2
2
A köszöngető téli időjárás meghozta várpalotai nagyanyám mesélgető kedvét, mert amúgy se kellett regénykönyvet vagy legyezőt tartania a szája elé a „hallgatózó” Radics Jancsi miatt. R. Jancsi még konokul szánkázott a hegyekben, amit olyankor szokott tenni, ha439 nagyanyámat békíteni vagy mérgesíteni akarta; sohase javul meg ez a régi rossz kölyök (nagyanyám legkisebb testvére).
– Nem félt itt a betyároktól senki – inkább ők féltek minden idevalósi embertől; elszaladtak az erdőbe, ha a kiskanász rájuk kiáltott. Bújtak a bujnyikok apám előtt, mikor megtudták, hogy felugrott a bakra. – Így szólt a várpalotai asszony. Mintha csak a tegnapi dolgokról beszélgetne, amikor regényolvasmányát abbahagyta.
– Majd megtanítom azt a sváb suszterlegényt a móresre, kinek a kocsisai után doromból ezután a sűrűségből! A fülénél fogva húzom ki a bokorból – mondta dédatyád, az öreg Radics, amikor a fuvaroskocsisai jelentgették neki, hogy az öreg-Bakonyban megkérdezi tőlük mindig valamely hang a sűrűségből, hogy miféle portékát visznek a kocsin.
– Hej, hogy fütyült ilyenkor az öreg Radics kezében az ostor!… „Csak engem kérdezne egyszer az a csirizes legény” – Csak őt kérdezné! – ismételgette mesemondásában nagyanyám. Mert az öreg Radics, az aztán igazán nem félt a betyároktól, ismerte valamennyinek apját, anyját, de még őket magukat is: kölyök koruktól. Mit számított egy igazi palotai ember előtt egy amolyan Tolna megyei sváb suszterlegény, mint a Sobri Jóska! Azért, mert lopott valahol egy cifra szűrt a tolvaj: azért mégiscsak suszter maradt. A kaptafához vele! Ha sokat okoskodik: a vármegyeházára vele, ott majd ellátják a baját!
Nagyanyám komolyan megmérgesedett, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy valaki komolyan félt volna Várpalotán hajdanában a bakonyi betyároktól. Szégyen volna az mindazokra a régi bátor emberekre, akik azóta a temetőbe költözködtek, de ott sem féltek. Egy nyavalyás foltozó szabón kívül senki se járt haza kísérteni a palotai halottak közül: a snájder is inkább a kölykéért, akinek árva sírásától nem tudott megnyugodni. Rendes emberek laktak errefelé mindig. Talán az egy Radics Jancsi félne a betyároktól, ha még volnának a Bakonyban betyárok.
Ám délutánra, mikor a kis Várpalota a hulldogáló hóesésben olyanforma lett, mint egy mesemondásbeli – vagy talán romantikus, szerelmes, hosszadalmas regénybeli tájkép: nagyanyám többé nem azonosította magát mindazokkal a palotaiakkal, akik a temetőben bátran, magukban, egykedvűen alusznak. Eszébe jutott, hogy kisleány korában440 a falu közepén fekvő ódon Zichy-kastélyban futkározott, amely kastély csak azért nem lett a Radicsoké, mert „nem akarták elvenni a szegény Zichyektől”. Az emberek még szerették egymást. – Délutánra nagyanyám előadása is némi nagy, előkelő, szinte regényeskedő lendületet nyert, és töprengve nézett maga elé:
– Igaz, hogy dédatyád nem mindegyik Sobri Jóskának ígért ostort…
– Hát több Sobri volt?
– Én csak kettőről tudok – mondta bizonyos elgondolkozás után nagyanyám, Radics Mária, aki sohase vallotta be igazándiban: hány esztendős, nem mutogatta a keresztlevelét, egy birtokperét éppen azért veszítette el, mert nem akart a bíróság előtt megjelenni, ahol netán azt is megkérdezhetnék tőle ezek a mai bírók, hogy mely esztendőben született.
– Én csak két Sobriról tudok ezen a vidéken. Lehetséges, hogy voltak asszonyok, akik tán több Sobri Jóskát is ösmertek. Mondják, hogy lakott itt bizonyos W.-né, bécsi asszony, egy nagybérlőnek a felesége, aki sokkal többet engedett meg magának, mint amennyit egy árendásné megengedhet. Az késő vénségéig tele volt francia fodrászokkal, bécsi színészekkel, bűvészekkel és Sobri Jóskákkal: zöld kalapfátyola úszott utána, amikor a Bakonyban hajtatott.
