Nefelejcs
Nefelejcs
Ott feküdt már Szarvashegyi Ilona a tabáni régi temetőben, a Rauchfangkehrerek, Talikok, Albekerek szomszédságában, rácok és svábok társaságában, akikre évszázadok földmélységéből felvicsorgott a régi lakók, az igazhitűek koponyája. Vajon hogyan érezte magát a büszke Szarvashegyi kisasszony ebben a vegyes összejövetelben? De hát ide vágyódott, mint Kálmánfi úr és Mária (ők tudták, miért?) egyértelműleg megerősítették az öreg asszonyság előtt.
– Sohase mehetek el a rossz lábaimmal a szegény leányom sírjához! – jajongott az özvegy, de nemsokára gondoskodott a sors, amely az emberek legfőbb meglepetéseivel szolgál, hogy az özvegynek újabb ürügye is legyen az átkozódásra. Kálmánfi úr ugyanis a temetés után eltűnt.593
Ebben a korszakban, amelyből regénykénket írjuk, még az volt divatban, hogy a tehetős emberek a szívfájdalmak elől elutaztak. A váratlan fájdalom hatása alatt a legtöbb ember mártírnak vagy legalábbis boldogtalan regényhősnek véli magát; mit csináltak regényhősök, amikor megrohanta őket a bánat? mit tett a sánta lord, mielőtt átúszta volna Helles-pontuszt? (akinek versei éppen ez idő tájt jöttek divatba Pesten); mit tett Anyegin Eugén, midőn mindenét elveszteni látta? mihez fogott Grünwald Béla (aki ez időben lett öngyilkos Párizsban), és hová ment Jókai Mór a tél végén Rózája sírdombja mellől? Kálmánfi úr elutazott a városból, hogy szaporítsa azoknak a gyászruhás, néma férfiaknak a számát, akik az éjszakai vonattal robognak át a határon, mert nem kíváncsiak a tájképre, akik könyökükre hajtott fővel virrasztanak a gráci „Elefánt” fogadó szobájában, akik hosszasan elmélázva álldogálnak a vízesések hídjai felett, és akik végül egy klagenfurti skroflis varróleányt hoznak haza feleségnek Pestre! Kálmánfi úr, mint jómódú fiatalemberhez illik, külön kupét váltott a nyugati vasúton, és körülvette magát mindazokkal az újságokkal és könyvekkel, a Vénusz című hetilappal, a pikáns naptárakkal, a Rozsnyai-féle könyvkereskedés csiklandós szobalányi füzeteivel és a Menyecskekalendárium-mal, amelyeket az állomás fűzfa kosaraiban árultak. Legyünk felőle nyugodtak, másnap zergeszakállas stájer kalapot vásárol Habignál.
Az özvegy persze átkozódott, mert kártyáiból azt vetette ki, hogy a családnak váratlan támogatója akadt egy szomorú fiatalember személyében – aki későbben valóban szerepel is e történetben –, de korántsem Kálmánfi úr alakjában.
– Anyám nem élhet anélkül, hogy valakit sorsáért felelősségre ne vonjon – mondta Sobri Jóskának Mária, amikor néha-néha elmenekült otthonról. – Tizenöt esztendeig szegény öngyilkos apámat átkozta. Most majd egy darab ideig Kálmánfi úr mulattatja elkeseredésében. Ha ugyan a háziúrnak addig eszébe nem jut valami. Kegyelemből lakunk, Sobri Jóska.
– Házbér! Ismerem – felelt komoran a fiú. – Egyszer majd ledobom a házmesternét az emeletről…
– Szegények vagyunk – rebegte Mária. – Olyan szegények, amilyenek csak Pesten lehetnek az emberek! Ilonka bizonyára jól tette, hogy elszökött az örökös kelkáposzta és a cikóriás kávé elől. Isten594 ellen való vétek, hogy a testünket berántott kelkáposztával tápláljuk; honnan vegye a szervezetünk az ellenálló képességet, honnan vegye izmunk a rugékonyságot, és honnan nyerjen szárnyat a fantáziánk, hogy egy másik élet is van a világon, nem pedig csak a káposztaszagú konyha élete? Esküszöm, Sobri Jóska, hogy szegény Ilonka néha álmában olyan öreg arcú volt, mint anyánk – pedig még nem volt húszesztendős.
– Nem érdemes annyit gondolkozni a szegénységen – felelt Sobri Jóska. – Azt kell gondolni, amit az apám mond. Ő szentül meg van győződve, hogy egyszer majd „fölfedezik”, és azontúl mindig a „Vadászkürt”-ben fog ebédelni, de egyedül, urasan, tokaji bor mellett, és mostani cimborái az ablak előtt köszöngetnek.
