Rothschild Bettina csintalansága
Rothschild Bettina csintalansága
Másnap délután egyedül, szökve ment Mária Ilona sírjához… A nők különös ösztönével érzett sejtelme bevált: valóban a sírhalom mellett találta az öreg Szuhayt, amint fejcsóválva szedegette össze koszorúja maradványait.
– Azt hiszi, kedves kisasszony, hogy mindig ily elhagyott, bolond ember voltam? – kérdezte Szuhay hosszadalmas pillantást vetve Máriára. – Énbelém szerelmes volt Rothschild Bettina, ha akartam volna: elszöktettem volna…
Így kezdte Szuhay elbeszélését Ilona sírhalmán üldögélve.
Lehetséges, hogy a régi temetőkben sok ilyenforma beszélgetés hangzik el, amikor az élők különbnek akarják magukat feltüntetni598 a halottaknál. Az özvegyasszonyok, akik tán párnát dobtak a férjükre a hosszadalmas, véget nem érő haldoklás alatt: a ténsúr sírhalma felett arról beszélnek kísérőiknek, hogy még ma is párnájuk alatt tartják azt a darutollat, amellyel férjüket megszerették. A férfiak pedig, akik tán halálra verték a házsártos asszonyt, könnyes szemmel emlegetik felejthetetlen feleségüket. Szabad itt hazudni, a holtak nem szólnak közbe, csak néha szakad be a sírdomb, ha a fajtalan menyecske a holt emberhez jár pásztorórára.
Szuhay Benedek valahogyan megváltozott az elmúlt idő alatt, mintha valami más alakot vett volna, amint az ódon házat, a pókhálós pincét, a tömjénszagú szobákat elhagyta. Mintha darab időre otthon maradt volna a mogorva, rossz éjű vénember, és helyette egy másik ember járt volna ki a világba, körülnézni, fecsegni. Piros és kövér volt az arca, mint valami bajuszpedrő-skatulyára festett huszáré. Fodormenta szaga volt a császárkabátjának, bár struflis pepita nadrágjában, lila színű mellényében még mindig ahhoz a cilinderkalapos népénekeshez hasonlított, aki gitárral a hóna alatt járkál egyik kocsmából a másikba, és német nótát gajdol. A pomádés haja, a kisujján viselt pecsétgyűrűje, a felsütött bajsza és a mozgékony csacsihasa miatt ez idő tájt a fiáker bakjára is ülhetne Sáni helyére… Akkoriban, mikor ő utoljára nefelejcsvirágokkal próbálkozott: ilyen volt a divat Pesten.
A temető útján szerelmespárok keresték az árnyékot. Egy bokor alól tarka harisnyás lába nyúlt ki egy polgárnak, aki itt délutáni álmát akarja aludni. Fiatal özvegyasszony fázósan burkolózott hosszú fátylába, de boldogan megrebbent, mikor egy obeliszk mellől a piros nyakkendős fiatalember előlépett. Csak a verkli hiányzott innen és a söröshordó puffanása. De megszólalt a Szuhay hangjában a valcert játszó zenélőóra, amint két szemét hunyorítva, ujjaival pattogtatva, nyelvével csettintgetve beszélni kezdett, mint az udvarlásnak ez a módszere divatban lehetett az elmúlt években:
– Rothschild Bettina született Mendelssohn kisasszony az én kedvesem volt – rebegte Szuhay Benedek. – Sohasem hallotta hírét a Rothschildoknak? Európa leggazdagabb emberei, csak királyoknak adnak kölcsön pénzt, évszázadok óta nemesek és zsidók, és mert mindig múzeumokban, képtárakban élnek, arcuk megfinomodott, mint az arisztokratáké.599
– A férfiakhoz ellenben semmi közöm sem volt, csak annyit tudtam felőlük, hogy egyiket Nátánnak, a másikat Jakabnak hívják, az én asszonyomnak férjét Albertnek nevezték, és Bécsben laktak egy kis palotában a Schwarzenberg tér környékén. Én akkor az udvari levéltárban dolgoztam, mert voltaképpen tudósnak készültem.
– Mindennapi utam elvitt a Rothschild palota előtt, és darab ideig csak szórakozottan nézegettem be a palota kertjébe, amely akkora volt, hogy Magyarországon vadaskertnek nevezték volna. A fák és a bokrok éppen úgy meg voltak nyírva itt is, mint Schönbrunnban, és tavaszi napokon kék kötényes kertészek tündöklő vízsugarakat szórtak a gyepre. Egyébként kívülről olyan volt a palota, mintha lakatlan lett volna, s habos sárga, kékkel szegélyezett függönyök borították az ablakokat, amelyek sohasem nyíltak ki. Csak az első emelet erkélyén voltak zöld dézsákban mindenféle növények, talán kaktuszok, de akkoriban nem sokat törődtem a növényekkel.
