„Előttem a határ, utánam a zsandár…”
„Előttem a határ, utánam a zsandár…”
Mária a szék alatt, amelyen az imént az öreguracska üldögélt: egy hajfésűdarabot talált. Megismerte, hogy az ő fésűje, amelyet hanyagságból vagy fiatal nőknél szokásos babonaságból mint értéktelen tárgyat a Szuhay Benedek lakásán felejtett. Elpirosodott, mert nagy sérelemnek vélte a dolgot, hogy az öregúr ilyenformán felmondta a gondolatbeli barátságot.
– Vessél nekünk kártyát, mama! – törleszkedett anyjához Mária, midőn este a konyhában mindennapi vacsorájukat, a kávésbögréket szopogatták.
Szarvashegyiné szívesen tett eleget gyermekei kívánságának, mert ilyenkor úgy érezte, hogy gyermekei hisznek az ő tudományában. Esténkint ilyenformán kikottyantotta azokat a dolgokat, amelyeket napközben a látogatóitól hallott, mert mint afféle kis fantáziájú nő, nem tudott egyébről beszélni, mint ami körülötte volt. Ez estén természetesen a kincsről volt szó, amelyről az öregúr kérdezősködött. Szarvashegyiné sokszor megnyálazta hegyes ujjait, miközben házias csemcsegéssel, családi meghittséggel rakosgatta kártyáit, amelyek a kenyérkereső komótosságával terültek a konyhaasztalon.
– Azt mondja, hogy bizonyosan van kincs valahol elásva Budán … – duruzsolta az öregasszony. – Ha megtalálnánk, legelőször is olyan nagy családi batárt vásárolnék, kövér lovakkal és öreg kocsissal, amilyenen az öreg Wahrmannné jár a Stefánia útra. Fejkötőt viselnék és gyöngyös mantillát, amely harangozna, amikor járok. Ki látott már olyan úri dámát, akinek nem muzsikál a ruhája?
Szarvashegyiné elábrándozott kártyái felett, amíg a lányok felvetették az ágyát a konyhában. Ők maguk az udvari szobában aludtak … Azaz, dehogyis aludtak, hiszen mielőtt a házmester bezárta volna a kaput, a folyosói ablakoknak az üvegtáblái halkan megkoppantak, mintha éji lepke csapódott volna ide az éjszakából.
– No, te Sobri Jóska! – hangzott az egyik ablakszárny mögött a Mária hangja.
(Ilona, aki a zörejre felemelte fejét a díványról, csalódottan visszafeküdt. Vajon hol jár Kálmánfi? Az egyik hajfürtjét, amelynek babonás erejét már többször kitapasztalta, szorosan az ujja körül csavargatta.565 És erősen húzta a haját. Ezt a fájdalmat meg kell valahol érezni Kálmánfinak, s ide kell sietnie.)
– Te, Sobri Jóska, te – suttogott Mária. – Megint egész nap csavarogtál. Hallottam az anyád hangját többször az emeletről. Csak olyankor szokott kiabálni, mikor te nem vagy itthon. Hol jártál?
– Kenyérkereset után is kell nézni – felelt egy mogorva, de fiatalos hang. – A Májusi hendikep napján már tetőtől talpig új ruhában akarok előtted megjelenni. Nemhiába Sobri Jóska a nevem, nem hagyom magam víz alá meríteni ebben a tolvaj városban. Charlotte-nak „feltartva”, hosszakkal kell megnyerni a hendikepet mai futása után.
– Már megint Sárlott? – susogott a lány. – Boszorkány az vagy versenyló?
A hang lelkesen felelt a folyosó sötétjéből:
– Már többször elmondtam neked, hogy Charlotte egy titok, amit csak néhány beavatott tud idáig Pesten. A hazai versenyszabályok szerint francia lónak nem szabad a mi pályáinkon futni, mert azok a Paripák mindmegannyi táltosok a mi versenylovainkhoz hasonlítva. Charlotte pedig francia ló. Ma gyalog mentem ki Alagra, hogy a lovat láthassam.
– Természetesen az apostolok lován jöttél vissza, mint afféle műkedvelő sportsmanhez illik?
