Az utolsó 48-as honvéd
Az utolsó 48-as honvéd
Ki lesz ő?
Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsónak távozván el a földről, miután több mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piros zsinóros kávébarna atilláját, és nyomta fejébe kék katonasapkáját.
Ki lesz ő?
Aki után már nem következik senki, aki a saját két szemével látta volna a nagy időket, amelyek örökre felejthetetlenné teszik a magyarok 19. századát, amíg a földön történelmet írnak. Ki lesz ő? Aki végül bevallja, hogy gyermeksége miatt még csak dobos sem lehetett volna a seregben – mert hiszen 92 esztendősnek kellene lenni manapság annak az embernek, aki tizenhat esztendős korában felcsapott honvédnek. Ki lesz ő? Aki utolsónak megy el, és utána többé nem következik senki, a történelmi sírboltot lezárják, aki ugyanazt az imádságot mondja, császárok és közkatonák felett, dolgavégezetten leül a históriai lépcsőre, hogy időtlen időkig virrasszon egy dicső nemzet gyönyörű élményei felett.
A múltkoriban azt olvastam, hogy még mindig vannak öreg emberek az országban, akik magukat 48-as honvédeknek mondják, bár többé ezen a címen sem nyugdíjat, sem kvártélyt, de még csak ruházkodást sem kapnak, mert az új, háborút viselt Magyarország elfelejtett gondoskodni a régi nemzeti háború esetleg életben maradott hőseiről. Nincs már nyugdíjkönyvecskéje a vén hadfinak, amelynek felmutatása mellett zsoldját felvehetné a m. kir. adóhivatalnál.
Én emlékszem arra az időre, amikor Magyarországon 48-as honvédnek lenni nemcsak dicső, de megélhetéshez alkalmas állapot is volt.
Már Ferenc József kezdte a honvédek pártfogását, amikor a hatvanhetediki koronázás után, a nemzet ajándékát, a ládányi Szűz Máriás körmöci aranyat odaajándékozta a honvédeknek, akik valaha az ő172 tábornokait megkergették. Szép volt ez a gesztus, az öregebb Andrássy Gyula gavallérosságára valló, aki nemigen adott rossz tanácsot királyának. Elég az hozzá, hogy erre a nagy ajándékra még azok a reménytelen emberek is megmozdultak az országban, akik csaknem két évtizeden át madárijesztők voltak a káposztáskertekben, tengeriföldek csőszei hangtalan tájakon, mikor már rég letörték a kukoricát, présházak lakói szüret elmúltával, bujdosók, loppal járók, akik mindig attól féltek, hogy 48-i cselekedeteikért előbb-utóbb becsukják őket. (Pedig olyan világ kezdődött már, hogy még Rózsa Sándort sem merték felakasztani elkövetett rablásai miatt, mert 48-ban valaha nemzetőr volt.)
Előjöttek ezek a régi emberek a kiegyezés hírére, mintha a zöldséges vermekben, padlási kéményekben rejtegetett honvédruháikat vinnék végre megszellőztetni a szabad levegőre. Kiléptek az emlékalbumokból, a családi mendemondákból, a téli esték meséléseiből, de még a nemzeti legendákból is. Egy élelmes ember nyomban újságot alapított a részükre, amely Kolozsvárott jelent meg. És némelyik 48-as honvéd, aki a bujdosásban, a börtönben, az örökös rettegésben vagy a szabadság „elárulásában” (így hívták akkor az elv feladását) nem hervadt őszi falevéllé: kidüllesztett mellel, esperesléptekkel, hangoskodva, sőt ököllel fenyegetőzve kezdett járni az utcán. Feltámadt a nemzeti önérzet, a magyar büszkeség, az örökös kuruckodás még a német származású postamesterrel szemben is, aki még mindig kinyitogatta a hazafiak leveleit, hajh, de már nem volt fórum, ahová azoknak tartalmát megjelenthették volna.
A táncoló asztalkák, amelyekkel a forradalom utáni időkben komolyan foglalkozott a magyar úri társadalom: igazat mondtak. Visszatért a szabadság.
Akkor is szerettek „egyleteket” alapítani, mert az ilyesmi barátsággal, békés szórakozással, okoskodással jár együtt. Persze, hogy a 48–49-i honvédek is egyletekbe tömörültek, mert hiszen az egységben van az erő, a közös gondolatban a hatalom. Vármegyénkint alakultak meg a honvédegyletek. Voltak közöttük Kossuth-pártiak, voltak Görgey-pártiak, de abban mindnyájan megegyeztek, hogy a magyar honvédeknek éppen úgy jár a zsold, a nyugdíj, mint más öreg katonáknak, a császár cserepárjainak, vagy akár Napóleon gránátosainak,173 akikről akkoriban, mint kivesző emberekről, képeket közöltek a régi újságok. Ó, hányszor hallám öreg honvédek asztaldöngető vagy siránkozó kívánságait a nagyapám (id. Krúdy honvédkapitány) házánál, aki elsőbb a Szabolcs megyei honvédegylet elnöke volt, későbben az országos honvédmenház parancsnoka lett, mert a régi öregek még vénségükre is tudtak avanzsírozni.
