A TEKINTETES KISASSZONYHOZ
A TEKINTETES KISASSZONYHOZ
– Mostanában vajon, melyik újságnak „szubabonensei” maguk, Boriskáék, a helybeli Nemesi Kaszinóban? Melyik az a közlöny, amelyben magukhoz írhatnék beszélyeket, kritikákat, leveleket, mint a tizenkilencedik századbeli írók szokták, amikor azt akarták, hogy vadászatra, szüretre vagy Borbála napjára hívják meg őket, ahová ugyan meghívás nélkül is bízvást betoppanhattak.
Úgy emlékszem, hogy a nagymamához még Komócsy József költő úr írogatta a verseit, valamely szépirodalmi őrbe, amely versek megjelenése után onnan Dabasról a nagymama rendszerint hízott sertést küldött a költőnek, amely küldeménnyel őt mindig nagy zavarba hozta. K. J. ugyanis Pest városa kellős közepén, a Zöldfa utcában lakott, és különböző hatóságokhoz kellett futkosnia, hogy megengedjék neki a bérháznak udvarán az ajándékdisznó leszúrását, valamint megpörkölését. A disznóöléshez engedélyt kellett kérni a rendőrségtől, hogy a sarkon álló konstábler össze ne tévessze a sertés visítását valamely más szerencsétlenséggel; a pörkölésről ugyancsak tudni kellett a tűzoltóságnak, nehogy a nagy füst láttára a kéményseprők (ezek a hivatásos tűzoltók), valamint a tímárok (ezek a régi, önkéntes tűzoltók) otthagyják munkájukat, hogy a vízipuskával a Zöldfa utcába vonuljanak…
Volt is elég baja a költőnek, amikor a falusi kocsi az eleven sertéssel megérkezett! Igaz, hogy a nagymama küldött tavalyról a disznóval együtt pörköléshez való szalmát, de vajon honnan vegye az árva költő mind azt a sok majorannát, borsot, paprikát, fokhagymát, pácot és még a jó Isten tudná, hogy mit, amely a disznó kellő elkészítéséhez szükséges? Így aztán nem is nagyon csodálható, hogy Komócsy József az eleven disznóval megterhelt szekeret egyenesen a Kispipa-vendéglő felé irányította, ahol alelnöke volt a költő egy asztaltársaságnak. Aztán, hogy mi történt a disznóval a Kispipában, azt a nagymama már sohasem tudta meg.
Az édesmama idejében, kedves Boriska, úgy tudom, a helybeli396 Nemesi Kaszinóban – amelyet Kisbirtokossági Gyűldének is neveznek az öregebb urak – A Hét című lapot „szubabonálták”. A szűzdohányszagú, étvágya muladozására panaszkodó Péter bácsi mindig elsüllyesztette a gérokkja zsebébe a hetilapot, amikor annak új száma is megérkezett a Kaszinóba. Miért vitte haza Péter úr ezt a különös újságot, amelyet jó darabig csak a pesti kávéházaknak írtak? Csak azért, mert volt egy oldala ennek az újságnak, ahol régi Pest megyei históriák tárgyaltattak D’Artagnan tollából. D’Artagnan lovagról pedig mindenki tudta, hogy ott született a dabasi határban.
Gyermekkorában Vay Sarolta grófné névre hallgatott; felnőtt korában Vay Sándor gróf lett a neve, mert leányasszony létére mindig férfiruhában járt. De hát viselhetett V. S. akármilyen kockás nadrágokat, zakókat és pincseket fejfödőnek, otthon, Dabason mégiscsak az volt a neve, hogy: Sári. – Ha szép hegedűszóban mondta el az Újvilágban ama régi Pest megyei históriákat, az öregebb urak mindig nagy megértéssel bólongattak: „Igaz, ami igaz, ott verekedtünk gyakran a pesti Aranysas-fogadóban.” – És csendesen körülnéztek azokon a helyeken, szalmazsákokban, ruhásszekrényekben, Wertheim-szekrények aljában, ahol a szaglászódó fináncok miatt a leveles szűzdohányt volt szokás tartogatni, és szép csomót összepakoltak a dohányból, amelyet majd valamely bizalmas emberükkel Pestre küldenek, hogy legyen „Sárinak” valami színivalója is a Pest megyei történetek megírásához. – Én azt hiszem, hogy „Sári” nem nagyon örült meg a leveles dohánynak, mert nem volt neki hozzávaló dohányvágó kése. És egyébként is „Sári” sohasem pipázott, legfeljebb vastag, fekete szivarokat szívott, amelyektől fonnyadtkás arca kidagadt.