De Mária nem hagyta előbbi feltevéseit, sőt miután éppen az Andrássy útján mendegéltek, villámló szemmel magyarázta Sobri Jóskának gondolatait:
– Nézze például azt az asszonyt, aki szemközt jön velünk. Legalább negyvenesztendős, de jó mídere van, amely fonnyadt, petyhüdt testét egyenesen tartja, különben szétomlana, mint a kenyértészta. Nézze a ruháját, amelyet Monaszterlinél varrnak, a kalapját, amely a legdrágább Váci utcai boltból való, a harisnyáját, amilyen nekem álmomban sincs. Tudja, ki ez? Ez a híres Braunné, akit leánykorában eladott az anyja egy öreg uzsorásnak… Szeretője volt minden kocsis, hordár és gazdag zsidó Pesten. Nézze, milyen szemtelen, nézze, a csucsorított száját, a vizes szemét, a festett fülét, az erkölcstelen orrát, a fajtalankodó mosolyát, a harapásra nyitott fogsorát, a nyakán a kigöndörített hajszálakat, amelyek úgy vannak fésülve, mintha nem a fejéből kinőtt hajszálak volnának… Tudja, milyen ékszerei vannak ennek a nőnek? Tallérnagyságú butonok lógnak a fülében, mint egy bálványnak. A parókás, festett hajába gyémántrózsákat tűz, a fehérneműi kincset érnek, hajnalig kurjongatnak nála a részeg urak… Én tudom, mert a házmesternéje az anyám kuncsaftja. Mondja, Sobri Jóska, miért van Braunnénak alsószoknyája a Szép Juhásznétól, és nem nekem? Mondja, Sobri Jóska, miért raknak fel a férfiak az ő hervadt nyakára tüzes ékköveket, és nem az én nyakamra? Sobri Jóska, ha maga egyszer látná a lábamat – elmenne cipőt lopni nekem.
– Bezárnának – felelt szárazon a fiú.595
– Hát aztán? Hány férfi ült már börtönben? – felelt pattogva, önfeledten Mária. – De én nem akarom, hogy neked bármiféle bajod is történjen, mert ugyan ki maradna meg nekem a világon? Kelkáposzta mindennap – végül behunynám a szemem, és ledobnám magam az emeletről.
– Meghasad a szívem.
Mária könnyes szemét a fiú komor arcára villantotta.
– Szegény Sobri Jóska, te szeretsz minket. Hiszen jobban sírtál az Ilonka koporsójánál, mint én. Talán öreg, gyámoltalan anyámat is szereted, ő annyit szenvedett az életben, hogy nem tehet a furcsaságairól, amelyeknek madárijesztői közé elmenekül a bánat elől. Ha még az a kis kártyavetés sem volna, elmehetnénk koldulni. Képzeld el, hogy én vizet árulnék a Feld színház körül, anyám pedig a Stefánia út sarkán nyújtaná ki a kezét… Hát csak hadd vesse kártyáit szegény, ugye, nem haragszol?
– Apám egyszer elkártyázta a házbért az Írók Klubjában, akkor megesketett anyám, hogy gyűlöljem a kártyát.
– Te bohó – nevetett Mária. – Ez a miénk másféle kártya… Ez olyan, mint a hamiskártyásoké, nem lehet rajta veszteni. Kirakjuk őket a szobalányoknak, házmesternéknek, a bukott nőszemélyeknek, és ők ezért fizetnek. Szegény anyánk már nagyon öregszik, Ilonkának kellett volna átvenni a helyét, de most már én következem.
– Mária, ez szörnyűség! – döbbent fel Sobri Jóska. S olyan gyorsan kezdett menni a Lánchídon át, hogy a leány alig bírta követni. A híd közepén, ahonnan a komoly öngyilkosjelöltek keresik az örvényt, utolérte Mária a fiatalembert.
– Inkább meghalni, mint ez az élet!
– Haljon meg Braunné – szisszent fel a leány. – Ő forduljon fel meg a többiek, akik miatt nem jut elég vászon a szegény leányok ingére; akik reggeltől estig hajszolják a fodrásznőt, hogy az nem ér rá a fiatal leányokat megfésülni; akik osztrigával, kaviárral és finom „mustárral” töltik meg a bendőjüket, nekünk pedig csak a kozmás kávé jut. Mindenki haljon meg: az egész város ott a hátunk mögött, kő kövön ne maradjon, selyemharisnya elszakadjon, gazdag gyermek difteritiszt kapjon, fekete himlőt minden gazdag asszony, pestis, ragya, bűn menjen a jóllakott házakba, forduljon fel akár egész Pest… Csak neked ne görbüljön meg a hajad szála sem, te szegény Sobri Jóska.596
Máriának Budán csillapodott a felindulása. A szegény, kopottas, divatjamúlt házikók megnyugtatták, mintha szegény, megöregedett testvéreivel találkozott volna.
