Hol laktak a szép lányok?
Hol laktak a szép lányok?
Az a múlt századbeli ember, aki ennek a történetnek már több fejezetében előlépett, természetesen nem falaztatta be a háza alatt elvonuló rejtekutat, amint azt feltette magában, hanem sokkal több időt töltött a pincében, mint azelőtt. Holott a Kerkápoly-féle gellérthegyi szemelt szőlőből való bor így március táján már olyan tiszta, mint az üveg, semmiféle teendő nem szükséges a bor életben tartásához, bármilyen gyanakodva szemlélgette az öreguracska a mécses lángján át a bor színét. (Bizonyosan jobban jár vala Szuhay uram, ha fiatalabb korában a borok életteljes színe helyett azokat a rózsákat nézegeti, amelyek esetleges felesége arcán nyílnak a zúzmarás ablak mögött, a fűtött szobában. Vagy még többre viszi, ha megtanulja, hogyan kell azokat a gombocskákat, kapcsocskákat megtalálni, amelyek kisgyermeke szoknyácskáját megerősítik, hogy az ne csüngjön. De a legtöbbet akkor tanult volna, ha életében szemügyre veszi azokat a fodros kis alsószoknyácskákat, hímzett ingecskéket, amelyek az öregasszonyok bő barchentnadrágjai mellett a kifeszített kötélen száradnak, röpködnek a márciusi széllel, még a legvénebb budai házak udvarán is.) Szuhay a bor színében mindig csak egy vállfűzős, meztelen karú leányt látott, aki az ő hálókabátján taposott, és nem törődött azzal, hogy az üvegajtó horgolt függönyén át meglátják a szomszéd szobából. – Így válik némely ember élete csendes sóvárgássá valami elérhetetlen után, amelynek létezését azelőtt nem tudta. Így lehetséges az, hogy fantomok költöznek a szivárványos, régi pohárba, amelyben eddig nyugodtan sárgult az évről évre felhörpintett borok üledéke; a csiga pörgéséhez hasonlatos könnyed lépések hangzanak fel az ablak alatt, pedig csak sár van az utcán, és a hajóskapitány evez a „Mély Pince”-be szokásos két decijére; a tükörben, amelyben valaki a haját igazította, néha-néha megjelenik egy szemtelen arcocska, amely nevet a fizika minden törvényein, akkor is előjön a tükör mélységéből, a tükör háta mögül, amikor nem várják; az öreg gazdasszony bejön reggel, és mintha szél ütötte volna nyelvét: nem lehet megérteni, hogy mit akar mondani, pedig talán éppen arról beszél, hogy valaki ismét döngeti a pinceajtót, mint azon emlékezetes délutánon…
Így szokott az lenni néha azokban a sárgafehér, szélkakasos, sárkányfős556 esőcsatornája, nyugodalmas ablakú, régi házakban, amelyek alatt néha elhordozgatják boldogtalan, reménytelen szívünket, és azon sóhajtozunk, bár olyan öregek lennénk már, mint a ház gazdája, és a megvető magány pápaszemén át néznénk a világot. Így történik az olykor a szép öregemberekkel, akiknek minden szakállgöndörödéséhez valamely varázslatot képzelünk, amely varázs megóvja őket a szörnyű fájdalomtól, az álmatlan éjszakától, a bolond beszédtől… akiknek vad szagú köntösében, vérhullámot nem ismerő szívében, csúnya szavakat kedvelő szájában, unott ásításában, megvető nyújtózkodásában úgy megbízunk, mint jól kiszámított jövendőnkben… akiknek fájdalomtalanságát, taplószívét, ízes csemcsegését, délutáni álmát, együgyűségét és természetes észjárását a szerelmi rafinériákban és könnyedén, szívtelenül átélt szerelmi viszontagságait