1
1
Magyarország minden vidékének voltak híres kártyásai, mindegyik megérdemelné, hogy egy hálásabb utókor részére feljegyeznénk hőstetteiket, amelyek maholnap feledésbe merülnek. De most maradjunk egyelőre a nyírségi kártyásoknál, ott is az emlékezetes beduinoknál, akik hébe-korban úgy beleszerelmesedtek a ferblinek nevezett kártyajátékba, hogy napokig nem tudnak belőle kibontakozni.
Hadd írom le már egyszer történelmi hitelességgel, hogy alakult meg az ilyen ferbliparti, amelynek folyamán az urak sorjába beduinokká változtak, mert főfájásuk csillapítására előbb-utóbb szükségük lett a homlokra kötött, jeges asztalkendőkre. Előfordulhatott, hogy a játék izgalmaiban darab időre szünetelt a nyíri vinkós és a szolyvai vizes üvegek párosított felvonulása, hogy aztán a szomszédos asztalon fejezzék be szereplésüket kiürített állapotukban. Előfordulhatott, hogy a közelben tanyázó cigánybanda megfeledkezett a muzsikálásról, mert játék közben nem gyűlt össze érdemleges kassza, amelyből nagyobb honorárium ütötte volna a cigányok markát, a nagybőgőt, a cimbalmot vagy pedig a prímás homlokát. Előfordulhatott, hogy a világszép Rózsakertiné, a hírhedt traktérosné elfelejtett rámosolyogni a pillanatnyi nyerőre, mert talán éppen a konyhában volt dolga, ahol ő főzte a korhelylevest, ahogyan csak ő tudta valaha főzni. Sőt az is megeshetett, hogy Rózsakerti úrnak, az egykori szegény kucséberből nagyvendéglőssé felvergődött traktérosnak a városba kellett elsietnie, mert már kifogyott az otthoni pénze, amit a kártyás uraknak apránként kölcsönadogatott: de a városban mindig lehetett találni uzsorást, akinek tudvalevőleg sohasem fogy el a pénze. Elszundikálhattak a mindig jelenlévő gibicek, akiknek fizetésére külön pohár volt felállítva, amelyet bőkezűen megtöltöttek a játékosok, ha nagyobb zsinórt húztak. Fordulhatott a szerencse, amint már ez régi389 szokása. Megszűnhetett a szél, amely az ősz eleji éjszakákon (amikor a Sóstó-fürdői publikumból már csak a kártyások maradtak meg helyükön), az őszi szél, amely oly keservesen tud dudálgatni, mintha megannyi akasztott embert lóbálna a fatetőkön.
De a jeges szalvétákra mindenkor bizonyosan sor került, amikor szerdai vagy szombati hetivásáron, alkonyatokon, vagy pláne az országos vásárok második napján (amikor már mindenki végezhetett a teendőivel, csikóval, ökörrel, nagytakarékkal, üzleti találkozásokkal és mindazokkal a dolgokkal, amelyek idő előtt megráncosítják a homlokodat) – bizonyosan sor került reggelre a szalvétákra, a jó Rózsakertiné találmányára, aki anyáskodó kedveskedéssel kötözte azokat a „sebesült” kártyások homlokára, ha valaki azt indítványozta a városban, hogy csinálnánk egy kis ferblipartit, miután ilyen kedvesen együtt vagyunk.
