Franz főherceg
Franz főherceg
Amiket most leírok, régi noteszkönyveimben, menükártyákon, névjegyeken, papírszeleteken találtam, amint sebtiben egy-két szót följegyeztem éjszakai beszélgetésekből, midőn egy barátom vendége voltam a Nemzeti Kaszinóban vagy őszi éjjel a városligeti „Gerbeaud”-nál, midőn ketten egyedül voltunk ott, a Radics Béla órák hosszáig húzván a régi magyar csárdásokat és toborzókat, egy-egy percre megpihentette bandáját – nemes barátom a trónörökös közeli ismeretségével dicsekedett, sőt egyike volt azon magyar férfiaknak, akiknek szívére, eszére és energiájára csendesen számított Franz főherceg, ha majd a koronázási templomban zúgnak a harangok; igen természetes, hogy a diszkrétebb természetű dolgokat elhallgatom itt is, mint a későbbiekben, midőn egy előkelő bécsi hölgy szavaira fogok hivatkozni, aki új trónörökösünkkel csaknem rokoni kötelékben áll.
– A trónörökös utálta Pestet.
Csaknem fizikailag undorodott e várostól, mint bizonyos alsóbbrendű férgektől irtózik a tiszta ember.
Ferenc főherceg többször volt Pesten, mint azt a helybeli lakosság tudja. Egyszer, nyáron, versenyről jövet, a kocsim ablakán át az alkonyati Rákóczi úton megpillantottam. Sötétkék polgári ruha, puha kalap, sétapálca, szürke nyakkendő volt az öltözete. Mellette egy hasonló öltözetű férfiú. Csendesen, szemlélődve lépegettek a vasárnapi utcán, a „Balaton” kávéház zsúfolt teraszánál egy kocsi, amely a Szentkirályi utcába fordult, föltartóztatta Ferenc főherceget. Ferenc idegenkedve, kedvetlenül állott a tömegben, és bizonyos undorral fordította el arcát a megtömött kávéház-terasztól.68
Meggyőződésem, hogy Ferenc főherceg akkori pesti sétálgatásáról a térparancsnokságon, sem a Kaszinóban nem tudtak. Több éve már e jelenetnek. A főherceg még nőtlen volt.
Van egy bizonyos kifejezés, amely a legnagyobb, amit Pesten az emberről mondanak: „Rendes ember!”
Pesten, ahol semmit sem vesznek komolyan, ahol szinte művészetté emelte a lakosság bizonyos rétege és divatossá tette: mindent lenézni, megvetni, kigúnyolni és lehetőleg ordináré világításban látni az embereket és eseményeket.
Pesten nem lehet senki tekintély, nem lehet nő tisztességes, nem alakulhat ki egyetlen emberről sem a becsületesség és megközelíthetetlenség hírneve, mert a város tele van naplopókkal, minden második ember azon töri a fejét, hogyan lehetne észrevétlenül lopni, büntetlenül csalni, munka nélkül meggazdagodni. Amilyen előnyös a pesti kávéházi élet a kispénzű, élvezetvágyó és luxuskedvelő polgárjognak, éppen olyan romboló hatású az erkölcsi fölfogásra és a gondolkozás nemességére.
Csak nézzük meg a fővárosba került vidéki ifjú életét és csodálatos átváltozását, amint pesti levegőbe került. Szinte saját szülei sem ismernek rá, midőn egy esztendő múlva viszontlátják. Cinikus, vallástalan, rosszhiszemű világfelfogás léha majmolója lett az ifjú. Mintha a kávéházi márkőrök nevelnék a várost, az ő bölcsességükhöz és látókörükhöz igazodik minden.
És hogy az ifjúságból szinte teljesen kiveszett az idealizmus, abban nagy része van a pesti hölgyvilágnak, a kávéházakban lebzselő nőknek, akik az „otthon” és a „család” fogalmát szinte mindennap újból és újból megcsúfolják, kipellengérezik tollas kalapjaikkal a kávéházak tükörablakai mögött. Mintha ravasz és ügyes kávésok kezében volna sok pesti embernek boldogsága letéve. Mintha a lakosság csupán azért szaporodnék oly rohamosan a körutakon, hogy a kávésok rossz kávéját elfogyasszák. Mintha csupa „gyalogtojásból” és pikoló kapucínerből volna összeállítva a pesti ember nyomorúságos, örömtelen, kellemetlen és fáradt életműködése. A kisebbrendű hivatalnok, aki a boldog vidéken borospincékben, zöld kuglizókban vagy erdei kiránduláson, a fuvola mellett dalolva tölti szabad idejét, feszengve ül a pesti kávéházakban, mintha önmagának is imponálna a luszterok alatt.
