3
3
Az öreg Halászy komolyan megtette azt, amit ígért: három oldalról felgyújtotta azt a Felső-Tisza menti nádast, amelybe véleménye szerint ifjabb Halászy a medvéjével elrejtőzött.
Jókai figurái még eleven állapotban jártak-keltek Magyarországon, vagy pedig a mesemondó Jókai népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek hajlamosak legyenek a vadregényes dolgokra? Ki tudná már manapság, hogy is volt igazában; a boszniai okkupáció után amúgy sem lehetett vitézi módon meghalni.
A körülbelül hatszáz holdnyi nádas égett, mégpedig az uraság parancsolatára; boldog ember, aki vághatott a nádasból azon a részen, amelyet a tűz még nem ért el; máskor drága pénzen kell felfogadni a nádvágókat, mert nem könnyű mesterség az a farkasordító hidegben. Ezen a napon önkéntes nádvágó lett minden környékbeli ember, még a zsindelytetősek is, mert kitalálták azt már réges-régen: hogyan lehet náddal foltozni a zsindelyt.
Hát azon a helyen, ahol az öreg Halászy, Elek Gusztáv ezredes, báró Bothmer kapitány (aki elevenen akarta elfogni a medvét, mert saját bevallása szerint állatot még nem ölt életében), és mások, a vármegye jó puskásai, helyet foglaltak a fagyott, zsombékos, turjános területen, amelyet ugyancsak ilyen időben lehetett megközelíteni: azon a nádas részen két fekete pofa bújt elő elsőnek a nádasból. Hát persze hogy cigányok voltak, akik még mindig vörös bakanadrágot húztak, amelyet a cigányok viseltek legtovább Magyarországon. Kócos, rongyos, népmeséből való fickók, akiknek bizonyosan volt okuk arra, hogy a farsangi napokat ne a muzsika mellett töltsék, hanem az ember nem lakta nádasban. A csendőr már ilyenkor tudja a magáét; a csendőr pedig ott állott illendő távolságban, ahonnan nem zavarhatja az urak mulatságát, hadd lövöldözzenek kedvükre, medvére vagy emberre, ők felelnek érte. A cigányság láttára a csendőr mégiscsak megigazította a viharszíjat az állán, bepillantott a bőrtarisznyájába a kézibilincsek után, aztán kezébe kapta válláról szuronyos463 Werndl-fegyverét, mert nyilvánvaló volt, hogy a maga hatvan-hetven kilós felszerelésével jódarabig kell futamodni a széllel bélelt cigányok után, amíg azokat elérheti. Hej, de nehéz volt ilyenkor a kakastollas kemény kalpag, a kincstári köpenyeg, a vízálló csizma. Lehet, hogy politikai okokból sok volt a rovásán a régi csendőrségnek, de szinte emberfeletti teljesítményt vitt végbe a csendőrség, amikor a még fél szemmel alvó régi-régi betyárvilágot nyomban torkon kapta, amikor az ébredezni kezdett volna. A csendőr tehát jégen, havas télen át elindult a futamodó cigányok után abban a fáradhatatlan tempóban, amelyre a tanfolyamon tanították. Lehet, hogy sohase éri el az ismeretlen cigányokat, de a kötelessége szerint utolsó leheletig üldözni kellett őket.
Alighogy eltűntek a cigányok a szibériai tájon, újabb mozgás jelentkezett a füsttel, lánggal megtelő nádas felől, Kriptai volt ez, a vén pákász, csíkhalász, remete, aki panyókára vetett ócska mentében, vadkacsatollas kalapban, ember-megvetéstől szinte jéggé dermedt arccal, csontvázszerűen, kezében egy görbe bottal lépdelt ki a nádasból a puskás urak közé:
– Hát most hol van az a híres uraság, aki a kunyhóm árát megfizeti? – kérdezte foghegyről, mintha ezenkívül semmi se érdekelné a vén emberkerülőt. (A szakállas, félig-meddig úrias ruházkodású Kriptairól amúgy is azt beszélték, hogy valamely titokzatos okból került el az emberek társaságából. A Felső-Tisza mentén volt elég búvóhely, aki láthatatlanná akarta magát tenni. Kriptainak többfelé volt tanyája, ugyanezért nem sokat törődtek az öregemberrel, amikor öklét, botját rázogatva, szakállába mormogott káromkodások közepette elindult valamerre a tájon.
Persze, itt húzódott meg a „büdi boszorkány” is, amely seprűnyélen kilovagolt a tűzből, és nagy visongásokkal eltűnt a vadászok elől, mielőtt azok alaposan szemügyre vehették volna. Asszony volt vagy ember? Szakálla volt vagy szoknyája? Szörnyeteg volt vagy emberi formája volt? A komoly vadászemberek nem szeretnek fantáziabeli dolgokról beszélni, csak olyan dolgokról, amelyeket a vadásztáskájuk karikájára akaszthatnak. Még ha látták is ezt a népmesebeli alakot, hallgattak róla, mert a „büdi boszorkány” jóformán senkit se közelített meg a vadászok közül, hanem a nádasban, hol felbukkanva, hol eltűnve, hol kendőt, hol nádbugát lobogtatva futamodott a nádas szélén valamely olyan tájra, ahol emberszemtől meglátatlanul menekedhetik464 el valamerre. A nádasok környékén mindig előfordulnak rejtelmes dolgok – olyankor is, amikor csak az őszi szél hajtogatja, tépi, táncoltatja, mulattatja, rejtegeti, félelmesíti a kíváncsi emberek elől az ősi nádasokat.