– Bécsben a Schwarzenberg tér környékén sok ilyen elvarázsolt palota van, amely legfeljebb akkor látszik valamit megelevenedni, amikor kövér lovaktól vont batár gördül ki a kapun, és a vasrácsos kapukat gyorsan bezárják a szakállas cselédek, hogy a következő percben ismét halálos csend boruljon a házra és környékére.
– Mondják, hogy mostanában már Pesten, a lovarda környékén is vannak ilyen titokzatos paloták, amelyekbe nem léphet be közönséges halandó. De Bécs: az más. Ott azt érzi az ember bizonyos utcákban, hogy már száz esztendő előtt is, sőt még régebben ugyanazok az emberek és cselédjeik lakják a palotákat. A császárok és az uraságok meghalnak, de az udvarmester, a rend, a csend, a fegyelem: sohasem változik. Az örökös jólét, a gondtalan életmód, a változatlan pompa, a meglepetés nélkül múló évek, a jóságos csendesség: csak itt érezhető valójában, e paloták környékén, ahol az ember csak a kapukon levő koronákról, címerekről sejti, hogy főméltóság lakik a házban. Az én kiszemelt palotám azonban különbözött a többitől, hivalkodó szentségtöréssel, polgári gőggel fénylett a kapu mellett egy tenyérnyi táblácska, amelyre csak annyi volt vésve, hogy Rothschild. – Későbben megtudtam, hogy ez a tábla a szegények miatt van kitéve, hogy el ne tévesszék a kaput szombatonként, amikor a palota kinyílott, és az összegyülekezett koldusok között adományokat osztott ki egy ezüstfejű titkár.600
– Hetekig jártam el a palota előtt, midőn a levéltárból lakásom felé igyekeztem, és sohasem gondoltam arra, hogy valaha közöm lehet ehhez a házhoz és a benne lakókhoz. A sors oly kiismerhetetlenül jár az ember háta mögött, hogy csak akkor hallja meg lépteinek kopogását, amikor már meg is ragadta a sors a vállát.
– Csak azt vettem észre nagy sokára, hogy az egyik holt ablakfüggöny minden délben tizenkét órakor, amikor a Szent István-torony harangjai a delet jelezték: egy hajszálnyira megmozdul. Még több idő telt el, amíg arra is rájöttem, hogy a függöny az én kedvemért himbálódik. Eleinte azt hittem, hogy valamely építészeti rejtély, amilyen már előfordult: – rálépek egy utcakőre, és a lépés súlya alatt az egész palota megrezzen, ezért inog a függöny, amint például a Burg József-udvarán tudnak egy tégladarabról a régi bécsi polgárok, amelynek kalapáccsal való érintésére szemmel láthatóan megmozdul a császár kovácsolt vasszobra. Aztán megpróbáltam később jönni, korábban elindulni, a függöny sohasem mozdult meg, csak olyankor, amikor az István-harang szólt. Tehát bizonyos, hogy a harangkongásnak van olyan hatása az ablakra, hogy az megremeg a hangtól, s így megbillen a függöny is.
– Vajon miért is mozdulna meg a függöny az én kedvemért? Valószínű, hogy a palotának ebben a részében olyan lakosztályok vannak, amelyeket ritkán látogatnak. Itt van a képtár, itt van a múzeum, talán egy ódon szalon, amelynek bútorai szürke leplekkel vannak beborítva, amióta kiment innen a szalon egykori úrnője. Kötény és inasok és bodros szobalányok lépnek be ide, hogy az előre megszabott napokon eltisztítsák a port. És akkoriban, mikor késő estig is dolgom volt a levéltárban, éjfélkor hosszant el álldogáltam a palota előtt, amíg csak a rendőr léptei közeledtek.
– Már június volt, amikor egy esős napon pár pillanatig elkéstem a függönnyel való mindennapi randevúmról. A függöny félig el volt húzva, és a függöny mögül kutatólag hajolt előre egy csodálatos női fej. Amint én az ablak alá értem, a fej eltűnt, csak a függöny heves ingadozása jelezte, hogy nem képzelet játéka volt látományom.
