A gyűrűk estéje
A gyűrűk estéje
Az ékszerek valóban ott voltak a Szuhay lakásán. Egy falba rejtett szekrényből vette elő a táskát, mint a varázslók az álomitalt. Olyan is volt mindaz, ami itt és ezután Máriával történt, mintha álmában látta volna a dolgokat.
Mikor a bársonytáskából a remegő, elefántcsontszerű kéz az első ékszerdarabot Mária elé tette, a leány fülében még visszhangzott a bezáródó kapu döngése, mint a víz alá merülő hallja messziről a hidak zaját, nem tudni, hogy temetési menet döng-e a messziségben, vagy esküvői fogat robog. De a gyűrű rubintból volt, szüzek véréből és fiatal özvegyek éjfél utáni álmaiból való. Napkelettől napnyugotig, a jeruzsálemi templomtól Madridig futottak vele öreg zsidók, haramiák, sbirrek, és királyok szemei elől dugdosták a ládák fenekén, amíg a világra jött az a liliomkéz, amely a bécsi opera bordópáholyából megmutatta a ritka gyűrűt az osztrák császárnak.
Mária eleinte azt hitte, hogy álmában hallja ezt a magyarázatot a láthatatlan hangtól, amely az álomban megszólalni szokott. Csak akkor, amidőn a Szuhay kezét érezte a kezén és a gyűrűt az ujján, akkor eszmélt rá, hogy egész idő alatt az öregember beszélt hozzá. Mikor a gyűrű a leány kezén volt, elfulladt a hang, mintha a varázsmondat befejeződött volna.
És Mária, amint a rubintgyűrű vérébe meresztette a szemét, látta eltünedezni a gyűrű környékéről kezének ráncait, mintha valamely608 varázslat áradt volna a kőből. Elmúltak a kis ráncok a mutatóujjáról, amely mutatóujjával a lecke szavait, tintás pennából nehezen csurgó iskolai feladatot szokta kísérni, amely mutatóujjra vonalakat hurkoltak a rácsavart hajszálak, amikor erősen gondolkozott sorson, szegénységen, kopott ruhán és foszladozó cipőtalpon. De eltűntek a ráncok a hüvelykujjról is, amelyek bizonyosan az utált seprőnyéltől, a szemeteslapáttól, az életrövidítő szobatakarításoktól maradtak ott. Eltűnt a gyűrűsujj árvasága, amelyre annyiszor álmodott karikagyűrűt a kisleány, hogy reggel valósággal érezte ujján a karikagyűrűnek a nyomását. Megbékült a fitymáló kisujj, amely a szegénység bosszúságaitól, az irigységtől, a gyűlölködéstől és a ruhadivat utáni vágytól – mint ez a nők kezén a kisujjnak szokása – olyan hegyes lett, mint a tű. Általában szerelmes harmóniába kerültek az ujjak, amióta a rubintgyűrű rajtuk ragyogott, mintha végre megérkezett volna az, aki az ujjaknak mindenekfölött parancsol. A várva várt vendég, akinek kedvéért kibékülnek egymással a házi haragosok, hogy az csak megelégedett arcokat lát maga körül, mint a leánykérőbe jött gazdag ember.
És a kis kéz, amely még nem ismert egyetlent sem a női kezek kalandos útjaiból a férfiak erszénye és tetszése körül, amely még sohase maradt önfeledt madárkaként vágytól felborzolódott bőrű férfitenyérben, amely még nem pihent férfi nyakcsigolyáján, mint az állatszelídítőnő keze a hím oroszlán sörényén, nem olvasott meg mellénygombokat, és nem kotorászott sem a férfiak orra alatt, sem a nadrágzsebükben, hanem rendszerint szűk galléros zubbonyka ujjába szorítva tintával, tollal, kemény, hűvös ceruzával manipulált – maga a kis kéz is megérezte a gyűrűvel jött változást. Hajlása olyan lett, mint a hattyú nyakának, mint a nők kezének, akik néma kastélyokban a hárfát pengetik, vagy a zongora billentyűi felett keringőznek, mint a fehér strucctollas legyezővel mulató kezeknek, mint a kis velencei tükröt tartó, gyeplőszárat fogó, gondtalanul csókot vagy barátságot dobó kezeknek. Úgy hajlott a kis kéz, mint a nagyvilágban a dámák kezei, a finom szappanokkal, balzsamokkal, szarvasbőrökkel dédelgetett kezek, amelyeket rendszerint könyökig érő drága kesztyűk fednek el a pórias tekintetek elől, de a választottak felé úgy nyúlik kézcsók végett, mint a legdrágább ajándék, a fejedelemnő kegye. Mária kinyújtotta a kezét a gyűrűvel, mint bármely hercegnő, és Szuhay uram térdre ereszkedett, hogy csaknem megütötte609 a guta, amikor kéjes, hosszú csókot forrasztott a kis kézre. Égő csók volt, amelyre megrendült a cinkostárs rubintkő lámpása.
