Idősb Kállay András ákácfához láncolja a fiát, mert tiszteletlenül nyilatkozott Tisza Kálmánról
Idősb Kállay András ákácfához láncolja a fiát, mert tiszteletlenül nyilatkozott Tisza Kálmánról
Hagyjuk egy napra följegyzéseink közül a királyok és hercegek viselt dolgait – idézzük meg azokat a ködlovagokat, akik amúgy is kiskirályoknak vélték magukat akkor is, midőn Szent István koronája nem volt elárvulva. Nézzünk körül ama jeles magyar urak között, akik a múlt időkben, amikor királyság volt Magyarországon, nemegyszer így legyintenek kevélységükben:
– A Habsburgok még akkor kecskepásztorok voltak, amikor mi már itt urak voltunk – mondják, és délutáni álmukban Rákoson vannak királyválasztásnál, amelyre ősi születésüknél fogva maguk is kandidátusok. A Majtényiak, az itebei Kissek, a nagykállói Kállayak, a Szemerék ama Huba nemzetségből. Akik okiratokat őriznek, amelyekre négy egyes számot (1111-et) írt fel a barát, és akik nemzedékről nemzedékre olyan történeteket hagyományoznak a fiaiknak, hogy azok életük végéig elgondolkozhatnak családjuk gyönyörű múltidején. Nem is kell külön tanulniok a magyarok históriáját, csak éppen a maguk famíliájának az ágas-bogas legendáit kell pontosan tudniok, hogy egyben jártasságuk legyen a magyarok történetében is. Családok, amelyeknek aranyvonala századok kiásott bányáiban mindig megmutatkozik, amikor valamely nevezetesebb esemény egy percre vagy esztendőre megállítja a történelmi eseményeket. Nevek, amelyek bizonyára a sors különös akaratából maradnak életteljesek, hogy találkozhassunk velük ama könyvekben is, amelyeket a szentföldi hadjárat, a muhi csata és a mohácsi vész után írtak. Ősök, akik el tudtak menekülni a Sajó mellett épített szekértáborból, amikor Batu tatárjai azt felgyújtották, és későbben sem kerültek abba a helyzetbe, hogy valamelyik király összeesküvés miatt kiirtotta volna őket. Vessünk elgondolkozásainkban egy pillantást reájuk is, mert nem hagyhatjuk ki őket, midőn a tegnapok édességein és keserűségein elmerengünk.287
Az igazán könnyen megérthető, hogy ásvai Jókai Mór annyi apró betűt és fehér papirost szentelt a magyar nemesség történeteinek a megírására: – az ő idejében nem volt még itt más, mint nemesember, aki valamit számított. Tudomásul vesszük, hogy ama Boz, akit az árvagyerekek legjobb barátjának mondanak, ugyancsak ellátogatott a régi angol kastélyok legendáiba, ahol a lady Deadlockok oly mérhetetlenül unatkoztak. Scott Walter a Waverley-vel és a többiekkel ugyancsak a történelmi nemességnek épített felejthetetlen monumentumokat. Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik században annak az írónak, aki valamire vinni akarta: nem is lehetett másokról könyvet írni, mint a nemesemberekről. És íme, a huszadik században, egy olyan világháború elmúlása után, amely háborút mi többé már sohasem láthatunk, megint csak nem hagyhatjuk ki a nemességet, pedig már harminc vagy negyven esztendeje egyebet sem hallottunk, hogy így, úgy: a magyar nemesség beadta a kulcsot, elpusztult, átalakult, nyoma veszett. Hányszor mondták, hogy az úgynevezett gentry elpusztult. A regényírók és a beszélyírók tollforgatásaikkal igyekeztek minél meghatottabbá, ünnepélyesebbé tenni a magyar nemesség elpusztulásának a tényét. Düledező kastélyokról, bemohosodott udvarházakról, hétszilvafás nemesurakról mennyi könnyes történetet olvastunk hajdanában a divatos írók receptje szerint! Temetési hangulatban utaztunk vidéki barátaink meglátogatására, még ha vidám névnapra voltunk is meginvitálva. Nem győztük számon tartani tönkrement atyánkfiaikat; minden esztendőben kevesbedtek a barátságos Salva Guardiák, ahol gyermekkorunkban annyit megfordultunk; nemzedékről nemzedékre fogyott azoknak a száma, akik nemesi címereket festettek a házukra vagy a névjegyükre, mintha kiment volna a divatból az ősök tisztelete… Most aztán, mikor az úgynevezett történelmi nemesség, mely király nélkül is maradt – megint csak feleleveníti azokat a mindenféle legendákat, mesemondásokat, történeteket a régi úriemberekről. A múltba igyekeznek a magyarok a jelen elől. A múlt megmaradott képei hívogatóbban mutatkoznak némelyek előtt, mint a jövendő csalfa, bizonytalan elképzelései. Az én olvasóim pedig szentül meg vannak győződve arról, hogy egy nagyszakállú öregember vonultatja fel előttük a tegnapok ködlovagjait. Holott csak annyi az igazság, hogy én sem tudok szabadulni a múlt idők varázsától, mint annyian a mai Magyarországon.288
– Mióta lakik ebben a vármegyében? – kérdezte Albrecht főherceg idősb Kállay Andrást, amikor egyszer katonai szemleútjában Szabolcs megyében utazott. Idősb Kállay szemrebbenés nélkül felelt:
– Ezer esztendeje, fenség.
