1
1
Pompás, hófúvásos, barátságos szobához és Jókai-regények olvasgatásához való időjárás volt odakünn; hó-hurka lett minden valamirevaló fagallyból, amely nyaranta lombjait a falusi kúriára terjeszti; a félig hóba temetkezett kerítés pedig olyan alacsonynak látszott, mintha azon könnyűszerrel akárki átléphetne. Bolond ember, aki ilyenkor utazik, hacsak névnapra vagy lakodalomba nincs híva valahová. Csakhogy éppen Pál fordulása után következő napok járták, kemény fagyot jósolt a kalendárium, az öregemberek betegségei, a varjak észak felé vándorlása, a vadludak gyakori helyváltoztatása a szabadon maradt vizek után, a falu végén trónoló nyugalmazott őrnagy lábszárcsontja és a pulyka mellcsontja. Ignác napig (Zathureczky nevenapjáig, aki maga sem tudta már, hogyan lett belőle Ignác) Gyertyaszentelő farsangos napjáig amúgy se ígérkezik semmi társas összejövetel a környéken. Fújhat a hó kedvére, a falusi kúriában legfeljebb a kutyáival káromkodik az ember, a kisasszonyokat amúgy sem látni, úgy elbújnak birsalmaszagú szobájukban a divatlapok szabásmintái, a derelye sarkantyújával kopírozott ruha-mustrák és a Jókai regények közé. A tiszai halászok szinte céltalanul vágják a kiöntésekben a lékeket a csíkfogáshoz, mert ugyan kinek volna kedve a káposztás csíkleveshez, ha egyetlen vendég sem tolja nyakába a szalvétát a déli ebédnél? Vannak bizonyos eledelek, amelyeknek jóízű fogyasztásához szinte nélkülözhetetlen a vendég. Kinek volna kedve egymagában csíklevest kanalazni, ha nem ülne ott a hozzáértő vendég, akivel arról lehetne beszélgetni, hogy melyik esztendőben volt a legjobb a tiszai csík az emlékezet szerint? (Nozdroviczky megfigyelése szerint azokban az esztendőkben, amikor fáradságos volt a csíkhalászat a Tisza mentén, vastag jegeket kellett feltörni a fejszéknek, hogy a halász bedughassa a csíkfogó nádkévét a lékbe: rendszerint árvíz következett tavaszra.)452
– Csak már hozna valakit az ördög, akinek a kedvéért érdemes volna főzetni – sóhajtotta „özvegy” Nagyfalusy Pál, akit asszonymódjára „az özvegynek” volt szokás nevezni a környéken, mert szegény felesége halála óta jóformán a házból se tudott egymaga kilépni. Csak a rosszhiszemű legendákban vannak olyan férfiak, akik özvegységükben második legénykorukat kezdenék élni. A jóravaló özvegyember bizony úgy érzi, hogy mindenét elveszítette életpárjával. Nincs annak kedve még a gyerekeihez se, mert a gyerek, akármilyen jóravaló, nem pótolhatja a mindent megértő asszonyt.
Talán kétszer sem kellett fohászkodni „özv. Nagyfalusynak”, amikor vendég érkezett a házhoz. Halászy jött meg a medvéjével.
Halászy, egy bozontos szakállú, vállas, nagy erejéről nevezetes úriember, akinek a nyaka a vállába volt nőve, hogy annál mérgesebbnek lássék, ha fejét felemelte, gyalogszerrel utazott láncra kötött medvéjével.
– Kiparancsolt vele otthonról az apám, azt mondta, vigyem vissza Andrássy Gézának a medvét, amelyet bocs korában ajándékba kaptam. Vonatra nem ülhetek a medvével, mert nincsen olyan kondoktor, aki jegyet merne kérni az efféle utazótól. Szekéren se utazhatok vele, mert az idevalósi lovak elragadnák a kocsit, amelyen egy medve foglalna helyet. Gyalogszerrel kell hazavinnem Andrássy Gézához, mert az apám kijelentette, hogy golyóspuskát szegez a medvére, ha még egyszer látja. Elég kárt csinált már őkelme a ház körül.
