I. Ferenc József, Európa legelső gavallérja
I. Ferenc József, Európa legelső gavallérja
Kísértetnek kellene lenni Budán, a Várhegyen, hogy mindent pontosan elmondhatnék róla… Azon a titokzatos lépcsőn kellett volna járni, amely a vérmezei oldalról vitt fel a budai várba, amikor azt a mezőt még „generálisok kaszálójának” nevezték. (F. J. idejében kétszer vették igénybe ezt a rejtekfolyosót: egyszer a régi Népszínház könnyezve szeretett csalogánya, aki valamely titokzatos okból közvetlenül az éjféli óra előtt „volt kihallgatásra rendelve” a Népek Atyjához – másodszor egy dunai vidra, amely télvíz idején fürgén felszaladt a grádicson a legnagyobb magyar uraság dolgozószobájáig, hogy az inasok alig tudják vala elhessegetni a hívatlan vendéget.) Befalazott vitéznek kellett volna lenni egy kémény falába a király házában, hogy most pontosan elregélhetném, hogy miért volt F. J. arca öregségére olyan piros, mint egy ritka falevél, amellyel véletlenül találkozunk a budai erdők sétaútjain – holott valójában már tallérjain is kezdtek sárguló emlékezetté válani jellegzetes arcképei… Vagy eleven testőrnek lenni a Király hálószobája előtt, amikor a régmúlt időkben még javában forgolódik katonapokrócos ágyán a várgrófok késői unokája, mert a várgrófné, ama wittelsbachi, nem nyitja ki szelíd kézzel a hálószobába vezető ajtót, hogy ura és parancsolója álmatlansága felől tudakozódjék… Csak lapírónak nem kellett volna lenni F. J. korszakában, mert ez az úr nem sokra becsülte a legbefolyásosabb szerkesztőket sem, akiknek szavára a színházigazgatók házmester-kisasszonyokból primadonnákat neveltek… Ezek a tekintélyes lapvezérek kétféle formában voltak ismeretesek a rémregényeket közlő bécsi Extrablatt hűséges olvasója előtt: – ismert egy jól megtermett, hízásra hajlamos, vörös bajszú zsidót, aki csíptetős szemüvege mögül még a régi Osztrák–Magyar Monarchia nevezetes hadgyakorlatait is bizonyos fensőbbséggel nézte, talán magában mondogatta is,5 mint a papírkosárba kerülő kéziratokra volt szokásuk ez idő tájt a szerkesztőknek:
– Jótalan.
Ezt a vörös bajszú zsurnalisztát aztán személyesen tiltotta ki F. J. arról a területről, ahol fenségesen imponáló gyalogsági katonáiban, valamint a tündérregékből való magyar huszárjaiban gyönyörködni szokott. Kitiltotta a hadgyakorlatok színhelyeiről. (A magyar reportázs akkori fővezére meglehetős nehéz szívvel jelentkezett kizsuppoltságában komoly főnökénél, Rákosi Jenőnél. Szerencsére, a Népszínház emeritált igazgatója ismerte F. J. egyéb emberi szeszélyeit is, és ilyenformán nem fogta fel tragikusan a lapja munkatársának az elparancsolását a hadgyakorlatok színhelyéről. A lapírót Barna Izidornak hívták, és még sokszor emlegetik azok, akik a magyar sajtó történetét írják.) – A másik szerkesztő, akit F. J. a magyar zsurnalisztikából személyesen ismert: bizonyos Futtaki nevű úr volt, aki kőnyomatos lapot szerkesztett Pesten, amely foglalkozás nem tartozott a legelőkelőbb teendők közé a régi fővárosi életben. Futtaki és kollégái írták össze azokat a névsorokat, amelyeket a temetések, bálok, akasztások és egyéb ünnepélyek után volt szokás a t. c. olvasó tudomására hozni. A vérbeli régi zsurnaliszták már akkor sem tartották ezt a hírlapírói munkát valami túlságosan tiszteletre méltónak, hiszen ifjú reporter-korunkból magunk is jól emlékezhetünk rá, hogy a temetések és más társadalmi összejövetelek résztvevői mily szívesen közreműködnek a noteszkönyvecskéjével foglalkozó tudósító körül, hogy nevük a megjelentek sorából ki ne maradjon… Nos, Futtaki sohasem hagyott ki senkit a tűzvésznél vagy dunai áradásnál megjelentek névsorából, aki arra érdemes volt… Vitte is valamire a jó úr. F. J. lovat adatott neki, hogy pontosan referálhasson a hadgyakorlatok meneteléről. A legenda szerint a kitüntetett szerkesztő nem nagyon örül a lónak, mert az többször ledobta a nyeregből, máskor meg minden ok nélkül harapni kezdett. (Ifjabb Ábrányi Kornélt, bár ez könyvet írt róla: nem ismerte. Börtönszaga volt.)