Még csak egyetlenszer bugyborékolt fel benne az indulat:
– Azért itt laknak gazdag emberek. Például az öreg Szuhay, aki a rejtett utat őrzi.
De már a nyári temetőhöz értek, amely méhek döngicsélésétől volt halkan morajló, mintha egyszerre énekelnék minden itteni lakónak a kedvenc nótáját. Mária olyan halk léptekkel közeledett Ilonka sírjához, mintha templomba menne. A sírkereszten friss koszorú volt, nefelejcsből. Mária féltékeny gyanakvással forgatta meg a koszorút. Lepke módjára hullott ki belőle egy fehér szalagdarab, amelyre tintával ez volt írva: „Öreg budai barátjától”.
– Szuhay! – visított fel Mária, és darabokra szaggatta a koszorút. Olyan gyűlölet torzította el az arcát, hogy Sobri Jóska elfordította a fejét. Nem akarta ilyen csúfnak látni Máriát.
… Mária a következő éjszakán nem sokat tudott aludni. A szokásos, titokzatos nyugtalanság hajszolta a vérét, amely holdváltozáskor meglátogatta. Félelmetes sírásokat rendezett a párnájába, kopogásokat hallott a falban, szellemekkel beszélgetett, anélkül hogy tudott volna róla. Véresre harapdálta a körmét, és a szobán számtalanszor végigment, miközben még a megvetett Braunnénak is utánozta a járását. Ez az asszony úgy lépett, mint egy szűk nadrágba bújtatott huszártiszt. Talán ennek köszönheti sikereit – vélte Mária, amint térdét riszálta a legutolsó divat szerint.
De végre feljött az újhold a Városliget felett, és Mária lebontott hajjal az ablakhoz ült, és fésülgette, fonogatta, dédelgette a haját. Beszélgetett a hajához, mint valami eleven lényhez:
– Te nem tudtál megnőni olyan hosszúra, mint az Ilonka haja, mert te csak egy sokat szenvedett, boldogtalan, szegény leánynak a haja vagy. Kicsiny maradtál, amint egy sorsüldözött család leányához illő. De nem is akarnak majd levágni, mint Ilonkáét a koporsóban az a vörös szemű ember.
A hold az égről, Sobri Jóska a harmadik emeleti ablakból hajnalig elnézegette a magában beszélgető leányt. Az fehér éji öltönyében néha úgy tűnt fel megfigyelői előtt, mintha csupa színészkedés volna a magaviselete – amint a fiatal nőknél szokásos, hogy „érdekessé tegyék magukat”. Máskor ellenben, amikor szemét rászögezte a597 holdra, amíg a hold átvilágította szemének egész belsejét, mint valami sűrűséget, amelyen csak lassan tud áthatolni a holdsugár: rejtelmes, félelmetes, másvilágiasan izzó volt az a két szem. A két karját kinyújtotta, és lassan imbolyogtak a szabadjára eresztett vékony, finom ujjai, mintha megölelni vagy megfojtani akarnának valakit. Kísértetiesen nézett felfelé, mintha eszét veszítette volna. Alakja felemelkedett, kinyúlt, mintha lépcsőket keresne, amelyek a magasba visznek. Ez már nem volt színészet, mint az álregényes nők szokták megvilágíttatni arcukat az újholddal szentimentális sétán (amely esetleg szerelmi orgiával végződik). A hajaknak a libegése, az arcnak elfehéredése közel volt az öntudatlansághoz.
De amelyik percben a kinyúlt alak végre halkan, túlvilági kézzel kitárta maga előtt az ablakot, és a mezítelen lábak csirkeugrással az ablakdeszkán termettek, a holdból már csak egy csücsöknyi látszott a búskomor háztető felett, és a folyosón kitárt karral állott Sobri Jóska, hogy a zuhanó testet felfogja.
– Mária! – sóhajtotta a fiú.
A leány kinyújtotta a kezét, és megtapogatta Sobri Jóska fejét.
– Ki vagy? – kérdezte bizonytalankodva.
– Én vagyok, a Sobri Jóska.
– Hazudsz. Te vagy az öreg Szuhay.
Az ablak bezárult. A hold lement.