Nagyanyám nem minden szatíra nélkül elemezte ennek a bécsi származású W.-nének a viselt dolgait, hangsúlyozta, hogy mégiscsak másféle emberek a külföldiek, akikben nincs érzékenység, emlékezés, szentimentalizmus az idevalósi dolgok iránt. Csak jött-ment, nevetgélt, gúnyolódott W.-né, mint valami álarcosbálban, ahol akármelyik hosszú bajszú falusi nótárius bemutatkozhatott mint Sobri Jóska… Persze, csak az üreslelkű, pomádés, tökfejű férfiak tetszelegtek W.-né előtt Sobri Jóska szerepében. Az idegen asszonynak már ilyen az élete Magyarországon.
– Két Sobri Jóska volt – mondta egyszer várpalotai nagyanyám, amikor megint korán alkonyodni kezdett, a bútorok eltávolodtak a szobában, mintha szökni akarnának a százesztendős szolgálat után. Ez a mesemondás órája, mikor még utolérhetni a mesemondások alakjait, mielőtt azok végleg elhagytak volna bennünket. – Két Sobri Jóska volt. Az egyik az a sváb suszterlegény, az a vízfejű, tudatlan, mosdatlan, kékgatyás, szalmás betyár, aki kanászok között vagy lóistállókban bujkált egész életében, akinek megráncigálta piszkos fülét a dédapád,441 ha vele itt-ott találkozott. De a másik Sobri, az igazi Sobri, aki sohase került pandúrkézre, mert hiszen a pandúrok ezt maguk sem akarták; a valódi Sobri, aki darab ideig itt bujkált a Bakonyban, mert darab időre tanácsos volt neki elrejtezkedni az ellenségek, a gonosz barátok, a félbolond asszonyok, a bosszút lihegő férjek, az átkozódó kisasszonyok elől, akik a világ fennállása óta mindig üldözőbe vesznek minden valamirevaló férfiembert: az igazi Sobri egy tiszántúli gavallér volt. Táncoltam vele Miskolcon a megyebálon – bár az egyik lábára puskalövés miatt: kicsit biccentett, a bal szemén fekete kendőt viselt, mint azok a kereszteshadjáratok-korabeli lovagok, akik fogadalmukhoz híven, fél szemmel nézték addig a világot, amíg a Szentföldet meg nem hódították. De ha néha elrikkantotta magát a cigányok dallamára vagy valamely belülről jövő okból: nyomban meg lehetett ismerni hangjában azt a saskiáltást, amelytől rettegett még a bakonyi csendesség is, ló és ember egyaránt. Még az öreg fák kérge is megrepedezett, mikor ez az igazi Sobri kiáltott a Bakonyban! – Vaynak hívták, gróf vagy báró, főispán vagy zászlósúr: nehéz eligazodni a tiszántúli magyar úri emberek rangjain, mert még manapság sincs pontosan elkönyvelve nevük, családjuk az udvari sematizmusokban. Senki se tudja, hogy ki a gróf vagy báró, ha a Tiszán átmegyünk. A Királyhágón túl pedig mindenki gróf, akinek hátaslova van. Hál’ istennek, mi dunántúliak nem tévedünk a magunk főuraiban.
…Mondom, téliesen alkonyodott, amikor a várpalotai asszonyság elmerült filagóriai, angolkertes, kastélyos, címeres, pompázatos emlékeibe, amelyekben egy Sobri Jóskának legalábbis bujdosó grófnak kellett lenni, hogy valódi Sobrivá válhasson.
A nagyanyám hátrafont kézzel járt fel és alá a házban, mintha valami ügyvéd diktálna írnokának a kancelláriában. Radics Jancsi még mindig nem mutatkozott semerről, hogy „hallgatózásával” a mesemondó hangulatát zavarja. Mint mondják: énekelni járt télidőben a néptelen szőlőhegybe, ahol nem hallhatta senki a földsüket éneket; egy-két hónapra könnyített magán.
