Kornél öröksége
Kornél öröksége
Hiszen ha nem volna köhögés a világon, az öregemberek tán örökké élnének – mondta Böszörményi Kornél nyugalmazott vármegyei árvaszéki ülnök és emeritált diákmajális-vezér nyolcvannyolcadik évében, amikor szóba került bizonyos örökség, amely örökség némi részében a nyolcvannyolc éves gavallért is illetné. Mert az örökség mindig jókor jön, akár a nyolcvannyolcadik esztendő telében is.
– De – tette hozzá az egykori négyesrendező, akinél fürgébb lépte ma keveseknek van Szabolcs vármegyében – de egyik esztendőben kevesebbet köhögnek az emberek, mint más esztendőben. S erre alapítják a halálozási statisztikákat. Pedig, mondom csak köhögés dolga az egész. Ha nem volna köhögés: talán általában nem halna meg senki, aki egyébként testileg és lelkileg egészséges. De…
– Igen, 1928-ban megint sok a köhögés, Kornél tán mégis hozzájut valaha örökségéhez – mondta egy medve külsejű, vörös arcú, bozontos fekete szakállas, őszmentes, nagyerejű úriember, aki hatvanadik éve felé nem fél egyébtől, mint ugyancsak a köhögéstől. – Csak a töknek meg a tengerikórónak nem árt az idei ősz, a mezőknek ezek a hitvány árva gyermekei még mindig nagyon jól érzik magukat kint a szabadban: a tök pirosabb, mint más esztendőben, a fán felejtett lomb is tarkább, cigányosabb színű; a vásáros csizmadiák még nem tartják érdemesnek az időt a teljes kirakodásra, mert az őszi szántás mögött mezítláb jár a napsugárban a föld népe. De ez a napsugár már tele van betegségekkel. Soha annyi köhögés, fájós, influenzás ember nem volt Szabolcs megyében; még az is valami nyavalyát érez a derekában, aki általában nem szokta a derekát érezni, még ha reggelig táncolt vagy udvarolt is, a hölgyvilág mulattatására. Azért van Kornélnak némi kilátása, hogy megkapja az örökségét.
Elgondolkozva hallgattuk a bozontos úriember szavait, aki az idei425 vinkót sötét görög aszúborral kevergette, amely művelet bizonyára használ az őszi betegség ellen. S így folytatta:
– Elszemtelenedtek az őszi legyek és betegségek. Vannak ilyen esztendők, abnormális időjárások. A régi, becsületes muszkanátha, amelybe okvetlenül bele kellett halni minden öregembernek, ha néhányszor már kiállotta is, azzal vigasztalgatta magát, hogy kitanulta, megszokta, megbarátkozta a betegségét: ez a régi becsületes betegség nem mert előbb jönni, mint tél elején, zordon, mocskos, kiállhatatlan időjárásban, amikor az embernek amúgy is jólesik az otthon való tartózkodás. Az embernek volt kedve a kúrához. „No, ez csak a negyedik muszkanáthám – mondta még kilencven esztendős korában is az ember magában. –Jósa doktor azt jósolta, hogy hátra van még egy. Ha azt is kibírom: örökké megmaradok.” Az ember tehát nyugodtan nézett a kedvetlen időjárás elé, tudta (hisz a csalhatatlan doktor mondta), hogy még két influenzája van hátra. – De most nem lehet semmit se tudni előre. Csak reggel nem látni az óramutatót a katolikus tornyon, de napközben napsugár van városon, erdőn, mezőn, itt-ott még a répát is a földben hagyják, a téli cickát pedig csak a szőlőben hallani, ahol már senkinek nincs keresnivalója. Azt mondja Szikszay Pál nyugalmazott alispán, akit a legöregebb, körülbelül kilencven és száz év közötti úriembernek mondanak Szabolcsban, hogy az ő fiatal korában gyakoriak voltak az ilyen hosszú őszök, azért nem szökött el innen a lakosság. – Lehet – mondtuk Szikszay Pálnak –, de régebben nem voltak őszi betegségek. – Nem emlékszem – felelt Szikszay Pál. – Hát ezért van az, kedveseim, hogy ezen az őszön most már sokan hisszük, hogy Kornél nyolcvannyolc esztendős korában hozzájut végre törvényes örökségéhez. Elég ideje drukkol mellette a vármegye.
Halat evett elbeszélőnk, mégpedig kecsegét, mert közel a Tiszához nem érdemes más halat enni.