– Ördögöd van, Estella, eltaláltad, Estella.
– Miért nevezel Estellának. Az egy város Spanyolországban.
– Nem, Estella a legjobb nőnemű csikó, aki valaha a földön zabot evett. Ő anyja Charlotte-nak, mint alagi nézelődéseim között egy fapipás embertől megtudtam.
Mária elkomolyodva ingatta a fejét.
– Nem szeretem a legújabb mániádat, Sobri Jóska, mert csavargóvá tesz. Jobban örültem, amikor lovászlegény akartál lenni a cirkuszban a Renz kisasszony kedvéért, vagy „Katonaság-Népség” voltál a Népszínházban, hogy Pálmayt közelről lássad. A sportsman-pálya nem való jó családból való fiatalembernek, azokhoz a gigerlikhez méltó, akik luftballont árulnak vasárnap délután, hétköznap a Városliget bokrai között alusznak.
– Hát az öreg Blaskovics?… hát a fiatal Szemere?… hát Rohonczy Gida?… Azt hiszed, hogy minden lótulajdonos a versenyistállóban születik, mint a Messiás? Nem, Estella, te tévedsz, amikor566 azt hiszed, hogy nem lehet alulról kezdeni a pályát. Minden életpálya nehéz. Lásd: Csávolszky, akinek négy fekete paripáját mindennap látod az Andrássy úton száguldani, valaha olyan szegény volt, mint a templom egere: saját maga hordta az újságját a pékekhez, fűszeresekhez, tejesekhez és más korán kelő előfizetőkhöz. Gyakran mesélte ezt az apám, mikor még az Egyetértés munkatársa volt. – Így van ez a sport terén is. A minap a Kerepesi úti Kincsem kávéházban volt dolgom… tudod, azon a helyen ahol a kávéslegény is ösmeri a versenyszabályokat, ahová maga Sárkány úr, a Vadász- és Versenylap szerkesztője is ellátogat titkos tippekért… hát itt a turf professzorai jól tudják, hogy Szemere Miklósnak egy fityingje se volt, amikor néhány év előtt megtelepedett az „Arany Sas”-ban. Szerencsére éppen atyafia és barátja, Szombatfalvy Albert volt a detektívfőnök Pesten, az szerzett neki kölcsönt uzsorára, mint a professzorok mondják, kétszáz pengőforintot Árváitól, a kecskeméti ház vendéglősétől. Ebből a pénzből száz forintot tett fel tétre, száz forintot helyre a Szerecsen utcai irodában. A „Kincsem” kávéház főpincére szerint éppen Kincsem angliai győzelmére. Kincsem nyert, és Szemere ettől a naptól kezdve gazdag ember lett. – Hát Rohonczy Gida? – folytatta nekihevülve a folyosói hang. – Legfeljebb korcsolyakereskedő lehetne a turf ismerete nélkül…
Mária kinyújtotta a kezét, mintha valakinek a szájára akarná tenni a tenyerét.
– Ezek mind nagy urak, és nem a piarista gimnázium nyolcadik osztályos növendékei. Nem gyerekemberek.
A hang megcsuklott:
– Ez az ő bajuk volt; későbbi korukban lettek gazdag emberek, mint én leszek. (Ezután ismét lángolni kezdett a suttogás, mint a réten futó tűz.) Mert én nem maradok szegény ember, még ha összedől a Bazilika… Elég volt látni szüleim nyomorúságát, boldogtalan atyámat, aki az írói pályán félig megvakult, és anyámat, aki a színésznői élet nyomorúságát hagyta el, hogy még nagyobb szegénységbe zuhanjon. Én sokszor gondolkozom, amikor nem tudok aludni. Lehet, hogy azért látom szomorúbbnak, de igazabbnak az életet, mert világéletemben szegény fiú voltam. Te, Estella, nálunk az volt a karácsony, amikor a papáról végre lecibáltuk a zöldre kopott szalonrokkot, és újat tudtunk húzni a helyébe. Te, Estella, nálunk az volt a pünkösd, amikor a papa zsibáruspápaszeme helyett567 vadonatúj cvikkert tett fel, amelynek zsinórját nem engedtük a füle mellé tenni, hanem kis csattal a mellényéhez erősítettük, mint a gavallérok szokták. Nálunk az volt a születésnap, a húsvét, a szüret, amikor a papának végre egy konc miniszterpapirost vehettünk, mert szegénynek mindenféle marhalevelek hátára kellett írni, ő ugyan azt mondta, hogy az igazi írók sajtpapírra írják a műveiket, de mégis megmosta a kezét, levágta a körmét, új tollat vett elő, amikor a finom, sima papirosokhoz leült. Pedig az én apám az ország egyik legjelesebb írója volt.
