Kossuth fia
Kossuth fia
Mit látsz az arcodon, te múlt századbeli magyar ember, amikor harminc és egynéhány esztendő előtti fotográfiádat nézegeted az elmúlt idők limlomjai között?
Dicsőséges ifjúságot, diadalmas férfikort, ragyogást és megelégedést látsz a régmúlt arcodon, mert ebben az időben „ád engedelmet Ferenc József', hogy a turini szent remete hátramaradott fiai hazatérhessenek…
Harminc esztendő előtti ifjúnak kell lennünk, hogy azt a csodálatos érzést újra visszaidézhessük, amely érzés rakétássá tette darab időre az emberek hétköznapi beszélgetését Magyarországon; történelmi lámpásokat helyezett el megtört fényű szemekbe is; új dobogásokra szoktatta a magyar szíveket, amely szívek a tavaszi földekhez hasonlóan, már csak a szabályos, pontos haszonhozáshoz voltak szokva a mindenkori szabadelvűpárt bőven trágyázott, gondos, céltudatos kezelésében: úgy látszott, az öreg Madarász József egyedül marad a legszélsőbb baloldalon, nem kell itt már senkinek függetlenségi eszme, márciusi tizenkét pont, debreceni nagytemplomi detronizálás… az Athenaeum évről évre kevesebb példányt ad el Kossuth könyveiből, az Irataim az emigrációból című munkából… Már a keménykötésű, Árpád apánk óta függetlenségi kerületekben sem jár ki a bizonyos agyonveretés annak a regálebérlőnek, aki a kormánypárti jelölt zászlaját ki meri tűzni választás idején… Irányi Dániel, az utolsó szent magyar ember, már a végét járja, nemsokára meg is hal Nyíregyházán, a magyar függetlenségi eszme utolsó védvárában… Senyved, sorvad, már alig virágzik az a gyönyörű nagy fa, amelyet Rákóczi Ferenc urunk, fejedelmünk ültetett el, amelynek lombjai alatt öreg magyarok mindig szent függetlenségi eszmékre tanították az utánuk163 következő ifjú magyarokat… Mikor Kossuth Lajos visszaadja azt a csudálatos lelket teremtőjének, amilyen lélek egy század esztendőben egyszer adatik magyar embernek, és ez az utolsó sóhajtás: mire eljut Magyarországig, az imádott hazáig – szélzúgássá, tavaszi viharrá válik. Megrázkódik a magyar föld, amelyet már a táncos Andrássy Gyula kezdett altatgatni a szép mesemondásokkal és szép körmagyar csárdásokkal; vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cúgos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmas bolondságokból; a szőke árvalányhaj helyett búskomolyan emlékezetes gyászfátyolok teremnek a magyar mezőkön ezen a tavaszon; az ibolyák helyében gyászkokárdák pattannak fel a földből; és nagy feszülések ropogtatják a magyarok vállain a komótossá válott császárkabátokat, amelyeket oly hamar megszokott a koronázás után következő új nemzedék. Kossuth meghalt, de fiai hazajönnek.
K. Ferenc úgy beszélt, mint egy angolból fordított lexikon, amelyhez fordítója hiányos nyelvtudása miatt kénytelen volt szótárt is használni. És tudvalevőleg ezek a szótárak nem mindig a legmegbízhatóbbak.