Hát ezt a két urat ismerte F. J. a pesti középosztályból, az úgynevezett hírlapírói karból, amely már néha-néha azt merte gondolni magában, éjjel a „Fiumé”-ban, vagy a Princi újonnan nyitott „New York” kávéházában, hogy ő vezeti a magyar értelmiséget. Az ángya6 térdét vezette. F. J. vezetett itt egyeduralommal és olyan biztonsággal, amilyen biztonsággal a lófarkas burgzsandárok sétáltak a bécsi Hof területén: sohasem kellett kivonni cifra markolatú kardjukat sem a jól nevelt bécsi közönségre, amely olyan ápolt volt, mint az egyformára nyírott bokrok a császári kertekben, sem a generálisok és egyéb hadvezérek lovasszobraira, amelyek a császár bécsi házának különböző udvarain a történelem véghatáráig hirdetni látszottak az Ausztriai Ház dicsőségét.
Szeretném elmondani a fiamnak vagy egyéb maradékomnak, hogyan emlékezünk mi, elhalványuló, tizenkilencedik századbeli magyarok F. J.-re, akinél keményebb marokkal még nem fogta meg király ennek a szilajságra hajlamos, régi vitézi cselekedetein ábrándozó sátoraljának a lelkét és a szívét, sőt buzogányemelgető karját is.
Thackeray, akit még irigyei is a legkitűnőbb londoni zsurnalisztának mondanak, könyvet írt a Györgyökről, amely könyvet nemcsak a szigetországban, de a kontinensen is hozsannával fogadtak az olvasók, holott ezekhez az ódon brit királyokhoz voltaképpen már senkinek sem volt semmi köze. Bizonyára F. J. is olyan témája lesz egykor az utánunk következő magyar irodalomnak, amely téma majd a legjobb „zsurnaliszta”, sőt az elismert regényírói tollakat is bizonyos izgalomba hozza. Nem árt tehát, ha személyes emlékeinket mindnyájan feljegyezzük ez osztrák uralkodóházbeli gavallérról, hogy a mögöttünk jövő nemzedék még jobban láthassa őt, mint akár Benczúr Gyula képein.
Nem volt nagy termetű ember még abban a korszakában sem, amikor legelőször volt szerencséjük a magyaroknak láthatni, amint négylovas hintóval utazott végig az Alföldön, ahol nemrégiben még ama zempléni fiskális gyújtogatta a lakosságot a szabadságharchoz, még régebben pedig Rózsa Sándor nyargalászott pusztázó legényeivel. Mint a hűséges udvari képírók (akik mindennap szeretnék megörökíteni vásznaikon a fejedelmeket) mondják: ebben az időben meglehetősen nyúlánk és karcsú volt termetére nézve, amely termeten nagyon jól festett a piros szalag a mellkason át… És a fehér kabát felett egy ábrándosnak is tetsző arc mutatkozott, hajviselettel ama7 szegény ifjú hercegéhez, akiről Rostand drámáját írta, mert hiszen vérbeli atyafiak voltak ők, mint mindazok, akiknek a jól megtermett osztrák hercegnők életet adtak, még ha a rossznyelvű utókor néha vitázni is mert az atyaság kérdése felett. A gesztenyeszínű fürtök még abból a korból göndörödtek, amikor a nagyralátó és elszánt édesanya, Zsófia simogatta ezeket a fürtöket a lainzi kastélyban. A vöröskés bajusz, amely ritkásabb, mint egy csapatvezérhez illenék: a szájhagyomány szerint nem nagy sikert ért el az alföldi utazásban, ahol az országutak mentén a botjaikra támaszkodó nyájőrző emberek még tegnapról emlékeztek Kossuth férfias szakállára, valamint ama „Sándor bácsi” faggyúval is preparált bajuszára… Nemsokára az alföldi utazás után rendelkezés történik az udvari borbélynál, hogy az ifjú osztrák császár ifjonti ábrázatát meg kell öregíteni. Még ma sem tudom felérni civil-észjárásommal, hogy a vöröskés bajusz tőszomszédságában: hogyan növekedett az a fekete szakáll, amelyet aztán Kaiser-Bartnak nevezett ötvenmillió alattvaló.