annyiszor irigyeljük… akikről azt hisszük, hogy szeretkezéseiket azokkal a nőkkel folytatták, akiknek vékony lábszárát a krinolin nevű szoknya takarta, harisnyakötőiken szalag himbálódzott, eberlaszting cipős lábukat sohasem emelgették szemérmetlenül, és fülledtek, paprikások, borsosak voltak, mint a régi, pajkos anekdoták… Ah, ezekről az öregemberekről feltételeztünk minden rejtett és mai világon már nem ismert szerelmi élményt, miután ők azokat a nőket is ölelgették, azokkal is enyelegtek, azokat is dédelgették, akiknek szarkalábbá nőtt a hajuk a régi budai temetőkben, amely nők bizonyára mások, ízesebbek, kívánatosabbak, búfelejtőbbek, étvágyasabbak voltak a mai nőknél. Hogyan szerethetett Susanna vagy Emília a tabáni temetőben, midőn a nők még oly szemérmesek voltak, hogy az odvas fogukat is titkolták, lábvizet vettek este, hogy álmukban ne lássák a vetőkártyabeli szeretőt, legfeljebb utcai részeg emberektől hallottak disznólkodó szavakat a leeresztett zsalugáterek mögött, és félbolondan, csapzottan, eszüket veszetten másztak fel a padlásra, ha a katona hívta őket… Milyenek lehettek e régi befőttízek, e régi káposztalevesek, e tömjénillatok a régi nők szájaiban, amikor elhatározták magukat a csókra. Ezt csak az irigylésre méltó öregemberek tudják, véljük. Pedig ők sem tudnak semmit.
Íme Szuhay, akiről feltehetnénk, hogy hosszú életében hallott elég csalogató nótát, látott elég meztelen kart és lábfejet, amelyet a nők a budai ablakokból kinyújtogattak, evett elég tyúkból és kakasból főtt levest, amelyet azért főztek a nők szerelmeseiknek, hogy azok szép gömbölyűre meghízzanak; akiről feltételezhetnénk,557 hogy volt része szerelmi tűzben a nagymosás környékén, ahol az úrnők derekai együtt ringanak a cselédasszonyokéval, szüreten, ahol a leggömbölyűbb lábszárú menyecske tapossa a kádban a fürtöket, a gellérthegyi búcsún elbújt a bokrok mögé, hogy alaposan kilesse a polgárlányokat akkor, midőn azt hiszik, hogy senki sem látja őket, a templomajtóban, midőn kiimádkozva, felfrissülve, szomjaskodva a napsugaras utcára lépnek; – lám, Szuhay sem tudott egyebet, mint azt a kis fésűdarabot szemlélgetni, amely egy ásítás alkalmával oldalba nyomta. Még ha egy királynőé vagy szentté válott hölgyé lett volna a fésűcske! De csak egy erőszakos, lobogó, vad kedvű leányzóé, akinek kacérkodásait, mosolyait és bánatosságait ismerni kellene minden férfinak, mint a zsebét. No, nem baj, Szuhay, majd nyomodban leszünk, amikor a tüzes kályhát kezded csókolgatni.
Szuhay természetesen özvegy Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundnénál igyekezett tisztelegni, mert úgy tanulta, hogy az anya szobáján át visz a legegyenesebb út a leány imakönyvéhez.
Mária nyitott ajtót, amikor Szuhay a Rózsa utcai házban kopogtatott. Piros szalag volt a lány hajában, és piros papucs a lábán.
– El ne áruljon, mert a Dunába ugrom – suttogta szenvedélyesen Mária.
Szuhay Benedek elhitte neki, hogy megteszi azt, amit ígér.
– Anyámat keresi? – folytatta Mária a már ilyenkor megszokott mondókát. – Anyám nincs Pesten, és különben sem foglalkozik már sem jóslással, sem gyógyítással. Régen abbahagyta ezt a tréfás mulatságot, miután a bolond emberek komolyan vették.
