1
1
Milyen volt IV. Károly?
Ha nem tudnád róla, hogy Király…
Hinnéd őt fiatal erdésznek – ha odakünn találkoznál vele a királymondákba való erdőségben, ahol Gödöllő után a máriabesnyői kapucinus barátok temploma felé kanyarodik az út; ama fiatal erdésznek hinnéd őt, aki mindig csak a jóságnak és becsületességnek volt a mintaképe, amely alakról könyveket írtak, főleg a német ifjúsági írók: Grimm is és Hoffmann is. Ez a fiatal erdész vezette haza az eltévedt gyermekeket az erdőből; ugyancsak ő lépett elő valamely fatörzs mellől, ha csellel vagy erőszakkal elrabolt, sikoltozó úrnőket kellett megmenteni a haramiák karmai közül. Homloka oly nyílt és szabályos volt, mint azoké a fiatalembereké, akiket az anyák leányuk vőlegényének szánnak álmukban.
De gondolhatnád őt fiatal tiszthelyettesnek, akire csak véletlenül került az ezredesi uniformis, aki a vészjóslóan szürke, háborús egyenruhában sem más, mint egy jó fiú, akit egy szerető édesanya dédelgetve, magának nevelgetett, mint azok a szegény özvegyasszonyok nevelgetik a fiaikat, akiknek nincs már senkijük, aki apró fát vágjon a reggeli befűtéshez, valamint ennek a fiúnak kötelessége tartani két kezén a pamutot, amíg anyja fölgombolyítja – ugyanezért kacsafark módjára göndörödő haján mindvégig meglátszik annak a legrégibb sütővasnak a bodorintása, amelyet anyai kéz simogatásának neveznek.
A bajszát látnád: vélnéd, most került ki a katonai iskolából a csapathoz, amikor már a zupás őrmesterekre való tekintetből is szükséges a bajuszszálakat hosszúra megnöveszteni.
Arcának olyan a rózsaszíne, mint azoknak a fiúknak, akikért mindennap hosszasan térdepel édesanyjuk a templom kövén, hogy a fiatal férfiak örök ellenségétől a Rossznőtől mentse meg az Úristen fiukat. Azonkívül ennek a rózsaszínű arcnak a hátteréből, a múlt idők árnyékából74 elhalványulva és lelki fájdalmaktól szörnyen meggyötörve integet az apa arca, amely arcot a néma és jajtalan szenvedések – ezek a Bibliából jött bélpoklos szörnyűségek – úgy megviseltek, hogy az már nem is volt mondható többé emberi arcnak. (Ottó főherceg néven jegyezték be ezt a kísérteties történetekből való boldogtalan apát a Fenséges Ház mátrikuláiba; – Szerencsétlen Károly korai halálának történetírói nem feledkezhetnek meg majd Szerencsétlen Ottó elmúlásának körülményeiről sem.)
Láttam őt Bécsben, fiatal katonatiszt korában, amikor a Ballplatzon és a Hofburgban a Ferenc József mellett megöregedett udvari funkcionáriusok és más régi cselédek még álmukban sem érezték azt a lidércnyomást, amelyet a fejedelemváltozás szokott előidézni azokban a szívekben is, amelyek az örök állandóságtól úgy megmerevedtek, mint az őrkatona a silbakház előtt, akit helyén felejtettek… vagy pedig az örök békességben bepókhálósodott, megcukrosodott befőttek lettek, amelyek egy szekrény tetején felejtődtek.
Ah, a kőóriások által őrzött Burg-kapuk mögött még nem ismerték azokat a kombinációkat, amelyeket a jövendő új uralkodójához fűztek a „Sacher” szállóban azok az uraságok, akik I. Ferenc József alatt sehogy sem tudtak divatba jönni, a Szemerék, a gróf Kinskyek, Hadik Sándorok, Pázmándyak… Külön kis magyar követség a császári és királyi külügyminisztérium mellett, amely messzelátó, nagyreményű, fantasztikus figyelemmel kísérte az ifjú trónörökös lépéseit. A „Sacher” első emeletén, a Szemere úr kvártélyán még azt is tudatták a porcelán kályhánál melegedő öreg urak, hogy a jövendőbeli IV. Károly előző estén a Burgtheaterben melyik jelenetnél mosolyodott el visszatarthatatlan gyermeki mosollyal; kivel beszélt a Práteren való kocsikázás közben, és mit mondott neki Ferenc József, amikor legutoljára kihallgatáson fogadta a bécsi hercegérsek után?
