3
3
Nem lehet oly könnyen megválni e tipikusan magyar karriertől, Péchy Andor cs. és kir. kamarás, egykori ügyvédbojtár, majd versenyistálló-tulajdonos életrajzától, mert a múlt században példakép lett ő ama bizonyos aranyifjúság előtt, amely munka nélkül, előkelősdien, a legjobb társaságban és könnyen szerzett pénzen szerette volna eltölteni az életét.
(Az életírás előbbi fejezeteiben már elmondottuk, hogy P. A. nem is volt olyan léha, dologtalan ember, aki végképpen munka nélkül töltötte volna az életét, mert a versenylovakkal való alapos foglalkozás sokkal komolyabb munka, mint az messziről látszik. Péchy Andor életmódjában nem szerepelnek többé a „Blaue Katze”-beli vagy „Újvilág”-beli dőzsölések – az utóbbi hírhedett tanya a mai Vígszínház helyén ragyogott az ottani szemétdombok között –, a régi korhely aranyifjúság reménytelenül ott maradt ebben a miliőben, pénztelenül,419 megöregedve, halálos fáradtsággal, festett barkóval látjuk még őket darab ideig a pesti éjszakában, de Péchy Andor, egy a régi cimboraságból már azt a józan, meggondolt, szinte szabályszerű életmódot folytatja, amely voltaképpen a hosszú élet titka. Nem emelgette hajnalonkint a söröshordót, hogy erős csaposlegényekkel versenyezzen. Nem fogadkozott többé Ráth Karcsi módjára, hogy az első utcai járókelőt arcul üti valamely vérpiros reggelen, amikor az éjszaka verekedés nélkül múlik el. Ezeken a reggeleken ő már javában figyeli a versenylovak játékos futamodásait a lóidomítótelepeken, Alagon, Tatán, másfelé, hogy tapasztalatait csengő aranyra váltsa be, amikor a paripák majd komolyan versenyezni fognak egymással a pénztermő mezőkön.)
A régi cimboraság még mindig a döfködő, keserves nótákat fújdogálja az elátkozott kocsmákban, amikor híre terjed, hogy Péchy Andor már nemcsak jelenéről gondoskodott, hanem késő öregségéről is. Életjáradékot vett magának a londoni Angol Banknál, amely életjáradék körülbelül megfelel annyi nyugdíjnak, mint egy miniszteri tanácsosé. Amely évjáradékból valóban gondtalanul meg lehetett élni abban az időben.
Ennek az életjáradéknak a története is tipikusan magyar, szinte nemzeti história, amelynek története nem maradhat ki a 19. század ama korszakából, amikor az elmúlt idők bús pusztulásai, romba dőlt magyar vagyonok megsemmisülése, elpuskázott életek és szégyenteljes megöregedések után a magyar középosztálybeli Péchy Andornak eszébe jut, hogy lóverseny-nyereségeiből mindenkor félretegyen annyit, amennyi elegendő lesz ahhoz, hogy öregségére ne szoruljon rá barátaira.
Nagy dolog volt ez, mikor itt hemzsegnek a fővárosban azok a drágalátos, pompás, felejthetetlen magyar úriemberek, akik elkeseredetten, leszegényedve, koldusbottal a kezükben kénytelenek elhagyni a szülőföldjüket a szégyen, a megaláztatás, a szegénység elől. Hová menjen egy elszegényedett magyar nemesember, ha még nem érett meg arra, hogy biztos helyét elfoglalhassa a családi kriptában? Budapest zűrzavarában jobban el lehet tűnni, mint akár a Bakonyban. Soha annyi boldogtalan egzisztencia, mint ez idő tájt. Tisza Kálmán nem dughatott be mindenkit állami hivatalba. Minden megviselt arc,420 alázatos tekintet, sorsvert homlok, dadogó kérés arról beszél a városban, hogy kár volt könnyelműen megöregedni. Hajh, mily jegessé tud válni a tegnapi baráti kézszorítás, ha kérést, kunyorálást érezni meg a kézfogásban! – Péchy Andor biztosította magát öregségére, életjáradékot vesz vala a világ legjobb bankjánál, az Angol Banknál, amely cselekedetével most már felülmúlja valamennyi sikerét.