Csütörtökön a kaszinóban kezdődött a játék (amely kaszinónak a füstös szagát alig bírják vala majd otthon a feleségek kiszellőztetni férjeik ruháiból). Meghitten, csendesen, néhány tekintélyes öregúr gibicelése mellett, amely gibicek amúgy is elhagyják posztjaikat a vacsoraharang szavára: indulj a játék, amelynek még csak annyi izgalmassága sincs, mint egy könnyű katarrusnak. A falusi urak a vásár részleteit beszélik meg osztás közben; helybeli kalandjaikra is jut néhány szavuk, mert a városban mindig történik valami a vidéki emberrel. „Ejnye, ki volt az a szép lány ott a katolikus templom mellett?” Vagy: „Mennyi vagyona lehet Török Péternek, akinek boltjába nem fér be az ember?” Vagy: „Ugyan mit játszanak ma este a Hársfában a színészek? Műsoron tartják-e még az Uff királyt, amelynél annyit lehetett kacagni?” – Ily szelíd beszédek fűszerével folyik a játék, anélkül hogy bárkinek is eszébe jutna a folytatásra gondolni. Ferbli, amit csendesnek is neveznek, mert nem számít, nem harap, nem árt se májnak, se tüdőnek még annyit sem, mint a szőnyegporoltatás, amelyet a szobaleányok végeznek. De azt is lehetne mondani, hogy a ferblijáték kezdetben olyan üdítő, mint meleg alkonyatokon a szikvízzel kevert kertibor, nem hihető, hogy valaki már meghalt ettől az élvezettől. Némelyek a játékosok közül színtiszta meggyőződéssel mondják apró veszteségük felett legyintve: „Nem baj, csak mák teremjen elegendő…” S közben észre sem veszik, hogy a vacsoraharang már az utolsókat kondítja, nyolc óra után fordul az390 idő, amely időpont tudvalevőleg az ördög ébredését jelenti. Azért jó dolog ilyenkor hazafelé igyekezni.
– Kár, hogy ebben a kaszinóban nem főznek meleg vacsorát – mond most elégedetlenül a városi kapitány, aki olyan régi tagja már a kaszinónak, hogy talán ott is született.
Ám szemes az öreg pincér, aki jó árendás módjára őrködik vendégei kényelmén. „Vacsorát parancsolnak az urak. Egy pillanat alatt itt van!” – jelentkezik, de az öreg kártyáson kívül még senkinek se korog a gyomra. (Annak is inkább kártyababonaságból, mert valljuk meg, eddig nem nagyon kedvezett néki a szerencse; változtatni kell a dolgokon.)
Azt mondják a doktorok, hogy az ilyen hirtelen, kártyázás közben elköltött, felhabzsolt vacsorák gyakran okozói voltak annak, hogy a magyarok között annyi volt a gyomorbajos ember. Inkább kugliznának a magyarok, mert a tekejáték nagy előmozdítója az étvágyas, jó emésztésnek. No de hát a doktorok és a kártyások megnyugtatására hamarosan ki kell jelentenem, hogy a kérdéses vacsora nem lehetett ártalmára az egészségnek. Rózsakertiné főzte azt a szomszédos „Európa” (ejtsd: Ajrópa) vendégfogadóban, aki valamely boszorkányságnál fogva már jó előre tudomást szerzett arról, hogy a kaszinóban ferblipárti alakult, amely pártinak résztvevőit körülbelül személyesen ismerte a jeles asszonyság.
Ott volt a nagy bugyellárisú, de fösvény fiskális, aki sajnálta magától a falatot, a kocsmárosokat pedig folyton szidalmazta a keresetük miatt. Ennek az úriembernek borsos tokányt küldött vacsorára a traktérosné, mégpedig olyan tokányt, amilyenről álmodni szokás. (Majd kívánja a vendég a savanyú bort egész éjszaka.) Ott volt a játékosok között a szomszédos grófi uradalom intézője, aki úgy szerette a citromos borjúszeletet, hogy messzi vasúti állomásokra csatangolt a kedvéért, mert véleménye szerint az igazi borjúszeleteket csak indóházi restaurációkban sütik, hogy máskor is stációt tartson itt a vendég. (Nos, hát ennek a jó úrnak is megmutatta Rózsakertiné, hogy tud a kedvére főzni; különösen remek volt a körítésül adott krumpli.) Ott volt a különc lókereskedő, aki mindig kenyeret hordott a zsebében, és azt majszolgatta. Ez útonjáró véleménye szerint nincsen jobb étel a világon, mint az a lacipecsenye, amelyet a vásárokon sütnek a kofák. Ezekben a pecsenyefalatokban benne van az élet, a vásár, a jó vagy a balszerencse íze, sátor alatt kell megenni, mégpedig391 álló helyzetben és cipóval, és a legközelebbi szomszédban gyaluforgácsot lengedez a szabad tűzhely nyárias füstje. (Rózsakertiné ennek az úriembernek is elküldé kedvenc eledelét, csak éppen annyit üzent melléje, hogy fogadja szívesen azt az apró fejű hagymát is a lacipecsenye mellett, amely apró hagymát R.-né télen-nyáron termelt; nagyon szeretik egymást a nyári vinkó és a hagyma.) Igaz ám, de ott volt a társaságban a menkő gazdag árendás, aki tízezer hold állami birtokon gazdálkodott, aki egyébként sohase evett mást életében, mint birkapaprikást. Ám ha kártyát vett kezébe: megbolondult, kaviárokat, teknősbékákat, tengeri rákokat kezdett emlegetni; a város legnagyobb boltját kellett felnyittatni kedvéért még éjfélkor is, mert mindenáron rajnai lazacot akart enni. (Hát ennek az uraságnak kedvére is küldött valamit Rózsakertiné, mégpedig jégbe hűtött osztrigákat, amelyekbe majd beletörött a birkásnak a foga, amíg felnyitogatta.)
