2
2
Madarász Henrik, Merész Károly, Dobzse László, Jeruzsálemi András… megannyi királynevek, amelyeket a megfelelő jelzővel az utókor látott el, mintegy megkoszorúzván a történelmivé válott sírt. IV. Károlyt, akit manapság már nagyon sokan neveznek Szerencsétlennek is: abban az időben mindenütt a szerencse gyermekének mondanak.
…Már lovassági tábornok korában a trónra jutott – ami nagy dolog volt abban az időben, amikor Ferenc József néhány hét előtt még javában nevezett ki vezérezredeseket és tábornagyokat. Ifjúsága teljében nyoma se mutatkozik rajta annak a bizonyos Habsburg-állkapocsnak, amelynek formátlanságától szinte megborzadtunk, amikor egynémelyik régi Habsburg arcképével találkoztunk egy régi folyosón. Már ebből a jelből is következtethették a hozzáértő jósok, hogy Mária Jozefa jól imádkozott, amikor a gyermek születése idején kikerülte azt a tragikus csillagképletet, amely alatt nemrégiben annyi Habsburg (Miksa, Rudolf, Ottó stb.) született szerencsétlenségre. És Ha valaki kételkedni merészelt volna abban, hogy a „Burg fehér asszonya” és a többi kísértetek valóban elaludtak, amikor az udvari madámok Mária Jozefa segítségére siettek – annak csak Budára kellett77 jönni ezerkilencszáztizenhatban, az esztendő végén, egy nappal szilveszter előtt, hogy meggyőződést szerezzen arról, hogy egy szerencsés fiatalember himbálózik végre a boldogság mennyországi felhődunyháin. A legszebb férfi volt e napon IV. Károly Magyarországon – akinek tiszteletére a magyar nők legszebb ruháikat vették elő. (Nekem legjobban tetszett a Károlyi Mihálynéé. Bíborvörös bársony volt ez a ruha, aranyozástól fénylő, míg a vállaira vetett prémes aranybrokátból való mente a magyar történelem legszebb korszakait vonta képzeletünk elé. Ugyanekkor felvett magára Széchenyi grófné, Vanderbilt Gladys, egy félméteres és tenyérnyi széles csatot, amely mogyoró nagyságú briliánsokkal volt kirakva. Ma tán meg lehetne venni az árán fél Magyarországot.)
Az esztendő vége felé ballag az idő, amúgy is illenék templomba járni – igaz, hogy csak ennek a nagyon szimpatikus, a távolból nagyon megszeretett fiatalembernek a kedvéért (ő bizonyára nem tudott róla) tettem meg, hogy megint olyan korán keltem fel hajnalban, mint jezsuita növendék koromban, amikor hajnali misére kellett járnom. Ceruzát és jegyzőkönyvecskét veszek a kezembe, mint ifjú reporter koromban, pedig nem jártam fedetlen fővel, amikor az első hó hullani kezdett. A Mátyás-templom kövei oly hidegek, mintha egykedvűségükön még a koronázási ünnepély sem tudna változtatni. De annál nagyobb hév árad a díszmagyarok alól, mintha 1867 óta gyűjtögették volna ezt a melegséget a magyarok, amikor majd megint királyt fognak koronázni.
Ilyenkor látszik meg, hogy minden emberben tulajdonképpen két ember lakik. Az egyik ember, a papucsos, állati vegetációt, tengerimorzsoláshoz hasonlatos hétköznapokat élő ember otthon maradt – a Várba feljött az az Ünnepélyes Ember, aki szeretné mindvégig olyan pozitúrában tölteni az életét, amint azt a nagy festők festményein láthatta; a lelkében óhajtva sejti azokat a nagy harmóniákat, amelyek valahol a mindennapi élet fölött zengenek; a szívében pedig szeretné érezni azokat a magasztosságokat, amelyeket a bibliától kezdve a világ jó könyveiben megtalálhatna, de nem olvassa… Nem hiszem, hogy a Mátyás-templomban 1916. december 30-án valakinek is eszébe jutott volna, hogy mily jó volna még az ágyban nyújtózkodni, vagy ha már ébren van az ember, a közeli „Baltá”-ban kispörköltet78 enni. Királykoronázás volt, sasröptű lett minden jelenlévő lélek, amely lebegve közelgett eddig ismeretlen magasságok felé.