Mária sóhajtott:
– Te is író leszel. Az anyám kivetette a kártyából, a planéta megjövendölte: tintás lesz az inged és fésületlen a hajad. Hisz már most is szeretsz a kávéházban lebzselni.
A hang szemrehányólag halkult:
– Tavaly azt mondtátok, hogy színészvér vagyok. Szegény anyám megtiltotta akkor, hogy többé felétek nézzek, mert ő ugyan elhagyta a pályát, de a színészeket tartja a földkerekség legelső embereinek.
– Táncos éhenkórászok. Szerencsére már nem jársz tapsolni a ligeti arénába.
Egy darabig hallgattak a szobában is, a folyosón is. Az ódon ház lépcsőin sötéten ment valaki, mint a kéményseprő.
– Nem az apád – susogta Mária.
– Ó, ő még ilyenkor az Athenaeum kiskocsmájában üldögél. Nem bír meglenni a nyomdafestékszagú emberek nélkül. Én sohase fogok abban a csárdában az asztalra könyökölni, várván, hogy a szerkesztők elfogadják-e művemet, vagy kajánul visszaadják. Mária, én a „Casinó”-ban fogok vacsorázni, ahol Berkes bandája vonja a tafelmuzikot. Egyik oldalon Szemere koccingat, a másikon Üchtritz Zsiga… Béla pedig csak nekem húzza, akár reggelig is mindig csak a te nótádat: Kék nefelejcs virágzik a tó partján.
– Rég elfelejtettél te engem, Sobri Jóska – felelt nádi hegedű hangon Mária.
– Soha – duruzsolt a hang, mint az éji darázs, amely a sötétben is megtalálja a virág kelyhét. – Hiszen éppen a te kedvedért is akarok gazdag lenni. Ez most már nehezebb ebben a városban, mint azelőtt volt, mikor az első aranyásók jöttek Pestre, mert tele van a város ügyes és elszánt szerencsénkkel. Az én okos anyám sokszor beszélte, hogy tizenöt évvel ezelőtt, amikor ők Pestre költöztek a vidéki568 vándorlások után, elég lett volna, ha szoknyája árával spekulál: telkeket kellett volna venni, de ők a Nővilág című lapot alapították kis vagyonkájukon. Szegény anyám sokszor emlegeti, hogy az ő harisnyájában őrzött márjásai mind arra kellettek, hogy Balázs Sándornak új nyakkendői legyenek, hogy csokrokat kapjanak a Rákosi színházának a táncosnői. Még Vajda János is a mi pénzünkön vett magának esernyőt. Ilyen a pesti szerkesztő sorsa. Míg ha a pesti költők felsegélyezése helyett a Nővilág pénzén telkeket vett volna anyám a Sugár úton, vagy akár azt csinálta volna, amit Bulyovszky Lilla, aki ügyesen kamatoztatta pénzét: máma enyém lehetne Charlotte, nem pedig a Comp. Matchlesé.
– És a Rózsa utca? És a szegény Mária? – settenkedett egy pajkosan érzelmes hang az ablakból.