(Ki mondhatja el erős szívvel a magányt, amelyet olyankor érzett, amikor a nádasban olyan ösvényen telepedett meg, ahol a néma vidrák, titkos menyétek, alig észrevehető négylábúak futamodtak át előtte az ösvényen, mégpedig oly villámgyorsan, hogy szinte szemügyre se lehetett venni őket! Ki mondhatja el magáról, hogy megnyugodott abban, hogy órahosszáig csak a nádiveréb riasztó füttyentését hallhatja? Nagy életmozgalom, ha a nappal alvó vadludak valamely árnyékos öbölben megmozdulnak, nekifutamodnak a víznek, mintha szárnyukkal eveznének darab ideig, hogy a legnagyobb gyorsasággal eltűnjenek valamerre, hogy az ember gondolhatja, hogy többé sohasem látja őket. A nádasnak vannak rejtelmei, akármint bebarangolják is az emberek. És a Felső-Tiszát, ahol titkosan szeretkezik a nyírfával, a szomorúfűzzel, az emberhangtalan csendességgel, az ősi álmokkal, a Nyírséggel, a nádassal: nem lehet elképzelni rejtelmek, titkok nélkül.)
Ám most különös vonítás, félig-meddig kutyaugatáshoz hasonló vakkantás, panaszkodó állati hang szűrődött a nádas felől, mintha csak most vették volna észre a tüzet azok, kik legigazibb lakói a nádasoknak. Sárgás, feketés – a futamodásban behavazódott farkasok, zöldszemű kutyák, lompos farkakkal kormányozva magukat, ugrottak neki a nádas szélének, hogy eszüket veszítve meneküljenek a füst és a láng elől. Gyakorlatlan ember tán kutyának is nézné az ilyen négylábút, ha vadas szikársága, mellének ereje, lábának szívóssága, karmossága és vérszomjas tekintete nem árulná el a nádasok lompos rablóját, amely életre-halálra küzd a téllel, a magános vándorlegénynyel, a megszimatolt zsákmánnyal.
– Farkas! – mondta valamely rikoltó, vadmadár-hangon valamerről Vencel, a kemecsei vadász –, vigyázni kell minden lövéssel, hogy egymásra ne lőjünk.
És jó példával járván elöl: már a nádas szélén kezdte az első vadállattal.
– Hopp – kiáltott most az öreg Halászy –, hiszen a fiamba meg a465 medvéjébe puskázunk bele, ha így folytatjuk. Hadd jöjjenek ki a farkasok ide a szabad térségre, itt könnyebben elbánunk velük, ha közelünkbe jönnek.
Elek Gusztáv leeresztette a golyós puskáját, amellyel nagy kényelmesen várta egy farkaslegény felbukkanását a nád szélén, miután az a puskacső elől először megugrott.
– Én nem bánom – mondta most foghegyről –, én bevárhatom akár két lépésnyire is a farkast, mert a kezem nem szokott reszketni; de vajon így cselekszik-e mindenki a tisztelt társaságban? Nem szeretem a hiábavaló lövöldözést magam körül.
Az öreg Halászy, aki mindig ellene irányuló, ellenséges értelmet tulajdonított a nevezetes Elek Guszti szavainak (ama régi párbaj óta), felcsattanó hangon felelt:
– Legyen nyugodt, ezredes úr, hogy akadnak még mások is, akik két lépésnyire eresztik magukhoz a farkast, anélkül hogy a kezük célt tévesztene.
– Jól van – dörmögött az ezredes –, nekem mindegy, hogy hány lépésről kell lőni, de aztán mások ne puskázzanak itt kocavadászok módjára.
Bothmer kapitány, aki ezen a vadászaton egy rinocérosz-ostorral felfegyverkezve jelent meg (a pallosnyi szélességű huszárkardján kívül), mosolygós kék szemeivel, gácsérfarok módjára szoktatott szőke bajszával, soha nem haragvó arcával összecsapta a bokáját az ezredes előtt:
– Én nem teszek kárt a méltóságos ezredes úr farkasaiban, legfeljebb meghurkolom őket – mondta, és a fehérprémes mentéje zsebéből valóban egy csomó cukrosspárgát vett elő, amelyet útközben valamely falusi boltosnál vásárolt. – Eleven farkasokat ígértem néhány vendégszerető háznak, ahol az utóbbi időben megfordultam. Az ígéretet meg kell tartani.