– Csak az történhetik vele, hogy idő előtt meghal, mielőtt életjáradékát kellően kiélvezhette volna – mondogatták az irigyek, mert hiszen ezekből minden esztendőben bőven terem.
A Wertheim-kasszákat betűk emelgetésével lehetett bezárni, akár női nevekre is.
Azt mondták, hogy ez a legzavarosabb találmány, mert a betűk tudása nélkül senki se nyithatja ki a vasszekrényeket. Aranyrudakat lehetett venni, mint például Szemere Miklós, amely rudakat az Angol Bank pincéjében őriztette. Ugyancsak helyeselték dolgát a körültekintő férfiak. Pesti házakat, megbízható részvényeket, műtárgyakat, festményeket, könyvtárakat, földeket, kastélyokat, sőt az ábrándosak szerint: hivatalokat is lehetett venni pénzért Magyarországon, ami mind biztos befektetésnek látszott: de az Angol Bank életjáradéka odáig csak kevés embernek jutott eszébe. Az óvatos emberek egyike volt például I. Ferenc József, akinek éppen a bécsi Rothschild volt az ügynöke. Ugyancsak az életjáradékosok között szerepel vala ama nagy hazárdőr: Szemere Miklós. Péchy Andor, a „Korona”-kávéház egykori kártyása nem maradhatott ki ebből a társaságból, mert hiszen egész életében módos emberek közé vágyakozott. Péchy Andort ugyan tudatlannak mondják a világi dolgokban (mert regénykönyv például sohase volt kezében, s így nem is nagyon tudott a korabeli hölgyekkel hosszadalmasan csevegni), de Péchy Andor elég okos embernek tartotta Ferenc Józsefet (de főleg az utolérhetetlen szerencséjű Szemere Miklóst), hogy maga is életjáradékra tegyen szert az Angol Banknál. Az akkori bécsi Rothschild szenvedélyes lófuttató volt. Szívesen megtette tehát Péchy Andornak is azt a szívességet, hogy közvetítette üzleti ügyét. A magyar gavallérnak lóismeretét és olykor szakértő tanácsait ilyenformán honorálta a különben alig megközelíthető bankár. Igen, mondjuk meg „magyarán”: Péchy421 Andor sokszor „adott tippet” a bécsi lóversenytéren Rothschild bárónak, és a bankár ilyenformán honorálta Péchy Andor tanácsait.
– Kár, hogy nem tart lóversenyistállót Ferenc József, mert annak az istállóját tudnám igazában vezetni! – mondogatta néha a sárosi fi, és a bécsi kaszinókban (ahol csak mindig gibicelt a hazárdjátéknál, anélkül hogy egyetlen tétet megreszkírozott volna) valóban jelentkezett pénzes ifjúság, amely több vagy kevesebb szerencsével manipulált a lóversenytereken Péchy Andor tanácsadásai szerint. Előbb egy Vonwiller nevű ábrándos ifjú bízta meg Péchy Andort, hogy részére lóversenyistállót rendezzen be. Későbben egy lovag Landau Horác nevű bécsi gavallér szövetkezett P. A.-val, hogy együtt próbálják meg a szerencséjüket a versenylovak játékos futamodásai körül. Ezek az ifjak valósággal gyámjuknak tekintették a hórihorgas Péchyt, akinek tanácsait habozás nélkül követték. Vettek és eladtak lovakat, versenyekben fogadtak, és nem is mindig szerencsétlenül. P. A. valósággal nevelőapjuk volt pártfogoltjainak; mulatozásról, kártyázásról, sőt női ismeretségekről is leszoktatta őket, mert véleménye szerint a lóversenyjátékhoz józan, nyugodt, egész emberre van szükség; a kártyában, szerelemben lehetnek véletlenek, de P. A. felfogása szerint a lóversenytéren minden hideg matematikai alapon történik. Márpedig a szerelem és a bor tönkreteszi az ember idegeit. Vajat, fekete kenyeret, hideg vizet kell vacsorázni az igazi lóversenyjátékosnak: – mondogatta P. A. És a Vonwiller rokonság, a Landau atyafiság, midőn könnyelmű, rendetlen életű ifjainak új, egészséges életrendjét látta: imáiba foglalta P. A. nevét. Bizonyára nem Péchy Andoron múlott, hogy e szerzetesi életmód mellett sem tudtak mindig nyerni az említett ifjak a lóversenyjátékban. Habár a nők – a szerencsének ez örök ellenségei; a tivornya, a mámor – a szerencse legrégibb mérge: talán örökre elmaradtak P. A. barátainak életmódjából, ám azoknak idővel mégiscsak fel kellett hagyniok a lóversennyel.