– Csendesen, Estella – esengett most az ifjú. – Csak te el ne felejtsél engem, mikor nagyon szomorú vagy, dúdold el a Kéknefelejcs nótát, és akkor én eszedbe jutok, akárhol vagyok a világon. Mert nagy utak várnak rám, talán nem is láthatjuk egymást darab ideig. Én megyek a szerencsém után, mint mindenki ebben az új Kaliforniában. Most már tele van Pest hamisjátékosokkal, svindlerekkel, tolvajokkal, nehéz előrejutni a boldogulás felé. Az anyámék idejében Pest tele volt jámbor, hiszékeny emberekkel, akiknek be lehetett adni minden maszlagot. Hitele volt minden jó fellépésű embernek, akár a szabónál, akár az uzsorásnál, akár a gazdag kisasszonynál. De most már ennek vége, mondja anyám, mert a vidékiek elözönlötték a fővárost. Aki vidékről Pestre bátorkodik, az mind keményebb kötésű, ravaszabb észjárású, mindenre elszántabb, mint a bennszülött. Mert nem ám a kacskaringós urambátyámok vagy az én apámhoz hasonlatos angyalok költözködnek Pestre, hanem legtöbbnyire azoknak az ivadékai, akiknek apjai pandúrok vagy betyárok voltak az Alföldön. Ó, az én anyám nemhiába volt vidéki színésznő, jól ismeri az embereket. Csak ránéz valakire, és a lába tartásából, az orra konyulásából, a szemének járásából meg tudja mondani, hogy melyik vidékről jött. A székely góbék vágják a legártatlanabb arcot, amikor a vonatról leszállnak, de már hideg rázhatja az egész Kerepesi utat, amikor egy ilyen furfangos jövevény végigóvakodik a városon. Hát még a felvidéki urak maradékai, akik megannyi vásárlókként állítanak Pestre, holott lyukas a zsebük, többet hazudnak az álmoskönyvnél,569 és felfelé alkudoznak a boltossal, mert eszük ágában sincs fizetni!
– Ó, az én anyám jól ismeri őket, mert járt azon a vidéken, ahol azoknak az uraknak van pénzük, akiknek az apjuk juhász volt, bürgét lopott, zsidót ölt, megcsalta a cimboráját, a komisszárust. És azoknak az uraknak nincs pénzük, akiknek apjuk egykor földesuraság volt, ők maguk váltót hamisítanak. Ilyen egész Magyarország. Aki itt lehunyja a szemét, annak lelopják a süveget a fejéről. Miért legyek én jobb, akinek az apám csak skribler volt, mint azok az elbizakodott, pöffeszkedő szamáremberek, akik a börtönajtóra is predikátumos vizitkártyát szegeznek?
– Ugyan, hány esztendős vagy, Sobri Jóska, hogy ilyen bolond dolgok járnak a fejedben? – csengett a majálisi hang a sötétben, hogy Sobri Jóska darab ideig nem kapott lélegzetet.
– Én már huszonkét esztendős vagyok, mert a piaristák kétszer járatnak velem minden osztályt. Az apámnak anarchista híre van, mióta kicsöppent az Egyetértés-ből. Előbb-utóbb bezárják, meglátod. Pedig a legjámborabb ember a világon, aki a légynek sem vét. Ha békében hagyják: mindig a honleányoknak való újságról, mindenféle hölgyfutárról ábrándozik, nem tud kiábrándulni abból a régi gondolatból, hogy Magyarországon a nővilág pártolja az irodalmat. Ő még mindig ott tart, ahol már egyszer tönkrement. A hölgyvilágból szeretné kicsalni a konyhapénzt, vénasszonyokból kibolházni a prenumerációt, a hajadonokat rábeszélni, hogy ismét üljenek a guzsalyhoz, mert így pénzt takarítanának, és előfizethetnének az ő újságjára. Persze, a mai hölgyek nemigen hallgatnak az öregre, hiába bocsátja ki minden új esztendőben az előfizetési felhívásokat, hiába levelez azokkal az öreg asszonyságokkal, akik munkatársaknak ajánlkoznak, és az öreg dühében forradalmi kijelentéseket tesz. A rendőrkémek a múltkor besúgták Thaisz főkapitánynak, hogy az öreg részegségében meggyújtott egy papírbankót, amelyen Ferenc József feje van. Majdnem bezárták az apámat, de Polónyi Géza szerencsére ugyanabban a házban lakik, amelyben a főkapitány, a Lövész utcában, s így kiszabadította a rendbontót.
