2
2
Vidéki mesemondásaink, hosszú őszi estéinken álmodozásaink, névnapos pohárköszöntőink, boros kedveskedéseink idejében bizonyára éppen annyit szerepelt Péchy Andor, a szegény Sáros megyei ifjú sorsa, mint azoké a magyar gyermekeké, akiknek fejére keresztelés után püspöksüveget nyomtak titokban a sekrestyés borravalója után.
Péchy Andorra is ráfogta a legenda, hogy már gyermekkorában szőrén ülte a lovat, pedig mint élete folyamán kiderült: öregségében tanult meg lovagolni elhízás, vérkeringési zavarok és egyéb agglegényes betegségek elmulasztása céljából.
– Még megérem, hogy megházasodol – kiáltotta egy szabadszájú hölgy erkélyéről, amikor alkonyattal Péchy Andor a régi Belvárosban is ellovagolt, hogy régi ismerőseinek nyeregben is megmutatkozzék. Nem, a hosszú lábú gavallér sehogy sem illett a ló hátára. Sokkal mutatósabb volt ő, amikor szétterpesztett lábszárakkal, arcán egykedvű, unott mosollyal ledobott és újra szeméhez tett monoklival hallgatta azokat a „nótákat”, amelyeket a lóversenytér fogadói a „Ringben” a bookmakerek pénzes táskái körül szoktak kórusban zengeni. Furcsa kardal ez, amely a tőzsdetermek kiáltozásait juttatná az ember eszébe, ha néha egy-egy suttogva kiejtett vagy fülbe súgott szó hirtelenében véget nem vetne a zűrzavarnak. (Néha éppen Péchy Andor mondja ki a varázsszót, amire a kardal elhallgat… ) Sápadt arcával, gyomorbajos fanyarsággal jön Szemere Miklós, és lónevet diktál a táblák mellett álldogáló üzéreknek, olyan összegek kíséretében, amely összegeken még Pesten is házat lehetne venni. És eleinte csak más oldalról Péchy Andor vonogatja maga után gólyalábait (mintha feleslegesnek tartaná őket, hisz egész életében fiákeren járt), és ugyancsak azt közli a nyakba vetett pénzestáskájukkal sorban álló lóversenykereskedőkkel, hogy mely paripa az, amely a néhány perc múlva futandó versengésben, véleménye szerint, megelőzi a többit. Péchy véleményének komolyságára százas bankót is elővesz tárcájából,415 amelyet addig gyűr, gyúr, sodor ujjaival, amíg a százas bankó azt mondja, hogy elég volt a mángorlásból, és a kemény körmök közül elrepül valamely bookmakeri táskába, ahonnan megfiadzva, vagy pláne megsokasodva térjen vissza a gondos Péchy Andorhoz, aki a bankjegyeket éppen olyan szakértelemmel vasalgatja, mint jogászkorában nadrágját.
Ha valaki élete fénykorában, amikor valóban millió forintok jártak a kezén az egykori hétszilvafásnak: szemügyre veszi Péchy Andort, a magyar illúziók egyik hősét (mikor lóversenyjátékból akart meggazdagodni minden levitézlett úriember, de a cigányprímás is, aki együtt szegényedett el az urakkal), úgy láthatja vala a régi Osztrák–Magyar Monarchia, de még a külföldi lóversenyterek sokat emlegetett hősét: mint egy takarékos, meggondolt, szinte játékszenvedély-mentes, egykedvű úriembert, aki még annak a versenyparipának a nevét sem tartotta érdemesnek emlékezetében megjegyezni, melynek győzedelmét pedig már néha hetek, hónapok előtt kiszámította magában. Mint az utókor mondja: Péchy Andor volt az elsők egyike Magyarországon, aki a lovas játékok futamodását, nyerőkedvét és esetleges győzedelmét nem mindig a lovasok akaratának, az érdekelt hölgyvilág bűbájos mosolygásának vagy templomi imádkozásának (mint Szemere Miklós lovának Szent István-napi győzelménél történt), vagy talán a kiszámíthatatlan véletlenségnek tulajdonította. Nyerhetett a jogász ezüst egyforintosával nagy darab angyalos bankót a lóversenyen. Ilyen bolond dolog is megeshetik. De Péchy Andor akkor sem számította magát a véletlen szerencse fiának, a vakeset kegyencének, Fortuna kiválasztottjának, amikor Magyarországon nem mindennapi karrierjéről már legendákat beszélgettek.
