POSZTRESZTÁNT
POSZTRESZTÁNT
– Tudok egy jó helyet, kedvesem, ahol zavartalanul találkozhatnánk: annak a fának a teteje volna az, amely fáról engem a varjú les reggelenkint, amikor magának levelet írok. A varjú ugyanis tudja, hogy előbb-utóbb az övé leszek, miután elfogadtam magának azt az ajánlatát, hogy posztresztánt leveleket váltsunk egymással, ahogy valamikor a háború előtt volt szokás levelezni. Nem hiszem, hogy sok jóra vezetne az ilyen levelezés, azért ajánlom inkább a nagy fa tetejét találkozóhelyül, különösen hajnalonkint, mikor az még ködkabátjában halálosan unatkozik.
– Hálátlansággal fog vádolni, mikor azt mondom, hogy eddigi találkozásainkkal nem voltam megelégedve: – pedig Ön mennyi mindent reszkírozott, hogy egy-egy jó találkozás dolgát rendesen nyélbe üthesse! Szép kis homloka ráncos lett a gondtól, amíg például azt kigondolta, hogy jöhetnénk össze az újpesti sziget hajóállomásán, de sajnos, az itteni kocsma télen zárva van, és én nem költhettem el azt a halászlét, amelyre annyi ideje vágyakoztam! – Mennyi fejtörésébe került, hogy úgy intézhesse látogatásait barátnőinél, hogy az est egy bizonyos órájában a Bazilika néptelen környékén összejöhessünk, de én mindig attól féltem itt, hogy a nyakamba szakad a tetőről valamely szent kőszobor istentelen magaviseletem miatt. Cukrászdákba mentünk, ahová tán sohase tettük volna be a lábunkat. Megismerkedtünk a Kamaraerdő vöröshangyáival. Voltunk a Gellérthegyen, és voltunk Kőbányán abban a fogadóban, ahol a sertéskupecek szoktak megszállni. Bálokba jártam el az Ön kedvéért, hogy messziről láthassam, pedig bálba csak akkor jártam, amikor ifjú hivatalnok koromban a miniszteri tanácsosok hervadt kisasszonyait kellett pörgetni, mert azt hittem, ez kell az életben való boldoguláshoz. Mennyi fáradság, mennyi időpazarlás, mennyi haszontalan szívdobogás a várakozások közben! Csak annak örülök, hogy a Dunán úszó jégtáblákon nem akart velem találkozni, pedig azt mondják, hogy ez is szokásban van. Ellenben annál többet kellett teát innom és heringsalátát enni384 Lady Clavering zsúrjain – tudja, annál a vastag bokájú asszonyságnál, akit egymás között így neveztünk.
– És minden ilyen találkozás után holttá fáradva kerültem haza a magam négy fala közé, hogy elégedetlenségemben órákig járkáljak fel és alá, s közben elfelejtek a tűzre rakni. A rab járkál így börtönében, aki nem találja a szabadulás módját, végül már azt is elhatározva, hogy leugrik a második emeletről… Hányszor gondoltam magamban ilyenkor fogcsikorgatva, hogy meddig fog még tartani ez a céltalan bujdosás a világ, az emberek és mindenki elől (pedig bizonyosra veszem, hogy Önnek a szoknyasuhogásából, az én sétapálcám tartásából akárki megítélhette, hogy nem vagyunk férj és feleség, mert azok nem sétálnak a Laszlovszky-vámnál). Mért nem találkoztunk már végre sötét este a Miatyánk utcában vagy a Szivárvány-közben zsarnoki férjurával vagy vérszomjas testvéreivel: egy tőrdöfés ma sem számíthat sokkal többet, mint a régi Velencében! Mért nem hoz össze a végzet a margitszigeti romoknál Pletykásinéval, aki másnap az egész várost beharangozná, hogy mi ketten felcsaptunk régiségbúvároknak, mert amikor ő jött, hátat fordítottunk neki, bizonyos felírások keresése végett az ó falakon? Meddig kell még ilyen bűnösen, bűnözve, lelkiismeret-furdalással, rettegve és álmatlanul járkálnunk egymás mellett vagy egymástól távol?