– Bettinának sem volt ilyen keze, pedig azt kölcsönt kérő királyok csókolták – rebegte Szuhay, és a hangja úgy akadozott, mint a hím szamáré tavasz idején.
Ám a ritka rubintgyűrű csak lovagcsizmás fullajtár volt, a hátul következő uraságok hintaja előtt.
Előkerült a titokzatos bársonytáskából még egy csomó gyűrű, amely Innocent pápa neve alatt szerepel a régiséggyűjtők katalógusaiban. Más gyűrűk viszont az Odescalchi-gyűjteményben, a gyűrűk góthai almanachában vannak megemlítve, mint olyanok, amelyeknek nyomuk veszett.
Címerek voltak e gyűrűkön, amely címerek régi évszázadok ötvöseinek elképzeléseit őrizték. A gyűrűk címerében gyakran fordult elő a püspöksüveg, a bíbornoki kalap, Szent Péter kulcsai és a húsvéti bárány.
– Mindezekből látható, hogy szent életű főpapok lila kesztyűs kezein osztották valaha az áldást e gyűrűk, amelyeknek a megérintése csodával, bűnösök meggyógyulásával járt – monda Szuhay Benedek, amikor a zacskóból kiömlött gyűrűket is úgy rendezgette az asztal lapján mint a vetőkártyákat.
– Tudom azt is, mert hiszen volt időm megtanulni, hogy kik voltak ötvösei e ritka gyűrűknek, de hát magát, Mária, nem érdeklik a nevek. Még annyit, hogy nagy utakat jártak be ezek a gyűrűk évszázadok alatt, bolyongtak zárdák bolthajtásai alatt, megakadtak kéjnők tanyáin, baktattak a vándor katona iszákjában, és bujdostak zsidók pincéiben, amíg a világ különböző részeiből összegyülekeztek a Rothschildné zacskójában.
Máriát valóban nemigen érdekelte a gyűrűk rejtelmes utazása. Leginkább azt figyelte meg, hogy alapos tisztogatásra szorulnak a gyűrűk, aranyuk megkopott és bágyadt, a címereik fényüket vesztették, mintha az öreg, ráncos ujjak, amelyek valaha a gyűrűket viselték, kiszívták volna az arany ifjúságát, vagy a nők, akiknek birtokában darab ideig voltak, felhasználták volna az aranyban rejtezkedő életerőt arcuknak pirosítására, szemüknek fényesítésére. De majd az ifjú, vérhullámos kezén e gyűrűk ismét visszanyerik régi fényüket és idegességüket, mint a dermedt kígyók az életüket, amikor ismét felmelegednek a napsugárban.610
Mohón rakosgatta tele ujjait a hosszú orrú pápa képeivel díszített gyűrűkkel, és a sok száz esztendő előtt elhalványult férfiarc – valóban világítani kezdett a szűz ujjain.
– Az ékszerek öregítenek – mormogta Szuhay Benedek, amint szemügyre vette a gyűrűkkel bevont ujjakat. – Minden ékszerdarab elvesz egy napot vagy talán egy esztendőt is annak az életéből, aki viseli. A ritka ékszerekért nagy árat kell adni. Az ifjúságot…
– A koldus, édes ifjúságot! – rebegte félig öntudatlanul Mária. És arra gondolt, hogy mit mondanának a Rózsa utcában, mit szólnának az iskolában, hogyan térdepelne le anyja a gyűrűkkel megrakott kezek előtt… Az Andrássy úton a gazdag Braunné bokázna az irigységtől.
Szuhay ismét a bársonytáskába nyúlt.