A hírlapíró pedig ott áll a templom bejáratánál, ahonnan a loretói kápolna nyílik, ahonnan a felállított kályha folytán némi melegség szűrődik kifelé a nevezetes reggelbe, amelynek időjárása oly bánatos volt, az özvegy asszonyok első éjszakája után jövő reggel sem lehet szomorúbb. S ide, a loretói kápolnába jönnek majd a Felségek, Bánffy gróf, az operai intendáns rendezése szerint: egy kötelességtudó újságtudósítónak tehát itt kell a posztját elfoglalni. Addig csak hadd hulljon az aranyhó és a hattyúpehely a nők ruházatáról, amint a hírlapíró előtt a templomba menet elhaladnak. Bíbor, bársony, brokát ölelkeznek, mint ölelkező leánytestvérek. Piros selymek az aranynak vallanak holtig tartó szerelmet. Hermelin, coboly, csincsilla és más ismeretlen prémek, amelyeknek csupán nemesi származásukat tudja a hírlapíró, de nevüket nem, futamodnak be a Mátyás-templom kapuján. A rákvörös moáré szövetkezik a régi magyar csipkével; a harsány skarlátpiros úgy lángol, mint a boldog szerelem, és a fátylak, aranycsipkék úgy lengenek, mintha viselőik ma tartanák menyegzőjüket – pedig meg kell vallani, hogy voltak itt olyan ruhák is, amelyek az 1867-iki koronázási divatot tartották ezüstfonalaikkal, uszályaikkal, bíborlila damasztjaikkal –, ám királykoronázáskor éppen az a legszebb ruha, amely a legrégibb divat szerint készült. Amíg elnézegettem az uszályok alól kivillanó szarvaslábakat, amelyeket nem tud megvastagítani az a kézzel kötött, londoni selyemharisnya sem, amelyet 1916-ban csak a legválogatottabb hölgyek viselhetnek Magyarországon – így kivétel nélkül az osztrák főhercegnek is –, odakünn a téren a söröshasú, pufók arcú operai trombitások, akiket ez alkalomra udvari ruhába öltöztettek, megfújják hangszereiket.
…Ismét látom őt, a bécsi fiatalembert, és mondhatom, hogy nem szűnt meg most sem vőlegénynek látszani…
A magyar szent korona vőlegénye! Arca az első pillanatban most is leginkább azt a fiatalos érdeklődést és meseszerű kíváncsiságot árulja e1 minden látnivaló iránt, amelyet már Bécsben volt szerencsém észrevehetni. Egy jó fiú, aki bár tudta előre, hogy ezeregyéjszakából79 való álma: ébredése után is folytatódik: mégis csodálkozni látszik mindenen, ami itt körülveszi.
Könnybe lábadó, kimondhatatlanul hálás tekintetet vet először a templom hajójába, ahol a színeknek olyan kolosszális zenekara játssza halhatatlan indulóját, amely harmóniát egy egész életen át nem fognak elfelejthetni a szemek… A népmesében, amely a legközelebb van minden elgondoláshoz: ilyen színekben pompázhatik a megnyíló mennyország azok előtt a boldogok előtt, akik egyenesen az égbe szállnak a szürke földről. És ez az ámuló fiatalember, aki még eddig sohasem ismerte az egykedvűséget, a fáradtságot vagy a fiatal arcokat oly sápasztóvá tévő unalmat: – e pillanatban megmutatja valódi arculatát, azt a minden iránt érdeklődő kíváncsiságot, amely bizonyára még otthon, a gyermekszobában tapadt arcára, midőn ólomkatonáival és kockajátékaival foglalkozott… vagy pedig anyja meséit hallgatta egy zsámolyon üldögélve, amíg a kastély körül az őszi szél süvöltözött. Mert hiszen minden gyermek egyforma, akár király lesz belőle, akár koldus.
És a hálás tekintet, amely a loretói kápolna előtt elsőnek a megjelent hölgyek tüneményességének, az urak díszmagyarjainak és a gyülekezet fölött lengedező országzászlóinak volt szentelve – másodszorra Tisza István horgas, komor alakját kereste, aki elhatározott külsejével, sötét ruhájával a király skarlátpirossága mellett nemcsak az öregebb, tapasztaltabb férfit jelképezte, hanem méltó utódjának látszott ama nagy nádorispánoknak is, akik régi szent királyainkat koronázták. Tisza óvatosan előrement a kápolnából a bíborpárnás szentkoronával, IV. Károly katonás állásban szemét le nem véve Tisza kissé előregörnyedt alakjáról, megvárta, amíg a nádorispán helyettese néhány lépésnyire előrejut, aztán hirtelen elindult a korona után.