Hát bizony jókora medve volt a vendég. Még ugyan nem anyányi, de azért mindenkit földhöz teríthetne. Az „özvegy” megjegyezte:
– Talán a bogáti Pserer veje, az a nyíregyházi huszárkapitány bánna el vele.
– Bothmer báró? Már odaadtuk hozzá nevelőbe a múlt esztendőben a medvét. A kapitány néhányszor, igaz, hogy jókora csontropogtatással, legyőzte a medvét, de minden kutyamosója megszökött a medve mellől. Nem, még Bothmer privátdínerei se bírták ki a medvét, habár ezek farkasokkal meg vén vadmacskákkal szoktak cicázni. „Inkább lőjenek agyon mint szökött katonát” – mondták a legények, de a medvével nem szolgáltak tovább egy kompániában.
– No, majd meglátjuk – mondta az „özvegy ember” akit a férfias virtusok szempontjából már szinte félretoltak a közvéleményben,453 mint az olyan embert szokás, akinek már amúgy sem vehetik semmi hasznát a társadalomban. – Az istállóba nem kvártélyozhatom a medvédet a lovaim, cselédeim miatt, de majd szorítok neki helyet a házban. Ott van az „iroda”. Télidőben nem jár senki abban a szobában. Vasrács is van az ablakán, mint a hivatalos helyiségekben szokás. Ott majd elheveredhet a medvéd, amíg kedved van nálunk maradni. Mert reménylem, nem egy-két napra jöttél.
– Ami azt illeti, elég cudar idő van ahhoz, hogy az ember medvével bandukoljon az országúton. Csak ilyenkor látni, hogy milyen néptelenek itt a Felső-Tisza környékén az országutak, alig találkozni egy-két kocsival, szánnal, az is gyorsan hátat fordít, amikor a medvémet meglátják. Hogy élhettek meg itt hajdanában a szegénylegények?
– A betyárok? Hát csak eléldegéltek valahogy a közönség jóvoltából, még az én fiatal koromban is tartogattunk mustrában egy vén betyárt a múlt időből, de már semmi hasznát sem lehetett venni az öregnek, kegyelemkenyeret evett – felelt Nagyfalusy, aztán segített bekormányozni a vándormedvét az „irodába”, amely minden régi kúriában volt, hogy árendással, ispánnal, cseléddel kellő respektussal gorombáskodhassék az ember. Egy ócska bőrkanapé is volt az „irodában”, nyáron jó dolog az ilyen hideg bőr a nyári betegségek ellen. „Itt alhatik őkelme” – jelölte meg a helyet Nagyfalusy a medve számára.
Ekkorára már a ház kisasszonyai is előkerültek, mert akármilyen rejtett helyen volt a szobájuk, meghallották a dörmögő idegen hangokat, amelyeknél nincs kellemetesebb hangzat a falusi úrilakban. Ketten voltak a kisasszonyok, harmadiknak szegődött hozzájuk egy árva unokatestvérük, Klotildka, amilyen Klotildkák nélkül nem is lett volna teljes egy 19. századbeli falusi kúria harmóniája. Persze, Klotildka tudott nyomban postát küldeni a halászokhoz a csíkok végett, ő osztotta ki a szükséges pofonokat, amelyek az eltunyult háztartás gépezetét megint életre keltették, nagy jelentőségű szemlét tartott a padláson, a kamrában, a pincében, a kicsorbult tányérokat, poharakat, evőeszközöket sorozás alá vette, életfogytiglani börtönt ígért kályhafűtőnek, a szoknyáját is letépte volna annak, aki nem gondoskodott ősszel elegendő sombefőttről, mert meggyőződése szerint az irodába zárt medvét ezzel kell megkínálni. Ó, ne mondjátok, hogy valaha ne tudtak volna magukon segíteni a magyar háziasszonyok, akár négylábú, akár kétlábú vendégek érkeztek hozzájuk. Csak hallani kellett454 volna az eleven, bajszos, fekete csíkok sivalkodását, amikor az egyébként galambszívű Klotildka elevenen dobálta őket a gyékényes kosárból a gőzölgő káposztalébe! Hogy siránkoztak darab ideig, amíg meg nem nyugodnak vala sorsukban.