Sok mindent cselekedett Kállay András az életben azonkívül, hogy Szabolcsban lakott: ez a mondás fennmaradott róla az élete minden körülményei között.
Az öreg Kállay rendkívüli volt még abban a régi Magyarországban is, amely még javában bővelkedett az originális férfiakban. Minden faluban, városban, megyei járásban volt valamely jelentősebb figura, akiről órákig lehetett mindenféle specialitásokat hallgatni az idegennek, ha őszi eső verdeste az utazókocsi ernyőjét, vagy pedig a nagy havazás miatt legfeljebb a fogadó ablakán lehetett kipillongatni. Akkoriban még barátságos, andalító mesékkel voltak telve az emberek felebarátaikról és viselt dolgaikról; vidéki utazás nem múlhatott el anélkül, hogy az ember magával ne hozta volna az emlékét valamely sohasem látott mulatságos, rendkívüli, érdekfeszítő figurának. A legritkább esetben intéztek el valakit egy semmitmondó kézlegyintéssel: mindenkinek volt élettörténete.
Az öreg Kállayé pedig regénybe is beillenék, ha valaki pontosan megrajzolni akarná a tizenkilencedik századbeli, többé már nem látható magyar ember alakját. Szabályos, rendes, kifogástalanul érdekes regényalakja korának anélkül, hogy a régi regényhősök példájára valamely nagyobb bolondságot elkövetett volna. Az 1848-i szabadságharc után lecsillapodott, kijózanodott, messzilátóvá válott magyar ember típusa, aki a kiegyezés után soha többé nem akar emlékezni a bús időkre, hanem 1867 után kezdi meg az életét, amikor azok a nagyon okos, nagyon nyugodt, nagyon előrelátó emberek élnek Magyarországon, akik szenvedélytelenül, lehiggadva, szinte fogadalmat téve végzik a Ferenc József megkoronázása után való történelem csinálását. Egy olyan kornak a gyermeke, amely kornak a jelszava az, hogy Magyarországot gazdaggá és hatalmassá kell tenni még azon az áron is, hogy el kell felejteni a szentimentális, könnyes érzéseket, amelyek Rákóczi és Kossuth óta befészkelődtek a magyarok szívébe. Igaz, hogy még javában gyötrik egymást e korszak öregemberei azzal a kérdéssel, hogy ki hol volt negyvennyolcban és negyvennyolc után, mert hiszen akkor is voltak már „igazoltatások”, különösen arra a neszre, hogy az öreg honvédek is nyugdíjat kapnak, mint akár az289 állami hivatalnokok. De a hatvanhét után következő emberek már nem akarnak egy pillanatra sem visszatérni a múlt időbe; meghagyják azt az öreg játékának – ők már azt a józan, körültekintő, zökkenés nélküli életet akarják, amelyet Ferenc József diktált a maga hallatlan józanságával.