– Általában azt mondják, hogy a halnak az íze is megváltozott. Nem merném állítani, hogy attól a tízezernyi csíktól van, amelyet a Tiszába öntünk esztendőnkint, hogy ott szaporodjanak, nevekedjenek, esztendőnkint egy-egy kilót hízzanak, ami szokása a halnak. Bár ezt az ujjnyi nagyságú halacskát, amelynek kölyök korában nem több a súlya, mint tíz deka, a Hortobágyról hozzák. Amelyiket meg nem eszik a nagy halak, az esztendőre el is éri a kilót. A potykaféle különösen szereti megtartani a szabályt. A holdvilágos őszi halászatoknál,426 amikor tűzrakás mellett jó üldögélni a Tisza-parton, minden hálóba került potykáról meg lehet állapítani, hány esztendeje került a Tiszába. Csak a csuka szokott néha csalni. Kifogtunk egy-egy kétméteres csukát, amely kétmázsányi súlya után ítélve: kétszáz esztendős volt. De íme, amikor felbontottuk, legalább tizenöt kilónyi undorító ételmaradékot találtunk benne, amelynek szagára még a legvénebb halászok is befogták az orrukat. Ezt a vízipatkányból, döglött kutyából való csukaeledelt nem bírta megemészteni az öreg. Amikor kidobtuk belőle: csak százhatvan kilósnak bizonyult. Így vagyunk az emberekkel is. Élősúlyban sokkal többet nyomnak, mint holtuk után. Nem kell tehát attól félni, hogy az emberek elérik a kétszáz esztendős kort. Mire koporsóba kerülnek: kiderül igazi életkoruk, amelyet fejfájukra ír Erdélyi Farkas, aki a mi vármegyénkben a sírversek legfőbb patrónusa. Ő majd megírja vagy megíratja az igazat a holtemberről. Meddő dolog az, ha a nagyon öregembernek is „megjavul az írása”, ha például sürgönyt küld ide vagy amoda, hogy ekkor vagy akkor megérkezik. A sürgönyt szép olvasható betűkkel hozzák el a falusi postáról, ahol az ilyen dolgokat többnyire fiatal kisasszonyok írják. De a sürgönyt küldő öregember azért csak öregember marad. Ez is amellett szól, hogy Kornél előbb-utóbb megkapja az örökségét. Nemhiába támogatjuk őt a reménységben.
Mikor idáig értünk a beszélgetésben: ekkor már alkonyodott, és köhögés hallatszott az utcáról.
– Ha! – kiáltott fel az elbeszélő. – Ez nem 1928-as köhögés – ez még valódi békebeli. Ezt a köhögést harminc esztendeje ismerem. Így csak Lövey Miklós köhögött, aki kilencven esztendőt ért e köhögés segítségével, és sohase maradt el olyan helyről, ahol jó barátok azzal vidították kedvüket, hogy egykori ideáljaikról beszélgettek. Egyszer aztán nem köhögtette meg többé sem az önfeledt nevetés, sem a sűrű pipafüst, amely a régi hölgyekről beszélgető férfiakat körülveszi: szegény Lövey Miklóst elhagyta a köhögés, meghalt. Így volt régen. De a mostani köhögés nem hasonlítható ehhez. Aki mostanában köhögésre adja magát, annak előbb-utóbb padra teszik a csizmáját. Ezen az őszön mindenki köhög a vármegyében, furcsa esztendő furcsa ősze, Kornél örökséghez jut az idén, vagy pedig várhat megint vagy húsz esztendeig, amíg újra ilyen időjárás lesz Magyarországon.
Ezenközben kitudódott, hogy békebeli köhögésnek az előidézője427 egy nyugalmazott huszárkapitány volt, aki ugyanakkor a szobába lépett.
– Mit csinál Jucink? – kérdé főnökünk.
– Szeret Juci, örökké szeret – felelt a régi kapitány szemhunyorítással.
– Hallom. Még mindig köhögsz tőle.
– Hiába irigykedsz. Juci már csak engem szeret.
(Ki volt ez a Juci? Egy képzeletbeli, álomvilágbeli, elérhetetlen hölgy volt, akit körülbelől egy negyedszázad előtt „találtak ki” egymás mulattatására az idevaló úriemberek. Ami asszonyi szépség, erény és csalfaság volt valaha a világon: az mind Jucié volt. Lám, most az egykori kapitányt szerette.)
Elbeszélőnk darab ideig lehajtott fővel, elmerengve hallgatott, mintha bozontos szakállával tanácskoznék.
– Te, kapitány, mondok én neked valamit – szólt felvetve a fejét. – Elhiszem, mert szavahihető ember vagy, hogy ebben a furcsa októberben Juci hozzád pártolt. Nagyobb csodák is történnek a világon. Nem csoda, hogy most rád is sor került a sok régi szerető után. Juci szeretett mindenkit valaha ebben a vármegyében, csak kérdezd meg a legöregebb embereket, akiknél Juci szolgált. Szobalány volt a nyolcvannyolc esztendős Somogyi Gyulánál – elhiheted, mert kunsági közjegyző. De szakácsné volt Megyesy Géza főrendnél is, aki szép vagyont költött el Jucira. A jól ugró lovat ma is, nyolcvankét esztendős korában véle vizsgáztatják barátai. Ismerte Jucit Wolkenstein gróf, aki míg nem lakott Kálló-Semjénben, fővadászmester volt Ferenc József mellett. Hát tán a kálvinisták főkurátora, Jármy Miklós, bár a legöregebb szabolcsiak közül emlegetik: ne ismerte volna Jucit? Udvarolt neki Darvas István Bujból; Gencsy Berti az agárversenyeken most is, nyolcvanesztendős korában az ő kedvéért száll nyeregbe. Nozdroviczky Kázmér ismerte Jucit. Hogy most rád került a sor, kapitány: az se jelent többet, mint csak annyit, hogy beléptél az öregemberek sorába. Fogadjunk egy Tomory-ebédben, amilyent Szabolcs községben szokott főzetni a református pap, hogy tudjuk mindnyájan, ki lesz utódod Juci kegyeiben!
A kapitány elgondolkozott, de elbeszélőnk nem soká hagyta tűnődni:
– Ha Kornél megkapja az örökségét…
1928428
