1
1
„Abban az időben, amikor Tisza Kálmán végérvényesen kihirdette, hogy elpusztult a régi magyar középosztály, újonnan kell tehát megszervezkednie, ha életben akar maradni: – némelyek a közpályák, a megyei és állami szolgálatok, de még az alsórendűnek, de jövedelmezőnek ígérkező biztosítási ágencia helyett azzal az eltökélt szándékkal indulnak el Budapest, az ország fővárosa felé, hogy itt az éppen divatban levő lóversenyjátékból teremtenek maguknak születésüknél fogva megillető más egzisztenciát.”
Sajnálom, hogy ilyen tanácsú megállapítással kell kezdenem a mai emlékiratok fejezetét, de sokkal jobb, ha túlesünk mindjárt az ügy tudományos részén, mintha későbben molesztálnám az olvasót históriai megállapításokkal.
Nyolcvanas, kilencvenes éveket írunk (a múlt század végén), mindenki telve van reménységekkel, célokkal, évekre menő tervezésekkel, mert hiszen Ferenc József uralkodása, a pozitív, céltudatos, minden irányban megalapozott működés beláthatatlan idejűnek látszik.
Az élet egész terjedelmét, az utódok boldogulását, az állandó barátságokat, az élet eseményeinek a megérettségét, a hasznos előléptetéseket, az idejében pontosan megérkező rendjeleket, az élet vége felé pontosan megérkezett nyugdíjakat, de még az örök időkre szánt családi kriptákat is alapjául lehetett venni e históriai távolságnyira nyúlott uralkodásnak. Nem csoda, hogy akadtak emberek, akik minden jövendőjüket arra tették fel, hogy majd lóversenyjátékból élnek meg Pesten, mert hiszen annál könnyebb dolog nincs, ha megfelelő tapasztalatokat, átbúvárkodott tudományokat és jónak bizonyult megfigyeléseket szerzünk. A paripák futnak az okos ember helyett, és a számító embernek egyéb dolga nincs, mint a lovak futásának a hasznát leszedni.410
Így indulnak el különböző magyarországnyi vidékekről jó származású fiatalemberek, nemes családok ivadékai, hogy a pesti lóversenyből maguknak megélhetést szerezzenek, miután a lóversenyzéshez a grófok és a zsidók amúgy sem értenek.
Péchy Andor (ama Sáros megyei nemes ifjú, aki pusztán egy ajánlólevéllel jön Pestre, amely levél egy belvárosi ügyvédhez van címezve, aki valóban felfogadja őt írnokának) vasárnap délutánonkint a harmadik helyről, a „harminckrajcárosról” megfigyelgeti, hogy voltaképpen a lóversenyen az egyetlen okos emberek a zsokék, akik a gondjaikra bízott lovakat úgy futtatják, ahogy kedvük vagy érdekük tartja. A gólyalábú ifjú, későbben, közelebb kerülvén a játék forrásához: azt is megfigyelheti, hogy a főurak mind a maguk lovába szerelmesek, és pénzüket annak győzelmére helyezik el, holott bizonyosan vannak jobb lovak is a társaságban. (Ugyanezt teszik a zsidók, a Rothschildok, Springerek, az Egyediek is, ha általában előveszik bugyellárisukat, hogy lovaik győzelmére pénzzel fogadjanak.)
Majd a Sáros megyei ifjú, aki hosszú, izgatott lépteivel mohón, sóvárogva, szinte epedő pénzszomjúsággal járja a pesti életet, a mind kifestettebb éjszakákat, azt is megfigyelheti, hogy a legszebb táncosnők, „az éj csillagai” nem mindig a közismert gavallérokra mosolyognak a legbarátságosabban, hanem azokra a gnómszerű, borotvált arcú, neveletlen modorú vendégekre, a zsokékra, akik meggondolatlanul költekeznek, és bizonyára rossz lelkiismeretüket altatgatják az éjszakai mámorral. A Turf Karolinok, a Berger Málcsik, a Carola Cecíliák, akinek neve hajdanán sámpányerdugóként puffant a pesti éjszakában: gazdag gavallérjaik mellett voltaképpen egy-egy zsoké udvarlását fogadták legszívesebben. E megszerelmesedett lovászok ismeretsége révén nyerhették a lóversenyen elprédálásra való pénzeiket, gyémántjaikat, ruháikat.
Pest még ifjú volt, könnyenhívőségében ünnepié az éj csillagait, akiknek halántékán nem mutatkozott szarkaláb.