– Én azt veszem észre, hogy az az emlékezetes cipő, az a gombos, magasszárú (amelynek olyan fényes volt az orra, mint egy kis kutyáé), amelyet első találkozásunk alkalmával viselt, kezd tágulni, rendes, háziasszonyos nyomokat hagy maga után a kerti úton, mintha akár a piacra vinné tulajdonosnőjét. Úgy látom innen, a négy fal közül, hogy a titkos találkozásokat Ön már olyanformán osztotta be gazdasszonyi teendői közé, mint akár az ugorkasavanyítást. Már nem száll ki vértelen ajakkal, papírfehéren és az izgalomtól félbolondan egy rejtett utcában a konfortáblisból, hogy mindig nekem kellessen megnézni: vajon nem felejtett-e valamit a kocsi ülésén? Már nem nyújtja úgy felém a kezét, mintha azt éppen nekem akarná ajándékozni. Nem emeli fel titokzatosan a fátyolát, hogy megcsókolhassam az arcát, mint valami ereklyét, amely csók szerencsét, egészséget, megnyugvást hoz reám. Nem simul önfeledkezéssel a mellényemhez, ha befordult a kapun az öreguracska, aki idáig előttünk ballagott… Nem ad jeleket a lábával az asztal alatt, és néha percekig hallgat, mintha nem jutna eszébe számomra semmi mondanivaló.
– Valami olyan titkos férj kezdek lenni maga mellett. És a férj már385 régen tudja az összes kéz-, láb- és derékmozdulatokat. Tudja, hogyan alszik. (Mint éjjel a virág.) Tudja az étvágyat, a reggeli szeszélyt és az esti ásítást. Tudója a mosolyoknak, a hamis nevetéseknek, a könnyeknek és a gyermekes ellágyulásoknak. Tudója az összes kunsztoknak, amelyekkel felesége az életen átlavírozik. Nem borul térdre az új harisnyakötő előtt, akárhogyan van annak megkötve a máslija: minden ruhadarabot ismer a kalaptól a cipőig, a sóhajtástól a köhintésig… nem lehet neki semmi újat sem bemutatni. – Pedig még nincs itt a tavasz, hogy az új ruhát és az új arculatot elő lehetne venni.
– Tehát, mit gondoltam én ki itt magányomban, amelyben a bölcs remetéhez illő gondolatokkal foglalkozni szoktam. Miért pihentesse Ön mosolyát, könnyeit, suttogásait és egyéb nagyszerű művészeteit – amelyeket már nem tart érdemesnek nekem bemutatni, mert azt hiszi, hogy jól ismerem őket? Miért váljanak meguntakká a ruhák, a kalapok, a kabátok, amelyek korántsem kopottak még annyira, hogy félre lehetne őket vetni? Miért essenek a megszokottság unalmába azok a titkos kirándulások, a szerelmesek pesti és budai találkozóhelyei, a drágalátos kiskocsmák, a pompás kis fogadók, az aranypapirosba vont cukrászdák – miért váljon üzleti hangulatúvá a titkos találkozás a zsúron, a bálon, a színházban –, miért unjam én magamat a kalaposbolt előtt óraszámra, mint egy madár, amíg maga a kalapot próbálja – miért ne legyen többé bódító parfőmszaga a kocsi belsejének, amelyen titokban valahová megyünk?
– Ön még fiatal, és nem kívánhatom azt az áldozatát, hogy bájait, kunsztjait, ügyességeit és minden tudományát, amellyel a sors megajándékozta, most már véka alá rejtse, mert én valamikor (talán anno ájncban) útjába kerültem. Mért hevertetné az emlékkönyvembe zárva mosolyait? Mért ne kacagna? Mért ne turbékolna? Mért ne találná megint újszerűnek, nagyszerűnek, sohasem látottnak a gellérthegyi utat – ha oda egy másik férfi társaságában felsétál? Mért ne szeretné meg ruháival együtt újra önmagát is, ha új bókokat hall a fülébe?
– Majd meglássa, hogy dobog megint majd a szíve a rejtett utcában! … Én, sajnos, már nem tudnék egyebet kitalálni, mint csak azt, hogy a fatetőre hívjam önt találkozóra.386
