1
1
Mintha évek óta nem történt volna semmi a Bakonyban, holott azelőtt annyi minden történt ott, hogy egy századévig mesélhetnek róla a magyarok. Talán elhallgatott volna az erdőzúgás, amelytől nem tudtam aludni éjszakánként, miután éppen akkor látogatóban voltam várpalotai nagyanyámnál, született ns. Radics Máriánál, akinek mindig gondja volt arra, hogy a várpalotai Radicsokat össze ne keverjék más Radicsokkal.
– Mi, ha akarnánk; könnyen kimutathatnánk a családunk eredetét IV. Béla koráig. A királlyal jöttünk az adriai szigetekről. Sajnos, azóta nem láttunk tengert. Se vizet.
– Hát a Balaton? – kérdeztem várpalotai nagyanyámat.
– Kis fürdővíz – legyintett az idős hölgy. – Kisfaludy is inkább a hegyeket szerette.
Igen, így volt, itt a bakonybeli Várpalotán nemigen imponált a macskaugrásnyira lévő Balaton. Nem kellett volna nagyon sokáig menni, talán csak a legközelebbi hegyig, hogy megpillantsuk a Balaton halképű szendergését; de Radics Mária előnyben részesítette a látványosságok közül a nagyságos teliholdat, amely őszutó idejében, az utolsó szőlődombi szüretek: már halkuló, haldokló, de a végleges befejezéstől még óvakodó várpalotai szüretek idején csodálatosan jött fel az ebéd utáni órákban.
Mintha ez lett volna az élet igazi célja: a malomkeréknyire növekedett vörös hold, amely csodálatosan, félelmetesen, emberfölötti nagyságban bújt elő a novemberi ködből, és egyszerre csak ott állott a keleti égboltozaton, mintha valami rendkívüli utazásból tért volna vissza. És a hold ijesztő délutáni megjelenésekor egyidejűleg felhangzott az a bizonyos bakonyi erdőzúgás is, amelyet az itten születettek tán nem is hallanak, de az, aki először akarna itt szenderegni, ebéd és vacsora közötti órában, nekiterpeszkedve az ebéd ízeinek, fűszereinek,435 élményeinek gyomros megemésztéséhez: az bizony fülelni kezd az erdőzúgásra… Istenem, mi lesz itt, ha az óramutatónak eszébe jut magányos, egyedül való éjszakát jelenteni!
– Szeretem, hogy féled a Bakonyt – dicsért várpalotai nagyanyám, amikor nyugtalanságomról panaszkodtam. – Nem is volna gilt, ha a Bakony közepén csak azzal álmodna az utazó, amivel akár egy miskolci szállodában is álmodhat.
– Például? – kérdeztem unokás engedelmességgel.
– Például egy rőf kolbásszal, amely az orrodból nőne – felelte nagyanyám, aki vénember koromban sem feledkezett meg a családi állás tekintélyéről.
…Igen, néhány év előtt szólt így nagyanyám, közelebb a száz esztendőhöz, mint távolabb. Nagyanyámat a domboldalon levő fehér földszintes ház ablakánál találtam ebéd után. Pápaszem nélkül egy Balzac-regényt olvasott. Meghallgatott, s így szólt:
– A mészáros a szomszédunkban lakik, húsra tehát bármikor szert tehetünk. Ami a bort illeti: azért már kissé messzibb kell menni. A Loncsosba, a présházba, a pincébe, a csendikába, a hegybe… Vagy tudom is én, hová; hol tartogatja a fösvény Radics Jancsi a boromat.
Radics Jancsi eközben belépett a szobába, és olyan süketen állott, mint az óraszerkezetből kipenderült kakukk, amely a maga pillanatát várja. Radics Mária szája már nem mozgott, pedig mindig vigyázott szája mozgatására, mint rendszerint azok a dámák, akik életüknek szebbik felét páholyfüggönyök mögött, zsalugáter, fátyol vagy legyező mögött töltötték. Mondom, szája már annyira se mozgott, mint egy szellő ingatta, hervadt falevél – ugyanezért Radics Jancsi, a legsüketebb ember, akivel ebben az életben találkoztam, idejét látta annak, hogy megszólaljon:
– A Loncsos kulcsa nálam van! – és egy akkora kulcsot mutatott, amellyel egy egész várost be lehetett volna zárni.