Idősb Kállay András típusa volt a hatvanhét után következő kiábrándult, illúziómentes, érzésével, vagyonával, tudományával, tehetségével pontosan számot vető magyar embernek. Egy regényhős, akiről már az első oldalon tudja az olvasó, hogy nem fog semmi hóbortosságot elkövetni. Egy hideg férfi, aki teljesen tisztában van azzal, hogy hatvanhét után már csak azok a búfelejtő vigalmi helyek maradnak nyitva, amelyeknek gazdái amúgy is tönkrementek. Egy józan gavallér, aki mihamar észreveszi, hogy a szalonokban Garibaldi véres ingének foszlányait, Klapka pipaszurkálóit, Görgey vagy Kossuth aláírásait már csak azok az öregasszonyságok őrizgetik, akik maholnap semmire sem lesznek jók. Egy jószemű férfi, aki pontosan látja maga körül a világ változását, látja a bús hazafiak ablakán az üveget helyettesítő papirosokat, a bánatból nem engedni akarók háztetőjén az esőmosta repedéseket, és szemügyre veszi a honfiak arcait, amelyek a keservtől úgy bepókhálósodtak, hogy soha többé életre gerjedni nem tudnak.
Azt mondják, ti történelemforgatók, hogy a tizenkilencedik század utolsó negyedében már mindenki tudhatta Magyarországon, hogy Ferenc József hatalma megdönthetetlen. Az „árulók”, a „pecsovicsok”, a „liberálisok” jól megmutatták az utat, hogy mely irányba fog haladni a nemzet lendülete. Dehogyis tudta mindenki a jövőt! Nagyon erős volt még a függetlenségi eszme, és Kossuth is sűrűn írogatta leveleit Turinból. A negyvennyolcas követek még ugyancsak fel tudták forralni az agyvelőket és vérbe borítani az arcokat, éppen Szabolcsban, ahol jóformán mindenki függetlenségi érzelmű volt: hat baloldali követet küldött egyszerre az országházba a vármegye.
Ha idősb Kállay András alakját szemlélgetjük: mind érthetőbbé válik előttünk a magyar ember, aki a tizenkilencedik század végét és a huszadik század elejét úgy felépítette, hogy bízvást elhihettük, hogy Magyarországot többé nem érheti semmi baj a következő ezer esztendőben.290
Idősb Kállay volt a vármegye főispánja annyi esztendőkig, mint az csak tót vármegyékben volt szokásban. (Miért is bukna meg egy főispán, aki a mindenkori szabadelvű kormányok bizalmát bírja?) És az volt az álma, hogy Szabolcsból éppen olyan országot csinál, mint Tisza Kálmán csinált Biharországból. A régi térképrajzolók szerint ugyanis valaha a szabolcsi határ a debreceni nagytemplom kapuja előtt ment el. Karcag, Püspökladány, Hadház, Szoboszló, Dorog: mind Szabolcshoz tartozott. Sőt, a kisújszállási főbírói székben is egy Kállay ült.
– Sohasem kétséges a termés ezen a földterületen – mondogatta álmaiban idősb Kállay András.
Inkább alacsony termetű volt, mint nagynövésű, de hátravetett fejével, sastekintetével, kerecsen-orrával, büszke arculatával méltóságteljesebben nem elnökölt senki a magyar megyegyűléseken. Arról a férfiúról valóban el lehetett mondani, hogy beleszületett a főispáni székbe. Az ősei: a Kállay Péterek, Kállay Gergelyek a század elején azért gyújtották fel Kállóban egymás házait, hogy ki legyen az első vagy a második alispán közülük. A választók azzal különböztették meg magukat egymástól, hogy az egyik párt nemzetiszínű zászló alatt jött, a másik vérveres zászlók alatt. Kállay Péter házát persze kirabolták a piacon a választók. Egy zongorán kívül mindent az utcára dobáltak. Délután négy órától este hét óráig tartott a dúlás; sok mindent el lehet végezni ennyi idő alatt. Legrosszabbul jártak ez aktusnál a kisvárdaiak és a tiszadadaiak, akik először és utoljára életükben bot nélkül jöttek szavazni. Keservesen megbánták.
Hát mivel tartotta fenn haláláig tekintélyét idősb Kállay András, e szilaj, nyakas, fékezhetetlen vármegyében, ahol már azért is szélsőbaloldali volt mindenki, mert jólesett ujjat húzni a főispánnal? – A kiábrándult, lehiggadt, bölcs férfiúnak volt egy mondása, amellyel meg tudta békíteni ádáz ellenfeleit is.