– A szerencse mégiscsak egyéni dolog – vallotta be P. A., amikor túladott fiatal barátain, és „orvosai tanácsára” olykor véres marhahúsokat is evett, bár ő lóversenyjátékos korában óvakodott a gasztronomikus élvezetektől.
A korabeli sportkönyvekben persze sokkal több olvasható Péchy Andor cselekedeteiről, mint e száraz életiratban. (A turf-kalendáriumok422 egész fejezeteket nyitnak például a Kincsem nevű versenyparipa unokájának, Tokiónak, amely világhírű ló ugyancsak Péchy Andor birtokában volt egyszer. Hamburgban, Berlinben, Baden-Badenben és más nevezetes kontinentális pályákon, ahol az előkelő úriembereknek kötelességük volt évente megfordulni: gyakran látták P. A.-t is, amint versenylovait próbálgatta, és nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy üres bugyellárissal térjen haza. Csak a ködös, szívtelen Angliából jött vissza letörve, ahol Tokió nevű lovát futtatta népszerűsége tetőpontján, amikor jóformán az egész Monarchia drukkolt Péchy Andor mellett. Nemzeti ügyet csináltak a lelkes magyarok Tokió futásából, és lelkességükben sok százezer forintot raktak fel Tokió angliai győzelmére. És még ma is találkozhatni kiérdemesült öreg „sportemberekkel”, nyugalomba vonult kocsmárosokkal, elszegényedett hölgyekkel, akik most már csak nagy messziségből nézhetik a versenylovak futamodásait, és sanyarú sorsukat annak tulajdonítják, hogy egy emberöltő előtt Tokió nem nyert Angliában.)
A tanulságos életrajz befejezéséül meg kell még említenem azt a legendát, amely Péchy Andor szerencsecsillagának lehunytával keletkezett. A gyepen, ahol úgy terem a babona, mint a fű: azt beszélték, hogy Péchy Andor szerencsecsillaga együtt hanyatlott le Horner Artúréval.
Ki volt ez a Horner Artúr? Ez az úriember ugyancsak jogász volt fiatalkorában a bécsi egyetemen. Ő éppen az ellenkező pályát választotta Péchy Andoréval. Horner fogadóirodát nyitott, ahol bármilyen pénzösszeget el lehetett helyezni a versenylovak győzelmére. P. A. fogadott. Horner tartotta a fogadást. Így ment ez évtizedeken keresztül, és csodálatosan P. A. is nyert, Horner is nyert. Amilyen szerencsés játékosnak ismerték Péchyt, olyan nagystílusú „bankár” volt Horner. Majdnem egész Európában voltak irodái, ahol a bookmakerek Rothschildjának ismerték őt. A Horner Artúr irodáiban elhelyezett pénzt mindig kifizették a lovak győzelme esetén. Látszólag ellenlába volt Péchy Andornak: mégis közös volt a szerencsecsillaguk. Horner, az egykori bécsi ügyvédbojtár, egész életében dobálta a pénzt barátaira, nőismeretségeire, pezsgőre, versenylovakra, gasztronomikus élvezetekre. Nem is csodálkozott senki, amikor koldusszegényen halt meg egy bécsi közkórházban az egykori „bookmaker-király”. És ugyanakor423 kezdődik P. A. elszegényedése is. A szerzetes életmódú, szinte fukarságig takarékos, örökké józan, szinte fölényesen egészséges Péchy Andor ugyancsak „visszavonult” (mint tapintatosan mondogatták), amikor Horner Artúr, örökös ellenlábasa, Lucifere, ördöge, szerencséjének született ellensége: a bookmaker kezdi vala bezárogatni irodáit, és idegei megroppannak a szakadatlan nagyjátékban.
Péchy Andor életének utolsó éveit Bécsben töltötte egy kis családias kávéházban, ahová kedvéért járattak magyar sportlapot, amelynek olvasgatása közben a kakukkos óra kiáltozott.
1928424