– Vajon mit küldhetnék neki ajándékba? – törte a fejét Szemere úr a kályha mellett törökösen bő, úgynevezett szerencsenadrágjában, melyet otthon azért szokott viselni, hogy távol tartsa magától a rossz szellemeket. (Minden egyes folt – pedig volt bőven! – ezen a nadrágon valamely jó találkozás vagy egyéb szerencsés látogatás emlékére volt felvarrva.)
– Vajon minek örülne meg ez a gyerek! – folytatta a gondolatot75 Kinszky gróf, aki titokban az udvari színházak intendánsa óhajtott lenni a jövendőbeli új uralkodó alatt, már csak P. I. magyar operettszínésznővel való szorosabb kapcsolata miatt is.
– Én csak azon csodálkozom, hogy nem szereti a franciákat – csóválgatta a fejét a mindentudó Pázmándy úr, aki végre az új király révén remélt kibékülni a Habsburg-házzal, amelyet az atyja elnöklete alatt ülésező magyar országgyűlés egykor trónvesztettnek nyilvánított Debrecenben.
Szemere úr homlokán mély, varjúlépésű ráncok keletkeztek a furfangos gondolkozástól. Elhatározta, hogy legközelebb a freudenaui gyepen jó tippel szolgál az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösének, amint legutóbb a bécsi szőke Rothschild báróné is meghallgatta szakvéleményét a Kanca-díjnál.
Csak a szép Hadik Sándor ült egykedvűen, ő semmiféle hivatalt nem akart vállalni sem a régi, sem a jövendőbeli király alatt. Körülbelül minden mindegy volt számára.
…Míg ezeknek a soroknak írója foglalkozásához nem méltó ellágyultsággal és vidékiesnek mondható meghatottsággal távozott Sacherné ebédjeiről (amelyeknek menüjéről sohasem hiányzott az egy darabban vágott, főtt marhahús, valamint a paradicsommártás, ha Szemere úr volt az étlap írója), hogy álmodozó sétáiban valahol szemügyre vegye azt a tisztiköpenyes fiatalembert, akinek kocsija néha végigrobogott Bécs utcáin, és kénytelenségből éppen olyan vénítő, uralkodói tisztisapkákat viselt a fején, mint a nagybátyja, a Császár… holott kadétos, ifjonti arcán húsvéti pír színesedett állandóan, mint azokén a fiatal boltossegédekén, akik vasárnap délutánonként Mödlingbe szoktak kirándulni a hölggyel, akit menyasszonyuknak tekintenek… Grinzingben, valamely harmonikás kertben ez a szívderítő arc az örök vőlegény pirosságával mutatkozott volna barna masamódok előtt, akik teli kebellel és csicseregve mutatkoznak zöldre festett asztalok mellett, felírják a gondolatukat vagy a nevüket a papírlegyezőre, amellyel a figyelmes gazda meglepi vendégeit, és a világért sem mernek gondolni a hétfőre, amikor egy öreg hercegnő nem sikerült kalapját majd a fejükhöz vágja a tulajdonosnő. Mindenhová inkább illett volna az ifjú trónörökös vőlegényes képmása: csak a „Sacher”-beli, dohányszitává száradt öreg urak vetőkártyáiba nem.76 Ezért nézegettem mindig csendes meghatottsággal a húsvétokhoz és pünkösdökhöz hasonlatos bécsi fiatalembert, akinek nem volt szabad kocsijáról leszállani ama kärntnerstrassei kirakatok előtt sem, ahová azoknak a bécsi színésznőknek az arcképeit akasztották, akik éppen valamely divatos színdarabban fölléptek; de más, kanálisszagú, a múlt század elején már elgörbült, szinte cinikussá válott belvárosi utcácskában sem, ahol az emeletes házak oly keskenyek voltak, mint a gyertyák, a házmester, mikor kaput nyitott, azon sem csodálkozott, ha egy eleven főherceg állott előtte, és amely utcácskába kalapkájuk kék fátyolát libegtetve fordultak be a tarka szoknyás hölgyek.
– Az Ottó fia! – mondogatták a viseltesebb asszonyságok, amint esernyőjükkel utána böktek az udvari hintón robogó fiatalembernek.
Vajon honnan ismerték ezek a nyűtt asszonynépek Ottó főherceget? Már a szemük régen elfelejtette azt a kacsintást, amely vállalkozóvá teszi a férfit mindaddig, amíg nem az utolsókat rúgja.
