LEÁNYSZÖKTETÉS
LEÁNYSZÖKTETÉS
Drága Asszonyom, eltávozom a városból, mert ma, hajnali harangszókor úgy éreztem, hogy érdemtelen vagyok az Ön jóságára…
Már akkor kezdtem zavarba jönni önmagammal, amikor ezt a bizonyos hajnali harangszót mindennap elszárnyalni hallottam az ablakom előtt, mint egy korán útrakelő galambot vagy egy fehér hajót, amely drágalátos gyümölcsökkel megrakodva jön lefelé a Dunán… De a halálraítéltek is hallják a hajnali harangszót, és én kezdtem magam a halálraítéltekhez hasonlítani: azt hittem, hogy előbb-utóbb meghalok önért. Mert olyan jó hozzám…
Tudom, hogy akkor, midőn a verebek beszélgetni kezdenek az udvaron; és az ön kislánya iskoláskönyveivel elindult otthonról, ön sietve veszi a levélpapirost, amelyen megírja nekem, hogy ismét álmatlanul tölté az éjszakáját, mert engem kimondhatatlanul szeret. Látni akar már a reggelizőasztal mellett, és mint írja, még mindig van abból a kassai sódarból, amelyet a minap megdicsértem, mert nemcsak magától vonta el a falatot, hanem a kislányától is… És e levélkével már fürgén kopog magas sarkú félcipőjében lakásom felé az ábrándos szobalány, aki mindig olyan házaknál szeret szolgálatot vállalni, ahol az úrnő szerelmes.
Asszonyom, most eltávozásom előtt bevallom önnek, hogy én szeretek reggel sokáig aludni, amely szokásom még lumpkoromból maradt meg. A lumpolásról az ön kedvéért lemondtam, de a reggeli alvástól nem tudok megválni. Ha ilyenkor felébresztenek: rosszkedvű vagyok egész nap. És különben is, megmondom őszintén, hogy én frissen csapolt sört szeretek reggelizni valami paprikás pörköltfélével, amelyet kedvem szerint csak a kocsmai szakácsnők tudnak főzni. Azonkívül az is szükséges a reggeli jó érzésemhez, hogy krákogó, vén korhelyek üljenek körülöttem, akik mindennap ugyanazt a kétszáz szót beszélik, sohasem halnak meg, mert rendszerint bevárják a friss csapolást.
Nagyon boldog voltam, asszonyom, amikor feltette magában, hogy387 leszoktat arról, hogy a déli harangszó is a kocsmában érjen. Valóban, ez az élet nem vezet máshoz, mint a tökéletes elzülléshez, amint ezt már annyi példa mutatta. Könnyesen, meghatottan, mint Asszonyomnak minden irányomban való jóságát; vettem tudomásul, hogy Asszonyom a délelőttjét bevásárlásokkal szándékozik eltölteni, és szívesen venné, ha komisszióiban elkísérném. Nem írhatom le boldogságomat, amikor kocsival mentünk el vásárolni a Duna-parti nagycsarnokba! Hogy örültem a tűzoltósapkás kakasoknak, a városban még ismeretlen tyúkoknak és a csirkéknek, amelyek úgy megnyugodtak a karomon, mint valamikor a tánciskolában a leánykák… A fácánok tollait előre az ön számára való kalap mellé képzeltem, a vadkacsa farkával majd én díszítem fel fövegemet, mint valami vidéki vadász, míg a nyulakból, amelyeket néhanapján hazahoztunk, majd a kisleány kap karmantyút vagy sapkát, amint a városligeti nagyjégen a korcsolyázás elkezdődik. Örvendeztem a kelkáposztának, amelyre Asszonyom oly huzamos ideig alkudozott, míg legnagyobb boldogságomra sose kifogásolta a karfiol vagy a zöldpaprika árát, mert tudta, hogy ezeket a zöldségeket én szeretem levesemben. A csarnoki kofák úgy bántak velünk, mint fiatal házastársakkal – ugyebár, felejthetetlen az a kimustrált, vén árusasszony, aki hamisan csippentett szemével, és azt javasolta, hogy a nagyságos asszonynak jól kell táplálni becses férje urát, mert akkor szép a férfi, ha kövér? És mily ismerősök voltunk már Finkelstein kisasszonnyal a rákok szezonjában! Sajnos, a kisasszony jobban tetszett nekem, mint rákjai.