Hangosan, pergő nyelvvel mondta el a leány az üzleti mondókát, aztán Szuhay fülébe súgta:
– Csak menjen be a szobába…
Egy sötét, udvari szoba volt a várakozóhely, ahol nappal is olyan homály volt a dohánybarna függönyök miatt, hogy a vendégek nem ismerhették fel egymást. Különben is az ajtót nyitogató lányoknak gondjuk volt arra, hogy egyenkint bocsássák anyjuk elébe a kuncsaftokat. Elküldték őket sétálni az utcára.
Amint bezárult az udvari szoba ajtaja Szuhay mögött, felnyílott egy ajtó az előszobában, és Szarvashegyiné a konyhából kidugta borzas, ősz fejét, amelyet már állandó hanyagságból nem föstött sem veresre, se feketére, mint fiatalabb éveiben.
Mária megzavarodva állott az előszoba közepén.558
– Nos? Felelsz már végre? – kérdezte türelmetlen, dühös suttogással az öreg nő. – Ki az?
Mária vállat vont.
– Azt hiszem: egy szerelmes öregember.
– Gazdag? Felelj, te béka!
– Amolyan budai féle. Talán nyugdíjas.
– Küldd el, nem érek rá – szólt a jósnő, aki szeretett saját gyermekei előtt is bizonyos tekintélyt tartani. – De várj. Majd megnézem magam, hátha tévedtél.
Pedig Edmund özvegye igen jól tudta, hogy életrevaló leányai nem szoktak tévedni az emberek megítélésében. Itt nőttek fel ők ebben a házban, ahol senki sem mondja meg belépésénél az igazi nevét, sem családi körülményeit. Hiszen azért jönnek a jósnőhöz, hogy az mindent kitaláljon. Titokzatosan, hazugságokra jó előre felkészülten, burkolva valódi énjüket lépik át a küszöböt, mert hátha igazat talál mondani a „százesztendős asszony”. De a Szarvashegyi kisasszonyok úgy voltak nevelve, hogy a cselédje ruhájába öltözött úri dámát is nyomban felismerték.
Sokat nevettek a civilbe öltözött katonatiszteken és a lefátyolozott arcú vidéki asszonyságokon, akik már az előszobában elmondják, hogy mit akarnak: szép arcbőrt, szép férjet, jó termést.
Amíg Szarvashegyiné megcsinálta a szokott hókuszpókuszait, kivetette a kártyából, hogy az illető rövidesen megnősül, kockát kevert, tenyeret vizsgált, és éppen dicsérni kezdte azt a szívvonalat, amely hosszú, boldogságos életet mutat az illetőnek, Szuhay uram csendes hangon megszólalt:
– Én ezt mind magam is tudom. Arra vagyok kíváncsi, hogy megtalálom-e a kincset, amely házam alatt van elrejtve. Azt mondták nékem asszonyságról, hogy éppen úgy lát a föld alatt, mint a föld felett.
Szarvashegyinének felvillant szürke, barátságtalan szeme. Ez az ő embere, az ilyen látogatókat szereti. Ez még bolondabb a szerelmesnél is.
– Tehát valami kincset keres a tekintetes úr? – kérdezte összehúzva szemét Edmundné, és megismerte a budai agyagot a Szuhay cúgos cipőjén. – Talán budai ember a tekintetes úr?
– Ha úgy tetszik az asszonyságnak, mondjuk, hogy Budáról jövök, de jöhetnék akármerről a világon – felelt igen egykedvűen559 és csendes hangon az „illető”. – Én az az ember vagyok, aki nem hisz semmiféle babonában, azért ne is mondja nekem az asszonyság se a kincsásóknak való eljárásokat, se az akasztott ember kötelét, se a méhmagzat kisujját, amelyet az összes álmoskönyvek jónak mondanak a föld alatt rejtőzködő kincs feltárásához. Én valami olyan álom útján akarom megtudni annak a kincsnek a helyét, amelyet más álmodik, és álmában nekem elmond.
– Az nagyon nehéz lesz – mormogta Edmundné, és azt számítgatta magában, hogy mennyit érhet az a smaragd, régi gyűrű a kopott uracska kezén, amely gyűrűt Szuhay uram ez alkalomra az ujjára húzott.