És valóban minden: ifjúság, pénz, szerencse állandónak látszott ebben az időben, amikor a lóversenyek voltak a legnagyobb divatban Pesten. Csak éppen az kellett, hogy Ferenc József is végignézzen néhány lófuttatást a Csömöri úton, és a társadalomnak minden rétege kötelességének tartotta a „gyep” pártolását. Péchy Andor nem rosszul411 számított, amikor búcsút mondván az ügyvédbojtári életnek: életét, jövendőjét arra szánta, hogy majd a lóversenytereken igyekszik érvényesülni. Szerencséje volt a sárosi finak, hogy Keglevich István gróf vette pártfogásába, a gróf különc szeszélyei közé tartozott az ifjú Péchy, aki (még késő öregségében is) Sáros megyei dialektusban beszélt, tótul káromkodott, ha senki sem hallotta, gascogne-i önérzettel hivatkozott a maga hétszilvafájára, császári és királyi kamarási rangot óhajtott (amelyet idővel meg is kapott), a Nemzeti Kaszinó tagja óhajtott lenni – de tovább nem ment kívánságaiban, mint például ama véle egyívású Szemere Miklós, aki ifjú korában könnyelműen hangoztatta: hogy fejedelmibb vér folyik ereiben, mint a Habsburgokéban, majd egy új, rákosi választás idején kiderül a históriai táblákból, kit illet a magyar trónus… Nem, Péchy Andor csak arról igyekezett meggyőzni Keglevich István grófot a régi „Korona” kávéházban, hogy neki jussa van ahhoz, hogy a Nemzeti Kaszinó tagjai sorába vegye. A különc Keglevich, aki a mulatságos felvidéki gavallér kedvéért néha piké-kártyást is játszott a Koronában: előbb-utóbb igazat adott kártyapartnerének, és grand seigneur módjára ígéretet tett, hogy Péchy Andort, a nincstelen ügyvédsegédet felvéteti a Nemzeti Kaszinó sorába. És a keménykötésű, ritka energiájú, sokszor erőszakosnak mondott Keglevich István állotta is ígéretét, mintha egy Dumas- regényben mondta volna azt ki a „Három testőr”-ök egyikének. A kettős kártyázást ezentúl a Nemzeti Kaszinóban folytatták a gróf és a Sáros megyei úrfi. Amíg Péchy Andor ott új ismeretségre, új barátságokra, új pártfogókra nem tesz vala szert.
Egyszer csak azon veszi észre Keglevich gróf pártfogoltját, hogy Péchy Andor herceg Festetich Taszilóval beszélget, akinek meghívását a keszthelyi ünnepélyre elfogadja, mert az angol trónörökös is ott leend az ünnepen. Máskor azzal lepi meg osztás közben a tegnapi hétszilvafás a kártyapartnerét, hogy elmeséli versenyistállójának alapítási tervét. A különc gróf nevetve felkiált:
– Nem is hittem volna, hogy ennyi pénzt nyert volna tőlem!
Péchy Andor a maga sárosi kedvességével felel:
– A kegyelmes úr pénze nékem nagy szerencsét hozott. Nyertem vele a lutrin, és nyertem vele a lóversenyen. Most már nincs más hátra, mint zabot vegyek a kegyelmes úr pénzén. Hátha azon is nyerni fogok.
Nyert is.412
Az ember azt hinné, hogy Sárosban az emberek nem nőnek nagyobbra, mint a szilvafáik; a legfőbb ambíciója az volna az innen elkerült úriembernek, hogy valaha, az élet folyamán annyi pénzhez jusson, hogy egykori hétszilvafáit visszavásárolhassa, hogy ősei módjára, csendes pipálgatás mellett várja be élete végét. Legalább is hazátlanná, földnélkülivé, úgynevezett elpusztult dzsentrinek ez volt a végső célja Magyarországon, amikor közéleti vagy üzleti életre adta fejét.
– Ott akarok ülni az apám eresze alatt: ott akarok feküdni a nagyapám mellett: úr akarok lenni megint a magam portáján! – hangzott jobbról-balról az életprogram, amikor a múlt század vége felé a vidék száműzöttjei elözönlötték a fővárost.
Péchy Andor is mondogatta ezt eleget, amikor szerény ügyvédi írnok korában még csak akkor volt bőséges vacsorára kilátása, ha Rohonczy Gida vagy Ráth Karcsi, régi arany-gavallér a Belvárosi kávéházban a vállára csapott. De amikor „kiismerte magát” Pesten, ráeszmélt, hogy a „Kispipá”-nál is vannak jobb vendéglők a városban és a „Korona”-kávéház vendégeinél is előkelőbb gavallérok: – akkor nyomban változtatott életprogramján.