Mondhatom, Asszonyom, hogy sohase felejtem el a vásárcsarnoki délelőttöket az Ön társaságában. Ekkor tapasztaltam valóban, hogy milyennek kell lenni egy jó asszonynak, aki arra törekszik, hogy szép kövér ember legyen valaha abból a férfiból, akit szívéből szeret. Nem, nem fogom elfelejteni vitatkozását a potykák felett Krisztus szelíd halászaival! Csakhogy a potykák kiugrottak kezemből.
És aztán az ebédek, amelyeket az ön asztalánál elköltöttem: ugyancsak eszembe fognak jutni akkor is, ha gyomorbajos, beteg úriember leszek, és gyermeki pépen éldegélek. Sőt azt hiszem, hogy valójában csak akkor fogom méltányolni tudni a rostélyosokat, amelyeket a vöröshagymától alig lehetett látni, valamint a nagy tányér leveseket, amelyek elegendők lettek volna egy aratónak. Az asztalra mindig egyfajta fehér bor került, mint a változatlan, állandó szerelem. Megvolt a magam helye, a magam széke az asztalnál, szemközt becses férjével, kisleánya bal oldalán, és mondhatom, hogy olyan biztonságban éreztem388 magam kedves házuknál, mint akár édesanyám ölében. Csak éppen a tésztánál jutott eszembe, hogy vannak valahol bizonyosan korhely cimboráim egy bolthajtású, belvárosi kocsmában, akik ugyancsak főzeléket feltéttel ebédelnek, de olyan étvággyal, mintha napok óta nem ettek volna. Csurog a húslé a szájukban, kenyérrel törölgetik ki a tálat, különösen a borsó után, amelyet őszkor a verebek is úgy szeretnek. A hideg spriccert olyan szomjúsággal hajtják fel, mintha az nyomban vérré válnék bennük. És a rossz cigarettára felséges élvezettel rágyújtanak, hogy a keserű füst mellett édesdeden nevettető történeteket meséljenek egymásnak. Il padronénak szólítják a kocsmárost, csalni hívják őt, amikor fizetésre kerül a sor, és gondtalanul szövögetik esti programjukat. Ebéd után aludni szoktak, uzsonnázni a kávéházba mennek, az estét asztaltársaságban töltik, ahol megint elölről kezdődnek a bolondságok… Bevallom, Asszonyom, hogy gyakran sóhajtva vágyódtam ebbe a társaságba – az „elzüllöttek” közé –, amikor az Ön ezüsttel és kristállyal terített asztala mellett üldögéltem. Nem érdemelten meg a jóságát, sem figyelmességét, sem önfeláldozását, mert titokban mindenféle terveket koholtam magamban, hogy majd valamely ürügy alatt elmaradok vendégszerető asztalától, és visszamegyek a kis belvárosi kocsmába, ahol nem is terítenek mindig friss abrosszal.
Most aztán úgy érzem, hogy be kell vallanom Önnek, hogy méltatlan vagyok szerelmére, jóságára. El kell hagynom örökre azokat a kedves helyeket, amelyek szívemhez nőttek. – De, hogy mégse maradjak árva magamban: magammal viszem tizenöt esztendős leánykáját, aki már régebben igazat adott nekem apró-cseprő szenvedéseimben. Ő megértette, hogy néha kocsmába kell járnom… És ezzel az új programmal kezdjük el új életünket, de önt én sohase felejthetem el.389