Talán már csak a borbélyok dalolnak Pesten.
A „rendes ember” mindent pontosan tudott, ami Pestre vonatkozik, és azért nem kívánkozott ide sohasem.
Ő, aki a vallásos és családi életmód mintaképe volt, aki gyermekeiben és csendes, finom feleségében találta minden örömét, aki a rend, pontosság és szigorú kötelességtudás embere volt, aki megvetette az embereket, mert ismerte őket és az életnek szelíd, derűs örömeit, a konopisti magányos lugasokat, csendes sétákat a cseh folyók partján és az elvonuló szép tájakat talán még jobban kedvelte katonai rangjánál is: nemigen lehetett pali Pestre – amint helyben mondani szokás.
A „rendes ember” és Budapest sohasem értették meg egymást. Ő, aki a cseh munka és ipar hangyaszorgalmát, az emberek üzleti becsületességét, a csaszlaui munkások nyüzsgését és a cseh sergyárak fáradhatatlanságát látta maga körül, aki feleségét tíz esztendei házasság után is éppen olyan gyöngédséggel ölelte magához, az ilidzsei fogadó verandáján, az utolsó reggel napsugaras csendességében, mintha az első megható órát töltenék egymás mellett boldog zavartalanságban, aki gyakrabban gyónt és áldozott, mint a középkori fejedelmek, és a kelő nap mindig az imazsámolyon találta: vajon minek örült volna ebben a városban?
Tán annak, hogy itt senki sem dolgozik, hanem a kávéházban ül?
Egyszer, vadászaton, zártkörű társaságban, valamiképpen szó esett egy nevezetes pesti úrról, bizonyos F. Jenő lovagról.
A társaságban többen tudták, hogy a pesti úr nevezetességét főként annak köszönheti, hogy senkivel sem érintkezik Pesten. Mélységes megvetéssel hajtat végig feltűnő kocsiján a városon, szinte eleven példázata annak, hogy a magányos élet, az önmagának való életmód a legnagyobb luxus, csak nagyon gazdag ember engedheti meg magának.
A lakosság természetesen gúnyolódik a megközelíthetetlen gazdag ember fölött, és mikor a pestiek a kávéházban azon tanakodnak, hogyan kellene pénzt előteremteni, a lovagot gyakran veszik kombinációba.70
Már a legfantasztikusabb terveket dolgozták ki a magányos úr zsebének megvágására. Ahány csavaros agyvelő dolgozik a pesti koponyákban, az már mind munkába vette a lovagot.
A lovag azonban a legrafináltabban kieszelt csapdákat is elkerülte azzal, hogy nem eresztett be magához pesti embert.
Barátai Angliában laknak, akikhez rókavadászatra ellátogat.
Ferenc főherceg elgondolkozott:
– Úgy látszik, ismeri Pestet!
Talán, ha jobban megismerte volna a várost!…
Ha több időt szentel Budapestnek!… Talán, ha nem volna annyi kávéház és mozi a városban!…
Ostobaság azt mondani, hogy Ferenc nem szerette a magyarokat. Csak Pestet nem szerette. Zavarta, nyugtalanítá az a sok dologtalan vagy naplopó polgár, aki úgy mutogatja magát az utcákon, mint vásáron hemzsegnek csúf sebeikkel a koldusok.
Mintha ebben a városban másforma tekintetük volna az embereknek, mint Bécsben vagy Berlinben. Annyi kapzsi, mohó, rókáéhoz hasonlatos szempár sehol sem mutatkozik.
Lenn, a Balkánon – még a háború előtt –, midőn a söpredék hentergett a kikötővárosok utcáin, cigányok és cincárok, ott találkozhat az idegen turista hasonló szemekkel, mint a pesti utcákon. Körülbelül így beszélt nemes barátom egy estén, midőn Ferenc főherceg pesti látogatása alkalmából ismét a vasúti kocsiban töltötte az éjszakát.
Az előkelő hölgy – aki itt teljesen névtelenül megjelenik – újabb időben gyakori látogatója volt Freudenaunak, midőn olykor oldalára állott egy magas termetű katonatiszt, aki oly hanyag és rövid tisztiköpönyeget viselt, mint messzi galíciai állomásokon szokás, ahová évente egyszer látogat el a dandárparancsnok. A tiszt úr előbb huszárezredes, később tábornok volt, amely pályafutásban bizonyára akkor is lett volna része, ha nem unokaöccse első Ferenc Józsefné. Mondják, hogy a tiszt úr és az előkelő hölgy már hosszú évek óta kitűnő barátságban éltek. Végül Sopronból jött egy távirat, a gyönyörű71 levente elevenen oszlani kezdett, és a feloszlást az orvosok meg nem akadályozhatták.