– A magyar nemességet pártolni kell! – monda, amikor szabolcsi kurucok a főispáni széket akarták kihúzogatni alóla. (Persze hogy felfigyeltek a szavára a legelkeseredettebb függetlenségiek is.)
A második mondása ez volt:
– Szabolcsban minden úriháznál kell egy-két agarat tartani. Gazdag embernek többet!
Ez is igen tetszett az akkori úriembereknek.
A harmadik mondásából e született kiskirálynak szállóige lett:291
– Mindenkit meg kell becsülni!
Ezzel a három mondásával tartotta fenn maga körül a rendet az egyébként nagy műveltségű férfiú évtizedes főispánkodása alatt. És ezt a három mondást még ma is emlegetik Szabolcsban, mintha a „nagy főispán” óta soha senkinek se jutott volna eszébe.
Persze, a kiegyezés után következő magyar embernek, aki valamire vinni akarta az életben: a bölcsességen kívül kellett egyéb virtusainak is lenni, hogy egy ilyen zendülésre hajlamos népesség között boldogulhasson. Szükség volt itt a virtusokra, mint akár a karikában fekvő agarakra a nemesi fészkekben. A kúriák még javában állanak, még ha sárból verve és napraforgó szárából van is a garádjuk, a kúriák ebédlőiben, ambitusain pedig olyan úriemberek terpeszkednek, akik csak olyan felettük álló tekintélyekre vesztegetik a pillantásukat, akik férfias erkölcsök dolgában legalább is vetekednek velük. Utóvégre szép dolog az ősök tisztelete, de abból még a múlt században sem lehetett örökösen megélni, hogy ősök között olyan emberek is előfordulnak, mint Kállay Miklós, az inzurrekciós alispán, aki negyvenkilenc szekeret küldött el maga előtt, amikor a győri táborba igyekezett Kállóból. Az ötvenedik kocsin ült ő maga, és útközben egyszer csak megfordult az ülésben. „Hadd nézzem meg még egyszer a kállai tornyot!” – monda. Mit, mit nem mondott neki a kállai torony? Annyi bizonyos, hogy visszafordíttatta a kocsiját, mert a nemesi fölkelésnek már amúgy is vége volt. Ezt a Kállay Miklóst a kiskállói ágból származottnak mondják; nem sok köze van hozzá a nagykállói nemzetségnek. Vagy például: mint ama Kállay Kristóf, aki a múlt században a cs. és kir. hadseregben kapitányságig vitte, mire nyugdíjaztatta magát. „Tisztességes magyar ember ebben az ármádiában csak kapitány lehet!” – mondván. – Vagy tán abból a Kállay Péterből sem lehet mindig meglenni, aki a kótaji határban lévő „Törik-szakad” csárdában ama emlékezetes dolgokat művelte, amelyekről Jókai Mór Egy magyar nábob cím alatt nevezetes regényt írt… (A Kállayak ellenségei azt vitatják, hogy Ibrányi Antal volt a Magyar Nábob.) Kellett valamit tenni, hogy másban megörökösítse a família nevét is azonkívül, hogy Kállay Ottónénak van a legrégibb háza Kiskállóban, amely még a török hódoltság előtt épült… 292
…Hát az idősb Kállay András a virtusokban is megtette a magáét, hogy a szabolcsi urak előtt emelje a tekintélyét. Nagyhalászon (a család ősi birtokán) rendezett András-napon pazonyi Elek Gusztáv ezredes valamely olyan nyilatkozatot tett – Tisza Kálmánról, hogy azt a túlbuzgó főispán el nem tűrhette. „Ezért az életeddel fizetsz!” – mondta a vérmes Kállay András, és már küldte is a szekundánsokat a névnap lezajlása után Elek Guszti megkeresésére. Ilyen párbajt se Szabolcsban, sem másfelé nemigen vívtak. A föltétel az volt, hogy egyik ellenfélnek a fűbe kell harapnia, azért hosszú csövű, golyós puskát választottak a párviadalhoz. Elek Gusztáv ezredes olyan lövő volt, hogy vacsora közben a meztelen lábaujjai közül pisztollyal lövöldözte ki az ezüsthatosokat; míg idősb Kállay András golyós puskával vadászott az apró vadra is. Nem jön vissza valaki elevenen a párbaj színhelyéről. A harangodi (napkori) erdő volt kiválasztva a párviadal céljára. Sűrű erdő, tölgyfás, cserjés, valamikor betyárok búvóhelye. A tölgyfa lombjai még decemberben sem hullanak le – ezért a két ellenfél az erdőben csak addig vadászhatott egymásra, mint farkasra vagy medvére szokás, amíg a besötétedés elkövetkezett. Szerencsére addig nem tudtak összetalálkozni a halálos ellenségekké vált jó barátok. Másnap aztán, amikor megint a sűrű erdő deres harasztjára tették volna a lábukat, hogy folytassák a vadászatot egymásra: a megyei urak meggondoltabbjai közbeléptek, megakadályozták a halálos párbajt.