…Kedves Boriska, maga most nagyanyja és édesanyja példájára ugyancsak folytatja a levelezést arról a vidékről, ahol Magyarország utolsó udvarházai még feltalálhatók. Ezekben az udvarházakban még jó ismerősünk az agár és a vizsla, nem szorította ki őket végleg a farkaskutya. Tinta is akad a házaknál – igaz, hogy nem az az aranyporos, lila színű tinta, amellyel egykor magasrangú papok írták alá a neveiket, valamint finom úrhölgyek írdogálták naplóikat, régi írók (Podmaniczky Frigyes is) emlékirataikat, hogy a késői unokák e naplók és emlékiratok olvasása közben nem győzik eleget csóválni a fejüket azokon a sokféle dolgokon, amelyek a hajdani öregekkel megestek… Mondom, tinta is akad a háznál, hisz manapság is sokat kell levelezni adóhivatalokkal és más hatóságokkal.397
Ámde ezeknek a kalamárisoknak a mélyéből már nem jönnek napvilágra azok a levelek, amelyeket az öregek küldtek kedves íróiknak. Hiába panaszolják el a költők verseikben például szerelmi borongásaikat – amelyek néha nagyon is komolyan vehető nyavalyák –, maga, Boriska és a többi Boriskák sem vesznek tollat, hogy vigasztaló sorokat küldjenek a költőnek, holott ilyen esetben a nagymama egy szép ártányt választott ki a csordából, amelyet a Vasárnapi Újság versírójának Pestre adresszált. Hiába pöngenek a lantok, sercegnek a tollak a pesti írók asztalainál mérhetetlen szomjasságról az üdvösség után, amely akkor következne be, ha a költő végre megkóstolhatná a szerelem nektárforrását – nem akad már bölcs öregúr a háznál, aki tenyerével a költeményre csapna: „Ugyan küldjetek már egy-két hordó bort ennek a nyavalyás skriblernek!” És a „kocsi valóban elindulna a boroshordókkal. – A szűzdohánnyal is úgy vagyunk, hogy csak hallomásból tudunk róla, holott azelőttiben a Boriskák jóvoltából minden valamirevaló magyar poéta szűzdohányos pipája melegénél enyhítette a kezét.
…Nem, azért nem teszek magának szemrehányást, Boriska, elmaradó levelei miatt.
Jönnek a levelek, mégpedig nem is mindig üresen: „válaszbélyeg” mindig van hozzájuk mellékelve.
És vajon mit tartalmaznak ezek a levelek? – kérdi Boriska.
Megmondom magának a titkot. Álmokat hoznak a levelek az ország különböző részeiből, amely álmokra megfejtést kérnek az olvasók. Mintha megint azt a tizenkilencedik századbeli korszakot élnénk Magyarországon, amikor mindenki az álmaiból él. Az elnyomatás történelmivé válott korszakában álmodtak ennyit hazánkban a nők és férfiak. Mindenkinek van valamely kedvenc álma, amelyre megfejtést szeretne kapni az álomfejtéssel is foglalkozó írótól. Minden nőnek van egy nyugtalanító álma, amelyet nem tud magától elhagyni sem a háziteendőknél, sem az irodában az írógép vagy a hivatalos munka mellett sem. Maguk, vidéki, tekintetes kisasszonyok, tanakodó orcával járnak-kelnek a padláson, a pincében, a konyhában, de bévülről valamely szorongás ereszkedik néha a szívükre akkor is, ha csak a fazekaikkal veszekednek; – mert valami olyant álmodtak az éjszaka, amelyre megfejtést nem tudnak maguktól kitalálni. A pesti leányka is hiába pattogtatja az írógép ábécéit, hiába írja a számokat, betűket egymás mellé a hivatalában, míg azok úgy megnövekednek, mint a piramisok kövei: – néki is van398 egy álma, amely éjszakánkint meglátogatni szokta, amelyről nem tud magában megoldást találni.
Hát csak azt akarom mondani, Boriska, hogy maga is felcsaphat a levélírók közé, akik álmaikra kérnek választ. Ó, bár tudnék a maga leveleire megfelelő választ adni!399