A termetéről annyi mondanivalóm lehetne, mint egy udvari fotográfusnak, mert hiszen eleget láttam őt ifjú hírlapíró koromban, amikor annyira ismerős voltam F. J. állomási fogadtatásaival, hogy „hasból” is megírhattam volna a kávéházban az újság részére, hogy kik várták a Keleti stációján a látogatóba jött királyt… Mindig ugyanazok az emberek, hatóságok, katonák, akik nem mertek meghalni, mert F. J.-től erre engedelmet nem kaptak.
„Ruganyos léptekkel szállott le a vasúti kocsiból” – írta az egykori hírlapíró, mint ezt már őseitől tanulta.
Nohát: erről a ruganyosságról volna néhány szavam az emlékirataimban: – én már, sajnos, nem láthattam F. J.-t valóban olyan testi állapotban, ahogyan artista értelemben a ruganyosságot elképzeljük. Valószínű, hogy abban az időben, amikor a lengő, lengedező idősebb Andrássy Gyula nemcsak a Monarchia külügyi politikáját diktálta, ellenben felvidékiesen könnyed, stucceres, gavalléros testmozdulataival is állandóan F. J. közelében tartózkodott a ragyavert arculatú úriember: akkoriban F. J. is könnyedén vette a grádicsokat. A pesti iparosok és kereskedők bálján, ahol először mutatkozott be feleségével a helybeli adófizető polgárságnak: F. J. ragyogóan férfias volt, igaz, hogy a hűséges Andrássy volt ugyenekkor a legfőbb bál- és8 táncrendező. Ellenben egy Koronaherceg utcai zongoragyárosné, aki fehér hajú éveiben az én kezemről gombolyította le a pamutot, gyakran mondogatta, hogy a pesti asszonyságoknak feltűnt, hogy mennyivel kisebb a „császár” a sudártermetű császárnénál. „Talán fél fej is volt köztük” – hangzanak fülembe most is az emlékezetes szavak. Igaz, hogy F. J. ebben az időben már határozottan vállasodott, mint egy katonatiszt, aki fiatalon kerül a törzskarba, megszokta a fejedelmi testtartásokat, tudott már kegyesen is nézegetni alattvalóira, habár többnyire még zordon volt, mint egy stréber gyalogsági kadett, aki a legénység iránti szigorúságával és a szolgálati szabályok pontos betartásával akar kitűnni láthatatlan feljebbvalói előtt.
De hát ki volt F. J. feljebbvalója, akit a katonatiszti banketteken sarkantyúpengéssel a Legfőbb Hadúrnak volt szokás emlegetni? Feljebbvalója volt minden szoros kabátú férfi, aki I. F. J. kardbojtját viselte a derekán, mert ezeknek éppen úgy példával kellett szolgálni a magaviseletével, mint akár annak a bizonyos békebeli tiszthelyettesnek, aki majdan bizonyosan el akarja nyerni az élet legünnepélyesebb célját, az aranycsillagot.
Ha már belekezdtünk: maradjunk még egy darabig F. J. termeténél, ami mégiscsak a legfeltűnőbb minden emberen, akár a rajongásokkal teli tizenkilencedik században, mint akár a kiábrándult huszadik században.