Az idősb Kállay András növelte a respektusát az ellenzéki urak előtt még azokkal a vadászatokkal is, amelyet farkasokra rendezett. A Felső-Tisza vidékére télidőben tömegesen ereszkedtek le a farkasok, a nagyhalászi határban lévő, úgynevezett Kocabanádasba, amely ott terül el a Kisistenföldje és az Öregistenföldje között, úgy elszaporodtak egyszer a farkasok, hogy a környék népe körvadászatra készült ellenük. Idősb Kállay azonban megelőzte a vadászokat, a kellő helyeken maga gyújtotta föl a nádast, és a tűzvész alatt harminchat darabot puffantott le a menekülő vadállatokból.
Erre a dicsőséges cselekedetre aztán még a megyei zsidók is díszmagyar ruhát varrattak, hogy a legközelebbi közgyűlésen Kun Matyi izraelita bérlő vezetése mellett megjelenjenek a farkasvadásznak kijáró tisztelettel.293
Folytathatnám napestig ama virtusok fölsorolását, hogyan nevelt idősb Kállay András a makacs, keménynyakú, tekintélyt el nem ismerő Szabolcs vármegyéből szabadelvű, megalkuvó, békességes törvényhatóságot, amely nemigen mondogatott ellent a kormány mindenkori politikájának. Meg kellett törni a virtusos urakat különb virtusokkal. Nem utolsó dolog volt ezek között ama nevezetes agarászat – amelyet a nyolcvankét esztendős Gencsy Berti vezetett lóháton –, amelynek végeztével, a bál előtt: minden asszony, minden lány sohasem látott krizantémum-csokrokat kapott idősb Kállay András kállósemjéni kertjéből. A csodálatos virágok nyomban megfogták az asszonyok szívét, faggatták is a főispánt, hogyan termeli e ritka növényeket. „Poroszországból hozatok földet!” – felelt az. A következő esztendőben rengeteg porosz föld került a szabolcsi homokba.
Az is az ő találmánya volt, mikor Odeschalchi Zuárd herceggel együtt keselyűket, sólymokat kezdett nevelgetni, amely sasok arra voltak betanítva, hogy az elszaporodott kóbor kutyákat kiirtsák. A sasok valóságos hajtóvadászatokat tartottak a levegőben, amikor a nyulakra leskelődó kóbor kutyák a káposztaföldeken feltünedeztek. Lecsaptak a hívatlan vendégre oly erővel, hogy a derekát is eltörték. Sólymokkal vadászott az őzekre, mint fejedelemhez illik.
Mindezen erkölcsei mellett a Felső-Tisza menti lakosságot hódította meg igazában, azzal, hogy kultuszt csinált a Tiszából.
A szabolcsi partokon ugyan félig-meddig már be volt fejezve az ármentesítés munkája, a Tisza legföljebb néhány rongyos falut merített víz alá, amely falvaknak templomtornyai azután mindaddig kétségbeesetten harangoztak, amíg a víz el nem vonult – de a Tisza már kezdte megbecsülni magát, nem ment el a Hortobágyig. Ámde a Tisza nemcsak rombolt ezen a vidéken, hanem hasznot is hajtott. Hozott magával mindenféle földet, amelyet kirakott megunt medrébe, mialatt ő más irányt vett futásának. Ez a Tisza hozta fövény csaknem annyi embert meggazdagított, mint ahányat áradásaival tönkretett. Tiszavetésnek hívják az ilyen váratlan földrészeken termett veteményeket: minden megterem ebben a földben, dúsabban, mint egyéb földterületeken, de az óvatos birtokosok mégis leginkább a fűzfavesszőnek örülnek. Télen nagyszerű kosarakat fonnak az asszonyok ezekből a fűzfavesszőkből. Volt egy özvegyasszony a vármegyében,294 akinek hol volt százholdas termőföldje, hol meg nem volt, amint éppen a szeszélyes Tisza akarta.
