1. EGY VACSORA TISZÁVAL
1.
EGY VACSORA TISZÁVAL
EGY VACSORA TISZÁVAL
Szép évek is voltak a tragikus férfi életében?
Voltak évek, amikor fénylőnek látszott a gondterhes homlok, kisimultak a ráncok a dermedt arcon, amely hajdan végignézett Magyarország felett?
A shakespeare-i elgondolásokból való tünemény – szellemalak, mint valamely túlvilági lény – abba a helyzetbe sodródott, hogy a történelmi pátosz nélküli alakjában is megmutatkozhassék mint egyszerű, mindennapi ember a külvilág előtt; levethesse mogorvaságát; bezárt lelkét szabadon útjára ereszthesse, mint a sólymot; hallgathasson és beszélhessen olyan dolgokról, amelyeket tragikus zárkózottságában még ő is érdekesnek tartott arra nézve, hogy róluk mások meghallgatásával is véleményt szerezzen?…
Voltak ilyen időszakai Tisza Istvánnak, akinél fanatikusabb egykedvűséggel senki se viselte sorsát, amely sors Magyarország tragédiájának éveiben nemzete élére állította.
„Tisza!” – mondtuk, mint valami varázsszót esztendőkön keresztül, amikor legfélelmetesebb éveit élte a nemzet.
Mit gondol Tisza? Hol van Tisza? – vibráltak bennünk a kérdések, mintha egyetlen férfit tudnánk, aki vállalja és bírja is a felelősséget Magyarország sorsáért a történelem földrengései közepette.
Néha olyan magányosan állott, mint egy pusztai tölgyfa, amelyet elhagytak erdőbe csoportosult társai. De fejét égnek szegezte akkor is, midőn a szelek szárnyán hívek és barátok hadserege szegődött melléje.
Történelmi ember volt, megjelenésében, magaviseletében, minden gesztusában, a múlt időbe ágazó gyökereivel és korának hanyatló, vérvörös naplementében is.
Volt szerencsém ismerhetni őt, mégpedig olyan helyzetben, amelyben125 kevesen láthatták: mikor napról napra nehezedő országvezéri helyzetében alkalmat vett magának arra is, hogy az irodalom iránt érdeklődjön.