Amikor a vadászok megkötötték egymás között a szerződést, persze anélkül hogy a nádasban rekedt és kétségbeesetten futkározó farkasokkal is megállapodtak volna, jön ám egy csoport farkas, amelynek égett bundáján, kormos pofáján messziről látszott, hogy már megpróbálták a tűzveszedelemmel való szembeszállást, mielőtt arra határozták volna magukat, hogy az egymás bátorítása céljából466 ordítozó, vasvillás, fejszés, ólombotos parasztoknak vagy éppen a távolabb álló vadászoknak nekivetemedjenek. Talpon volt már akkor az egész környék, az asszonyok már mindenféle vasakat is tüzesítettek, forró vizet készítettek, csalóvasakat állítottak ama farkasok ellen, amelyek a vasvillák, puskák köréből valahogy kiszabadulnának. Az utolsó percben megérkezett Henter, a megyei várnagy is lóháton, kutyákkal; igaz, hogy agarakat is hozott magával, de hát az ő agarai a kéményen is kibújtak, ha a gazdájuk lóra ült.
Bolond dolog történt Szarka doktorral, a körorvossal, aki Nagyfalusyéknál járván, falusi bricskájára felvette elemózsiás kosaraival a jószívű Klotildkát is, aki a markotányosné szerepét akarta betölteni a vadászatnál.
…Történt ugyanis, hogy amikor az égő nádasból már kitakarodtak a farkasok, amelyek válogathattak a halálnemek között: a parasztok vasvillái, a vadászok golyósfegyverei, a jeles Bothmer báró rinocérosz-ostora között – amikor a rókák, vidrák, menyétek Henter várnagy kutyáival futottak darab ideig versenyt –, a már füstölgő nádas felett riadt kiáltozással megzavarodva keringtek a varjak, a csókák, a téli vízimadarak, félelmetes szárnyú szürke madarak, amelyeket csak ilyen rendkívüli alkalommal lehet látni: történt, hogy Halászy Bandi is kimenekedett a nádasból medvéjével, amellyel ott búvóhelyet keresett. Hosszant lobogó barna üstökével, fáklyafüstként lengő pörkölt, kormos szakállával, halottfehér arcával, kalap, kabát, csizma nélkül, bomlott ingben, mint valami rémületes kísértet tört elő a nádasból. Akik akkor látták: életük végéig nem felejtik el; lehetnek helyzetek, amikor a legokosabb emberek is elvesztik darab időre az eszüket. Ilyen lehet az a helyzet, amikor az emberre mindenfelől rágyújtják a házat. Dehogyis vezette most láncán medvéjét; – füstölgő bundájában, égetten, ordítva futamodott az mellette, mint valami bibliai állat, amely az ember védelme nélkül eltévesztené az utat. A lánc a földön csörgött a medve nyomában. És Halászy Bandi körömszakadtáig védte is medvéjét, amint a négy lábon ügető állat mellett lihegve igyekezett, hogy öntestével védelmezze meg a vadászok ellen. Tragikus, dermesztő hatású látvány volt, az ember és az állat menekedése, kétségbeesettsége, tűztől űzetése, hogy jóformán eszébe se jutott senkinek, hogy felemelje fegyverét. Hiszen nincsen olyan céllövő a világon, aki rá mert volna lőni a medvére, amikor egy eleven ember védelmezi. Egyébként is Halászy Bandi és medvéje467 úgy futottak, hogy az már csodaszámba ment. Mintha szárnyuk nőtt volna a veszedelemben a menekülőknek, a puskagolyó sem érheti utol őket. És amint eltávolodnának vadászok ólmai, parasztok vasvillái elől, megtalálják ám egy helyen a körorvos kocsiját, amelyen a jóságos Klotildka foglalt helyet az elemózsiás kosarakkal, a pápaszemes Szarka doktorral…
– Ne, te bolond, még bizony nekünk jön – kiáltotta a doktor, amint kocsilovai ugrándozni kezdtek.
De Halászy Bandi akkorára megint kezébe kapta a medve láncát, rávágta a vas szájkosarat, aztán hátra kerülvén, a doktor kocsijának a saroglyájához láncolta a medvét. Majd felugrott a bakra, elkapta Szarka doktortól a gyeplőt, aztán belevágott a lovakba. Mentek azok eszük nélkül, mint a sárkányok, amikor a medvét érezték a hátuk mögött. Holttá dermedve kapaszkodott Szarka doktor a kocsiülésbe. Csak a derék Klotildkának volt annyi esze, hogy az árkon-bokron át hajtó Halászyt az ülésből, hátulról egy kis üveggel kínálgassa.
– Nem árt az éhgyomorra! – mondta.
A puskások, vasvillások valahol a harmadik határban érték utol Bandit, a doktort és Klotildkát.
A medve már döglötten hevert, a körorvos gyorsan ölő mérge ölte meg, amelyet éppen azért hozott magával (Halászy Bandi kérő levelére), hogy a medvéjét megölje.
– Ne mondhassa minden kocavadász, hogy láncra vert medvét lőtt életében. (Halászy Bandi szavai.)
1929468