A főhercegnő, szívében halálosan megalázva, szinte középkori félelemmel menekült Csehországba – a leventének olyan betegsége volt, amelyet rendes életű házasemberek nem szoktak megkapni.
Az orvosok vattával bedugaszolt orrlyukkal hajoltak a bomló test felé, az apáca ápolónő – ó, e drága testvérek, akik nem irtóznak a férfi haldokló testétől, és gyöngéden nyúlnak a beteg szívhez – és az előkelő bécsi hölgy hónapokon át vigasztalanul üldögélt az ágy mellett.
Egyik nap a füle válott le a betegnek, másnap a szeme múlott el. Az orra csendesen lapult.
– Milyen szépen süt a nap! – mondta a beteg, midőn arca már annyira elváltozott, hogy nem lehetett felismerni. Mert az a betegség fájdalom nélkül pusztít, és a tükröket szokás eltávolítani.
Az előkelő bécsi hölgy márványnyugodt arccal üldögélt a beteg mellett.
Egy fia volt – a főherceg fia –, aki a bécsi Theresianum növendéke, egykorú, egy napos, szinte a megtévesztésig ikertestvére annak a másik fiúnak, akinek főhercegasszony az anyja.
Az egyik fiú király lesz Magyarországon.
A másik – tán koldus Pekingben, mert az anyjuk úgy kívánja, hogy messzire Wientől élje le életét.
– Mindig féltünk, hogy a gyermekek is betegek – mondta az előkelő hölgy. – A fenséges asszony még Lourdes-ból is hozatott csodaszereket, hogy kéznél legyenek, ha a gyermeken a betegség jelei mutatkoznak… „Légy jó, fiam, végy példát szegény apádról” – szokták mondani a cseh kastélyokban az ifjú főhercegnek. És ő valóban nagyon jó volt, sohasem szomorította az édesanyját, már gyermekkora óta mindennap azon fáradozott, hogy bánatos, szegény édesanyját felderítse, megvigasztalja.
A geográfiát azért tudta olyan pontosan, mert esti ebéd után a főhercegnő a vidéki kastélyok unalmát azzal űzte, hogy földrajzi játékot játszott a fiával. Papirosszeletekre városok és országok nevét írta, és Károlynak a térképen ment az ujja.
(Az én szegény Csarlim szintén kitűnő a földrajzi tudományban.)
Mint egy háziassá, derékké, finommá nevelt kisasszony – így nevelkedett a megboldogult fia.72
A főhercegasszony még abból a nemzedékből való, midőn Catharine Sprott tanította írni és olvasni a habsburgi kisasszonyokat. Ez a vén tanítóné – a belvárosi zárda fejedelemasszonya – a német V-t gyakran elcserélte az F-fel. Félek, hogy ha Károly nem vigyáz eléggé, hasonló tévedésbe eshet, mert írni és olvasni az édesanyja tanította. Egyáltalában mindent az édesanyjának köszönhet. Az nem hagyta egyedül egy napra, tán még egy órára sem.
És ő mily jó fiú volt!
A bálványozásig imádta a főhercegnőt.
Egyszer a Práterben – én Csárlimmal kocsiztam – udvari hintó jött szemben.
Ő ült benne meg az anyja.
Az asszony mindig élesen szokott megnézni – hisz ismert már régen –, én lesütöttem a szemem, és igen alázatos arcot vágtam, mintha háromig sem tudnék olvasni.
Éreztem, hogy hideg megvetéssel mér végig, mint rendesen, de fél szemmel észrevettem, hogy megnézte Csárlimat, és utána lopva a maga gyerekére pillantott.
Újra visszatért a tekintete fiamra, mintha hasonlítgatná, mérlegelné őket.
Majd szorosan a fiú karjába öltötte karját.
Tehát: Károly nagyon jó gyermek volt, példás, kedves, fiatalos kedvű, mint az intézeti lányok, ha kirándulnak az erdőbe vagy csónakázni.
Az előkelő hölgy és az előkelő úr, mint a bábszínház igazgató figurái, csendesen visszavonultak skatulyáikba.
A hölgy biedermeieres bő fekete szoknyájában és szalagos kalapjával, olyanformán van vágva a keménypapirosból, mintha valaki Mária Jozefa főhercegasszonyt akarta volna ruházkodásban utánozni.
Ah, ha hében-korban valami új szalag vagy csokor került a főhercegnő szoknyájára, Bécsben élt egy hölgy, aki nyomban feltette a csokrot.
Az előkelő úr?…
Hogy ő milyen formájúra van kivágva papirosból?
191473
