Ottó, avagy egy gyermek emléke
Ottó, avagy egy gyermek emléke
Első Ferenc Józsefet már a Gloriette utcában is, ahol a sárga kerti falon külön emelvénye volt a bécsi detektívnek, mint nálunk az alföldön a kukoricapásztoroknak (amely Gloriette utcába az Öreg úr néha szórakoztató beszélgetésre, felvidámodás, váratlan mosolygás végett eljárogatott a Burg-színház művésznőjéhez), de a zöldfás, újboros bécsi kiskocsmákban is, ahol az udvaron vagy a korán megérkező őszi legyek miatt, a verandán énekelget a népdalénekes, az úgynevezett sramli, ezeken a helyeken Ferenc Józsefet már régen csak ezzel a szóval nevezték: az Öreg úr. Mindenki tudta, hogy kit jelent az Öreg úr, mintha több öreg úr nem is lett volna a Monarchiában. Az Öreg úr egy késő őszi napon valóban megcselekedte azt, amire a Monarchiában voltaképpen senki sem volt elkészülve, mert hisz szinte hihetetlennek látszott, hogy jön olyan idő, amikor Ferenc József nem lesz többé, akire ráháríthatjuk a másvilági üdvösségünktől kezdve a hétköznapi reménységeinkig minden gondolatunkat, amint több, mint ötven esztendőn át tettük. Akit okolhattunk minden nem sikerült tervünkért, bitangoló kutya módjára ránk törő rosszkedvünkért, szájat rágicsáló csalódásainkért, honfibánatba merült keserveinkért, mint ugyancsak egy félszázad éven át megszoktuk ezt a tennivalót. Nem volt kit dicsérni, nem volt kit korholni: az Öreg fekete, tompa fényű selyemmel (lehet, hogy damaszt volt), bevont, a császári holtak óriási koporsóit meg sem közelítő, kicsiny koporsóban feküdt a bécsi Szent István székesegyház közepén, az oltár előtt, és a bal oldali karzatról, amely piros bársony karosszékeivel mindig a Habsburg-ház atyafiságának volt fenntartva, egy szőke, hosszú hajú, fehér ruhás fiúcska (a Montenuovo főudvarmester részéről rendezett gyászfekete, spanyolos, az Eskuriál szertartásaira emlékeztető gyászünnepélyen), egy fehér ruhás fiúcska lekiáltott a karzatról:
– Nagypapa!94
Persze, németül hangzott a szó. Grossvatert mondott a fiúcska. De néha a szavaknak, bármilyen nyelven mondják is ki őket, olyan jelentőségük van, amelyet minden nyelven megértenek, amerre a földön szívek dobognak.
Ezen a csatakos őszi délelőttön, amilyen nem képzelhető el máshol, mint egy világvárosban, ahol megszámlálhatatlan járókelők addig szedegetik fel az aszfaltok sarát a cipőtalpukkal, amíg a gyalogjárda valósággal megtisztul: – e délelőttön, mikor a háború folyamán kiterebélyesedett vezértábornoki kar voltaképpen először mutatta be Bécs városában, benn a Szent István-templomban és a templom előtti téren addig ismeretlen díszruháját, a féltenyérnyi széles aranyszalaggal szegélyezett bíborvörös nadrágot, amely generálisi ráncokkal pihent meg az aranyozott cipősarkantyú felett: – ezen a délelőttön a bécsi magyar követség engedelmével és meghívójával azon a templomi karzaton foglalhattam helyet, amely vizaví volt az udvari karzattal. Máskor bizonyára nyelvet tördeltető nevű külföldi diplomaták üldögéltek itt a barna bársonnyal bevont padokban, de hajh, háború volt, a külföldi követségeknek fel kellett cserélniük a vidám Bécset a maguk megunt otthonával. Tehát igen jól szemügyre vehettem a fiúcskát, aki egy fehérrel fodrozott, fekete kalapos (amely divatot Ferenc József halála alkalmából találták ki az élelmes bécsi kalaposok, hogy évekig divat legyen a Monarchiában), egyébként mély gyászruhába öltözött udvarhölgy felügyelete alatt üldögélt, szinte az egész komor templomot megvilágító fehér, fiúcskás ruhájában, amelynek szabása, varrása nem sokban különbözhetett azoktól a ruhákétól, amelyeket azok a fiúgyermekek viselnek, akik óvodába járnak. (A gyermekruhában csak a szerencsétlen mohácsi II. Lajos király változtatta meg a történelmi divatot, miután már háromesztendős korában magyar királlyá koronázták, és így királyi palástban és koronával a kis fején mutattatták be őt az uraknak és papoknak.) És miután voltaképpen ezen a temetési misén lett királyfi a gyermekből, miután atyja lett Ferenc József utóda: természetesen egy magas rangú katonatiszt, ha jól néztem aranygalléros őrnagy volt, állott a háta mögött.