Hallgatom őt Debrecenben, az „Arany Biká”-ban országos körútja alatt, mint ifjú vidéki riporter… Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a Jaj, de huncut a német… kezdetű keserves nótára gyújt, a főispán, Savanyú (Dégenfeld) Jóska gróf elfehéredett arccal néz a sarokban helyet foglaló cigánybanda felé; a pesti hírlapíró urak, akik Kossuth Ferencet Debrecenbe elkísérték: kirúgják a széket maguk alól, és rohannak a távíróhivatalba, elöl a vöröses oroszlánsörényét rázogató Pichler Győző, akiről annyi mindenféle tréfát írtak össze a vicclapok, hogy Csicseri Bors révén nagy nevezetesség lett Magyarországon… „Pichler öcsém vigyázzon Magyarországra!” – mondta a vicclapok szerint Kossuth Lajos a papucsszájú szerkesztőnek. P. Gy. vigyázott is, amíg sovány, nehéz antik gyűrűk alatt remegő karjába a morfiumos fecskendőt nem kezdi vala beszurkálni… Pichler nyomába futamodik a taliános, a tőrvívó külsejű Dienes Márton, akinek még az a legfőbb gondja, hogy lapját pontosan értesítse az eseményekről, nem gondol még arra, hogy párbajban keresztüllövi ellenfelét, a papi nevelést példázó, korrekt Csajthay Ferencet, de még azon is nagyot nevetne, ha valaki azt mondaná neki, hogy rövidesen Amerikába kell vitorláznia. Magas sarkú cipőiben, görbe lábaival ugyancsak a telegrafírozó hivatal felé igyekszik a Pesti164 Napló munkatársa, a szőke Márkus József, akiről mi vidéki hírlapírók azt hisszük, hogy nincs más gondolata (e pajkos Satanellónak), mint a népszínházi női karszemélyzet rendbentartása… Nagy dolog történt a debreceni „Arany Biká”-ban: Kossuth Ferenc lojális pohárköszöntője után a magyar Himnusz helyett ama Kufsteinokra, Olmützökre, gyötrelmes rabságokra emlékeztető nótát játszá a cigánybanda.
Holott mi, vidéki magyarok (az egy főispánon kívül) egyáltalán nem gondoltunk ebben az ebédutánis hangulatban arra, hogy a pesti lapszerkesztőségekben üldögélő, öreg, éberlasztingcipős redaktorok majd európai botránnyá fújják föl azt a körülményt, hogy a Jaj de huncutot Rácz Károly elvonta a Kossuth-banketten. Hiszen szokás volt ezt a nótát játszani még a legszelídebb mulatságok alkalmával is, amikor senkinek se verték be a fejét. A közös hadseregbeli katonatisztek se ugráltak fel, kardjukra ütögetve, az asztaluktól, ha a mulatozók gusztusa szerint muzsikáló cigányok (mert hiszen nem mehetnek varjút fogni a mezőre) a Rákóczi-induló (ama szvihorai dal) és a Kossuth-nóta után természetszerűleg eljátszották ezt a zeneszámot is. Egyébként Debrecenben a K. u. K. urakat igen súlyos feltételű párviadalokban szoktatták le a polgárok arról, hogy mulatságaikba beleavatkozzanak. Ama nagyerejű debreceni Mandel bajvívónak a nevét még napjainkban is emlegetik azok, akik a régi magyar párbajokról históriáznak; a helybeli szerkesztő urak közül Polczner és Gallovits urak nyomban elégtételt kértek minden görbe tekintetért, és a debreceni laktanyákban együtt folyt a vérük a szerkesztőknek a tiszturakéval.
Az „Arany Bika” éttermében tehát nem keltett valamely különösebb feltűnőséget a cigánybanda zenélése – megszokták azt itt, hogy a cigányok (például nagyvásárkor) napokig, egyhuzamban muzsikáljanak, és ezalatt mindenféle bolond nótákat sorra vegyenek az egybegyülekezett hajdúsági, nyírségi urak tiszteletére, amely nótákra eleinte csak a banda öregapja, a nagybőgős emlékezett.