– Megrendülve értem lakásomra, és mint rendes emberhez illik, nyomban bejegyeztem naplómba ez élményt – hiszen még azt is felírtam, hogy mennyit fizettem a „Piros Almá”-ban ebédemért. Csak a női fejet nem sikerült helyesen leírnom, mert attól a naptól601 fogva a szívembe volt az a fej beírva, és láthatatlan volt, mint az áhítat.
– Most már, évek elmúltával talán jobban látom őt, mint az időben, amikor az egész valómat, minden gondolatomat, minden csepp véremet eltöltötte, mintha valami mély folyamba zuhantam volna, amelynek sohasem érem el a fenekét, se a felszínét, de nincs itt sötét, hanem valami túlvilági fényesség, amelyben másképpen látunk mindent, szebbnek és csodálatosabbnak, megérthetőbbnek az egész életet. Most már tudom, hogy szerelmes lettem, amilyen csak egyszer szokott lenni minden ember életében.
– Vörhenyeges haja volt, mint amilyen színe az első mámornak van. Vagy talán az első ősznek, amikor boldogtalannak érezzük magunkat. Vagy talán hunyorgató parázsnak, amelynek pislákolása mellett téli estéken a sötét szobában elgondolkozunk a múlt időn… De nem – ez mind banális, ez mind csak dadogás. Olyan színe volt a hajának, mint másnap a kialvadt vérnek az erdei avaron, ahol valaki szerelem miatt szíven szúrta magát. Vagy mint a kötélnek a nyoma az ember nyakán, midőn hirtelenében levágják a kamrában a szögről. Vagy mint a láng nyoma az ember testén… Mert természetesen nem gondolhattam egyébre, mint arra, hogy idővel öngyilkos leszek az idegen nőért.
– De aztán nyugodtabban gondolkoztam, és megállapítottam, hogy az ismeretlen nő haja inkább hervadtnak látszik, mint bizonyos, életteljes hajak a régi babona szerint elvesztik élénk színüket, és halkan betegeskednek a bánatban. A hiábavaló ábrándok, a folytonosan jövő, sohasem valóra váló álmok, az elfojtott sóhajtások felszállnak a nők hajára, és fészket raknak a kontyban vagy a halántéknál. Onnan repdesnek el apránként, míg a nő haja hasonlatos lesz egy elhagyott madárfészekhez. Lehetséges, hogy idővel visszatérnek megint a madarak, és a fészek akkor életteljessé válik; de az is meglehet, hogy a fészket már csak a tél hava födi majd be.
– Ilyenformán jutottam el a gondolathoz, hogy a palota úrnője nem boldog, bár semmi más okom nem volt feltehetni róla a boldogtalanságot. De szegény fiatalember voltam, és ennél a gondolatnál szívesen horgonyoztam, mint eltévedt hajó.
– A szeme kék volt – de csak annyira kék, mint a füst vagy a messziség, ahonnan azokat a hegyeket és völgyeket látjuk, ahová sohasem juthatunk el. Kék volt, amilyennek az ifjúkorban hallgatott602 litánia vagy hajnali mise látszik, mikor már sohase megyünk templomba. De azért olyan kék is volt, mint az orgona, amelyet majális reggelén a szívünk fölé tűzünk. És kék volt, mint a hamu, amely az ifjúság elégetett emlékeiből keletkezik, amidőn aztán a hamut kiszórjuk egy szeles napon.
„És nagyon gazdag volt!” – szólalt meg először Mária, aki idáig visszafojtott lélegzettel hallgatta a megifjodott Szuhay vallomását.
– A homloka keskeny volt, mint egy térdeplő az Orsolya-templomban, az álla előrehajolt, mint a kismadár feje, amidőn egyedül énekelget. Az arcán a régi, felejthetetlen festmények rózsaszíne… a velencei tükrök szépsége… a gazdagság, a jó asztal és a mindennapi fürdő üdesége… az osztriga bágyadt színe és a finom, Keletről hozott füveknek a mosdóvize… a válogatott eledeleknek, ritka nyalánkságoknak, a könnyű, de tápláló ebédeknek, a tavaszi kocsikázásoknak, az ernyő selymén át tompított napsugaraknak, a sűrű, gyengéd fátyoloknak, a mindenkor szívesen látott álmoknak az arcszíne, amelytől olyan leheletfinomságú lesz a gazdag nők arcbőre, hogy alatta még a szeplőtelen kristálytiszta vérnek az áramlását is láthatjuk… Ó, csak ebben az időben eszméltem rá, hogy a szép arcszínhez nem az illatszerkereskedők kotyvalékai, sem a szentképek előtt való térdeplések és az imakönyv lapjainak a csókolgatása szükséges, amint szegény, szeplős, sárga lányok, tubákszínű öregasszonyok vélik, hanem valami egészen más: – szótalan arany és néma ezüst…
„És ő nagyon gazdag volt!” – sóhajtott Mária, arcszínét változtatva.
