Gyaluforgács
Gyaluforgács
– Hó! Rukk! – kiáltják a temetési intézet emberei, amikor az érckoporsót felcipelik a lépcsőn.
– Egy méter és ötven centi – mondja a temetésrendező, amikor colstokját a szivarzsebébe visszadugja.
– Itt is még káposztát főztek tegnap – állapítja meg a halálmadár, aki abból a szempontból vizsgálja át a szobát, vajon nem rendeltek-e tokaji aszút a nagybetegnek?
Csak az tudja, aki már próbálta, hogy mily különös zajt szoktak ütni a temetési emberek a félelmetes lakásban, ahol egy halott nyitott szemmel fekszik. Leginkább a hurcolkodó emberek lelketlen, egykedvű munkájához hasonlít e zaj, ahol sohase gondolnak arra, hogy a szekrénynek az a hivatása, hogy a sarokban álljon, nem pedig tótágast a szoba közepén – ahol senkinek se jut eszébe, hogy az embernek más dolga is lett volna a világon a néma fekvésnél, ellenben ők azt gondolják, hogy minden ember azért van a világon, hogy előbb-utóbb a koporsóba fektessék. Fárasztó hangok költöznek a házba, mint licitáláskor, hogy a lakók már alig várják, hogy vége legyen az eljárásnak. Az ember majd megőrül a kopogástól, a kies bejáró lépésektől, a sohasem hallott beszédektől, mintha megszálló zsoldos katonaság helyezkedett volna a lakásba, és kénye-kedve szerint intézkedik. A székek, asztalok nem engedelmeskednek többé a háziak parancsának, hanem megvert kutyák módjára szűkölnek az idegenek előtt. A tükör, amely tegnap nevetett, ha valaki belenézett, fekete posztót kap az arcára, hogy elmenjen a kedve a vidámságtól. Dobnak, kergetnek, üldöznek minden elevent, amely a háziakat tegnapi nyugodt életükre emlékeztetné. Sohasem látott pálinkásüveg áll az ablakdeszkán, amelyhez egyenként járulnak oda a fekete nyelű kalapácsokat, gonosz külsejű harapófogóikat, fekete rongyaikat pihentető emberek, akiknek többnyire himlőhelyes az arcuk, gondozatlan a bajuszuk, boglyas a hajuk, mintha azért nem törődnének a külsejükkel, mert úgysem látja őket az, akihez vizitbe mennek. A ravatalt felállítgatják, mint a vándorpanorámás a maga bódéját, a rettenetes srófok, deszkák, lécek olyan kopottak és sárgák, mintha emberek csontvázaiból készítették volna őket. Gyanta és gyaluforgács szaga költözik az egész házba… Szinte megvigasztaló, mikor592 déltájban végtelen udvariassággal, halk lépteivel is megértést és részvétet jelentő, búbánatos arccal belép a temetésrendező, és olyan észrevétlenül készíti elő a számlát, mint a fogorvos a fogóját. Minden rendben volt. Kálmánfi pénzt szerzett egy uzsorástól, aki ugyan nem kedveli az efféle felesleges pénzkidobást, de mégis kötélnek áll… „Többet adnék, ha az a nő élne” – dörmögi a bajusza alatt a pénzüzér.
Ugyancsak Kálmánfi úr érkezik meg déltájban azzal a hírrel, hogy összeköttetései révén sikerült elérnie, hogy Ilonkát a tabáni régi temetőben temessék el, pedig halottat nem szabad átvinni a Dunán. A temetésrendező nagyot köszön, és megpótolja a számlát.
Mária könnytelen, megmerevült szemmel néz. Tehát ott fogja őrizni Ilona a rejtett kincset a budai temetőben. Sobri Jóska az orrára nyomja kalapját, és sírva elszalad. Eszébe jutott, hogy délben frissen csapolt sört kell vinni az apjának, aki ilyenkor ébred. Özvegy Szarvashegyiné megindítóan mondja századszor a temetésrendezőnek:
– Nem bánom, ha az egész szegénységem is rámegy. Olyan temetése legyen a lányomnak, mint a megboldogult uramnak volt valaha. Kardot kössenek a gyászvitézek, és címert vigyenek a koporsó előtt. Majd ibolyákat ültetünk a sírra.
