállay Gáspár és Boldizsár, Búzás, Dankó, Lipcsei, Dobi, Kriston Mihály, Dombrádi Kis András.
A beteg ember kerekre nyitotta a szemét:
– Hát ezért kell Bajor Violának most odakint az udvaron sütni-főzni, ahelyett hogy engem ápolna?
– Nem az udvaron, hanem a konyhában – szólt csendesítőleg Kállay Péter. – Asszonyt elfelejtettünk magunkkal hozni, ezért van szükségünk Violára. – Ez természetes.
Ekkor – vagy később Rofi Borbély Mihály belépett a mozdulatlanságra ítélt beteg hálószobájába.
– Hát persze – mondta tiszántúli nevetéssel –, amikor igazában hajnalodni kezdett volna: egy idegen kakashang szólalt meg az udvaron. Ismerek jóformán minden kakashangot Kiskállóban, mert eleget482 jártam erre éjszaka. De ezt a kakast sohase hallottam. A négy pandúr, aki a tűzhelynél forgolódó Bajornét őrizte, elbámészkodott, eközben a menyecske kirepült a kéményen. Üthették már bottal a nyomát. Hát éhen maradunk.
– Nyilván az a Sobri-legény, az a gazember ura szöktette meg – szólt Kállay Péter (aki mint művelt úriember közönyös volt az ennivalók és gazdasszonyok iránt). – De hát arra valók a pandúrok, hogy előkerítsék a méregkeverő házaspárt. Küldj a nyomukba, Mihály.
Rofi Borbély még tán sokallta a hajszát, amikor az üveglábú, szenvedésre kárhoztatott, nagybeteg Báji Patay László kiugrott a párnájából, és megragadván az ágya mellett üldögélő Kállay Pétert, mégpedig a gallérjánál fogva, és a malomkő-nehéz úriembert a falhoz nyomta oly könnyedséggel, mint egy pecsétgyűrűt.
– Emlékül – Violáért –, szólt Patay, és visszafeküdt az ágyba.
1929483
