A VIDÉKI HÖLGYHÖZ
A VIDÉKI HÖLGYHÖZ
Ó, asszonyom, ne féljen, mikor a levelemet megpillantja, hogy azt fogom öntől kérdezni, hogyan teleltek befőttjei. Még csak az almák után sem tudakozódom, amelyek hófehér gyékényen telelnek a széljárta padláson, ahol mindig megütöttem a fejemet a gerendán függő, nagyapó-csizmájában, amely olyankor lóbőrös nyikorgást hallatott, mint az utazóké, akik nyeregben vagy tengelyen messzi utakat tesznek meg egy hölgy kedvéért… Azt sem kérdem, hogy milyen a divat maguknál ott a Kárpátok alatt Merényben; a nagy havakban, amelyekben olyan hosszúra nő a lovak szőre, mint a medvéké, most is csak csizmát hordanak maguk, amelynél szebb viselet nincsen, ha a csizma megfelelő, kecses, szép járású női lábon helyezkedik el; a rövid lódenszoknya manapság is hallatlanul illik a csizmaszárhoz, mint akár abban az időben, mikor én fiatalember voltam. Nemkülönben remek viselet a bekecs, amely magyaros (vagy, mint arrafelé, maguknál mondják: lengyeles) cifraságokkal van kihányva… Azt pedig úgyis tudom, hogy otthon, a régi kastély szobáiban vagy tavaszkor a kert álomból jött útjain az alig bokát érintő félcipő maguknál is a divat, hozzá ama világos színű harisnya, amellyel mostanában szerte a világon a nők testük tisztaságát példázzák. A nagyanyáink korából vett menyasszonyos fehér harisnya bizonyosan csak a nagyon fekete nőknél divatozik ott a Kárpát alatt is.
Ellenben azt kérdem magától, ó, asszonyom, hogy mit csinál az a nagy kakas, amelyet M.-ben való tartózkodásom alatt az én nevemről volt kegyes elnevezni? Vajon még mindig az én nevemet viseli a hatalmas állat, amely olyan büszke volt, mintha egyenesen a francia aranyakról jött volna a merényi kastélyba. Reisz alispán úr nem nézhetett körül öntudatosabban a Szepes megyei országutakon, mint ez a kakas körültekintett, ha történetesen az ódon, Mária Terézia-korabeli kastély előtt volt dolga. Hát még, mikor felpattant a kőkerítésre – amelyen moha, vadfű és egyéb drágalátos régiség400 zöldült vendéghívogató nyájassággal –, mily délceg volt ez az állat, mint talán egy királynő testőre az egyéb szürke sorkatonaság között. Valóban, testőre volt önnek, asszonyom, ez a kakas, amíg én az m.-i romantikus kastélyban úgy éltem, mint a finom Bessenyei és a zamatos Kisfaludy korában éltek a magyar költők, akik valamely olyan családból származtak, amelyről könnyű volt kimutatni az atyafiságot bármelyik magyar udvarházban. „Egy Kisfaludy-lány férjhez ment a maga unokatestvéréhez – mondta asszonyom bátorítólag –, így mi mégis rokonok vagyunk, akár akarja, akár nem.”
Hát csak azt akarom kérdezni, asszonyom, hogy mit csinál az a bizonyos kakas: nem kapott-e valamely új nevet, mióta én arról a tájról eljöttem?