– Ez a gyűrű éppen a kincsek közül való!
Edmundné felszisszent:
– Tehát már talált az úr kincset a föld alatt?
Amíg az asszony a gyűrűt forgatta kezében, Szuhay uram csendeskésen, egyszerűen, minden ravaszkodás nélkül terjesztette elő mondanivalóját.
– Különösnek látszik, hogy okos ember létemre nem Pulszky Ferenchez, hanem egy szerelmi bájitalt kotyvasztó, elmesötétséget terjesztő, babonagyártó asszonysághoz fordulok az ügyemben, de mindjárt megérti az asszonyság, ha elmondom a dolgot némi részletességgel. Én magam is tudós ember vagyok, s több betűt olvastam régi könyvekből, mint ahány betű manapság az új könyvekben található. Tudom, hogy mindig akadtak hiszékeny bolondok, akik könnyűszerrel akarván meggazdagodni, azokra a különböző kincsekre pályáztak, amelyeket a régi emberek elrejtettek. Ezek az emberek abból a feltevésből indultak ki, hogy valamikor, a régi időkben sokkal több arany, drágakő volt a földön, mint napjainkban, valahol tehát el kell dugva lenni az eltűnt aranynak, drágaságnak.
– Hová lett például az a sok aranypénz, amit akár a régi magyar királyok verettek? Mind el nem kopott a használatban, valamennyit nem olvasztották be, hogy új tallért verjenek belőle, és alig néhány darab maradt mégis belőlük. Valahol, valamerre meg kell lenni annak a sok aranypénz egy részének, amelyet annyi sok századéven verettek a budai királyok, hisz a bányák évről évre ontották a kibányászott, új aranyat.
Edmundné, aki az „illető” elbeszélése alatt sóvárogva forgatta560 a régi gyűrűt, mint ez bizonyos lelkületű nőknél szokásos, most felsóhajtott:
– Nekünk is volt sok családi ezüstünk.
– Azt mind meg lehetne találni a zsidónál, ahová elzálogosították – felelt kurtán Szuhay úr. – De a föld színéről eltűnt rengeteg arany nincs mind a zsidók kincseskamráiban. Igaz, hogy sokat összegyűjtöttek, mert nagyon kedvelték ezt a komoly ércet, amelyből a nők öröme, a férfiak bűne és a királyok hatalma táplálkozik, de még a zsidók sem dughatták el úgy az aranyat, hogy az néha el nem szökött volna tőlük.
Edmundné visszaadta a gyűrűt, apró furfangokból, kicsiny ravaszságokból, alattomos érzésekből kitelt élete nem adott semmi tapasztalatot, hogy tudjon kezdeni valamit ezzel a kopott úriemberrel. Mi haszna van neki a föld alá rejtett kincsekből, azok úgysem arra várnak, hogy ő (vagy pedig valamelyik lánya) megtalálja! Mondjon el az öregúr valamely bonyodalmas álmot, kínzó betegséget, szerelmi nyavalyát: majd megmutatja Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundné, hogy nemhiába tett szert hírnévre a foglalkozásában!
De az öreguracska csak üldögélt a jósnő szobájában, a tenyerébe hajtotta az állat, és ügyet sem vetett arra, hogy lakkcipő ropogása hallatszott az előszobából. Az ócska, kopott bútorok, amelyek egyformák a legtöbb pesti házban, elbújtak a homályban, ezek a szalmaszövésű székek, a sarokban alvó varrógép, a fényezett ajtójú szekrény és a jósnő maga is csendesen ásítottak.
– Mennyit szokás fizetni egy látogatásért? – kérdi végre mogorván a vendég.
– Tetszés szerint – felelt ártatlan arccal a jósnő, mire Szuhay uram egy zöld hasú ötforintos bankjegyet kotorászott elő a levél tárcájából, és a jósnő elé helyezte.
Ettől a szokatlan nagy ajándéktól felvidult Edmundné szórakozott tekintete:
– De hiszen még el sem mondta uraságod, hogy miben lehetnék szolgálatára?