K. F. meg pláne nem tudta, hogy miről van szó, amikor a cigányok pohárköszöntője után rázendítettek.
K. F., ha inkognitóban jön Magyarországra, Debrecenbe az „Arany Bika” üvegeket zörgető omnibuszán: bízvást helyet cserélhet akármelyik „Arany Bika”-beli vendéggel. Jóízűen evett itt mindenki165 malac-, borjú- és marhapörköltet, amely eledeleknek szaftjaiból derűs, nagykocsmás szaga lett úgy az urak által látogatott udvari étteremnek, mint a cívisek által pártfogolt söntésnek. A vendégfogadók halhatatlan megírója, az öreg Boz-Dickens tudná tán pontosan meghatározni azt a különbséget, amely a debreceni „Arany Biká”-t más vidéki nagykocsmától elválasztotta. Talán többször sustorgatta a zsírt a konyha szakácsnéja itt a friss kolbászok körül, mint más fogadókban; a gyesznó hurkáit nagyobb szakértelemmel kóstolgatják vala; a Sesta-kert boráról az első kortynál megmondják életkorát… de egyébként ugyanaz az ízes, étvágyas, levest szörpölő, szaftos tányért kenyérdarabbal törülgető hangulat van ebben az étteremben is, mint végig Magyarországon az összes vendégfogadókban ez idő tájt. A fogadós egy pillanat alatt felismeri vendégében, hogy kinek kell francia mustárt, vagy haldoklót ébresztő pthrügyi tormát, gégebénító paprikát szolgálni pecsenyéjéhez, valamint a cigány is az első ránézésre eltalálja körülbelül, hogy kinek milyen a nótája… Vajon K. F.-ról úgy szagolta magában Rácz Károly, hogy ennek az idegenszerű úrnak a Jaj, de huncut a nótája?
Idegenszerű volt – mintha nem is ama, magyar álmokban égig érő Kossuth Lajos fia lett volna. (Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban ama lelketrázó magyar fantommal, aki a kocsmaházhoz közeleső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónja vesztettnek nyilvánítja.)
Már ruhája szabása se nekünk való volt… Finom szövetből készült ez az öltöny, de mégis úgy tetszett, mintha készen vette volna azt tulajdonosa valamely milánói áruházban. (A magyar urak akkoriban londoni divat szerint öltözködnek.) Jól emlékszem, nadrágja alul olyanformán bővült az olaszos, nőies szabású cúgoscipő felett, mint ama talián munkásoké, akik különböző kőmunkák – így utcakövezési munkák – elvégzése miatt érkeznek Magyarországba, de a szembetegségtől megóvó rézkarika nem volt a fülében. Alacsony, két sarkán lehajtott gallérja volt, amelyről látszott, hogy nincs az inghez varrva, mint ezt általában az előkelő magyar urak viselik. Kézelője csőalakban végződik, nagyfejű gombbal megerősítve, holott már a divatfik olyan manzsettákat hordanak, amelyek két szárnyban végződnek, és ugyancsak az inghez vannak varrva. Nyakkendője olyan keresztbe166 rakott, szögletes, kemény anyagból való nyakkendő volt – ha jól emlékszem, fehér –, amely nyakkendő az ingplasztron tegnapiságát volt hivatva eltakarni – azt hiszem, német találmány és jégeringek felett alkalmazták. És olyan szagos volt, mint egy másodrangú illatszerkereskedés a Kerepesi úton.
Nézem a bajszát, amely konyán lefelé görbül, és a végén alig penderedik, mint valamely koloniális angol ezredesé, akinek arcképe a londoni hetilapokban megjelenik. Nagy, kerek, olajbarna színű szeme van, mint azoknak az olasz nőknek, akiket festményekről ismerünk, akiknek láttára hol a narancs-szigetek illatát, hol a tengerparti osztériák olajszagát érezzük. Az arcbőre itt-ott hasonlatos az ecetfa vöröses virágjának a színéhez, ellenben petyhüdtnek látszik ez az arc, mint azoké az uraké, akik minden nagyobb érdeklődés nélkül studírozzák végig a speizcetlit, végül is az unottságukban megállapodnak egy véres marhahússzeletnél, mert tegnap is azt ették. Külföldi, főleg londoni klubokban vannak ilyen arckifejezésű urak, akik életüket a klub étterméből az olvasó- vagy kártyaszobáig töltik, miután negyvenesztendős korukig Indiában ezredesi rangig vitték, vagy hidat építettek valahol a Níluson, és ezzel minden kötelezettségüknek eleget tettek. A keze tele van apró ráncokkal, mint az olyan embereké, akik mindennap meleg vízben fürödnek. A zsebórája olyanforma, mint egy amulett, kulccsal kell felhúzni, és belső oldalán a felpattanáskor bizonyosan egy női arckép mutatkozik, amely arcot az élet semmi körülménye között sem akarnak elfelejteni.