De sok időt töltött idősb Kállay András a Felső-Tisza vidékén, hogy ezeket a tiszai szeszélyességeket kitanulmányozza! És a vándorló földek mellett kitanulta a halaknak járását-kelését: azoknak a hosszú orrú kecsegéknek a kérészekre való vadászgatását a Tisza virágzása idején; a főtt tengerivel csalogatott potykáknak a szokásait, amely potykákat kezével is elfogdosott a folyó medrében, ha jókedve kerekedett. (Az igaz, hogy Kanyut, a halásza még különb dolgokat produkált, mikor a Tiszába vetett ezüstforintost a szájában hozta föl a folyó fenekéről!) – Idősb Kállay András szerettette meg a szabolcsiakkal a Tiszát. Halásztanyákat épített, amelyekben olyan mulatságokat rendezett, hogy még a vendégül látott miniszterek is megnyalták utána a szájukat.
Nem csoda, hogy ilyen erkölcsösségek mellett napról napra nőtt a respektusa a vármegyében Kállay Andrásnak – meg az öreg Tisza Kálmánnak, mert végeredményében minden virtuskodást azért követett el a főispán, hogy megfelelő tekintélyt szerezzen barátjának, a bihari Tiszának. Mint mondani szokták: testestől lelkestől híve volt a generálisnak, mint későbben a fiának is. A Tisza név jelentette a mélyérzésű hazafi előtt az ország boldogulását, jövendőjét, reményét. És Kállay András megérhette, hogy évről évre szaporodtak a Tiszák politikájának hívei Magyarországon. Ezek a régi urak a maguk hitvallásában keményebbek voltak még a Kossuth Lajos rajongóinál is. Levegőjük, lelkük, életforrásuk lett a Tisza név, amely nélkül nem tudtak elgondolni valódi meggyőződést Magyarországon… A híres piricsei árvalányhajat, amelyet valamikor a betyárok viseltek a kalapjuk mellett: most már a függetlenségi érzelmükben megtörhetetlen urak viselték, mert valóban futóbetyárnak se számított az, aki még a Tiszák uralkodása alatt is megmaradt valamely ellenpárton… Idősb Kállay András (Jósa Andrással együtt) csinálhatott vármegyei múzeumot Nyíregyházán, építhetett iskolákat, országutakat; virtuskodhatott… A múlt idők ködlovagjai köréből úgy lép elénk, mint legfőbb képviselője, kapitánya mindazoknak az eszményeknek, amelyeket a Tiszák Magyarországon elhintettek.295
Hogy valamely vidámsággal fejezzem be a szigorú, múlt századbeli magyar úriembernek az élettörténetét, el kell mondanom róla, hogy a saját fiaival szemben sem ismert kíméletet, amikor politikai meggyőződéséről volt szó. Egy András-napi vacsorán Nagyhalászban az egyik fia (azt hiszem, György), a jókedv hevében valamely megjegyzést tett a Tiszák politikájára, amely megjegyzés az öreg úrnak nem tetszett. Így szisszent föl:
– Nézze, fiam, magát nem hívhatom párbajra, mint Elek Gusztit, ellenben a magam módja szerint megbüntetem.
Szólt, s kézenfogta a fiát, és az ökörlánccal a derekánál fogva odaláncolta a nagyhalászi kúria előtt álló vén ákácfához. Hűvös volt a november végi éjszaka, hosszúra nyúlott az András-nap, de idősb Kállay András nem kegyelmezett meg a fiának. Ott állott megláncolva egész éjszaka… Képzelhetjük, hogyan bánt volna el másokkal politikai nézeteltérés miatt az az úriember, aki a fiát sem kímélte!
1925296
