2
2
Ugyan kinek jutna eszébe zavarni egy ártatlan medvét, amely fejét két mancsa közé fogva, mint valami fáradt óriás: a „gazdasági iroda” vasrácsos ablaka mögött, a bőrkanapén elnyújtózkodva alszik, mint Halászy Bandi medvéje is cselekedte Nagyfaluban, anno ájncban, amikor az emberekben még nagy kedv volt a vadregényességek iránt? Mi végre „özv.” Nagyfalusy úrra tartozott végeredményében a dolog, aki az ősi kúriába vendégül befogadta Halászy Bandit és medvéjét. Az „özvegyet” amúgy is kárpótolták eleget házasélete alatt, amint a felesége papucsai alatt nyögi haszontalan életét; hát ne törődjenek vele most sem, amikor asszonysárkány helyett egy anyányi medvével lakik egy fedél alatt. „A mennydörgős mennykő hitte volna, hogy annyi virtus lakik az özvegyben!” – mondogatták a Felső-Tisza mentén. „Még megérjük, hogy újból megházasodik.” Azon senki se csodálkozott, hogy Halászy Bandi medvével sétál az országúton, és jár vendégségbe a régi barátaihoz. Halászy Bandi már a vonatot is megállította a sínek közé állván, ha netán lekésett volna valahonnan. De az „özvegy”? Akinek az aláírása is csak akkor számított, ha egykoron felesége „előttemezte”?
Amint már egy másik fejezetben említettük: éppen Gyertyaszentelő környékét mutogatta a falinaptár, a farsang végéig száraz puskapor módjára tartogatott kedv, az öregedő urak lábszáraiban bujkáló hasogatás, amely mind sürgősebben követelte a magáét, de még a vágyakozás is (a csendhez szoktatott szívben), a félbolond vágyakozás: búcsúlevelet hagyott otthon az agglegényi párnán, a tükör rámájában, az ablakdeszkán, ahol a hirtelen eltávozottak búcsúsorait keresgélni szokás. Nagyon jó alkalomnak kínálkozott időnkben azzal a nesszel megszökni hazulról, hogy a hóbortos Halászy Bandi medvéjétől kell voltaképpen elbúcsúzni, mielőtt átmenne vele a Tiszán, hogy visszavigye Andrássy Gézához, mielőtt valamelyik megmérgesedett458 úriembernek eszébe jutna golyós puskát használni a medve ellen, vagy pedig valami eszeveszett paraszt beledöfné a kését vagy vasvilláját. Állatvédők voltunk Magyarországon, amíg uraságunk ezt megengedte, nemcsak a kutyákat segítettük megmenteni a pecér elől, hanem az amúgy is megláncolt vadállatokat is.
A medve tiszteletére tehát napokon át kanyarognak a kémények füstjei (nagyokat puffanó akácokból) a nagy falusi kúria felett, jöttek-mentek a vendégek, akik az „iroda” vasrácsos ablakán át megszemlélték a horkoló medvét, kezet fogtak a házigazdával és Halászy Bandival, megsodorgatták a bajszukat, mintha a jövőbe akarnának pillantani, bizonyos elgondolkozás után hajtották fel a konyakot, a szilvóriumot, a törkölyt, mielőtt továbbmentek volna a maguk életútjain – akadt a vendégjárásban olyan úriember is, aki kényelmesen letelepedett, és még attól sem látszott megijedni, hogy az „irodával” szomszédos vendégszobában vetik fel éjszakára az ágyát.
Az „özvegy” nem győzte veregetni Halászy Bandi „kétvékás” vállát. „Az angyalok vezényeltek hozzánk” – mondogatta, amikor Klotildka előrelátásból minden második reggelen leszúrhatott egy-egy disznót, a falusi hentesnek csak annyi időt adván, hogy félig-meddig kijózanodjon egyik disznóöléstől a másikig: „Majd felelek én kend helyett a másvilágon” – mondotta nagy bátran az „özvegy”, amikor a disznóölés napját éppen péntekre tette. Azt talán nem is kell külön hangsúlyozni az olvasónak, hogy a Klotildka felügyelete alatt megnövekedett Nagyfalusy kisasszonyok ezekben a napokban félretették Wohl Janka legigézőbb szabásmintáit, pedig a divattal, az akkori puffos ujjakkal még nem voltak egészen tisztában, és a városi könyvkereskedő által küldött legújabb regények is felvágatlanul feküdtek még az éjiasztalka gyertyatartója körül. Akinek korán reggel van dolga, annak nem tanácsos estve új Jókai-regény olvasásához kezdeni. Nem fújja el ott a gyertya lángját egykönnyen az a száj, amelynek ízei zamatosodnak a Jókai-regény olvasásától.
