3. A BÁRÓ KARDJA A LEGNEHEZEBB KARD
3.
A BÁRÓ KARDJA A LEGNEHEZEBB KARD
A BÁRÓ KARDJA A LEGNEHEZEBB KARD
A városka nem tartozott a gyenge szívű városok közé. Mindenkinek volt vadászpuskája a falra akasztva (amelyet télen, a szánon való utazásoknál nem nélkülözhettek az eléggé elvadult Nyírben), volt helyénvaló szíve, fokosa, kutyaütő botja, mint már azokon a vidékeken406 szokás, ahol a kutyákkal is kell viaskodni, ha az ember a házából kilépett. De medvéje nem volt senkinek Bothmer bárón kívül.
Mikor felhangzott a vezényszó a huszárlaktanyában, Bothmer báró egy olyan kardot rántott ki hüvelyéből, amelyet a fegyverkovács külön kalapált a számára. Embertenyérnyi széles pallost, amely nyomott legalább egy-egy negyedmázsát.
De a viselője is megfelelő volt a kardnak!
Ha nem járna a honvédhuszártisztek bűbájos, aranyzsinóros öltözetében, gondolhatnád őt akár magának Wallensteinnak is, vagy legalábbis alvezérének. Bár arányos volt, 190 centiméteres alakjában, talán a leghatalmasabb testi erő rejtőzött benne az akkori Magyarországon. Kék szeme és szőke bajsza volt; táncolni éppen olyan könnyedséggel tudott, mint vívni, de ha lóra ült, a huszárló megnyikkant terhe és ereje alatt. Semmi se volt megjelenésében, járás-kelésében, mozdulataiban a nagyon erős, izmaik sziklasúlyától ellasúdott emberek henyeségéből. Fürge is tudott lenni, mint egy bálkirály, gyors, mint a villámcsapás, egy tökéletes atléta, akinek minden izma speciálisan volt kidolgozva. A hüvelykujjában, amellyel a kettős, hármas kártyacsomagot megfogta, hogy egyetlen kézmozdulattal kettérepessze, éppen annyi erő volt, mint a vállában, amelyre néha felültette medvéjét. A nyaka nem duzzadt az erőművészek ujjnyi ereitől, hanem éppen olyan normális volt, mint bármely harmincesztendős férfié. Csak a huszárzubbony pattogott rajta, ha néha egyet nyújtózkodott, nem volt a katonasnájdereknek olyan erős cérnájuk, mellyel megfelelő ruhát tudtak volna a számára varrni.
Darab ideig volt szerencsém tanítványa, barátja lehetni, mert már aktív tiszt korában voltak kiszemeltjei, akiket vívni, tornászni, birkózni (?) tanított, ha kedve jött hozzá.
Ellenállhatatlan vívó volt természetesen, mert Isten annak teremtette.
Ami tornászati ügyességét illeti, akár teljes tiszti felszerelésben is megállott a földre helyezett jobb tenyerén, mint a gyertyaszál.
Emlékezetem szerint nem volt olyan megemelhető tárgy, biliárdasztal vagy a kasszírnő trónusa, amelyet a „Betyár”-kávéházban meg ne mozdított volna. Vasat törni, üveget harapni, két-három embert asztalostól, székestől együtt a levegőbe emelni, egyformán tudott.
Soha indulatba nem jött, feltűnően keveset evett, inni csak azért407 ivott, mert az társadalmi szokás volt a hajdani garnizonokban. Mindig nyájas volt, és természetesen nem tudott a pénzzel bánni. Legnevezetesebbek voltak birkózásai, de erről beszéljünk külön.