Az udvari templomkarzatnak, vagy mint a kedélyes bécsiek mondogatták: a főhercegi purgatóriumnak persze külön lépcsője volt, amely a sekrestyéből vezetett ide, de most a háttérben levő alacsonykás95 ajtón (amelynek szemöldökfájánál bizonyára meg kellett hajolni a megtermett Ottó főhercegnek [Károly király apjának], valamint a lovagrend nagymesterének, Jenőnek), az ajtón most csupa asszonyszoknya, asszonyfátyol, asszonyalak libegett be. A férfiak ott voltak lent a templom mélyében, a ravatal körül, amelynek viaszkgyertyái, bár villamos világítás van a templomban: a karzatokig érződtek.
– Papa! – kiáltott most háromszor egymás után a szőkefürtös fiúcska, amint előrehajolt a karzat mellvédjén, mint minden gyermek, aki a vonat vagy a kocsi ablakán kitekint, lábát maga alá kapja, és repülni szeretne ama látványosság felé, amely gyermeklelkét megigézte. Odalent, a templom mélyében akkor állott fel a ravatal fejéhez az új király, IV. Károly, csukaszürke, úgynevezett tábori egyenruhában és mindig verejtékező, izgatott, pirult homloka alól feddő pillantást vetett az udvari karzatra. Mert, ha valaki meghallotta a kiáltást, amely tán légydongásnak se számíthatott az óriási katedrálisban, ahol a hírneves Haydn orgonamester énekkarai sem számítottak sokat, mikor a szoprán énekesnők csaknem a dóm tornyáig vitték fel a hangjukat, míg a mélyhangú énekesek szerettek volna mélyebbre szállani, mint akár a templom legmélyebb kriptája. (És az öregebb főhercegasszonyok mindig panaszkodtak, hogy keveset hallanak a nagy költséggel fenntartott énekkarok előadásából). Ha valaki meghallotta azt a gyermekkiáltást odafentről a templom mélyében, ahol a gyász valóban emberfeletti hangokat adott, öreg tábornokok visszafojtott zokogásában (akik már többé mire sem vihetik Ferenc József nélkül), régi szolgák eltitkolhatatlan sóhajtásában (akik a reájuk várakozó, reménytelen sírgödröt pillantották meg F. J. ravatalánál), főurak és rendkívüli alattvalók száraz kortyaiban, amelyek a jövendő megtudhatása miatt olyan önfeledtek és hangosak voltak, hogy betöltötték a templomot: – akkor az új király volt az, aki minden néma zsongáson át meghallotta a magasból jövő gyermekhangot.
Az aranygalléros katonatiszt, Wallis gróf, akit későbben mint altábornagyot láttunk viszont Budán Károly király koronázásakor, ugyancsak a kis királyfi kíséretében, a szemközt lévő karzaton Károly felvetődő tekintete nem engedett feszes magatartásából, előrehajolt, és valamit súgott a gyászruhában lévő udvarhölgynek, aki Ferenc József temetése, e világcsoda láttára bizonyára maga is elálmélkodott. Az udvarhölgy a kis trónörökös karja alá nyúlt, és a karzat mellvédjéről a melléhez húzta az aranyszőke fürtökkel borított gyermekfőt.96
De a gyermek körül ülő árnyak, akik talán már azon temetésen tanulták meg a ceremoniális magatartást, amelyet ama régi spanyol király életében végignézett, mint a saját temetését, hogy minden a legszigorúbb etikett szerint történik-e, még ha nem is volnának Rembrandt olajfestményeiről való Montenuovo hercegek a világon: a fátyolos árnyak összesúgtak, mint a rekviemzene fúgái mellett amott a távoli karzaton. Gyermek nemigen szokott az ilyen nagy ünnepélyeken (amilyen I. Ferenc József temetése volt) részt venni, mert ha ez szokásban volna, akkor a főhercegnek is elhozták volna a maguk gyermekeit. A világon mindenütt egyformák a női gondolatok, akár bíboron, akár szalmazsákon nyugosznak a fejek. A nézelődő ember ilyenkor önkéntelenül is hisz benne, hogy vannak irigy női tekintetek a világon, amelyek tán csukva maradnak egy szép ruha vagy egy ritka ékszer láttára, mert ebben az atmoszférában megszokottá válnak az ilyen látványosságok, de kinyílnak-e ezek a tekintetek a világ legszebb ékszere, a gyermek láttára. Ottó nagyon szép fiúcska lett volna akkor is, ha ebben az órában nem is a birodalom trónörököse.