Mária mindig csodálkozva hallgatta ennek a szenvedélyes, fantasztikus fiatalembernek az előadásait. Egyformán szegények voltak, és mindketten az életüket, a nyakukat odaadták volna egy kis jólétért, szép új ruháért, egy valóra válott álomért. Törley pezsgője már570 javában durrogott Pesten, de ők abból nem ihattak; Luczianovics, a bérkocsis, ekkoriban tette fel az első gumiabroncsokat piros kerekű kocsijára, de abba csak Freystädtler-milliomosleány ülhetett, ők gyalog jártak a beolajozott Andrássy úton; ibolyaszínű fátyolt és illatszeres zacskót (Turnért) a hátulsó derekukon hordanak a nők, ragyog az élet, mint a lampion; Schmittely szerkesztő a Vénusz című újságba halikrával táplálkozó és selyemharisnyát viselő nőkről ír szép regényeket, sőt a szép Pest megyei főispánné, a galamblelkű Beniczkyné sem adja alább a gazdag grófnőknél regényírásait; mindenki jókedvű és gazdag a városban, a nők oly csinosak, mintha mindnyájan a Kishíd utcai Klein Libornál fésültetnék hajukat, és ők egy búskomoly Rózsa utcai ház folyosóján lappangva beszélgetnek, reménytelenül, szerencsétlenül…
– Látott már ezerforintosat, Estella? – rebegte a fiú hangja. – Én se mai napig. Ma azonban szerencsém volt egyet pár lépésnyiről szemügyre vehetni. Olyan kövér asszonyok vannak ráföstve, amilyenek a Stefánia úton kocsikáznak.
– Hol látta a bankót, Sobri?
– Természetesen a „gyepen”. Péchy Andor adta át Reeves lóidomárnak. Ki tudná, mily célból? Ott, kinn a gyepen, nemcsak a paripák futkároznak, hanem az ezresek is. Én szívesen felmásznék a Mátyás-templom tornyára is, ha ezer forintot kereshetnék! Miért nincsenek nekünk Emin pasáink, akik eltűnnek a legsötétebb Afrikában, és nagy díjakat tűznek ki feltalálásukra! Én gyorsabban járnék, mint a londoni hírlapíró, Stanley. Gondolkoztam már a háromszínű kandúron, a négylevelű lóherén, a perpetuum mobilén, Ikarusz szárnyain, az örökifjúságon, a tojást tojó kakason, a sziámi ikreken, a patkányirtáson, a kék rózsán… mindenen, amire mostanában díjak vannak kitűzve. Semmi sem jutott eszembe. Azt hiszem, hogy végül falábakon, papírhengerben, óriási fejjel fogok sétálni az Andrássy úton, és a Royko-féle bajuszpedrő hirdetése lesz a hátamra írva.
– Kivéve, ha megtaláljuk a budai rejtekút kincseit – sóhajtotta Mária.
Sobri Jóska hirtelen megmérgesedett, és eleresztette Mária kezét:
– Már mondtam, hogy erről a butaságról ne beszélj velem. A föld alatt vannak holtak, de a pénzt már régen kiszedték onnan azok a kalandorok, akik valamikor éppen úgy elárasztották Budát,571 mint mostanában a galíciai zsidók Pestet. A zsidók régen megvették a gyertyatartókat meg az ibrikeket a kincsásóktól. Csak nem gondolod, hogy elmúlik annyi esztendő, és ezalatt nem akad egyetlen ember sem a városban, aki mielőtt a Dunába ugrana, megnézi a régi királyok kincseit?
– Nehéz az odajuthatás. Talán senki sem tudja a titkot a vén Szuhayn kívül. Kálmánfi kétszáz forintot fizetett a titokért egy nyugalmazott levéltárosnak – ábrándozott Mária.
Sobri Jóska most már olyan rideg lett, mint a kő, indulatosságát alig fékezhette. Szikrázott a szeme a folyosó sötétségében.
– Máskor felpofoználak azért, amit most mondtál – tördelte a szót, mint a kavicsot, mint a káromkodást.