Így, nagyanyám és testvéröccse, Radics Jancsi védelme alatt elmúltak olyan idők, hogy csak azon vettem magam észre, hogy a hold megpirosodott, a Bakony félelmetesen zúgott, az esték elviselhetetlenül búsan jöttek, már alig ebéd után, mikor az étel fűszerét az ember436 még szájában érezné, s ugyanakkor kellemetesen szeretne az ócska kanapén jótékony lutriszámokkal, de még jótékonyabb fehérnépekkel álmodni, akik talán már egyebet sem tesznek álmainkban, mint szilvafákra másznak mezítelen lábbal, és együtt rengedeznek a gyümölcsös gallyakkal… Nem – sehogy se jöttek az álmok, mintha valahol elveszítettem volna horgonyaimat, amelyekkel kikötöttem életem hajójával itt-ott, ahol akartam, búvóhelyeken, szinte vidáman tilinkózgatva, mert az emberek nem tudják, hogy mit álmodom róluk. Nem jöttek a lószőrpárnából álmok, ahol bizonyára sok jeles tajtékpipát vagy szívó-szivarszipkát szívtak cseresznyebarnára azok a bölcs Radicsok, akik akkor sem érezték az élet kedvetlenségét, amikor már csak annyi teendőjük volt, hogy egy tajtékpipa végleges kiszívását, kifüstölését befejezzék. A pipát eltették a gyűjteménybe, rendbe sorakoztatva a pipákat azok számára, akik majd háládatlanul nem becsülik meg az ősök buzgólkodását…
– Tévedsz, unoka úr – mondta nagyanyám, ujjatlan takarítókesztyűjét lehúzogatva kezeiről, mert szeretett választékos lenni, még családi beszélgetések közben is. – Valami tévedés van itt, mert dédapád, aki az én apám és ennek a Radics Jancsinak az apja volt: nem nagyon szeretett heverészni. Utazni szeretett. Ő volt a leghíresebb fuvarosgazda a Dunántúlon, pedig elhiheted, hogy éppen elegen foglalkoztak ezzel a mesterséggel, amikor még nem járt vonat. Ennek a Radicsnak huszonnégy fogata is járta az országutakat, a postaállomásokat, a Bakonyt még abban az időben is, amikor a félszemű Vay, aki itt Sobri Jóska neve alatt betyárkodott, azt hitte, hogy ő parancsol az országutakon, a postaállomásokon, a Bakonyban. Nem ő parancsolt, hanem a dédapád, az én apám, ennek a vén Radics Jancsinak az apja, mert a te dédapád maga ugrott fel a fuvaroskocsi bakjára, amikor azt kezdte hallani, hogy az országutakon, a sűrűségekből megszólongatják a kocsisait ismeretlen emberek. Igen, felugrott a bakra – mondta nagyanyám, kezével félig elfödve száját, mert nagy mulatságát lelte abban, hogy a „hallgatózó” Radics Jancsi szája mozgásából se találja ki mondanivalóit. – Tehát nem volt ideje tajtékszivarszipkák alapos kiszívására.
– Felugrott a bakra! – szólalt meg most színtelen, érctelen, pakfon hangon Radics Jancsi, és megszólalásával megint darab időre azt a gyanút ébresztette fel nagyanyámban, hogy csak színleli a süketséget. Negyvennyolcban kezdte, amikor nem akart elmenni honvédnek.437 (Pedig hát nem nagy kunszt volt Radics Jancsinak kitalálni ezt a mondatot, amelyet bizonyára elégszer elmondott nagyanyám százesztendős koráig.)
Radics Jancsi, miután megszólalásával zavarba ejtette nagy műveltségű, dámáskodó, mágnásos hajlandóságú nagyanyámat, aki természetszerűleg azt követelte tőle, hogy az ajtónál álljon meg, mint valami cseléd, amíg nem kap engedelmet a helyfoglalásra: – az extra Radics Jancsi szavai után kivonult a Loncsosnak nevezett szőlődombon lévő présházba. Meg kell adni, hogy az öreg, mielőtt eltűnt volna a házból, mindenféle titkos jeleket adott nekem, amelyekből megérthettem volna a magamét. A bajsza bal szárnyát húzogatta huzamosabb ideig. A bal lába térdét rázogatta. A bal kezével a hátát vakargatta. Alattomosan köhögött. Aztán váratlanul elkáromkodta magát, mintha keresne valamit, és nem találná.