Nem hordott ugyan magas sarkú csizmát, mint azok az emberek szokták, akik többnek akarnak látszani embertársaiknál, de a testhez álló „formaruhának” nagy kedvelője volt, mert ezeknek nadrágszáraiban pontosan megmutatkoznak a lovaglástól izmos combok és nyereg mellett növekedett térdek. A szűk katonakabátok, bár a későbbi korban nagyon hátráltatják a jó emésztést, daliássá teszik a férfit, mint általában abban az időben, a színes, pompázó katonaruhák idejében mindenki igyekezett arra, hogy valahol egy házban, a falon, nem messzire a leányzó ágyától, huszár- vagy bakaruhában mutatkozzon egy képen, amely képet készen árulták a vásárokon, csupán a fejét ragasztották be. Ah, szép idők! Még Petőfinknek is azt a képét becsültük legtöbbre, amelyen Bem apó barna honvédatillájában fekszik, és a vérrel írott szavak haldokló szemei előtt így piroslanak: Hazám!9
A tizenkilencedik században jóformán csak az számított rendes embernek, aki valamilyen egyenruhában járt, hisz maga a király is legföljebb az ischli vadászatok idején vált meg katonai zubbonyától. A vörös szakállú Tiller, az egyenruhaszabó, az egész Andrássy útnak meglengeti kalapját, amikor befordul a sarkon: a vidéki suszterlegény arról álmodozik, hogyan vétesse fel magát az önkéntes tűzoltók testületébe, hogy valamely egyenruhához jusson. Ah, szép idők! Kardcsörrenésre futottak ablakaikhoz a hölgyek, nem pedig a költők gitárjainak pengetésére (amely ízléstelenséget talán manapság sem teszik).
Ez egyenruhás korszaknak az előidézésében nagy része volt F. J.-nek, aki talán éppen azért, mert „fél fejjel” kisebb volt a bajor hercegnőnél: napjait és éveit állandóan katonás egyenruhában töltötte. Lehetnek mindenféle egyéb hibái F. J.-nek, amelyekről majd a bütykös lábú történelemtudósok előtt felel, de én csak dicsérni tudom őt azért, hogy férfias szépségét – „kiállását”, mint régente mondták – nem hanyagolta el, habár éppen az a hölgy, akinek leginkább szeretett volna imponálni, a Monarchiában, életének nagy részét utazásokkal töltötte, mintha futamodott volna valami elől, ami rá otthonában várakozik.
…Fiatal hírlapíró koromban sokszor ácsorogtam a Burg udvarán, bámészan merengve, mint valami félbenmaradt költő, akit a fejedelmi családok dolgai érdekelnek egyedül ezen a világon, míg aztán a zsandár jóakaratúlag megmutatja neki az utat a Kärntnerstrasse felé. Akkoriban láttam F. J. férfiasságának második korszakát, amikor azokat a bizonyos katonatiszti sapkákat kezdte viselni, amelyeket aztán annyiszor megfigyelhettünk megkopaszodott öreg katonatiszteken. Magas és merev volt ez a sapka, mint a szolgálati szabályzat megfellebbezhetetlen paragrafusai. Rejtelmes kis szelelőlyukak voltak a sapka oldalán, bizonyára azért, hogy a tar koponyák e nehéz sapkaviselet súlya alatt se nélkülözzék az ifjonti szellőket, amelyek elkalandoznak a nyugdíj felé lovagló ezredparancsnokokhoz is. De viszont nagy és bőséges volt ez a tisztisapka – leért a tarkóig, a fülekig aranyzsinórzata, mintha a Monarchiát jelentené, amely katonai hatalmával beföd minden hozzája tartozó területet. Nekem néha úgy tűnt föl ez a merev, megnövekedett tisztisapka, mintha annak a cilinderkalapnak10 lenne a rokona, amelyet abban az időben a kopaszodó, de még tekintélyükre adó úriemberek székében viseltek az osztrák–magyar birodalom területén is. És F. J. termete évről évre kisebb lett, nagyon okos volt az a katoni szabó, aki ezt a sapkadivatot kitalálta. Habár még arra nem volt szüksége egyiknek sem az öreg barátok közül, sem herceg Lobkowitznak, a budapesti hadtestparancsnoknak, sem Fejérváry Gézának, de még csak a hatalmas termetű Paar grófnak sem, aki körülbelül egész életét F. J. szomszédságában töltötte.