Az „irodában” nyújtózkodó medvére, erre az emberfeletti szörnyetegre pattogtak esténkint a Nagyfalusy kúriában a pohárköszöntők, különösen azóta, hogy Gyertyaszentelő napfényes déli órájában Halászy Bandi tanúk jelenlétében kivezette a ház elé a medvét (persze, szájkosárral és láncon), Klotildka derekához illesztett két kézzel állott az ámbituson, mert utóvégre csak tudnia kellett, hogy meddig tart a vendégjárás, habár ő rajta nem múlott, hogy az éjfélig tartó vacsorák459 után is akadtak a ház vendégei között olyanok, akik már az alig szüremlő téli hajnalokon csillapítószerek után kutattak az ebédlő pohárszékében. „Nem tudok aludni, amíg ezt a kolbászt fagyosan meg nem kóstolom” – volt a legegyszerűbb kifogása az ebédlőbe vetődő vendégnek a már talpon levő, ecetvirágarcú, téli alma frissességű Klotildka előtt. A jámborabbak az „irodában” alvó medvét okolták, hogy idő előtti szíverősítésre volt szükségük, holott a medve illedelmes vendég lévén meg se moccant az éjszaka. A legőszintébben még a sok között Halászy Bandi beszélt, amikor kora hajnalban a gyomorjavítások között válogatott. „Nem tudok jóízűen aludni azóta, amióta evvel a medvével utazom. Mi lesz vele, ha egyszer elnyom az álom, bortól vagy szerelemtől?” De hát Klotildka már nem hallgatta tovább Halászy Bandi szavait, mert már minden ujján lehetne jegygyűrű, ha Bandira hallgat.
Persze, hogy Bunczhardt mérnök okozta a nagyfalusi kúriában is a bajt, ő fedezte fel egy hajnalon a medve eltűnését. Ez a németbe ojtott inzsellér arról volt nevezetes, hogy egy kukkot sem tudott németül, bár ezzel a tudományával kérkedett; komolyan hitte, hogy van „tábornoki alhang” a világon; sohase vette be kellő időben a szódabikarbonátát, és éjfél után az első kakaskukorékoláskor kezdett orvosság után keresgélni, amikor más rendes ember már azt is elfelejtette, hogy valaha bort ivott életében. (De nem is csoda. Annyi számjegyet hordott a fejében, amely számjegyeknek a sorozata a Fiastyúk leghalványabb csillagáig elért volna.) Tehát Bunczhardt, a földkutató kiáltotta el magát legelőször, hogy megszökött a medve az „iroda” pamlagáról, bár az íróasztal lábához volt láncolva, vasrács volt az ablakon, vasvillás parasztok virrasztottak, hogy Halászy Bandi meg ne tréfálja őket a medvéjével, és csakugyan átvigye a Tiszántúlra, ahol a medvének illetőségi helye volt. De még a fél füllel alvó Klotildka figyelmét is kijátszotta az ármányos medve.
– Nem kell olyan nagy lármát ütni – morogta a medve tulajdonosa, amikor a mérnök kiáltozására a többi vendéggel ő is kiugrott az ágyból. – Majd előkerítem én a medvét, csak a mérnököt tegyék el az útból – szólt Halászy Bandi, és az előszobában Muzsik huszárfőhadnagy hagyatékából való bivalybőrostort vett le a falról. Ezt találta a legérdemesebbnek az ostorok közül, amelyekre a hajdani főhadnagy ezer hold békési földet elköltött. Halászy Bandi még a pislákoló460 hajnali csillagok világánál elhagyta Nagyfalut, a mogorva falusi bakterok a szűrgallérból dünnyögtek utána a községházánál:
– Aztán hír nélkül ne maradjon a tekintetes úr.
A koleránál gyorsabban terjedt a híradás az elszabadult medvéről.