– És ő nagyon gazdag volt, mert csak egy nagyon gazdag nőnek szabad olyan nagy orrának lenni, mint az emlékpénzeken levő fejedelemasszonyoknak, amely pénzeket koronázáskor szórják a szájtátó nép közé… Egyenes, bátor, elhatározott orra volt, mint egy bikaviadornak vagy egy régi spanyol királynak, hogy az embernek régi legendák jutottak eszébe a korról, amikor a Mendelssohnok a spanyol félszigeten laktak, és pénzt kölcsönöztek V. Fülöpnek, valamint a marokkói szultánnak… Talán valamelyik régi, álommá válott és sokat szenvedett ősanya gondoskodott arról, hogy királyi arany vér is csörgedezzen a családban. És a keletiesen hajlott orrok helyett egy-két évszázad múltán ismét megjelent a család leány sarjadékának orrán az ősanya szerelme. És az embernek eszébe jutott minden férfitréfaság, öregek bölcsessége, vénemberek csúfolódása, amely a603 hosszú orrú nőkről elhangzott. De én imádtam az ismeretlen nőt, bár sokszor rettegtem attól, hogy e nagy orr a halottak megnövekedett orra… amilyen nagy az én orrom is lesz a koporsóban.
„Nagy orr: szerencsét jelent a szerelemben – mondja a kártyavetés” – rebegett Mária türelmetlenkedve. – „Gyönyörű ruhái voltak?”
De Szuhay csak álmodozóan folytatta:
– Egy világuralom vágya remegett az orrcimpákban, és egy unatkozó asszony kéjsóvárgása kifeszített dárdaként nyomult előre… Meglestem, megfogtam, meghódítottam, mert talán belepusztultam volna, ha nem lesz az enyém.
„A palotában” – mormogta Mária. – „A Rothschildok palotájában.”
– Nem, itt, Budán, eljött utánam a gőzhajóval, és a vendégem volt. Otthon azt mondta, hogy anyja látogatására utazik Németországba.
„Az alagutas vén házikóban.”
– A félig romba dőlt házban, ahová nem jár más, mint a dér meg az eső, a szél és a füst… De az még sokáig tartott, amíg a gőzhajó kikötött a Tabánban. Sokat kellett szenvednem addig, naplóm tele van öngyilkossági gondolatokkal, majd Miksa császár módjára Mexikóba akartam kivándorolni, hervadtam, mint az utcán a gömbakácfa, és a függöny csak néha mozdult a palota ablakán.
– Egyszer az ujját nyújtotta ki hosszú, esdeklő pillantásaimra. A mutatóujját, mint egy virágszálat kidugta a függöny megől, és én csaknem meghaltam a gyönyörűségtől. Gömbölyded, de hosszúkás ujj volt, amelynek hegyén bizonyára villamos áramok vagy drágalátos zenék áradoztak. Majd a kezét mutatta. Másvalaki azt hitte volna, hogy szamárfület mutat az ismeretlen, de én jól tudtam, hogy kegyelmes kegyelem minden mozdulata. A kezén, amelyen nem ragyogott gyűrű, mint ahogy a nagyon gazdag nők csak kivételes alkalomkor hordanak ékszert: napokig elgondolkoztam. A kéznek szív alakja volt, mintha a szívét kínálta volna… És egy napon aztán a lábát tette az ablakba, mint valami drága ajándékot. A mezítelen lábát mutatta, mégpedig bokáig, hogy csaknem belebolondultam a látványba. Szaladtam az utcán, hogy a rendőr hosszant utánam nézett; naplóm lapjai megteltek… sohase mondhatok el semmit erről a mezítelen lábról, anélkül hogy szentségtörést el ne követnék. S az volt a szívre ható, hogy nem kiszappanozva, bepúderezve,604 megillatozva mutatta a lábát, hanem természetesen, hogy még a fehér bőrön látszott a harisnya szövésének nyoma, a kivágott cipő kérgének a mélyedése, sőt az egyik ujjacskán egy kis selyempihe is maradt az imént levont harisnyából… „Gazdag nőknek mindent szabad.”