Mélyen lélegzett, mintha nagy erőfeszítéseket tenne hogy legyűrje magában a vérhullámokat, amelyek a torkát fojtogatták. Fiatal bika volt, amint felingerlődött… Mária nevetős, megejtő hangja sziszegett a sötétben:
– Tudom, hogy a kést keresed, amelyet szívembe döfnél. De nem mersz magadnál bicskát hordani, mert félsz magadtól, te Sobri, te haramia, te útonálló. Te nem tudnál oly nyugodtan az akasztófa alá állani, és arcul ütni Kozareket, mint Spanga, az országbíró gyilkosa. Neked csak a neved Sobri, de otthon a sarokba állít az anyád.
A folyosóról rekedt, elváltozott hang válaszolt:
– Most már elég legyen, te Rózsa utcai ördög. Egyszer majd megfojtalak, ha sokáig ingerelsz.
– Csak ígéred, mert gyáva vagy, mint minden fajtád. Én nem felek tőled, mert senkitől se félek. Erősebb vagyok, mint te, akkor váglak a földhöz, amikor akarom. Most már menj innen, mert ismét megbántottál paraszti természeteddel. Már többször mondtam neked, hogy olvasd el Kalocsa Róza könyvét, az Illik? Nem illik?-et. Jó éjt, Sobri úr.
Az ember azt hinné, hogy ilyen civakodások után, amelyek fiatal férfiaknál és nőknél gyakoriak, legalábbis a háznak kellene összedőlni, hogy a béke létrejöhessen. Ám akkor alig volna ép ház az új Budapesten.
Az ablak láthatatlanul, halk zörrenéssel fordult sarkán, egy pillanat alatt bezárul, mint a koporsófödél.
– Mária – rezzent fel egy gyötrődő hang.572
– Mária – nyisszent egy hang a szoba hátterében, mint az olló, mikor elvág valamit.
Ez a hátsó hang segített Sobri Jóskán. Mária hirtelen megfordult, és így szólt Ilonkához:
– Már megmondtam neked, hogy ne avatkozz az én dolgaimba. Törődj magaddal.
Válasz nem jött. Mária tehát ismét kinyitotta a folyosói ablakot, kinyújtotta a két kezét, mint két esdeklő imádságot. Megindultan, egy színésznőhöz vagy egy gyermekhez méltóan rebegte:
– Sobri Jóska, mért nem akarod, hogy gazdag emberré tegyelek, gazdag legyek magam is? Meg fogom találni azt az elrejtett kincset a budai rejtekútban, ha az ördöggel kellene megvívni érte. Nem akarok egész életemben ferde sarkú cipőt hordani, olyan szappannal fogok mosakodni, mint Wahrmann Renée, anyám pedig hagyjon fel a kártyavetéssel, ő finom úriasszonynak született. Biztosan tudom, hogy megtalálom a kincset. Segítsz nekem?
– Nem addig, amíg Kálmánfival barátkoztok – felelt visszafojtott hangon Sobri Jóska.
– Kicsoda nekem az az ember?
– Nem tudom, nem akarom tudni, de gyűlölöm, megvetem, a lelkemmel érzem, hogy ez az ember bajt hoz a házhoz. Valami olyan szaga van, mint a kígyónak vagy a rókának. A keze nagyobb, mint egy nyúlfekvés. A fiatal Kozareknek, a hóhér fiának van ilyen borzasztó keze. Gyilkosság van a szemében, mint annak a kútnak a tükrében, amelybe már befojtották a mostohagyermeket. Az a kellemetlen, visszataszító szomorúság, amely az arcán van, nem egyéb, mint a gyilkosok lelkiismeret-furdalása, akik sohasem tudnak nevetni; sohasem részeg, sohasem beszédes, mindig hallgat, mintha attól félne, hogy elszólja magát. Tudom, hogy éjfélkor, amidőn hazajár, megáll ezen a helyen az ablak alatt, és jó éjszakát kíván a kisasszonyoknak. Az öreg anyját sohasem engedi ki a lakásukból, nehogy a szegény teremtés elpanaszolja a szomszédoknak, hogy ismét megverte a fia… Lehetséges, hogy egyszer majd láncra verve viszik el a házból.