– Talán szívbajos – kérdezem magamban K. F.-et szemlélgetvén ott a debreceni fogadóban, miután észreveszem, hogy a még nem mindennapi ünnepeltetéshez szokott ütőere ott a nyakán feltűnően megduzzad. – Ő volna vajon az új üstökös, akiről az öreg Krúdy, a nagyapám házában annyiszor beszélgettünk, miután már az öregúr se a himlőoltást, sem Pasteur szérumát nem találta jónak a függetlenségi eszméktől eltávolodó magyar nemzet meggyógyítására? Ő volna az a csillagpor, amelynek behintése után meggyógyulnak a vakuló, gyulladásos magyar szemek?… Ő volna az a patikaszer, amelynek használata után kiegyenesedne a nyavalyás görcsökben fetrengő, ősei gondolataitól eltávolodott magyar ember? Mit hozott magával a talián határon át? Garibaldi egy véres ingfoszlányát, amilyent Magyarországon is árultak a házalók, vagy pedig valamely rádiumot, amelytől167 megvilágosodnak az emberi elmék a Duna és Tisza folyamok mentén? Lehetséges-e, hogy a hosszú várakozásban fáradozó magyar szíveket újra fellobogtassa, mintha azok ismét fiatal vértől lüktetnének? Varázsló, alkimista vagy ügynök? Tüzesen nézem, amilyen tüzes az új csikók szeme tavaszkor.
Vajon milyen nyelven gondolkozik? – vetem fel magamban, amint beszélni hallom, mert hiszen ez a drága magyar nyelv olyan különös portéka, hogy megismerszik nyomban, mint a gabonában a Tisza vidéki vagy bácskai búza. Megismerszik mint a levegő, amely más a Kárpát felett, és más Debrecenben; mint a víz, amelyben harcosok számára rejtőzködő vasak oldódnak fel a hegyek között, míg a sík tájakon azért bukkan fel a föld mélyéből, hogy gólya fürössze benne a piros lábát. Amint meg tudjuk mondani első pillanatban, ha sötét vonaton, sötét ég alatt, éjszaka is utazunk, hogy átléptük-e már a magyar határt: olyanformán ismerjük fel a különbséget magyarul beszélő embertársaink szavaiban is. A legtöbb beszéd valamely vízfolyáshoz vagy hímzéshez hasonlít. Felismerni a beszéd folyamatán a kis falusi ábécéskönyv első betűit, a tanyai kakashoz vagy kutyához intézett szavakat, amelyek nem hagynak el egész életen át. Felismerni a felvidéki tilinkó, az erdélyi duda, sőt a régi udvarházak, kastélyok pianínóinak a hangjait is. Az első kimondott szavaknál felismerni a magyart, aki hosszabb időt töltött Amerikában vagy külföldön, ahol idegen nyelvet volt kénytelen tanulni és beszélni: a magyar szavak gyönyörűen ölelkező hímzései közé idegen kéz öltései keverednek.