Múlt időkön és jelen napokon borongva: alig tudom elképzelni, hogy történik az utolsó 48-as honvéd távozása Magyarországról, amikor aztán már igazán nem jön senki, aki magát Kossuth honvédjének merné vallani.
A Honvédmenház tudomásom szerint még a háború alatt új teendőhöz jutott. Ki tudná, hová tették azokat az öregeket, akik éppen csekélyke zsoldjuk, szegényes ellátásuk, katonás fekhelyük miatt sohasem akartak tovább menni az időben a váci csatánál vagy a branyiszkói ütközetnél? A március tizenötödiki ünnepélyeken még néha leültetnek egy őszbe borult, kávébarna atillás öregembert a Petőfi szobor lábához, de maga a „nagy idő” hallatlanul távolodik tőlünk, mint valamely tengerpart a kivándorló tekintete elől. Már csak egy-két kendőlobogtatás jelzi, hogy merre volt az 1848–49-i honvéd bojtos sapkájában (a tisztek aranybojttal), hogy mennyi öreg Kossuth-képű ember járt-kelt Magyarországon, akik valamely természettani folyamat folytán a kormányzóhoz lettek hasonlatosak arcukban, a kormányzóhoz, akit egész életükben a szívükben hordtak. Ki látna manapság visszafelé oly pontossággal, hogy maga elé idézhetné a gyermekeket, akik a negyvennyolcas honvédek térdén a Múzeumkertben lovagoltak, a bámész falusiakat, akik a Soroksári úti menház vasrostélyos kerítése megől órákig elnézegették azokat az öreg hősöket, akikről Gracza György füzetes regényei szóltak, akik a csaták lángjából jöttek vissza? Emlékezetem szerint: kevés volt ez öregek, e régi szentek között az olyanféle ember, aki a 48–49-i honvédségen kívül egyebet ne tett volna az életben. Még a régi, naiv, lelkendező Magyarországon sem lehetett egy egész emberéleten át megélni egy hősi gesztusból. Voltak közöttük csizmadiák, akik már nem bírták a sámfát, voltak kötélverők, akik többé nem tudtak hátrafelé menni. Voltak komoly, időjárásnéző parasztemberek, akik otthoni rongyos szűrüket vették fel a kincstártól kapott barna atilla fölé; voltak174 literátus emberek, akik valamely fantasztikus célzattal reggeltől estig írtak, amint egynémely bogaras öregembereknek a szokásuk. Bármilyen lélegzetfojtóan, szívdobogtatóan írta meg Gracza György füzetes regényeiben (amelyek a régi rémregényeket végre lehóhérolták), a 48-i magyar szabadságharc történetét, ezeknek a vén tollforgatóknak mindaz kevés volt. Ifjúkoromban ődöngvén közöttük, elnézegettem a toll megtörléséhez való disznósörtéiket, porzós edényeiket, újságpapirossal bőven kibélelt karosszékeiket, homokkal töltött, lábhoz készített köpőládáikat, a dohánygyári enyvtől szabadulni nem tudó szivarvégeiket, kék árkuspapirosaikat, érempénzeiket, amelyeket halálukig a mellükön viseltek, írásaikat, amelyek hasonlatosak voltak a varjak lépéseihez, amelyeknek nyoma a havon marad.
– Gracza hazudik, mindenki hazudik, aki a magyar szabadságharcról eddig csak egyetlen mondatot is leírt! – kiabált ama többször említett parancsnok, aki unokájával is olyan vezényszavakban beszélt, mintha az ácsi csatában vezényelné honvédeit. – Nem lehet megírni az igazat Fejérváry Géza miatt, aki, mint honvédelmi miniszter, a Menháznak is a legfőbb feljebbvalója. Fejérváry barátja Ferenc Józsefnek. Bizonyára rosszul esne neki, ha egyszer az igazat megírnánk a 48–49-i szabadságharcról. Ki volt a hibás? Kossuth vagy Görgey? De majd halálunk után nyilvánosságra jön a nagy titok.
Így fenyegetőzött valamikor a negyvennyolcas honvédek parancsnoka. Az öreg hadfiak azóta átsétáltak a másvilági hadseregbe, és az állítólagos titkot, amelyről a 19. század második felében annyit mendemondázott a magyarság: hogy miért veszett el a magyar szabadságharc voltaképpen – nem találtuk meg egyetlen végrendelkezésben sem. Talán majd az utolsó negyvennyolcas honvéd is elmegy Magyarországról: akkor megtudjuk a valót. A legendák véget érnek.
1926175