Péchy mindig józan volt (emlékezetem szerint nem táncolt, nem ivott, szerelemtől sem bolondult meg soha életében, mint akár későbbi barátja, Üchtritz Zsiga báró, akit éppen szenvedélymentessége miatt a Nemzeti Kaszinó egyik legokosabb koponyájának mondanak). Péchy Andorra ugyan sohase mondották, hogy valamiképpen okos ember – mesemondások keringtek a régi „Korona”-kávéházban jogászi tudatlanságról, amellyel az ügyvédi vizsga letételére jelentkezett vala: no, de hát mégis pénzesebb ember lett belőle, mint Csemegi Károlyból.
Péchy Andor mindig józan volt, holott messzire, Sárosban, Szabolcsban, Pest megyében azok a gavallérok, akik Péchy Andor kortársai416 voltak, és sorsát figyelemmel kísérték: még mindig a fehérasztalnál, a véletlen jó találkozásoknál, a pohár mellett töltött barátkozásoknál, vagy legjózanabb esetben a politikai cimboráskodásnál keresték annak a francia szónak, a karriernek magyar értelmezését, amelynek jelentőségét még azok is tudták, akik ennél az egy francia szónál többet nem tudnak vala a gallusok nyelvéből.
Bár rosszul felelt Péchy Andor az ügyvédi vizsgán: tudott valamit annak a korszaknak a szelleméből, amely korszakban születnie szerencséje volt.
Sohase lépett ki legénylakásából az utcára kialudatlan, mosdatlan, borotválatlan, ideges állapotban. Ruházata már akkor is mindig vasalt volt, amikor önmagának volt a szabója. Cipője kifogástalan, mert formátlan, bütykös, nagy lábai voltak, amelyek inkább bocskorviselethez teremtődtek. Mindig volt a zsebében kendő, amely a cipő leporozásához volt alkalmatos: míg az igazi, a mutogatni való zsebkendő, oldalzsebéből kacérkodott. És emiatt leszokott a kedélyes trombitálásról is, amelyet a régi felvidéken szoktak művelni a tréfás úriemberek. Egyébként se volt kedvelője a humornak: – már ifjúkorában se kötötte nyakába (hátul szamárfülek alakjában) az asztalkendőt a tejcsarnokban sem, ahová ebédelni járt. Sohase dicsérte meg a pincért, a szakácsnét vagy az ételneműt, még abban az időben sem, amikor csak fogpiszkálót ebédelt a „Korona”-kávéház Váci utcai ablakánál, mert előttevaló nap adós maradt a „Kispipá”-ban. Mikor napokig hiába kopogott szeme egy ezüstforintos után: Fridolinnál, a púpos márkőrnél szódabikarbonátát rendelt, mert, mint odavetőleg megjegyezte: az éjszaka, a walesi herceggel való mulattában megrontotta a gyomrát a sok francia pezsgővel. Mint más gavalléroknak, Péchy Andornak is volt egy ismerős fiákerese a Gizella téren, aki (esetleg hitelben is) az alkonyi órákban kocsizni vitte a Stefánia útra, amikor az „egész város” ott van. És nem egészen legenda, amit kortársai Péchy Andorról mondogattak, hogy mielőtt otthonát végleg a Nemzeti Kaszinóba tette volna át: a „Korona”-kávéházban háromszázhatvanöt feketekávé árát fizette ki a főpincérnek, amely feketekávék az elmúlt esztendők napjaiban olykor egész napi táplálkozását jelentették.