K. F. beszédén nagyon is megérzett, hogy sokáig külföldön élt. Nem volt beszédében amolyan szarvashiba, amelyen Magyarországon mosolyogni szokás, de első, országos körútja alatt elmondott szónoklatain még nagyon érződött, hogy külföldi iskolába járt, külföldi egyetemeket végzett, idegen könyveket bőségesen forgatott, és nemzetközi emberekkel gyakorta érintkezett. Korántsem volt a magyar nyelvnek olyan művésze, mint atyja. De mégis könnybe borult szemmel hallgatták a régi magyarok, akármilyen különösen is hangzottak a szavai itt a Hajdúságban vagy későbben a Nyírben. – Olyanformán nézegették őt, mint ama Jávorka vezér rajtafelejtette a szemét Rákóczi Ferenc urunk és fejedelmünk kisebbik fián a bécsi vásáron, akiről Jókai Mór legszebb regényét írta.168
Most már vonhatta Rácz Károly, ahogyan akarta: a pesti szerkesztő urak Debrecenből a nagyváradi postaigazgatósággal veszekedtek, hogy engedtessék meg nekik ama szokásos hírlapírói kedvezmény, hogy táviratukban szavanként három krajcár helyett csak az egy krajcárt fizethessék. Mire a sürgönyváltás Debrecen és Nagyvárad között megtörtént: már a helybeli (debreceni) szerkesztő uraknak is volt alkalmuk összeveszni egymással K. F. elhangzott beszéde, Rácz Károly nótája felett. A debreceni szabadelvű pártnak a lapját Gáspár Imre szerkesztette – kanonok-külsejű, külföldiesen művelt költő; míg a helybeli ellenzéket Rudnyánszky Gyula, a pofaszakállas, szerencsétlen sorsú poéta támogatta lapjával. Debrecen nagyváros volt már ekkor is, de két költő nem fért meg benne. A lírikusok, bár mind a ketten felvidéki származásúak voltak, és ha valahol négyszemközt összetalálkoznak, bizonyosan kipovedálják egymással gyűlölködésük mérgét: már csak a lapkiadóvállalatok szempontjából is állandóan marták és tépték egymást. Ah, boldog, soha vissza nem térő korszaka volt ez a magyar vidéki hírlapírásnak! A pesti táviratok, a külföldi tudósítások bízvást elmaradhattak, de nem hiányozhatott a mindennapi újságból a goromba támadás a konkurrens sajtó ellen. A cirkuszi mutatványokkal, birok-versenyekkel vetélkedett az akkori hírlapírás. A két tót származású szerkesztő tehát egymásnak ment Rácz Károly nótája miatt, és már a banketten össze akartak csapni, de még hetek múltán is vagdalják egymás fejéhez a hétfontos gorombaságokat lapjaikban.
Joga volt-e Rácz Károlynak ama hírhedett, de a nemzet szívéből fakadott nótát muzsikálni Kossuth Ferenc beszéde után?
Ez volt a penzum. Vívókardokat, tollakat, elméket köszörülnek e kérdések felett nemcsak Debrecenben, de egész Magyarországon. Akkoriban nem volt egyéb bajuk a magyaroknak, mint ilyen tételek felett birokra kelni. Hát folyt a háború… Csak K. F. nem értette, hogy tulajdonképpen: miért is folyik körülötte a csatározás? Ő azt a gúnydalt sohasem hallotta atyja, a nagy száműzött turini házában. Pedig ezt a dalt leginkább ott lehetett volna eljátszani.
(A hiteles megállapítás a különös zeneszám előadása körül pedig ez: Rudnyánszky Gyula szerkesztő úr rendelte meg a cigánynál a nótát… )169
Találkozom K. F.-fel harmadnap Nyíregyházán – a nagyapám házánál.
Azok, akik K. F.-et országos körútjára vitték: olyanformán rendezték meg ezt a dolgot, mint általában az ilyen faluzást a korteskedés kiskátéja előírja. Régi kortesek, régi követválasztások iskolai példája szerint adta le vizitjeit K. F. Magyarországon, midőn atyja halála után hazájába visszatért. Ha megérkezett egy vidéki városba: rendszerint vizitelt a polgármesternél, a város előkelőségeinél, mindenütt nagy szeretettel fogadták, csak éppen a menyecskék, lányok nem rajongtak érte valamely nagy kedvvel: – egyetlen háziasszonyt sem forgatott meg tánc közben, pedig az a hír volt róla, hogy házasulandó özvegyember. Ha már kérni jön valaki Magyarországon, annak elsősorban a fehérnépet kell meghódítani. Legalább is így volt szokásban az egykori követek kilincselése idején. K. F. egyetlenegyszer sem pördül táncra országos körútjában, pedig lett volna alkalom elegendő, bizsergő talpú leányzó, darázsderekú asszonyféle akadt mindenfelé az országban. De K. F. komoly, tudományos, nagy neve alatt fáradozva járó férfiú létére éppen az olyan embereket látogatta meg, mint például Nyíregyházán, az én nagyapámat, aki már a világon se kellett senkinek, mint néhány kövér asszonyságnak, akik a múltakra való tekintetből még mindig reménykedtek abban, hogy az öreg egyszer mégiscsak megbolondul, és oltár elé vezeti őket.
