2
2
Az Alföldön valamikor tűzjelekkel tudatták egymással a pusztai emberek a különböző eseményeket. Sokféle nyelven tudott beszélni az a magányos pásztortűz az éjszakában! Később, a betyárvilág idején, a szélmalmok vitorlái továbbították a jeladásokat.
De ki volt az a huncut, aki arról értesítette több vármegye kártyásait, hogy a Szabolcs megyei beduinok társasága együtt ül, ferblizik a nyíregyházi kaszinóban, az „Európa”-fogadóban, a sóstói fürdőhelyen? Ki volt az, akinek jeladására Debrecenből, Miskolcról, Szatmárból,393 de még távolabbi vidékekről is, mint például Nógrádból, Gömörből Szabolcsban termettek azok az úriemberek, akik az élet örömei közül már csak a kártyajátékban találtak szórakozást? Asszony, bor, dal, sőt már az étvágy is hűtlenségbe esett körültük; de a kártya megmaradt akkor is, amikor a lábukat is alig lógathatták.
Hát mondom, a beduinok összejövetelének második napján, amikor a kaszinóból egy jó villásreggeli hírével, no meg az új kártyajárás reményével Rózsakertiné átcsalogatta magához az „Európa”-fogadóba a kártyásokat: rendszerint megérkeztek a „mezei hadak”, akik azt lesték, hogy mikor ürül meg egy hely a kártyaasztalnál. „Piacnak” mondták az ilyen megüresedett széket, habár egyébként nemigen tudnak errefelé németül az emberek.
– Itt van a Frankli Miskolcról! – súgta Rózsakertiné kedves beduinjai fülébe, mert ez a ravasz kocsmárosné mindig úgy tette magát, mintha a helybéli, szabolcsi nagyságoknak volna hűséges híve szívszerint. (Pedig hát bizony rámosolygott ő a debreceniekre is.)
Ez a bizonyos Frankli nagygazdag marhakereskedő volt, aki a csizma szárában hordta a bankókat. Nagydarab, vörös ember volt, télen is szeplős volt az arca, mint a pulykatojás. Disznó szerencséjével sokszor elnyerte a beduinok pénzét, ezért Rózsakertiné kedvesebb hírt nem mondhatott vendégeinek Frankli megérkezténél.
Csak a városi kapitány maradt egykedvű. Ő már tudta, hogyan kell Franklival bánni.
– Nem kártyázunk vele. Urak kártyázása ez. Nincs itt helye akármilyen marhakupecnek.
Frankli csak nevetett a szomszéd asztalnál. Nem is kártyázni jött ő Szabolcsba, hanem ökröket venni egy uradalomból. Már az „Európa” előtt várta a kocsi, amely kiviszi az uradalomba, hogy azokat a bizonyos ökröket megmustrálja. Tömködte magába a finom villásreggelit (éppen valami káposztás hús volt), amelyet Rózsakertiné kedves vendégei részére főzött. A beduinok pedig, homlokukon a jeges fehér kendővel úgy kártyáztak tovább, mintha valóban észre sem vették volna Franklit.
De annál hangosabban megörvendeztek egy nagyhasú, vastag, sertésképű, vigyorgó fickónak, akit Polkásinak neveznek közönségesen, más néven „az ország gibicének”. Hol és merre volt otthona ennek a bizonyos Polkásinak: azt voltaképpen senki se tudta. „Jó kártyajárást hordott magával” – mondogatták a babonás kártyások,394 amikor az idomtalan alak a legkülönbözőbb irányok kártyás-asztalainál felbukkant. Vastag, bibircsókos orrával kiszimatolta, hol kártyáznak hosszadalmasabban Magyarországon, és egyszerre csak megjelent, hogy mindaddig ébren maradjon, amíg a kártyázás folyik. Nem haragudott, ha néha megszidták… „Csak vágj képen, pajtás, akkor talán bejön a harmadik hetes!” – mondogatta cinikusan, mert a régi világban is akadtak szemérmetlen emberek.
Polkási minden kocsmárosnénak ismerőse volt, ugyanezért nagy bizodalommal fordult Rózsakertinéhez.
– Ha maradt volna a fazék fenekén valami kevéske a káposztából, ami kicsit odasült az edényhez; annak örülnék legjobban.
– Van ott még hús is – felelt Rózsakertiné, és a közkedvelt férfiúnak olyan tállal kedveskedett, amelynek tartalmával napokra jóllakhatott volna.
De ne feledkezzünk meg a cigánybandáról sem, amely ugyancsak elkísérte a kártyázó urakat a kaszinóból az „Európa”-fogadóba. Ott állott a banda élén ama bizonyos gyémántgombos prímás, a jeles Benczi Gyula, akit talán mindenki ismert Magyarországon, de ő, dicsekvése szerint csak egyetlenegyszer mozdult ki Nyíregyházáról, amikor a walesi hercegnek kellett muzsikálni Pesten. Ez a bizonyos Benczi tudta mindenkinek a nótáját ezen a világon, hogyne tudta volna a beduinokét is, amint felváltva húzogatták be a zsinórokat? A kártya járása szerint jártak a nóták, hogy senki se panaszkodhasson Benczire. A keserves arcot vágó és mérgeskedő nyerőnek, a „Savanyú árendásnak” mindig azt a nótát játszá a prímás „Ne sírj, Kossuth Lajos”. És néha fertályórákig hangzott ugyanez a dal.