– Mindennap újabb reménységekkel közeledtem a palotához. Vajon hogyan avat be apránkint titkaiba a szemérmes úrnő, hogyan leszek birtokosa hétről hétre titkolt bájainak? Mit gondolt ismét magában, hogy boldoggá tegye egy boldogtalan szegény ifjú napját? Míg végre egy hollandi papirosszelet repült ki az ablakon, rajta németül e pár szó: „Mit akar ön?” – Én végigtanulmányoztam az írást, nagyítóüveggel végigmentem a ceruzavonásokon, majd nekiültem, és reggelig megírtam válaszomat. Megírtam élettörténetemet, megírtam, hogy hivatalom ősszel befejeződik, vissza kell mennem csendes budai házamba, ahol nyilván meghalok majd tavaszig …
– Napokig várakoztam a levéllel az ablak alatt. Végre kinyílt annyira, hogy a levelet becsúsztassam, a drága, hófehér kéz halkan vonta be levelemet, mint a sokat szenvedő lélek előtt halkan kitárul a reménység kapuja.
– Pár nap múlva újabb papírszelet repült ki az ablakból. Ismét német nyelven szólt a levélke, és az volt benne, hogy most már ne mutatkozzam a ház körül, hanem menjek haza Budára. A gőzhajóval majd ő utánam jön…
– És gőzhajón indultam el én is, mégpedig a „Budapest” nevűn, mint ezt utolsó levelemben megírtam. A Dunát, a partokat, a városokat, a hajó berendezését tán senki se vette még szemügyre. Hiszen nemsokára erre fog utazni a drága úrnő is…
– Milyen hosszú ilyenkor Budán az ősz! Várni, ősszel várni…
„Én tudom, mert mindig várok” – hangzott valahonnan egy hang.
– Mindig várni, és mindennap reménytelenebben lefeküdni. A gőzhajó fehér potrohával, cilinderkalapjával köszönt a Lánchídnak, az emberek, mint majmok a ketrecben, tolonganak a hajó korlátjai mellé, a lapátok úgy verik a vizet, mintha rátaláltak volna a Duna azon áramlására, ahol a folyékony ezüst örvénylik, aztán eltűnik a gőzhajó a Margitsziget felé, és hosszú gyászfátyol marad utána a folyam felett, amelyet az ember akár a kalapja mellé köthetne.
– Milyen lassan járnak az órák a ráctemplomon. Különösen olyankor,605 amidőn galamb vagy csóka száll a mutatóra! Milyen céltalan a napnak az a része, amelyben nem várható a bécsi gőzhajó érkezése. Öreg hajóskapitányok piros bor mellett üldögélnek a parti kocsmában, piszkos kártyákat kevernek, szégyenszemre szóba állanak a csárdaleánnyal, alantos, érdektelen terveikről beszélgetnek, és nagy ritkán megnézik az órát a mellényzsebükben, és kiejtik a mindenható szót: A „Budapest” most köt ki Komáromban.
– Hát még a többi hajósemberek a kikötőben, mily unalmas, helyükre nem való emberek! Mintha egyik se törődne avval, hogy a gőzhajónak nemsokára meg kell érkeznie. Mind mással van elfoglalva, mint a mesterségével. A talpukat nézegetik, vagy egy rozsdás szeget nézegetnek a deszkában!… Istenem, várni, mindig várni, mintha így múlna el az egész élet!
– Hogy meg tudnak öregedni az emberek ilyen időben! Az utcák csak ásítani tudnak, mintha minden élet kihalt volna belőlük. Az emberek oly céltalanul mendegélnek, mintha semmi közük se volna a múló időhöz. Nem lehet megérteni, hogy miért élnek a vénasszonyok, akik megmutatkoznak az ablakok mögött. Nem találni magyarázatot arra sem, hogy miért száll föl a füst, miért nyílnak ki néha-néha a kapuk, miért kopog a falban a kísértet? Mi célja van itt mindennek, a galambok üldögélésének a háztetőkön, a kutyák szaladgálásának az utcán, a csörgő faleveleknek, amelyek oly váratlanul jönnek elő valahonnan, mintha már egész Budát bekóborolták volna, és összegyűjtötték volna az összes pletykákat! Várni egy egész életen át! Nincsen olyan szomjúság, amely ehhez hasonlítana. Ha egy kocsi megy végig az utcán – az ember azt hiszi, hogy a megváltás ment el mellette. Így vártam én Rothschild Bettinát.