Hát a medve mit csinált ezen idő alatt, amíg tulajdonosa, Halászy Bandi, a Nagyfalusy-ház regénybe illő ebédeivel és vacsoráival mulattatta magát? A medve, Gyertyaszentelő előtt lévén az időjárás: régi szokása szerint aludt az „irodában”, mintha valamely képzeletbeli barlangban tanyázna. Semmi gondot nem adott a háziaknak, dehogyis volt terhére a kisasszonyoknak, akik néha-néha ártatlan fogásokkal rávették atyjukat és a vendéget, hogy az ebédlőt darab ideig elhagyják, amíg a takarítás, szellőztetés és más női munka tart. Ugyanis valamely történet megbeszéléséhez fogtak, amely történetet mindegyik jobban akart tudni a másiknál. Egy történelmi könyvre is szükség volt az eset megvilágításához, ugyanezért lovas embert küldtek a hetedik faluban lakó ismerősükhöz, akinek könyvtárában az a bizonyos történelmi könyv megtalálható volt. Igen ám, csakhogy a történelmi könyvet időközben kölcsönadták, talán a tizedik faluban jár már a küldönc a könyv nyomában. Sok könyv van Magyarországon, de sajátságos véletlen folytán: soha sincs kéznél egy se, ha szükség van rá. „Bezzeg álmoskönyv van a házadnál” – méltatlankodott Halászy Bandi, aki éppen ama történelmi könyv segítségével akarta bizonyítani igazát. Így hát akár tetszett, akár nem: várakozásban múlt a nap. Karcsú, gavalléros külsejű, hétdecis butéliákba voltak szűrve a borok az ablak párkányán, mert még a nyíri vinkót is lehet úgy felöltöztetni, hogy annak divatos külsője legyen. Az ablakpárkányhoz lépdeltek tehát, ha a kisebb fajtájú, egy nyelésre való poharakból inni akartak, legalább látott valamit az ember a külső időjárásból is, az ebédlőbeli pipafüstön kívül. Már ebéd után meg lehetett állapítani, hogy érdemes-e az időjárás arra, hogy vacsora előtt bizonyos testmozgást tegyen az ember a ház körül, vagy a faluban, vagy a falun kívül, amerre nyomtalan volt az országút. A medve az „irodában” hűségesen aludt, mintha megfeledkezett volna utazásáról, gazdája is meg volt elégedve magával, mert senki se szekírozta a medvéje miatt. A történelmi kérdés, amely a forrásmunka nélkül nem volt megoldható: még mindig függőben volt, az útnak indított lovas ember alakja455 nem közelget a fehér-fekete téli alkonyatban. Elég mulatságosak ilyenkor a párosával, hármasával mászkáló parasztok is, akik a falujukba érkezett medve hírére az udvarukból se mozdultak ki vasvilla nélkül.
– Mikor viszik már tovább innen a medvét?
– Majd, ha felébred – felelt a nagyszakállú Halászy Bandi a parasztok dörmögő kérdésére.
Mielőtt azonban a medve felébredt volna januári álmából: egészen más történt a nagyfalusi kúriában. A lovaspostás azon a címen, hogy azt a bizonyos történelmi könyvet keresi faluról falura: sokfelé eldicsekedett a ház vendégével, az „irodában” alvó medvével. A két szemével látta, amikor sombefőttet fogadott el Klotildka kisasszony tenyeréből, és utána kezet csókolt a bátor kisasszonynak. A „lejárt özvegy” pedig pipával kínálta meg a Halászy medvéjét: mint ahogy már ilyenkor hazudni szoktak a cselédek a gazdájukról. Tehát, bár nem volt névnap, nem volt lakodalom, hívás nélkül is annyi vendég igyekezett a nagyfalusi ház felé, hogy megrémülhetett volna bárki is, akit nem Klotildkának hívnak. Hiszen igaz, hogy hallottak már sokan a Halászy Bandi medvéjéről, volt olyan úriember is, aki látta a medvét, amikor a Bothmer báró nyíregyházi huszárkapitánynál volt nevelőbe, és a kapitány maga vezette reggelenkint a kaszárnyába a medvét, hogy addig is szemmel tarthassa, amíg a századnál a dolgát elvégzi. No, de hát az Bothmer volt, aki három pakli svájci kártyát is kettétépett egy kézfogásával. Ám mit csinál az „özvegy” a nyakába hozott medvével?