Hetvennégy óráig azonban egyetlen posta se érkezett Halászy Bandiról, se a medvéről. A nagyfalusi és a környékbeli parasztok éjjeli tüzeket gyújtottak, amelyekhez elővették azokat a kapuszárnyakat is, amelyeknek tulajdonosát előbb meg se kérdezték. Soha ilyen kemény tél nem volt Magyarországon. A faluzó csendőrök kakastollas fövege alá szúrós parasztszemek nézegettek. Már suttogták, hogy a megyei alispán az ungvári bakák ezredesének sürgönyzött, miután ezeknek a bakáknak volt a legkeményebb puskatusuk az egész Tiszántúl. A nagyfalusi kúriából a medve nyomán szökdöstek el a vendégek, még Bunczhardt mérnök is bevallotta szégyenszemre, hogy nem várhatja meg, amíg Klotildka töltött káposztáját hetedszer is felmelegítik a részére, a becsület kedvéért egy hajnalon megevett egy tál fagyos tölteléket, de a szokottnál gyorsabban vette elő bajuszkeféjét, amelynek keménysége, szőrzete formája miatt néha messzi vásárokba is elutazott, ahol állítólag vaddisznó sörtéjéből készítik a bajuszkeféket. Ámde megjött idősb Halászy András, mint már annyi sokszor, amikor fia meggondolatlan cselekedeteit kellett helyreütni. „Körvadászatot rendezünk a medvére, hogy a nép megnyugodjon” – mondta idősebb Halászy András, amikor puskával vállán, hatvanesztendős korában, sólyom-tekintettel, zúzmarás sas-szakállal, csontosan, szárazan vékonyan, mint egy honfoglaláskorbeli magyar vezér, a hátaslováról leugrott. „Az se nagy baj, ha Bandi fiam is belekerül a körbe. Magam duplázok rá legelőször. A nép nyugalma a legelső.”
Csak hallgassatok tovább, ti fagyos, kísérteties nádasok ott a Felső-Tisza mentén, ahol valamikor pákász, halász, haramia, farkas, vadmadár bitangolt. Valahonnan szálldosott a szürke égboltozat oldalára a szürke füst, mint valami éghez alázatoskodó fohászkodás, amelyet nem szabad senkinek se látni. De hát az öreg Halászyé volt a nádas, csinált vele, amit akart. Nem adta el a nádvágó embereknek; fel is gyújthatta, ha kedve kerekedett hozzá. Nyugalmazott főispánja volt a vármegyének, akkor se lehetett volna nagyobb úr, ha aranygyapjút,461 Mária Terézia-rendet, Lipót-rendet, Vaskorona-rendet viselt volna a nyakában.
– Fel kell gyújtani a nádast három oldalról, a negyedik oldalon majd én állok a golyóspuskámmal.
Persze, nem hagyták az öreg urat egyedül álldogálni a nádas környékén. Farkasról, betyárról, bujdosó rongyban járó emberről, a Halászy-ősnádas lakóiról éppen eleget tudott a mesemondás. Innen is, onnan is jelentkezett egy-egy puskás úriember, aki segítségére jött az öregúrnak. Mintha füttyszóra jött volna: előtermett Vencel, a csinos kemecsei vadászlegény, aki abban az időben éppen a kemecsei nádasok dolgát hozta rendbe, kipusztítván onnan a kártékony állatokat, hogy minél több vadkacsa maradjon az urak részére, amikor szépséges nyári estéken a kemecsei tavakat látogatják. Ez a Vencel híres volt arról, hogy még egyetlen patront sem sütött el eredmény nélkül, szegény ember létére még az elhasznált patronokat is összeszedte, mert újra épségbe hegyezte őket. A jó, beretvaéles téli levegőbe szimatolt Vencel a halászi nádas körül.
– Farkasokkal bizonyosan lesz találkozásunk, de hogy a medvét is ugyanide dugta volna az úrfi, arra nem mernék megesküdni – mondta Vencel, amikor egynapi járóföldre körüljárta a pusztulásra ítélt nádast. – De hát isten irgalmazzon mindazoknak, akikre méltóságos úr rácéloz a golyóspuskájával.
Egy óra múlva olyan szánkón, amelyen csak egy embernek volt helye, hogy a háztetőn is átrepülhessen, megérkezett, mint egy jóízű reggeli káromkodás Elek Gusztáv, szolgálaton kívüli huszárezredes.
– Sohase tudtam, hogy Pazony ilyen messzire van a Tiszától – kiáltott fel az ezredes, amikor hosszú csövű puskájával leugrott az agyonizzadt ló farkáról.
– Sohase mertem volna se ember, se állat, de még pisztoly szemébe se nézni, ha elkések erről a vadászatról.
Az öreg Halászy ugyan nem nagyon örvendezett az országos hírű céllövő megérkezésének. Valaha – régi szép fiatalságában – valamely baráti félreértés miatt: ugyancsak úgy vadásztak egymásra a halászi erdőben, mint az indiánok. No de most már mindegy, legalább lehet majd bosszantani is valakit, aki elmulasztaná az első lövést.
– Vencel, gyújtsátok fel a nádast, három oldalról, ahogyan megbeszéltük – rendelkezett idősb Halászy András, mintha attól félt volna, hogy a szép produkcióhoz más puskások is érkeznek, ha ennek híre462 terjed. Utóvégre a maga ezerholdas nádasát reszkírozta, hogy a medvét és elsőszülött fiát előteremtse. „Lehet, hogy farsangot járat velünk az öreg méltóságos!” – gyanakodott Elek Guszti, de megtapogatta a tölténytáskáját.