– Aztán francia pezsgő is legyen! – mondta a bérlő, amikor a gyors vacsora végeztével a kártyázók megint elfoglalták a helyüket. A szakállukon még a nyírségi kenyerek morzsái bámulnak; a nyakban felejtett asztalkendőkön a helybeli paprikás leveknek foltjait szagolják az orrok; a cúgos cipők, amelyek a kényelem kedvéért letolattak a lábakról, mint a családi körben való kártyásoknál szokás, még az asztal alatt hevernek; a kigombolt fehér mellények, szétbontott nyakkendők, vacsora közben felmelegedett barátságosságok, a megcserélt, hideg felületű bőrszékek még a régi kedélyes ferblipártiról beszélnek; – amikor a hazárd árendásnak eszébe jut összeszorított öklét az asztal közepére vágni.
– Mauzi a vízi!
Régebbi kártyásoknak nem kell külön megmagyarázni ennek a mondásnak a jelentőségét. De talán napjainkban akadhatnak egyesek, akik nem tudhatják nyomban, hogy mit is akart a bérlő ezzel a jelszóval elérni. A kártyás azt akarta elérni, hogy az eddigi hatoskákban, krajcárokban mendegélő játék megfelelő módon elkomolyodjék. A „Mauzi a vízi!” („Egér a betét”) kiáltás azt jelenti, hogy ismeretlen mennyiségű pénzösszegben folytatódik a játék. Mintha az enyelgő vendégeskedésben azt kiáltaná el valaki, hogy most már elég volt a tréfából, elő a sarokba állított fütykösökkel, életre-halálra megy392 ezentúl a játék. Akinek kedve van hozzá, az még idejében kitolhatja a széket maga alól, és minden különösebb mentegetődzés nélkül abbahagyhatja a játékot. A „Mauzi a vízi” kiáltás elhangzása után többé senkinek se kell igazolni magát otthon, a felesége előtt, hogy miért maradt oda napokig kártya mellett; – de másnap a déli sörnél sem a barátai előtt, hogy miért hagyta fel a pártit, miért vette kabátját, mért vett búcsút a nagyszerű kompániától a jelszó elhangzása után.
De ebben a nyírségi társaságban, amely beduinoknak neveztettek a maguk korában, és napokig tartó kártyázásaikról voltak híresek a magyar kártya történetében: nemigen került sor a másnapi mentegetőzésre, de még az asszonyi igazoltatásra sem. Nem mozdult meg senki az asztalnál, a városi kapitány legfeljebb arról intézkedett, hogy a pincérek zárják be az ablakokat, eresszék le a függönyöket, nem kell minden későn járónak tudni, hogy a beduinok megkezdték munkálkodásukat a városi kaszinóban. Holnap már úgyis beszélni fognak a városban a híres kártyások találkozásáról, de hol lesznek már akkorára a beduinok?
– Elő a pinkákat és a cigányokat! – rendelkezett az állami árendás, miután fogadásból szétharapta az utolsó tengeri csiga kagylóját is.
A „pinkák”, ezek az asztalok mellé állított öblös poharak azt jelentették, hogy ezentúl közköltségen folyik tovább a mulatság; tökéletesen mindegy, hogy francia pezsgőtől vagy nyíri kerti bortól fájdul meg reggelre a fejük.
Hogy a cigányok előparancsolásának mi volt a jelentősége, azt talán még manapság sem kell megmagyarázni. – Mindezt pedig Rózsakertiné idejében előkészített vacsorája okozta.