Nagyanyám lenézte a titkolózó dolgokat.
– Ezeket Pesten tanulta Radics Jancsi – mondta megvetőleg. – Amikor Thaisz kapitány korában konstábler volt a Gyep utcában.
Igaz, Radics Jancsiban mindig volt valamely hajlandóság az elöljáróskodó, a hivatalos modorú emberek magaviseletére. A helybeli piacon mindig úgy nézett a csirkés kofára, mintha valamely rablógyilkossággal gyanúsítaná.
Hát Jancsi elszökött. Most már nem bízhattam senkiben, aki megment a piros ködös hold és az erdőzúgásos álmatlan éjszaka elől. (Nagyanyám este külön, magának való grófnői életet élt; senkit sem bocsátott szobájába, még a barátnőjét se.) Mit csináljak most azzal a történettel, amely Radics Jancsi közbeszólása folytán ott fejeződött be, hogy az illető (dédapám) felugrott a bakra, mikor a betyárok a cserjésből fütyürészni kezdtek a kocsisaira. Az ilyen betyárfütty a maga csalogatásával, muzsikásságával, cigányosságával már sok országúti embernek megzavarta az eszét, jó példái ennek azok az útonjárók, akik valahonnan vándorlegényi tarisznyával indultak, aztán egyszerre csak nem akartak tovább menni, amikor a betyárok a sűrűségből rájuk füttyentettek. Tudhatta mindenki, hogy a bakonyi megállás után már csak egy stáció következik: a veszprémi börtön udvarán ácsolt akasztófa. Mégis odafülelt a betyárfüttyre a szép csárdásné, akit nem hagyott békében az ördög; vándorlegény, aki éppen a szegénység438 kihajló gallya csábítgatásai elől menekülne; – szédült fuvaros, aki alvó utasait arrafelé viszi, amerről a betyárok fütyülnek… De a dédapám felugrott a bakra, amikor Vay (az ál Sobri Jóska) legényei erre kergetőztek, mintha csak játszadozásra hívnák a fuvarosokat. Felugrott a bakra… És az erdőzúgásos, piros holdas, félelmetes éjszaka nem folytatta tovább történetét, akármint forgattam magamban a lehetőségeket, amikor a taposott, hervadt, őszi levéllé fonnyadt párnákon elképzeltem magam gyapjúkereskedőnek, aki portékát szállít Bécsből Győrbe, vagy tudom is én, hová, valamerre Radicsot ajánlják neki a dunántúli fuvarosok közül, amíg a gyapjúkereskedő pénzesövével, szárnyas kabátjában, elszánt fövegében, éles szemtekintetével egy forspont-állomáson várakozik, amíg a bakonyi útnak nekiindulna.
Ilyen lehetett az őszi éjszaka akkor is, mert hiszen történhetnek mindenféle változások a világban: az éjszaka, az erdőzúgásos, vörös holdas, rettentő, szívbénító éjszaka nem enyhül, nem enged, nem muladozik az emberek akaratára. A bagoly huhog tán valahol? Vagy kósza léleknek van valami keresnivalója itt az elsiketült, régi házban, ahol senki se értheti meg az unoka félelmét, amellyel ama régi, rejtelmes bakonyi éjszakákat féli… Talán éjfél lehetett, az óra nem ketyegett, de a százesztendős asszony mégis megszólalt zárt szobájából:
– Mit félsz a Bakonytól? – kérdezte parancsoló, hideg hangon, mintha valamely cselédjével beszélne. – Nem történt semmi, csak havazni kezd. Érzem a derekamban.
A sötét, végtelenbe sötétlő ablakhoz léptem. Valóban fehérlett odakünn a beláthatatlan éjszaka. Mintha új hangja támadt volna az őszies erdőzúgásnak, amely mormogva, szinte csatavesztetten távolodott, amint ez éjszakán a tél megérkezett Várpalotára.