Végigment a templom hosszú hajóján mindazon emberekre szabott díszek, ékességek, ó-szövetek és zászlók között, amelyek Magyarország történelmét jelentették. Végigment mindazon férfiak előtt, akik akkortájt az élethalálharcát vívó Magyarországot mutatták kipirult arcaikkal, szenvedélyes szemeikkel, kipödrött bajszaikkal vagy lobogó ősz hajaikkal. És amíg a templom hajóján végigment, megérintette őt az a hullám, amely az öregek sírós lelkesültségéből, a férfiak elszántságából és az ifjak rajongásából áradt felé útközben, és a tizedik-tizenötödik lépésnél a király magatartása megváltozott.80 (A hírlapíró lábujjhegyre emelkedett, hogy mindent pontosan lefotografálhasson kidagadt szemével.)
Eleinte csak annyi látszott, hogy IV. Károly hirtelen hátraszegi a fejét, holott a tempót diktáló Tisza még mindig ugyanazzal a presbiteri magatartással viszi előtte a koronát, mintha úrvacsorájához készülődne a geszti kálvinista templomban.
A király hátraszegi a fejét, és a loretói kápolna előtt álló, középtermetű, ifjonti lovassági tábornok hirtelen növekedni kezd még a hírlapíró szeme előtt is, aki éveken át megszokta őt látni a maga tavaszias ifjúságában.
Ne mondjátok, hogy nincsenek megfejthetetlen dolgok a földön. Amíg a királyok és költők járnak a földön, mindig történnek csodák. Jókai Mór, aki Szent István-rendje révén báró is lehetett volna, bizonyára többet tudott volna írni IV. Károly csudálatos átváltozásáról, mint az egyszerű zsurnaliszta. A Négy György regényírója is megmagyarázná, hogy milyen az a lelkiállapot, amely a királyokat akkor magasztalja fel, midőn koronájuk után lépkednek. Az újságtudósító csak ama száraz, egyszerű tényt regisztrálhatja, hogy a király a Mátyás-templom loretói kápolnájától a főoltárig menet, megnöveltetett. Rá sem lehetett volna ismerni arra a kis csukaszürke-kabátos tábornokra, aki nemrégen még I. Ferenc József koporsójánál állt. De nem ismeri fel őt többé senki abban a gondtalan, ifjonti formájában, amellyel néhanapján úgy tűnt fel a télinap-külsejű öreg uralkodó mellett, mint a Monarchia mosolya, a tiroli erdőknek a zamatossága, elfutamodó hegyi patakok csillogása és a békebeli Bécs gondtalansága.
IV. Károly férfivá lett, mire a főoltárig jutott, pedig már bevezette a templom kapuján Walls gróf altábornagy azt a fehér kucsmás, apródöltözetű kisfiút, akit elhoztak apja megkoronázásához.
Hátraszegte a fejét, kifeszítette a vállát, kinyújtotta a derekát, pedig úgy mondják, könnyekkel volt tele a szeme, amíg a főoltárig eljutott.
Itt aztán a főoltár előtt a felkenés és a koronázás közötti, körülbelül tízperces idő alatt történt az a fatális dolog, amelyről az akkori magyar újságírók kegyeletesen hallgattak. A koronázási mise azon ceremóniája után, amidőn a hercegprímás a király jobb karját felkente:81 a király lelépdelt az oltár lépcsőjén. És a második lépcsőfokon megcsúszott.
Megingott alakja.
Tisza oldalról egy lépést tesz feléje, mintha segítségére akarna sietni. A hercegprímás elsápadva, megmerevedve tartja áldásra nyújtott kezét.
Megingott a király, de nem esett el. A következő másodpercben hivatalosan, komolyan, áhítatosan áll megint helyén.
– Lázas volt még ma reggel is – mondja Bánffy, amikor a hírlapírók mellett elhalad. De már hallatszik a templom szentélyéből az a rekedtes, farkas, horgas hang, amely annyi esztendeig osztogatta parancsait Magyarországon – a Tisza István hangja:
– Éljen – a király.
Az esti lapokat tudósító hírlapíró urak ezzel dolguk végeztével nyargaltak ki a Mátyás-templomból, hogy az esti lap a koronázás napján „el ne ússzon”.
192582