– Bolond lyukból bolond szél fúj – hallatszott a szoba belsejéből Ilonka hangja.
Mária esdekelve fonta a két kezét a Sobri Jóska kezére.573
– Hallgass, hallgass – ismételgette, míg könnyei az ifjú kezét benedvesítették.
A kovácsműhelyként fújtató kebelből apránkint elhangzottak az utolsó pörölyütések. Az éjszaka édes vizei, a Mária drágalátos könnyei elmosogatták a lángokat, amelyek elborították az ifjút. A leány meleg, álomszerű haja mind közelebb hajolt az ifjú kezéhez, és a gyöngéd arc rásimult az ifjú tenyerére, mint valami párnára. Vonaglott egy darabig az arcocska, a halántékról lefelé húzódtak az ajkszögletig a fájdalom hullámai, és az ifjú nem merte mozdítani a kezét, mintha ez órától kezdve az ítéletnapig ebben a helyzetben maradna a Mária feje. A régi temetők sírboltjain hajtja ily megadással a kőből faragott angyal a fejét a halott felé. Szerelmesek tudják, hogy az éjféli órában külön mondanivalója van minden hajszálnak, amely a kézzel érintkezik. A homlokon egy pillangó emelgeti kérő szárnyait, mintha a megbocsátó csókért esdekelne.
Sobri Jóska lehajolt, és halkan megcsókolta Mária homlokát.
A Rózsa utcai bérházban csend volt, a legtöbb kéményen beszállt már az álom, amely erre az éjszakára kinek-kinek ki van jelölve. Míg végre rekedten zörgött a beteg csengő a házmester odújában, másvilágias nyikorgással nyílott a kapu, és az udvaron felhangzott egy félig dúdolt, félig gondolt nóta: – „Előttem a határ, Utánam a zsandár, Haragszik a német, Hogy utol nem érhet…”
– Az apám megint haramiavezérnek képzeli magát – sóhajtott fel Sobri Jóska.
– Pedig maga a Sobri Jóska, nem pedig az öregúr – csillant közbe még mély meghatottságában is Mária.
Sobri csak egyet simított a leány kezén, közben pedig az apjaurának lépéseit figyelte a sötét lépcsőházban. Azok a lépések bizony botorkáltak… Az ifjú felsóhajtott:
– Úgy látszik, a papa végleg elhagyta az Athenaeum kocsmáját a Ferenciek terén, és a Kígyó utca és a Sebestyén tér sarkán levő vendéglőbe jár, onnan szokott ilyen duhaj kedvében hazajönni. A Ferenciek terén estétől éjfélig csak irodalomról van szó, a vendégek a saját dicsőségüktől részegednek meg, mert mindig kéznél van egy öreg honvéd, aki emlékszik a Hon vagy az Egyetértés régi évfolyamaira, amelyekben e felejthetetlen művek napvilágot láttak. De a Sebestyén téren sört és bort isznak, és az asztalfőn Mélyacsai Kis Pista, a fűzfapoéták nesztora üldögél.574
Ismét zörrent odalent a kapucsengő, a házmester álmosan végigbotorkált az udvaron, és a korhelyeket szidta.
A pattogó, röpködő, táncos lépésekről meg lehetett ismerni a közeledőt.
– Kálmánfi… – susogta Mária.
– Vajon hogy sikerült a kártya? – csúfolkodott Sobri Jóska, és halkan megcsókolta a kezét Máriának.
Mire Kálmánfi az emeletre ért, a Szarvashegyiék ablakában, ugyanabban a nagykendőben már egy másik leány nézegette a csillagokat.
– Ni, ön az, Kálmánfi? A szép művésznő nem eresztette el mostanig? Vagy talán vidéki barátait kellett elkísérni az orfeumi előadásra? Milyen nótát játszott az öreg Munczy Lajos? – dévajkodott Szarvashegyi Ilona, amint a szokásos éjféli vendég katonás állásban megállott a folyosón.
– Hűvös az éjszaka, vigyázz magadra, Ilona – szólt egy álmos, beteg hang a szoba sötétségéből, mintha akkor ébredt volna álmából Mária.