Selyembe, aranyfonálba burkolt csomagot vont elő, és bús hangon megjegyezte:
– Egy rossz nő élettörténete következik itt; ifjúsága és ízessége, betegsége és szenvedése, pusztító szerelme és boldogtalan szerelme van ebben a csomagban ékszerek alakjában; kibontsam?
Mária ujjain megzördültek a gyűrűk. Ismeretlen borzongás futott végig a hátán: végre szemközt találja magát a névtelen, legfeljebb álomban látott Rossz nővel, akitől úgy rettegnek az ifjú szüzek a téli mesemondások alatt. Milyenek lehetnek egy rossz nő ékszerei? Megismerni-e az ékszerek színéről, alakjáról, értékéről, hogy tulajdonosuk olyan perszóna volt, akivel a kislányokat ijesztgetik? Szuhay pipamocskos keze alatt, foltos körmei alatt csendesen burkolózott kifelé a csomag, mint valami titok. Mária szenvedélyes orrocskája hirtelen rózsavíz- és pacsuliszagot érzett, amilyen az utcai nők ruhájából szokott áramlani Pesten.
Szuhay a csomagból először egy olcsó ezüstgyűrűcskét vett elő, amilyent a Teréz temploma körül az őszi búcsúkon is szoktak árulni. Mária úgy érezte, hogy ez a gyűrű régi ismerőse, látta sokszor, amidőn anyja szoknyájába kapaszkodva a vásári sátrak között nézdelődött.
– Bettina minden dolgában alapos volt, mint jó gazdasszonyhoz illik – kongott a Szuhay hangja. – Mikor ennek a bizonyos Rossz nőnek az élettörténetét ékszereiben összerakta, nem felejtkezett meg a kis kék köves, virágvékony gyűrűcskéről sem, amelyet tán első611 áldozáskor vagy bérmaajándékba kapott. Itt van a szerény gyűrűcske, amely az ártatlan ifjúságot példázza.
Mária hideglelősen sütötte le a szemét a gyűrűcske előtt – hiszen nemrégen, talán még tegnap ő is megelégedett volna ily kék köves gyűrűcskével, ha azt kezén viselhetné… Tegnap? Milyen régen volt tegnap! Igaza van Szuhaynak, az ékszerek öregítenek. A Terézváros búcsújából a kintornát sem hallja. Láztól emésztve, türelmetlenül áll az asztal mellett, és arra gondol, miként helyezhetné biztonságba a kezén levő gyűrűket. Talán le kellene nyelni őket?
Szuhay nem látja az emésztő tüzet a leányka szemében, közönyösen, unottan rakja tovább ékszereit száraz faághoz hasonló közönyös karjával… Egy marék aranypénzt vet az asztalra. A tallérok szertegurulnak, mint az ólaikból kiszabadult sertések. Aranyak a világ minden tájékáról, amelyhez csak egy Rossz nő juthat, amint elhozzák neki keletről és nyugatról az aranyakat. Egyiket tán egy pohár vízért tették le az ezüsttálca szélére, a másiknak egy szál virág volt az ellenértéke, a harmadikért egy mosoly járt, a negyedikért könnycsepp… amint a Viktória-fontokért, a kakasos francia tallérokért, a Milán-király-fejű arany dinár okért az egész világon meg volt állapítva a rossz nők tarifája.
Mária ügyet sem vetett az aranyakra, amint azok csengve nekifutamodtak az asztal szélének, és nagy hajrázással menekültek a szoba négy sarka felé. Ellenben annál hangosabban vert az ütere, mikor Szuhay uram egy ábrándos, véget nem érő gyöngyfüzért vont elő a csomagból, amelynek a messzi végén arany szemüveg himbálódzott. Ah, hogy remegett, fázott és vonaglott a Mária nyaka, amikor Szuhay halkan és meggondoltan átvetette a gyöngyöket a leányka fején, és a halovány, tengerfenékről való csodálatosságok megcsörrentek a Mária kebelén. Az arany szemüveget felemelte, és a kristályüvegen át eleinte mit sem látott izgalmában. Csak valami ismeretlen szivárvány mutatkozott előtte, amelynek sugarán túl paloták és kertek, lovagló nők és narancsbélű színházak mutatkoztak… a nagyvilág, a gazdagok, előkelők világa jelentkezett Mária szeme előtt, amint az aranykeretű üvegbe nézett.