Mert akkoriban még az megengedtetett neki, hogy belépdelhessen a könyvtárszobába, amely olyan tágas volt, mint akár a szepesi püspöké, aki lila színű kis sapkában üldögélt ugyanekkor valahol, finom albumpapiroshoz hasonlóan fehér arccal a tengerhabszínű, életpiros lángú kályha előtt, amíg ölében régi könyvet lapozott… A kakas megtekintette a könyvtárszobát, felszállott valamely könyvespolcra, mintegy babonás útmutatással szolgálván, hogy mely tájon keressük a nekünk való könyveket… És a kakas alatt valóban mindig megtaláltuk azt a metszetgyűjteményt, amelyet régi festők játékos kedvükben rajzoltak vagy festettek öreg hercegek vagy hidegedő szeretőik mulattatására, amely gyűjtemények a gyermekek elől el vannak zárva. Ön pirul, asszonyom, amint kora ősszel a falevél, finom, imakönyvecskéhez szabott kezén a szundikáló, antik gyűrűk felvillantak, mintha várva várt vendég jött volna a házhoz, de asszonyom lemondó sóhajtással igazította meg a hajtűket bomladozó kontyában: „Milyen bolond a fiatalság” – mondta, és a kakast elkergette magas polcáról, mintha ő volna oka annak, hogy a régi metszetek közé olyan illetlen kép is került, amelyet a kolostorokban és zárdákban ama szobákban őriznek, ahová nem léphetnek be a növendékek.
Hát az orosz agár, amely ritkaság a girbegurba Kárpát alatt, a Vojka él-e még?
Ugyancsak asszonyom testőrei közül való volt ez a hosszú szőrű eb, amely mindig olyan karácsonyi örömet mutatott megérkezésemkor, mintha most következett volna végre az ideje a várva várt vadászatnak. Sokáig azt hittem, hogy Vojka távollétemben, utazásaimban mindig csak azért hever a szőnyegen asszonyom lábainál, hogy401 reám emlékeztesse Önt. Ezért kíséri a kastély fedett folyosóján, amely végtől végig Mednyánszky ifjúkori képeivel volt beaggatva, hogy megállítsa asszonyomat azok előtt a festmények előtt, amelyeket valamikor kettesben oly elmerengéssel nézegettünk. „Ezek a fehér derekú nyárfák itt nőnek a kastély parkjában, és napfelkeltekor tündökölnek úgy, mint az orgonasípok a pünkösdi nagymiséken” – monda asszonyom, és Vojka éppen úgy figyelt szavaira, mint akárcsak én. „Ez az őszi tájkép itt Toporc alatt van, a szomszédban – a mi lovainkkal egy órajárásnyira –, és a vén fenyőket akkor ültették, mikor Görgey Artúr született.” És mi áhítatosan néztük Mednyánszky fáit, amelyek olyanok voltak, mintha együtt növekedtek volna velünk gyermekkorunk óta. „És ez a híd Szepesbéláról való, amely alatt mostanában a kékfestők áztatják vásznaikat.”
És mikor Vojka kiszabadulva a folyosóról, végigfutamodott táncos kedvével a parkon, mintha legalábbis lakodalom lenne a háznál, asszonyom a kezemre tette a kezét, és komoly figyelmeztető hangon így szólott:
– Nagyon érdemes dolog volna itt bevárni az őszt, mert akkor színről színre, a maguk valóságában láthatja azokat a fákat és tájképeket, amelyeket egykor Mednyánszky festett.
(Sajnos, nem mondhattam meg, hogy őszkor nekem Badacsonyban van elhalaszthatatlan dolgom az Ányosék híres házában. Egy verset kell ott valakinek az emlékkönyvébe beírni.)
Mindenesetre azonban az ősz beállta előtt is hosszadalmasan elüldögéltem asszonyom mellett a kanapén, és mindenféle ravaszságokon törtem a fejemet. Így többek között sokszor meg akartam csókolni a kezét, de amint csuklója felé nyúltam, az a bizonyos orosz agár nyomban azt a bátorságot vette magának, hogy kettőnk közé a kanapéra ugrott, s úgy viselkedett, mint egy férj, aki a feleségét őrzi. A park tölgyei alatt néha megszállott a vitézség, amely azokból a lantokból áradt, amelyeket még Apolló idejében akasztottak a tölgyekre, és fél lépéssel közeledtem asszonyomhoz… Emlékszik, hogy Vojka milyen vágtatásba fogott nyomban, hogy közébünk furakodjon, és eltávolítson bennünket egymástól?… Szerencse, hogy papagáj nem volt a háznál, amely reánk kiabált volna a csendes szobákban.
De még így sem mehetek többé vissza önhöz a nagy kakas és a kiállhatatlan agár miatt.402