„Ha szegény lett volna, sietne” – vélekedett Mária a katicabogarak felé. „De eljött.”
– Igen, mégpedig olyan napon, mikor nem is vártam. Csak kopogtatott a kapun, és oly biztonsággal lépett be, mintha már nagyon gyakran járt volna nálam. Hosszú utazóköpenyeg volt rajta, és kis, csókaszárnyas kalapkáján sűrű, kék fátyol. Halkan és felindulás nélkül a nevemen szólított, kék kesztyűs kezét csendesen nyújtotta, és egy hímzett bársonyból való utazótáskát bízott rám. „Zárja el, ebben van az egész vagyonom.” Grófnénak, bárónőnek, istennőnek szólongattam. Letérdepeltem, a ruhája szegélyét csókoltam. Talán sírtam is… Most bezzeg jól megértettem azokat a férfiakat, akik azt szokták606 mondani, hogy nem érdemes mindenféle apró-cseprő női ügy miatt feltápászkodni a kerevetről, és mikor rákerül a sor, úgy sietnek, hogy csaknem elveszítik a nadrágjukat…
– Bettina csak hideglelősen nézegetett, hogy nem zártam be a kaput, hogy lámpást gyújtok, mert esteledett az őszi alkony, hogy ugrálok a szobában, mint a púpos szabó sánta szarkája… Bettina csak leült egy székre, mint egy váróteremben, a kesztyűjét sem húzta le, a fátyolát sem igazította meg. Csak ült magába mélyedve, mintha a legnagyobb szomorúságot, az elviselhetetlen bánatot hozta volna a házhoz. Meggörnyedve, kezére támasztott fejjel üldögélt, idegenkedve nézett mindenre, amellyel búskomorságából magához téríthetném. Végül arra kért, hogy hagynám magára legalább egy óráig vagy kettőig, hogy rendbe szedhesse magát, hogy életre ébredjen, hogy felejthessen. Menjek el a házból messzire, messzire, és előbb ne jöjjek vissza, amíg éjfélt nem üt az óra.
– A kocsmaablak pirosan világított, mint a kétségbeesettek, a bajbajutottak siralomháza, ahonnan a kocsma bezárása után egyenesen az akasztófa alá mehetnek. Arra tartottam, miután Bettinára a kaput bezártam.
„A gazdag nő szeszélyéből” – vibrált egy kis bús hang.
– Hazugság és fájdalom, rikkantó keserűség és magába mélyedt hallgatagság a kocsmalámpa körül. Öregember csemcseg régi mondásokon, mert olyan ízek futnak össze fogatlan szájában, amilyeneket már a valóságban nem érezhet. Fiatal férfi keresi a rókalyukat, ahová bemenekülhetne azon az úton, amerre a bor folyik. Itt hallgattam én a szívem dobogásának az óraketyegését, amíg körülöttem láthatatlan alakok zsongtak. Bettina is várja nem messzire az éjfélt.
– És mikor éjfélt vert a rácvárosi torony, halkan elindultam a házamba, mintha lopni mennék… Idegen hangon szólt a kapuban a kulcs, egy másik ember léptei visszhangoztak az udvaron, az ajtóm kilincse a kabátomba kapaszkodott, és Bettina ugyanazon a helyen ült az asztal mellett. De már holt volt.
„És a bársonytáska itt maradt.”
– Holt volt tán szívének gyengeségétől, talán a magánytól, amely megmarkolássza a torkot… Holt volt, mert itt érte utol a végzet. Reggelig, másnap estig költögettem. Aztán eltemettem a pincém alatt levő alagútba. Azért nem szabad arra többé senkinek sem járni.
„És a bársonytáska Rothschildné vagyonával?”607
– Valamit írtak néhány nap múlva az újságok, hogy a bécsi Rothschildoktól megszökött egy szobalány, aki magával vitte a báróné ékszereit, de én nem sokat adok az újságokra.
„De az ékszerek?”
– Akarja őket látni? Jöjjön velem, majd megmutatom magának – felelt Szuhay Benedek, és olyan piros volt az arca, mint a karmazsin – Ha ugyan nem fél a holt asszonytól.
„Én semmitől sem félek” – mondá Mária, és talpra állott, mintha az utolsó útjára indulna. Alig ingadozott, alig ellenkezett, amikor Szuhay a karjára vette, és a besötétedett temetőből oly gyorsasággal vitte magával, mintha holttestet lopott volna.