Mi volt hát Péchy Andor titka? – kérdezné a nyájas olvasó, mert hiszen eddigi írásainkban még nem sokat árultunk el a magyar illúzióról, aki egyszerű felvidéki nemesifjúból idővel egyik Európa-szerte417 ismert figurája lett a high life-nak, ahol lovakat futtatnak a zöld gyepen, világszép dámák hevítik a szíveket, és a pénznek szinte nincs is nagyobb jelentősége látszólagosan, mert mindenkinek van belőle elegendő. Péchy Andor, akit jelentéktelen eszű, sokszor tudatlan embernek mondanak (egy adoma szerint már csak azért is, mert egy csehországi kastélyban, ahol vendégségben volt: nem tudta a földgömbön megtalálni Európa térképét), Péchy Andor volt az első, aki abban a társaságban, ahol a lovakat futtatják: a legravaszabban tudott gondolkozni a versenylovak tehetsége, képessége felől. Volt valamely csodálatos érzéke, valamely emberfeletti ösztöne, valamely tudat alatti képessége, amellyel első szempillantás alatt kiismerte a lovakat és embereket is. Ezt az érzést nem tanítják semmiféle iskolában, se egyetemen, ezzel az érzékkel születni kell. Péchy Andor – bármily különösen hangozzék ez a megállapítás, annyi emberi fogyatékosság megállapítása után – ránézett egy tehetséges csikóra, és nyomban lelki ismeretségbe került vele. Azt tudta, amit a legjobb lócsiszárok sem tudnak. A lelkét látta meg a lónak – mondták a lóimádók. „Egy másodperc alatt tisztában volt azzal, hogy mi van a csillagokban a csikó sorsáról felírva.” A csikó alakja, csontja, családi származása, állapota, szeme, kedve: a csikó tehetsége világosabban mutatkozott meg előtte, mint bárki előtt, akit a köznapi életben a legokosabb embernek mondanak. A lóval foglalkozó emberek mind többé-kevésbé babonásak. Péchy Andornak nem volt semmiféle babonássága. Mégis meglátta az állatban a lelket. Szinte testvérének tekintette minden versenylovát, amelyhez hozzájutott (néha hosszadalmas cselszövények árán is), szinte pénzkeresőjének vélte mindazokat a hűséges állatokat, amelyek azért futamodnak vala a gyepen, hogy Péchy Andor utasítására megelőzzék egymást. „Mindig úgy gondolkozott, mintha maga is ló lenne!” – mondta egy szellemdús hölgy, akinek azt ígérte Péchy Andor (mintegy udvarolva), hogy legközelebbi kancacsikóját majd a hölgy nevéből kombinált lónévvel jegyezteti be a turf-kalendáriumba.
– Azt pedig ne tegye. Nem akarom, hogy az egész világ rajtam nevessen – felelt a hölgy, aki verseket írt, és arra lett volna büszke, ha a Fővárosi Lapok hasábjain jelenik meg neve. Pedig az öreg szerkesztőnek, Vadnay Károlynak neve nemigen nagy jelentőséggel csengett az előkelő körökben.418
Legalábbis nem oly előkelőséggel, mint Tokiónak, a Kincsem-unokának a neve, amely paripa darab ideig Péchy Andor istállójában gondoskodott arról, hogy a sárosi fi aprópénz nélkül ne maradjon. Sőt a korabeli gavallérok szokása szerint Rothschildot, a bécsi bankárt választhassa kurátorának, aki majd takarékossága felől intézkedik.
Nagy dolog volt ez akkor. Szemere Miklós kezdte – ő választotta először a pesti „aranyifjak” közül Rothschildot bankárjának –, azt a Rothschildot, aki odáig csak királyok, fejedelmek, hercegek pénzét kezelte. Rothschild vállalta a „Péchy-vagyon” őrzését is, amely körülmény bizonyára annak tulajdonítható, hogy a bankár maga is futtatta lovait a gyepen, és Péchy babonás hírű lóismeretére még ő is rászorult, holott jóformán az egész világot ismerhette volna már a tenyeréből.
A hosszú gavallér, aki szótlanságával, adomabeli tudatlanságával, és „ostobá”-nak mondott szerencséjével idáig legfeljebb kávéházi vagy kisvárosi mesemondások hőse volt: ettől az időtől kezdve olyan komoly ember lett, akit még a legrégibb úriemberek is figyelemre méltattak:
– Hm, Rothschild a bankárja – mondták, amikor hórihorgas lépteivel Andor végiglépkedett a versenytereken.