Az asszony izgalmában választékosán beszélt, mint akkoriban a kereskedelmi utazók vagy a pincérek. Az „illető” megcsóválta a fejét:
– Az asszonyság semmit sem tehet, mert már látom, hogy bolonddá tettek, akik ideküldtek. Maga is annyit tud, mint a többiek,561 akik minden utcában feltalálhatók. Fővárosunknak még sok fejlődnivalója van ezen a téren is. Ma Pesten is lehetnének olyan híres asszonyok, mint Párizsban, akikről az újságokban annyi sokszor olvasunk. A mi jósnőink csak arra valók, hogy búcsúra járjanak Máriapócsra, és füvekkel bolonddá tegyék a parasztot, ha tehene felfúvódott.
– Kérem, kérem… Nálam jól lesz kiszolgálva az ősrégi, legmagasabb arisztokrácia is.
(Akkoriban ilyen nyelven beszéltek Pesten az új emberek, akik vidékről jövet itt egzisztenciát kerestek: pestiesebben a bennszülött pestinél.)
– Urasága annyira sem tárta fel előttem szívét, hogy megemelje a kártyáimat, egyszer felém, egyszer maga felé, a harmadik emelés pedig az ablak felé, ahol az van, akinek a gondolatát tudni akarja. A tenyérből nem lehet mindent látni, az álomból sem, de nincsen olyan féltve őrzött titok a világon, amelyet az én kártyáim meg nem mutatnának, ha jól megrázom őket.
– Hát vesse ki, hol van Nagy Lajos kincse – vetette oda kurtán Szuhay.
– Ki az a Nagy Lajos? Miféle kincset emleget az úr? Ellopták azt a pénzt magától, vagy elveszítette? Gyanakszik valamely szomszédjára vagy cselédjére?
– Igen, gyanakszom valakire – felelt határozottan az öregúr. – Valaki ellopta tőlem azt a kulcsot, amely a kincses ajtó zárját nyitja.
Miközben Szuhay uram beszélt, élesen szemügyre vette a jósnő arcát. Hátha tud valamit annak a keresztfejű rézkulcsnak az eltűnéséről, amely akkor veszett el a szobájában, amikor az ő leányai ott vizitben voltak. De az öregasszony oly együgyű volt, mint babonái. Rázta, forgatta kártyáit, érthetetlen szavakat mormogott, mintha egy láthatatlan lényt kérdezgetne – végül egy kártyát az asztal közepére vetett. A sarokból szitát vett elő, és valami port szitáit a kártya fölé. Fél szemmel jó darab ideig nézte a kérdéses kártyát, mintha feleletet várna. Végre megszólalt a kártya:
– Egy nő volt a tolvaj. Lehetne barna is, lehetne szőke is.
– Talán mind a kettő – felelt elgondolkozva Szuhay, és menni készült.
Szarvashegyiné kinyújtotta sápadt kezét, és az öregúr karjára tette:
– Most már maradjon, mert meg akarom mutatni az uraságnak, hogy nem érdemtelenül élvezem én azt a bizonyos hírnevet, amely562 Pesten körülvesz. Majd kirakom a kártyát, aztán magának nem kell szólani semmit, bólintani se kell a fejével, ne is bizonyítson a szemével, csak azt tegye, hogy visszaveszi az ötforintosát, ha úgy látja, hogy nem érdemeltem meg. Én tudom előre, hogy máskor is eljön hozzám.
A kártyavetőnő oly hevesen beszélt, mintha a saját tudományától volna felhevülve. Még a hangjának se volt már olyan a kongása, mint a hamis húszasnak. Öreg hárfa pattogott, sárgult elefántcsontos fuvola fulladozott suttogó szavában, mintha az egész életét feltenné, hogy a kártyáiból megmondja az igazságot.
Az öregúr fanyarul mosolygott, mint az ecetfa. A nyelvén gorombaság volt, de a kabátja – mint ebben az időben a legtöbb úri szabású kabát Pesten – az agg nő iránt udvariasságot parancsolt.
