ASSZONYSZÖKTETÉS
ASSZONYSZÖKTETÉS
Leánykám, letérdepelek ön előtt – az arcképe előtt – itt magányos, négy falam között, és úgy mondom el mindazt, ami már régen arra kényszerít, hogy éjszaka mindig halljam, mikor ütnek tizenkettőt a városban a toronyórák. Nem egészséges és szívderítő dolog az ilyen virrasztás, másnap bágyadtabban ébred fel tőle az ember, mint akár a bál után. Az én koromban pedig már csak úgy lehet együtt tartani az egészséget – a lépet, a vesét, a gyomrot, a szívdobogást, azokat a szörnyű idegeket –, hogy az ember pontosan kialussza a maga óráit. Az orvosok által annyiszor emlegetett langyos fürdők is csak akkor használnak, ha megfelelő nyugalom van előttük vagy utánuk. A mindennapi forrásfürdő tartja bennem a lelket már évek óta.
Templomi áhítattal nézegetem el az arcképét, amellyel titkon megajándékozott… Olyan ifjú e képen, mint egy bálkirályné, és olyan szelíd, mint azok a kisleányok, akik először mennek bálba. A régi templomokban, amikor a festők még tudtak ártatlan nőket festeni, láthatni ilyen szentképeket. És valóban nem mondhatok mást most neked, leánykám, hogy szentebb vagy mindenkinél ebben a városban, ifjabb vagy, mint a rügy az orgonafán, és jobb illatod van a déli szélnél, amely az ibolyát fakasztja.
Nagyon boldog voltam – mintha kicseréltek volna –, amikor megengedted, hogy elkísérjelek az iskolába, oda, a Váci utcába, és megengedted, hogy a szakállas apák és ernyős mamák, a német regényekből való nevelőnők társaságában az iskola után megvárhassalak. Te nem is tudod, leánykám, milyen nagy dolog ez az ilyenfajta beteg úriembernek, amilyen én is vagyok, fiatal hölgyre várakozni egy iskola kapuja előtt. Lehetőleg a túlsó oldalon, hogy el ne sodorjanak a kiözönlő leányok. Ott állani a leányok zsivaja, felszabadult kacaja, pajkos arcfintorgatása vagy szemérmes pirulása közepette nekem, akinek már csak négy fal között volna szabad üldögélnie, valamely ócska könyvvel a slafrokkos térdén vagy pedig zöldellő kertekben sétálgatni, és csendes összehasonlításokat tenni magam és a kertek öreg, gyermekgyilkos390 őrzői vagy pedig a gyomruk emésztésére figyelmező, nyugdíjas sétálók között.
Nem is tudom elmondani neked, kis szívem, hogy milyen új fordulatot látszott jelenteni életemben az a pillanat, amikor végre az iskola kapujában feltűnt a te fruskaarcod is, rövid hajad körül még ott látszik szálladozni a könyvek és kréták pora, arcodon már mutatkozik egy kis komolykodó vonás, amely a kedves tanárnő figyelmeztető szavai folytán keletkezett ott… Holott ily látványokhoz én már régen nem vagyok szokva, legfeljebb tolvaj gazdasszonyom ravaszdi arcához, amint kémlelve figyeli, hogy észreveszem-e: mennyi piacpénzt csinált magának?
Aztán együtt, végig a déli örömtől zengő, belvárosi utcákon, amikor úgy tűnik fel a városrész, hogy csupa fiatalemberek lakják az ódon házakat (fiatalosak még az apácák is, akik a leánykákat az intézetbe kísérik), az úrnők mindenkori új, divatos ruháikban mindig hódítóak, akármilyen bolondságokat eszelnek ki a szabók – az öreg embereket tán elküldték erre az időre a temetőbe vagy Budára sétálni. És mi együtt, egymás mellett mendegéltünk az utcán, és te mindig elmondtad tanulmányaidat, munkáidat, feleleteidet, mintha még én is odajárnék valahová a közelbe, a piarista gimnázium nyolcadik osztályába. Pedig én már fáradt voltam a déli verőfény embereitől, tekinteteitől, vidámságaitól, mert évek óta megszoktam, hogy napközben sok órán át egyedül legyek, mert akkor nem fáradok ki… tudniillik, ara gondolok mindig, amire éppen legjobban esik. Míg itt, a te kis gyémántos szavaidat kellett kísérnem figyelemmel, figyelemmel lesnem kellett a szemközt jövők szemét, vajon mit gondolnak rólunk; észre kellett venni a boltok kirakatait, a villamosokat, a kocsikat, a házmestereket, régi, szép nőket, akik velem együtt elhervadtak, és kortársaimat, akik az öregség fenyegetésével néztek utánam… látnom kellett a déli verőben az egész életet, amelyet úgy meguntam, mint egy anekdotabeli angol.
És még kísérgettelek mindenfelé, mint egy lovag a hölgyét… Holott én már egy olyan hölgyet szerettem volna kísérőmül, aki énreám vigyáz, mint valami tapasztalt, bölcs szellem. Mentünk a jégpályára és bálba, hogy majd megszakadt a szívem, amikor a fiatalemberek hamis tekinteteit észrevettem körülötted. Mentünk társaságba, hogy még azokra a leányokra is féltékeny lettem, akik fehér zsebkendőt kötnek a karjukra a tánc közben, hogy emígy jelezzék férfivoltukat. Mentünk nyaralni Balatonra és Budakeszire, és én mindig megesküdtem magamban,391 hogy sohase hagyom el a négy falamat, csak egyszer megint hazakerülhessek.
És hányszor ültem melletted a családi ebédeken, mert hiszen nyílt titok volt, hogy amint iskoláidat elvégzed és a férjhezmenés ideje elkövetkezik: az én törvényes feleségem leszel, addig nevelgethetlek magamnak… A pókhasú nagybácsik, akik magukhoz illő férfitársaságban soha meg nem történt kalandjaikkal dicsekedtek, helybenhagyólag bólongatnak: ők is gyermekkoruk óta ismerték a feleségüket, maguknak kertészkedtek. A nagynénik ebéd után a szomszédban levetették szoros fűzőiket, és jövedelmeim felől tudakozódtak, miközben eldicsekedtek vele, hogy férjüket milyen módszerrel szoktatták le a boritalról, a kártyáról, a könnyelmű nők ismeretségéről – holott én már nem akarok semmiről sem leszokni, mert legjobb nekem korán este az ágyban lenni.
Azt kezdtem észrevenni, leánykám, hogy olyan nagy feladatok várakoznak reám, amelyek mostani mogorva életmódomat végleg felborítják, lehetetlenné teszik. Tudod, én szeretek sétapálcára támaszkodva menni, ez pedig mégse volna illendő egy fiatal, bálozó, repkedő, dalos madárka mellett. Azt kezdtem elhatározni magamban, hogy majd megvénítelek bölcs, pesszimista tanácsaimmal, vén könyveimmel, embergyűlölő világfelfogásommal, de aztán rájöttem, hogy ez a feltevés lehetetlen a te ifjúságod mellett.
Arra kérlek, hogy hagyd meg legdrágább emlékeimnek a csókokat, amelyeket tőled kaptam. Te, leánykám, még könnyen el tudsz felejteni engem, de nem úgy szegény anyád, aki megszokta, hogy a veje legyek. Azért inkább őt veszem el feleségül, mert korban, életfelfogásban inkább megegyezünk. Add nekem a te jó édesanyádat, aki velem ezzel együtt téged tovább is változatlanul szeret.392