És ez a sapka a Monarchia fején évről évre növekedett, mert a császár termete évről évre kisebb lett. A föld kerekségén szerte még mindig „Európa legelső gavallérjának” mondják őt, miután II. Vilmos a hibás karja miatt nem mehet férfiideál-számba, Angliában pedig a nagy öregasszony uralkodik, és a londoni Cityben még a koros hölgy elmúltával is barátságosabban mosolyognak a régi Victoria-aranyakra, mint az új sterlingekre, amelyekre a tegnapi Albert, velszi trónörökös György név alatt ülteti rá képmását; csak F. J. nem változik egyedül a világon, holott a királysírokat az ő idejében is annyiszor bontogatják föl és pecsételik le újonnan, mint akár az előbbi századokban Európában. F. J. a megváltoztathatatlan Végzet és bizonyára csak egy vidéki hírlapírónak, aki ritkán láthatja őt: jut eszébe észrevenni, hogy katonatiszti sapkája évről évre növekszik ugyan, de már alig-alig éri el az udvari hintó hátulsó részének a magasságát. Arcára olyan mozdulatlanság telepedik, mint egy vörös marokénbőrbe kötött emlékkönyvre, amely már színültig megtelt a megfelelő följegyzésekkel. Mondják, hogy már nem válik egészségére az a virzsínia-szivar, amelyet külön sodortat számára a mindenkori magyar fináncminiszter, valamint egynémely fiatal orvostudós azt hangoztatja, hogy jól tenné Kerzl, ha a mádi királyi uradalomból érkező hegyaljai borokat vizsgálat tárgyává tenné, őfelsége közeledik a hetvenedik életévéhez… Ámde a hírlapíró még mindig ruganyosnak „mondja és írja” a király megjelenését, mint akár a régi váltókra volt szokás ezt följegyezni. Igaz, hogy az ezüstforintosok – főleg a régi kétforintosok – feltűnően kopnak az országban, holott már csak a legelszántabb cigánykovácsnak jut eszébe a maga ólmával versenyre kelni Körmöcbányával, a gyönyörű, szakállas F. J.-kép mind elmosódottabban mutatkozik az aprópénzes emberek szemei előtt – de maga11 a király még rózsapiros orcával hajtat el az „Emke” kávéház előtt, amikor székesfővárosából eltávozik. (A bölcs ceremóniamesterek beosztása szerint rendszerint a nyugatin érkezett, és a keletin távozott, hogy minden pesti utcának legyen öröme abban, hogy F. J. gyönyörű szürkéivel végighajtat, és mind bágyadtabban fogadja a külvárosokból körutakra gyűlt olcsó látogatók, a Rákóczi úti ruhakereskedők, rendőrjelvény és hírlaptudósítók és nagybotos titkosrendőrök riadozó éljenzéseit. Magam is sokszor álldogáltam az útkeresztezéseknél, hogy újra meg újra szemügyre vehessem Európa legelső gavallérját, hiszen a maga idejében nem volt érdekesebb látogató nála a városban.
Álltam és köszöntgettem, bár nem hiszem, hogy F. J. különösebben törődött volna velem, még azután sem, hogy némely regényemben megemlékeztem róla.)
…A télinap-pirosságú F. J. pedig már javában hajtatott a Szent István-templom felé – soha többé nem látták őt az „Emke” kávéház ablakaiból. A méltóságos udvari vadásznak utoljára lengett meg tollas kalapja az udvari fogat bakján. F. J. viszonozta az útkeresztezésnél izgatottan álló kerületi kapitány katonás üdvözlését – aztán már csak a bécsi Szent István-templomban volt ismét szerencsém Európa legelső gavallérjához, akire mindig bizonyos babonasággal néztem… Elment anélkül, hogy kinevezett volna hercegnek.
Kis fekete ládikóban, amely a legfinomabb selyemmel volt bevonva, és amely nem sokkal volt nagyobb egy gyermek koporsójánál, fogadta F. J. az utolsó üdvözleteket. A véletlen folytán L. M. hírlapíró társammal olyan helyre sodródtam a gyászszertartásnál, ahol öreg főhercegasszonyok térdepeltek, és olyan gyászszegélyes kis zsebkendőcskékbe sírtak, amelyek egy ablakbetörés fölötti bánat szomorúságának a befogadására is kicsinyek lettek volna. Szőke varrólányok pirosló, éjszakázó szeme vaksin nézegetett felém a fenséges asszonyok toalettjeiről. Pipacsnadrágos vezérezredes állott a szomszédban, aki lehajtott fejjel gondolkozott további beosztásán. Odakünn a frontok marconái megmeredve várták a templomból kijövő látványosságot. Sietni kellett, hogy elérjük a délutáni pesti gyorsat.
192512