…Némelyek azt mondják, hogy nem volt eszes ember P. A. Sőt bizonyos elkényeztetett hölgyek, akiknek módjában volt valaha a legszellemesebb férfiakkal is csevegni (amikor még úgynevezett „szalonélet” volt Magyarországon, és a férfiak ugyancsak igyekeztek kitenni magukért a társalgás folyamán nagy eszükkel, tudományukkal, művészetükkel), bizonyos ünnepelt delnők „a buta Péchy” néven emlegették őt. Nem találta volna fel a puskaport – legyintettek az idősebb évjáratokból ittmaradott gavallérok, akik mindenféle ideálokat hordtak a lelkükben, még ha lóversenyzéssel foglalkoztak volna is. Péchy Andor azonban rövidesen félelmetes ellenfélnek bizonyult azokban az úri körökben, ahol a versenylovak futására súlyt, jelentőséget, dicsőséget helyeznek. Hamarosan kiderült – alig az imént végzé be szolid kártyázását Keglevich gróffal –, alig fordult meg néhányszor a gyepnek abban a részében, ahol az urak aranypatkós jelvényt viselnek a kabátjukon – alig „nyert” néhányszor a zabon, mint kedélyesen mondogatta: csakhamar nyilvánvaló lett, hogy az egykedvű, nagy csontú, felvidéki gavallér jobban ismeri ki magát a versenylovak játékos futkározásában, mint a legrégibb grófok és legóvatosabb zsidók. Ha nyurga, hanyag magatartású alakja, Girardi-szalmakalapja,413 örökös zsakettje, gólyalépte felbukkan a lóversenytéri publikum között: az akkori bookmakerek, a fiákeres külsejű Lackenbacher, és az ugyancsak jogászból lett Horner bookmaker jeleket váltanak egymással, vajon mely versenyparipának a futását fogadja meg a hosszú fiatalember pénztáskájuk veszélyére? Körülbelül mindig azok a lovak nyertek, amelyeket az ostobának is mondott Péchy Andor fogadott. Persze, ezekkel a bécsi könyvesekkel is németül volt szokás beszélni, de Péchy Andor akkor még nem tudott németül. Tótul káromkodott, magyarul alkudott a fogadott lóra, ami nem történt minden zenebona nélkül. Az ezerfülű lóversenyközönség így mindig biztosan tudhatta, hogy mely versenylovakhoz van bizalma az immár hírnévre szert tevő ifjú gavallérnak. Sokan bíztak is szerencséjében, és követték példáját, amikor is Péchy Andor hívei többnyire tekintélyes nyereséggel mehettek haza a versenytérről.
Az egykori „Korona”-kávéházbeli vendég mind több ismerősre tett szert a pesti, majd később a bécsi „gyepen”, ahol mint nemzeti kaszinóbeli tag természetszerűleg tagja lett a világ egyik legelőkelőbb társaságának is, az osztrák Jockey-Clubnak, ahol Rudolf trónörökös és az ausztriai ház főhercegei is szívesen megfordultak.
Az egykori Sáros megyei hétszilvafás fiú ott ül tehát már a bécsi Jockey-Club gobelines, fejedelmi, a Monarchiának első kaszinójában, amelybe nyugodtan, gyanakvás nélkül lépnek be úgy az osztrák főhercegek, mint a leggőgösebbeknek mondott cseh mágnások, az Auersperg hercegek, a Lobkovitz hercegek, a Trautmansdorf hercegek, a Kaunitz hercegek, a Windischgrätz hercegek, akiket osztrákul meg „Fürst”-nek mondanak: mint akik teljes nyugodtak afelől, hogy magukhoz való társaságot találnak itt. Hol tölthetné gőgösebb biztonságban egy csehországi „Fürst” bécsi éjszakáját, ha még a Jockey-Clubban sem, ahol nem is nagyon lehet csodálkozni azon, hogy a vacsorázóasztala mellé egy valódi uralkodó fejedelem kerül? Az Opera mellé, a híres Sacherné fogadójába már amúgy se lehet járni, mert a bécsi szólásmondás már azt híreszteli, hogy a Sacherben több a főherceg, mint a pincér. Itt nyújtja el tehát hosszú, hórihorgas lábszárait barátunk, az egykori Sáros megyei skvarga trónörököse is, és monoklija alatt semmi csodálkozást nem fejez ki arcával, ha Rohan414 herceg pertu szólítja a vacsora utáni kelyhek elfogyasztásakor. Honnan tudhatná azt Rohan herceg, hogy merre van Sáros megye vagy a Váci utcai „Korona”-kávéház?