De Frankli, a marhakereskedő még mindig csak nevetett az étteremben, a szomszédos asztalnál, pedig a szeme már jelentette azt a nagy változást, amely bensőjében végbement a kártyajáték láttára. Nevetett, amikor a városkapitány új törölközőt kért Rózsakertinétől, mert a régi már kiszáradt az izzó homlokán. (Rossz kártyajárás üldözé az úriembert.) Nevetett, amikor a kövér Polkási a társaság felvidámítása céljából táncra kérte Rózsakertinét, és végigpolkázta vele az ebédlőt, ahogyan csak ez a ritka asszonyság tudott polkázni. Nevetett, amikor a nevezetes ügyvéd dühében megharapta a tökfilkót, hogy többé az se legyen a világon. De még akkor is nevetett, amikor Rózsakerti úr, a traktéros immár másodszor tért vissza a városból – állítólag a nagy takarékból –, egy-egy zacskónyi pénzt hozván mindig395 magával, amelyet a vesztő játékosoknak kölcsönadogatott. Nevetett, amikor a megunt, édesded pezsgőborokat a földre öntözték a kártyás urak, és helyette keserű sört kértek.
– A „Nyakigláb” csárdájába kell elküldeni, mert annak van a legkeserűbb söre egész Szabolcs vármegyében – indítványozta az uradalmi intéző.
Ez a „Nyakigláb”-csárda Nyíregyháza és Nagykálló között állott az országúton. Sört bizony ritkán fogyasztottak benne az utasok. A sörösüvegek évek óta hevertek érintetlenül a pincében.
Hogyne teljesítették volna az uradalmi intéző, a beduin parancsát! Már vágtatott is a kétkerekű kocsi a „Nyakigláb” csárdájába, hogy a régi árpalével visszatérjen.
Frankli még erre sem mozdult meg állapotában.
– Hozzanak aranypénzt, tíz- meg húszkoronásokat az ékszerésztől vagy a bankból, ezzel a piszkos bankóval már nem érdemes tovább kártyázni – hördült fel most egy hang a kártyások asztalánál.
A gazdag ügyvéd volt a kiáltó; dühös kezében ronggyá válottak a bankjegyek, mintha azoknak köszönhetné veszteségét – vagy nyereségét. Egy maroknyi bankót dobott Rózsakerti felé.
– Egy kalap aranyat hozzon érte!
A traktéros hozzá volt szokva a hasonló parancsokhoz. Átvette a bankókat, és útra kelt, hol találhatna elegendő aranypénzt a városban.
– No, már aranyban magam is szívesen játszanám – szólalt meg most az óvatos Frankli a szomszédos asztal mellől.
Senki se felelt az ajánlkozására.
De Frankli nem az az ember volt, aki megretirált. Közelebb ment az asztalhoz, és erőszakoskodott.
– Látom, hogy csak öten vannak az urak, az igazi ferblijátékot pedig hatan szokták játszani. Talán azt hiszik az urak, hogy nem hoztam elegendő pénzt magammal?
A kártyások még mindig nem feleltek Franklinak. Mire ez pulykavörösen ordítani kezdett:
– Hé, kocsmárosné, Rózsakertiné, eszem a zúzáját, húzza csak le a csizmám, hogy kiverjem a szemét az uraknak ezresbankókkal!
A derék Rózsakertiné persze nyomban kéznél volt, amikor ilyen teendőkről volt szó. Olyan gyengéden fogta meg Frankli úr csizmáját, mintha egész életében ezt csinálta volna. A marhakupecnek még csak annyi ideje se volt, hogy nyögjön egyet, ami csizmahúzás közben396 elkerülhetetlen. A csizma már lement a lábáról, és a csizmaszárból dőltek kifelé a százasbankók.
– No most a másik csizmámat is – kérlelte a marhakereskedő tovább Rózsakertinét.
Az asszonyság nyájasan mosolygott. Nem is hiába, mert a másik csizmaszárból az ezresbankók nyomakodtak elő finom selyempapirosba burkolva.
Frankli mezítláb állott most a kártyások előtt, markában a teméntelen pénzzel.
– No, leülhetek az urak közé? – kérdezte.
– Előbb mossa meg a lábát – mond a vámkapitány, aki már akkor javában „hozomra” kártyázott.
– A lábmosásra most nincs idő – felelt Frankli –, de hát itt van Rózsakertiné, majd hoz ő egy tál vizet az asztal alá a lábaim részére.
Így is történt. Frankli vizestálba dugta lábát, mellényét kigombolta, és nagy kezeivel mohón kapott a kártya után, amikor rákerült az osztás sora.
A cigányok darab ideig gondolkoztak a hatodik kártyás nótáján, de az csakhamar kisegítette őket, amikor szokásos szerencséjével az első „zsinórt” behúzta: „Nem loptam én életemben, csak egy lovat Debrecenben!” – kurjantott a gazdag kupec.
– Nem te voltál az, Mózsi, hanem az apád, aki az első zsidóbetyár volt itt a Nyírségben! – vágott rá a vámkapitány. – Kár volt érte, hogy fel nem akasztották.
– Majd felakasztják helyette a fiát! – felelt Frankli.
Ezen aztán mindnyájan nevettek. Főleg Rózsakertiné, aki egy nagy kocsmárosné-puszit nyomintott hátulról Frankli homlokára. Teljes volt már a beduinok pártija. Nem mozdul innen holnaputánig senki sem.
1928397