Szakadhatott a hó, elbújhattak a nádasok, országúti csárdák, gémeskutak a hófúvásban, beszélhették, hogy Mátészalka felé már napok óta nem találja az utat a kávédaráló, de Tiszalucnál, a bevágásnál is rostokolniok kell az utazóknak, Kisvárdáról már csak szánkón járnak Nyíregyházára, bizony nem tartotta vissza a téli idő a vendégeket, akik máskor már csak abból a szempontból is elkerülték az „özvegy” kisasszonyos házát, mert látogatásukkal nem akarták hírbe hozni a férjhezmenési korban levő leányokat. Mindig marad valamely alja a pohár fenekén, ha nőtlen ember lányos házhoz járogat. Senki se bolond ok nélkül megütni a lábát a szalmában, arra való a kutya. Talán az öreg Meskó, a takarékpénztár igazgatója tudná megmondani,456 hogyan is áll az „özvegy ember” dolga, mióta nem a feleségével, Kiskállói Ernesztinnel írogatja alá, hanem csak úgy magányosan billeg-ballag, beténferkedik, tétovázik a nagytakarékba, mintha sohase járt volna errefelé életében. (Bezzeg tudta a boldogult asszonyság, hogy mit kell mondani Meskónak, hogy ne jusson eszébe a fejét csóválni!) Szentírás volt az asszony szava… De hová lett már ez a jeles asszonyság, talán a hírét sem tudja senki.
És mégiscsak jöttek a vendégek a nagyfalusi kúriába, bár nem is hívogatták őket.
Egyszer csak a falu egyik oldaláról fordult be egy muszka-szán, két egymás elé fogott lóval, amilyent Pesten szokás hajtani. Fehér-piros lófark az ezüsthangú csengő felett a lovak hátán, akármi legyek, ha nem tél elején lakkozták frissen ezt a szánt, lánykérőbe járnak ilyen cájglival, amely olyan könnyűnek látszik, mintha el sem viselhetné az esetleges szomorúságot. A lóhajtó muszkabundája derékban karcsú, mintha az örök fiatalságot akarná jelenteni. De leugranak a szánokról aranyos, fehérprémes huszármenték is, amelyek ebben a korszakban nemigen szoktak mutatkozni olyan udvarokon, ahol nincsen teljes bizonyossággal együtt a kaució, amiért annyi férfibánat tokosodott meg az örök nőtlenségre, amelyért annyi leánykönny elhullott Magyarországon.
Másszor a falu másik végéből igyekeztek terjedelmes, bőséges, családi szánok a nagyfalusi kúria felé, amely szánokon volt lábmelegítő tégla, lábzsák, bunda, rókafejes kesztyű, fül-, áll- és nyakvédővel ellátott süveg. Puska, kulacs, elemózsia, szalma-széna, asszony, gyerek, kocsis mellé telepedett huszár, még hátasló is a szánka hátuljához ragasztva, ha talán nyeregből kellene keresni a behavazott utat. De jöttek karcos hangú, pödrötten is fagyos bajszú, nyitott télikabátos, az utazás unalmát négyszögletes üvegek emelgetésével űző, sőt dalolgatással is mulatozó úriemberek, akik minden igyekezetükkel azon voltak, hogy útközben egy-kétszer felboruljanak a szánkóval, ráverték az ajtókat az útszéli bormérőkre, maguk közé szedték a magános vándorlegényeket, nagyokat kacagtak, hogy még a halált is felvidították, amely halál pedig ott leskelődik a téli utazók mellett.
– Megyünk búcsúzni Halászy Bandi medvéjétől, mielőtt elvinné végleg a vármegyéből – mondták, mintha már senki se félt volna többé a medvétől, amióta az az özvegyember irodájában alszik.457
Klotildka körülnézett a bolthajtásos, szabad ámbitusról a közelgő vendégeken:
– Szúrjatok le csak egy disznót hamarosan, mert nincs elég ennivalóm – mondta, és kulcsaival, fáradhatatlan lépéseivel elsietett a disznó kiválogatásához. – A medve szerencsét hozott a házhoz.