Ez az öreg ember, aki vénségére is olyan egyenes volt, mint valami török meggyfából való pipaszár, egyúttal elnöke volt a Szabolcs vármegyei 1848/49-es Honvédegyletnek is, miután az összes egykori honvédtisztek között ő tudott legjobban káromkodni.
– No öcsém, hogy vág a bajusz? – kérdezte K. F.-et, amikor az címeres házánál vizitelt, és sehogy sem akart virzsiniai szivarra rágyújtani. (Pedig ez a virzsínia azok közül a szivarok közül csempésztetett, amelyeket Ferenc Józsefnek extra gyártanak a magyarországi dohánygyárakban.)
A nagyapám piros szegélyes, hamuszürke, térdig érő házikabátban ült, amelyet ez idő tájt otthon viselni szoktak az úriemberek Magyarországon. Sláfroknak hívták ezt a kabátot, és bojtos, piros zsinórral kötötték meg a derékon. A sláfrokhoz papucsviselet dukált, valamint a fejtetőre törökös fez, ama szebasztopoli oroszlán emlékére, akinek nemrégen vittek kardot a magyar ifjak.170
K. F. ama leírt öltözetben volt; nagyapám tetőtől talpig mustrálgatta:
– Azt hiszem, öcsém, ha magyar ruhában jött volna, könnyebben megválaszthatjuk itt követnek a Beniczky Miksa helyébe.
K. F. kijelenti, hogy nem akar Nyíregyházán követ lenni.
– Vajon mi az oka elhatározásának? – kérdezte tágra nyitott szemmel nagyapám. – Talán bizony Ferenc Jóska nem engedi? Mi itt Nyíregyházán azt tesszük, amit akarunk. Kimondjuk, hogy Kossuth fia a követünk, aztán beszélhet Ferenc József, amit akar!
K. F. szelíden csillapította nagyapámat. Nem akar ujjat húzni I. F. J.-vel…
– Elég rosszul teszi – dörmögött az öreg.
K. F. elmondja, hogy milyen kellemetlen ránézve, hogy a budapesti sajtó olyan nagy hűhót rendez abból a bizonyos nótából, amelyet a debreceni cigánybanda eljátszott. Az öregúr szinte megeszi a virzsínia szivart K. F. beszéde alatt. Azután közel hajol vendégéhez, és villámló szemekkel kérdi a méltatlanságtól remegő hangon:
– Hát öcsém, nem azért jött haza, hogy itthon forradalmat csináljon?
És megragadta két kézzel az ifjabb Kossuth kezét.
– Már atyám megírta leveleiben, hogy legyen békesség – felelt K. F.
…Ezenközben a nyíregyházi dalárda megsejtvén, hogy Kossuth fia mely házaknál vizitel a délutáni órákban, szép csendesen összegyülekezett az Orosi utcai ház ablakai alatt, és Santroch karnagy úr jeladására: rágyújtott arra a nótára, amely úgy kezdődik: Kossuth Lajos azt üzente… Mayer, az órás, akit az ország legjobb basszistájának mondanak a fiumei dalnokversenyen: egy ákácfának támaszkodik, miközben hangjával mélyebben megy alá, mint a legmélyebb nyíregyházi pince. Kubacska, a tenor abban leli örömét, hogy megremegteti hangjával az ablakok üvegeit. Távolról, közelről összefutamodnak az emberek, az asszonyok abbahagyják a kenyérdagasztást, és régi jó szokás szerint az apró gyermekeiket is magukkal viszik a kapuba, hogy azok is lássák a nevezetes eseményt.
Nagyapám a szivarfüstös szobában még mindig K. F. kezét fogja, és sírós hangon kérdezgeti:
– Hát már nem lesz forradalom Magyarországon?
1925171
