A FINOM EMBER BÚCSÚLEVELE
A FINOM EMBER BÚCSÚLEVELE
– Mit szeretsz inkább hallani éjnek idején?
– A vadludak kiáltását a vaksi holdvilág előtt, amint dél felé szállnak a Duna felett, és te egy csendes szigeten állasz házad kapuja előtt, hogy egyedül (amint az egész életedben voltál) nyugovóra térjél?
– Vagy talán az éjszakának azt a különös hangját szereted, midőn éjfélkor valamely nagyobb stációra robog be véled az expresszvonat, és a lakatosok hosszú nyelű kalapácsaikkal végigkongatják a vasút kerekeit? Mily sajátságos zengése van némelyik keréknek! Abban a kocsiban, amelyhez ez az énekes kerék tartozik, bizonyosan nászutasok mennek a fehér hegyek közé, amelyeknek aljában piros ibolyák nyílnak! A másik kerék itt a szomszédodban szinte panaszos hangot hallat, mint talán a nappal jókedvű kereskedelmi utazó szólja el magát álmában, feljajdulva, hogy még mindig szakadatlanul kell neki utazni a pénz után, sohasem ülhet le nyugodtan a karácsonyfa alá. – Hát a te kereked mit mond éjszaka, amikor a lakatos megkopogtatja, mint orvos a beteget? Ha azt mondaná, hogy nagyon hosszú az a harminc perc, amelyet a budapesti állomáson vesztegel az expressz; – ha azt mondaná, hogy gyerünk már túl a határon, és repüljünk arra, amerre a hazájukat könnyen cserélgető vadludak repülnek; – ha azt mondaná a kerék, hogy ő az életet úgy kedveli, hogy az folytonos futamodás legyen, akkor ne hallgass az én történeteimre.
– Én szeretek beszélgetni a fatönkökkel, amelyek egy helyben maradtak, mert a kertészek elfelejtették ősszel vagy tél elején, amikor az ilyen munka szokás: kiásni őket. Én szeretek beszélgetni az utakkal, amelyeken nem jár senki, csak elnyúlnak ők a fák alatt, és elrejtőznek a lehullott levelek alá, mintha azt akarnák, hogy meg ne találja senki többé, miután a divatból kimentek… A fatönkök elmesélik fiatalkorukat, mikor még lombokat eresztettek, és az emberek olyan vágyakozva néztek raja, hogy a fa elborzadt ettől a381 nagy szeretettől – hátha éppen az ő gallyát választják majd arra, hogy szeretetükben felhurkolják magukat. A magányos utak pedig szinte elnyúlnak, mint a jó kutya a gazdája lábának érintésére. Minden lépésemnél mondanak valamit. Azt kopogja a levél, hogy ő örül annak, hogy senki észre nem veszi. Nem akarja, hogy valaki ráfeküdjön, piros vérét folyassa, amelynek láttára a Nagyerdőből előjönnek a varjak. A fagallyak, amelyek télen lejjebb ereszkednek, pláne az ilyen magánutakon, ahol úgy sem jár senki: a kalapomat akarják lesodorni, mintha csak azt kiáltanák: – Mért nem köszönsz ennek az útnak, ennek az öregúrnak, hiszen már itt hagyta lábnyomát apád, anyád, nagyapád is, amint végigmentek az úton, hogy soha többé vissza ne jöjjenek? – Igen, felelem, valóban erre járt az apám, mikor nagybeteg volt. És köszönök a magányos útnak, amelyen most én járok az élet gyógyíthatatlan betegségével.
– Én mindig megbánom, ha hangosan beszélek, mert a szavak úgysem tudják kifejezni a gondolatot… Minek beszélni lassú, erőfeszítéses fáradozással, mint ahogy a vakondok túrja magát előre a föld alatt, mikor a gondolat szárnyán röppenni lehet, mint a sirály a Duna felett; sőt, ha valaki olyan igénytelen ember, mint én, akkor megelégszik azzal, hogy csak úgy tudjon lelkendezve repdesni, mint ahogy a csirke tanulja ezt az utolsó falevelektől, egyik bokorról a másikra szálladozván.