– Hallom csak egyszer az öreg Bakony felől, amely hely voltaképpen nem a betyárok helye volt, mert a betyárok itt szerettek tartózkodni az országutak, a vásáros városkák, a vendégfogadók környékén: de hallom csak egyszer az öreg-Bakony felől, hogy Sobri Jóskát442 arrafelé látták. Teremtőm, mondtam, ez az én Sobri Jóskám lesz, a gavallér, az úri Sobri, akinek a kezéhez nem tapadt vér, mert a betyárkodást csak passzióból űzte. Akiért bizony aggódtak a helybeli úriemberek, mert kár volna érte, ha egyszer hurokra kerülne. Legjobban szerettük volna, ha már visszamegy hazájába a Tiszántúlra, táncoljon megint a megyebálon, felejtse el a Bakonyt, az itt töltött időket, lehet még hasznos tagja a társadalomnak… Annál könnyebben elbánhatunk távollétében azzal a másik Sobrival, a sváb suszterlegénnyel, aki Sobri Jóska nevében rabolt, zsarolt az országutakon.
– De az apám, Radics nem így gondolkozott. Ő már megfogadta, hogy nyaka közé surrant Sobri Jóskának, akárhol találja, akár az igazi, akár az ál-Sobrinak. Az apám makacs, kemény, példás szigorú ember volt, nem is lehetett másforma, akinek huszonnégy fogata járt a Dunántúlon. Hát felugrott a bakra, amikor Sobri Jóskának híre érkezett. Tudtuk, hiábavaló minden könny, minden marasztalás. A leggyorsabb lovait fogatta be, és olyan könnyű szekérre ült, amilyenen a testőrtisztek, futárok és más fontos úriemberek szoktak utazni, ha az útjuk sürgős volt. Tudtuk, hogy utoléri Sobri Jóskát…
– De melyiket? Teremtőm, melyik Sobrit kapja majd nyakon ez a rettenthetetlen, elszánt vasgyúró, aki a legsötétebb éjszakában sem tévesztette el sohasem az utat?
– A kocsi körül békák módjára ugrándoztak a kavicsok, amikor az öreg Radics a dombról lehajtott. Még csak hátra sem nézett az ülésből, mert nem szerette a hiábavaló búcsúzkodást. Legfeljebb a toronyórára vetett egy pillantást, mert kiszámította, hogy mikorára érkezik meg az öreg-Bakonyba.
Nagyanyám nagyot sóhajtott, mintha maga is sajnálná, hogy már vége felé közeledik a történet. Az álmodozások befejeződnek.
– És egyszer csak alkonyat felé nagy szaladgálás, futkosás, lárma keletkezik az országúton a palotai határban, mint olyankor szokott, mikor tűz támad valahol a faluban. De a toronyban nem verték félre a harangot, az állatok nem nyerítettek, pedig a mi lovaink messziről megérezték a tüzet. Az ablak alatt azonban elkiáltja magát valaki.
– Jön az öreg Radics. Hozza Sobri Jóskát!
Már egy lárma volt egész Palota, mire mi a piacra értünk az apánk elé.
Hát valóban felismerjük messziről a lovainkat, a könnyű kis szekerünket, aztán az apánkat, amint nagy karimájú kalapját a szemére443 húzva, mozdulatlanul ül a bakon. Csak valahogy az nem tetszett, ahogy a gyeplőt tartotta kezében. Akár meg is állhatták volna a lovak, ha nem kiabál valaki a szekér mögött, aki vassal, kötéllel a könnyű kocsi saroglyájához volt láncolva, hogy gyalog járjon utána mindaddig, amíg a kocsi meg nem áll.
– Itt a Sobri! – kiáltozta a nép, amikor a szekérhez láncolt embert körülfogta, szemügyre vette, kitapasztalta. Valóban ő volt, a tolnai sváb legény, akit csiriz színű arcáról, kis vakondokszeméről, hegedűhúr színű hajzatáról jóformán mindenki ismert Palotán.
A piacon a lovak megállottak, és ez a perc éppen elegendő volt, hogy Sobri Jóska végre kiszabadítsa kezét a gúzsból, amelybe apám kötötte. Kiszabadította magát, és olyant ugrott, mint egy nagy macska. Át a szekéren, át a lovakon, át a bámészkodó embereken, át a palotai piacon, már csak trappoló lépései hallatszottak a Bakonynak kanyarodó országúton. Elment Sobri, mint a pillanat.
– De ott maradt az apám, aki ezen idő alatt mozdulatlanul, semmivel se törődve, kalap alatt, megmerevedett derékkal, kézzel, lábbal ült lovai felett a bakon. Alig lehetett kiegyenesíteni, amikor koporsóba rakták, mert már az életnek nyoma se volt benne. De holtan is elhozta Sobri Jóskát, mint ahogy megígérte.
1928444