Az udvarhölgy tehát védelmezőleg eltakarta fekete kesztyűs kezével a magához szorított fiúcska arcát, hogy az ne lásson mit sem abból a lelket rendítő ceremóniából, amely a legrégibb spanyol etikett betartásával a templom mélyében folyt le, ama egyszerűnek látszó koporsó körül, amely a maga két színével (az arannyal és feketével) mégis úgy dominált a hallatlanul pompázatos templomban, mint ahogyan a nagykirályok tovább is uralkodnak még holtuk után is. Az újítóknak, a mindig kéznél lévő elégedetleneknek, a szél szárnyainál is gyorsabban előiramlóknak, akik a királyok halála hírére is úgy előjönnek mindenfelől, mint tavaszkor a növénymagvak: – ezeknek előbb a holt királyok szellemalakjaival kell megvívni, amint már ama brit költő is megmutatá munkáiban. Igen, Shakespeare se gondolhatta volna el másképpen Ferenc József temetését, aki halála előtt még tíz nappal legfeljebb álmosságról panaszkodhatott éjjeli álmatlanságai miatt – de hát az uralkodónak kell elöljárni az országait senyvesztő betegségekben is, a birodalomban pedig akkor sok volt az álmatlan alattvaló. Bármilyen históriai legendának lássék, nem volt elkészülve senki se Ferenc József halálára, még azok az öreg grófok, bárók, irodatisztek, komornyikok sem, akik éjjelente a rideg hálószobából, katonásan kemény fekhelyről az uralkodó éles köhintéseit hallották.97 Talán csak Kerzl, az orvos, tudott valamit a kihagyogató pulzus alapján, de az öreg udvari orvos is annyi csodát látott már Ferenc József körül, hogy tán még ő sem csodálkozik vala, ha I. F. J. utolsó betegségéből felépül. Ezért történt, hogy Ferenc József temetése sekszpiri őszinteségű volt, senkinek se volt még ideje annak a magaviseletnek a betanulására, amelyet akkor kell vállalni, ha az öreg uralkodó végképpen elmegy e világból. „Egy kedves, szomorú Öreg úr…” fújdogálták még néhány nap előtt a nép lelkét legjobban ismerő énekesek a bécsi kocsmakertekben a búskomoly dallamot, amely F. J. uralkodásának utolsó éveiben lett divatos. Nem, még senki se volt begyakorolva a megtanulásba, amelyet akkor kell tanúsítania, ha a sekszpiri árnyak, a Rudolfok, Ottók, Ferenc Ferdinándok után új kezet öveznek fel a koronázási karddal – az öreg uralkodó után már nem következik semmi. (Aminthogy az idők igazat adtak ama élemedett embereknek, akik Ferenc József koporsójánál a maguk életétől is elbúcsúztak.) Így nem volt csodálható a gyászba borult főhercegnők arcfátyolainak meglibbenése sem, amint a szél suttogása hajlítgatja a lombokat, midőn keresztülfutamodik a tájon, és hol vihart, hol szép időt ígér.
Ámde a kisfiú, az egyetlen fehérség (mint a jövendőt látja az ember a keresztelőmedence alatt), az egész középkorian komor dómban, nem sokáig maradt békében a bizonyára izgalmasan vergődő udvarhölgy tájékán, hanem kihúzván fejét az őt átölelő kezekből, most már borzas fejjel, mint egy reggelt jelentő kis angyal hajolt ki a habsburgi családtagok részére fenntartott karzati imahelyről, és két könyökére támasztva arcát darabig csodálkozó tekintettel nézte a templom mélyében mendegélő, öreg urakat elakasztó temetési ceremóniát, míg egyszerre, anélkül hogy valaki megakadályozhatta volna, hangosan, hogy tán a kötelességteljesítésbe merült testőrök, a nagy ünnepélyek alatt lelkendező orgonisták, a temetés alatt mindinkább ráncosodó nadrágos, búnak ereszkedett vezértábornokok is meghallhatták, hangosan elkiáltotta magát a gyermek:
– Mama!
Zita királyné, a holt király ravatala mellett félrevonta fátyolát, és égiesen mosolygó, bibliaian barna arculatával felnézett a kisfia felé.
192698