Szarvashegyiné habozás nélkül rámutatott a kártyára:
– Látom, hogy az ön szíve felett egy régi, foltozott bugyelláris fekszik. A pénzt nem nézem benne, mert ahhoz nekem semmi közöm, de igenis látom a tárcájának egy rekeszét, ahol gömbölyűre van kivágva a bőr, és ott egy régi női arckép fekszik, amelyhez egy darabka gyászfátyol is tartozik. Ez az arckép néha szokott önnel beszélgetni, és megkérdezi, hogy van az egészsége, mit álmodott az elmúlt éjszaka, nem csalják-e meg az emberek? – amint ez már a régi képeknek szokása. Néha kiszáll az arckép, és helyet foglal egy széken, és sokáig ott üldögél, anélkül hogy szólna valamit. A ruháját nem látom pontosan, de bizonyosan foszladozik már a cérna a derékban, amellyel azt a ruhát varrták. A kezén egészen elhalványodott az aranygyűrű, és fénytelen a korall nyaklánc, mint a betegek vagy a holtak nyakán. Lehetséges, hogy már nincs is az élők sorában ez a nő, de ön, mielőtt ide jött volna hozzám, azt hitte, hogy találkozott vele valahol, valamerre… Magában azt gondolta, hogy lám, eddig nem is volt tudomása arról, hogy annak a nőnek testvére vagy leánya maradt volna… lám, eddig sohasem jutott eszébe, hogy annak a nőnek másolata is maradhatott a földön, miután ő az égbe szállt… lám, eddig még csak álmodni se merte, hogy az életben még eleven alakban is viszontláthatja azt, akitől annyi év előtt megvált… Elindult tehát ön, hogy megkeressen bizonyos lábnyomokat, és a lábnyomok elvezették hozzám, hogy mondanám meg én az igazságot, hogyan is áll ez a dolog. Hát ez a kártya nem hazudik. Az ön Gondolata sokáig fog vándorolni,563 mint az özvegy madár. Az ön Gondolata még többször megakad útjában, akár annál az arcképnél, akár annál a gyászfátyolnál, akár pedig valamely lusta székben, amely az emberek ruhájába azért akaszkodik bele, hogy éppen olyan lustává tegye őket, mint amilyen a tehetetlen szék. De az ön gondolata kiszabadul a kalitkából, ahová most be van zárva, és sólyommadárként elérkezik arra a helyre, ahová neki menni kell. Visszaadjam a pénzt?
Szuhay paposan, hemhegve szűrte a szót:
– Nincs nekem semmi gondolatom, drága asszonyság. A pénzt pedig, amit kiadtam, nem szoktam visszavenni.
Amint Szuhay behúzta maga mögött az ajtót, fodorként libbent a szobába Mária.
– Ki van itt már megint? – kérdezte a kártyái felett gondolkozó asszonyság.
– Nincs itt senki. Én nyikorgattam az Ilonka új cipőjét, hogy menjen már az öregember. Az ilyenek sokat kérdeznek, keveset fizetnek.
– Nem mondhatnám – felelt némi büszkeséggel Edmund egykori neje. – Megkerestem a te cipődre valót is.
Mária megcsókolta a szürke kontyot.
– Te vagy a legdrágább édesanya… Most már csak azt mondd meg, hogy beeresszem az öregembert, ha újra jönni talál? Nem adtál neki valami orvosságot?
Edmund özvegye elrakosgatta bűbájos kártyáit… Elnézőleg mosolygott lányára:
– Csak bánni kell tudni az ilyen bolonddal. Azt mondja, valami szekrénykulcsot keresgél, amit elloptak tőle. A manóba! Tudom én, hogy más baja van a mókusnak.
Mária ravaszkodva nézett anyjára.
– Vajon?
Edmundné fölényesen legyintett:
– Szerelmes, mint az egész bolond, hóbortos világ.564