– Ezért rendszerint bánatos vagyok, amikor magányos útjaimon hazafelé ballagok, mert már útközben visszatérnek emlékezetembe azok a szavak, amelyeket önnek mondtam, amelyek teljesen feleslegesek voltak, amelyek most úgy kergetnek hazáig, mint a hervadt falevelek szaladnak az őszi széllel az ember sarkában. Valóban, ezek a szavak rövid pár óra alatt elhervadtak, amint viszontlátom őket emlékezetem tükörében. Fonnyadunk, mint a virágszirmok, pedig amikor az ön tiszteletére kibocsátottam őket szájamon, azt hittem, hogy hervadhatatlanok, mint a pápa őszentsége aranyrózsái.
– És otthon, magányomban megint csak visszagondolok tovább is a szavakra, amelyek az önnel való találkozásom idején elhagyták a szájamat: néha oly fájdalommal, mint ahogyan az embert fogai hagyják el, máskor keservesen, mint a sóhajtás, amely kiszáll az ember ajkán, mielőtt elkészült volna rá.
– Ilyen gyötrő gondolkozás közben – mialatt azon töröm a fejemet, hogyan lehetne a kimondott szavakat semmivé tenni, hogy ne legyen belőlük méreg, mint ahogy a szénből lesz a ciánkáli, amely382 majd előbb-utóbb megöl engemet is és önt is – az ablakomhoz állok, és elnézegetem azt a terméketlen, kavicsos mezőt, amely ablakomtól a Duna-partig elterül, mint valami elátkozottak mezeje. Legfeljebb a varjú sétálgat itt olyan büszkén, mint a hóhér, aki tudja, hogy szolgálatait nem nélkülözhetik. Legfeljebb néhány kivetett kődarab szomorkodik itt száraz bokrok alatt, amely kövek és bokrok úgy kerültek erre a mezőre, mint elátkozott szavak, melyeknek soha többé nem szabad az emberek társaságába visszatérni. Igen, idekerülnek az én szavaim is, hogy itt majd holttá váljanak, miután ön megunta őket, és szabadulni akar emléküktől. Itt várják azt a keserves feltámadást, amely majd abban nyilvánul meg, hogy ön majd felkapja és utánam dobja őket – a szavakat, amelyet én elejtettem, mint a borsószemeket a mesében, hogy mindenkor utánam lehessen találni.
– Hát bocsásson meg, hogy nem vigyáztam jobban a szavaimra, amelyekben mindenféle ígéreteket tettem, amelyeket magányos természetemnél fogva: soha be nem válthatok. – Még ezen a kopár sivatagon is, amely ablakom előtt elterül, végigfutamodik néha a szélkergette ördögszekér, mint valami szenvedélyes szerelem, amelynek útja kiszámíthatatlan. Hát az én életem lett volna csak kopárabb ennél az elátkozott mezőnél?
– De az ördögszekér is elfutamodik, a kövek és a bokrok ismét halotti mozdulatlanságban maradnak. A hold, amely este a nagy fa felett állott: megtanulta a vadludaktól az utat a Duna felé, hogy valaki szemével odáig elbotorkáljon. Most ott áll a Duna felett, és az én szememre még mindig nem jön álom azok miatt a szavak miatt, amelyeket valaha talán szenvedélyből mondtam önnek, későbben pedig azért ismételgettem, hogy fájdalmat ne okozzak önnek a hallgatásommal. Hiszen udvarias, finom embernek neveltek szüleim.
– Hát kérlek, most már aludni megyek, de előbb bevallom neked, hogy a szavak közül leginkább a vadludak hangját szeretem, amelyek másvilági érthetetlenséggel hangzanak le hozzánk a magasból. Ezek a magányos, senki által meg nem értett hangok: az én hangjaim. A te hangjaid az expresszvonat kerekeinek a zengései a pesti pályaudvaron, mielőtt az expressz kirohanna boldog utasaival a zajló, boldog, idegen nagyvilágba. Ezért nem érthetjük meg mi egymást.
(Margitsziget, tél.)383