– Mily szép ott messze minden, és milyen sötét van itt! – sóhajtott. És széttárta gyűrűs ujjait, hogy elfogjon valamit abból a messzi nagyvilági szivárványból.612
Most gyémánt fülbevalók, mogyoró nagyságúak, sőt diónyiak, amilyeneket Mária eddig csak a gazdag öregasszonyok fülében látott az Andrássy úti kocsikorzón. Amelyek a hintóval együtt begördültek egy hűvös, öntözött kapu alá, mintha elvégezték volna dolgukat a külvilágban. Vastag selyemszoknyák, halcsontos ruhák, paradicsomtollas kalapok voltak tartozékai a fülönfüggőnek. – Máriának, mint a legtöbb szegénysorsban született leánynak, idejében ki volt fúrva a füle, mert hisz egyéb ékszert nemigen kaphatnak e leányok, mint a lyukat a fülükbe. A fülbevaló zárjai pontosan működtek. Mária nehéznek és boldognak érezte a fejét.
Majd karperecek következtek, amelyek aranykesztyűként fedték be a csukló ütőerét, hogy többé senki se hallhassa a szív dobogását az érverésen át. Más karperecek felvillámlottak, mint barlangokból kilépő vadállatok szeme. Láncok csörrentek, amely láncok azonban nem a rabságot, hanem a szabad, nagyszerű életet jelentik.
Mire a hajékekre, a diadémokra került a sor, amelyek fejedelmi szépséget kölcsönöznek a törpe növésű nőknek is: – Mária elbágyadt az ékszerek súlya alatt, a váratlan élménytől, lehanyatlott egy székre, és ékszeres, nehéz kezeit messzire eltartotta magától…
– Még ezt az aranyövet a derekára – rebegte Szuhay Benedek, és a gyűjtemény legszebb darabjával, a briliánsfejű aranykígyóval közelgett Máriához.
És amikor tetőtől talpig fel volt díszítve ékszerekkel a bolond leány, Szuhay a leereszkedő alkonyatban hosszú, tüzes tekintettel nézte a leányt.
Letérdepelt előtte, és imádni kezdte. Amint egy öreg férfi imádja az ifjú női szépséget. Végigcsókolta Mária lábait, amelyeknek bokáira keskeny aranyláncokat illesztett, megsimogatta ártatlan, ócska ruhácskáját, áhítatos arccal szagolta iskolaporos hajzatát…
– Nekem is volt valaha egy kisleányom – verte melléből a hangot, mintha egy üres dobot ütögetett volna.
Aztán támolyogva, agyongyötörtén, reszketve a szomszéd szobába ment, és élettelenül rogyott a díványra.
Mária arra tért magához, hogy az ablaküvegre kavicsot dobtak. Egy pillanat alatt feleszmélt. Sobri Jóska van odakünn, akinek szokása volt mindenhová utána menni. A temetőben nem találta. Gondolata a régi ház elé vezette, amely előtt elgondolkozva annyit járkáltak.
Mária, mintha lángok közül ugrana ki, az ablaknak vetette magát.613 Az utcácskában úgy lobogtak a gázlángok, mint a gyötrelmes ékszerek. Pokoli csönd volt a háta mögött, mintha a sírgödör tátongana mögötte. Sötét, ijesztő gödör, amelyből ha még egyszer megmenekülhetne: felérne az egész élettel…
Alig bírta az ablakot kinyitni, alig volt érce a hangjának:
– Sobri Jóska! – nyávogott, mint egy kismacska.
Sobri Jóska lehorgasztott fejjel, mint egy sírkereszt támaszkodott a falnak, és nem felelt, csak zokogott. Végre felnyögött:
– Meg kell halnunk, Mária, egyetlen szerelmem…
– Igen, meghalunk – felelt a leányka az ablakból, mintha végre megtalálta volna azt a menekülő utat, amely a sírgödörből kifelé visz. – Meghalunk együtt.
Semmi, senki nem mozdult a házban, börtön sötét a háta mögött, de előtte Sobri Jóska dacos, gyermekes két szeme lobog. Felugrott az ablakpárkányra, és onnan a Sobri Jóska két karjába.
– Fuj! – riadt fel a fiú, amikor az ékszerek megcsörrentek Márián. – Utálat!
– Eldobálom valamennyit… csak siessünk… leszedem magamról mind, mire odaérünk, ahol meghalunk.
– A Dunába. A Lánchídra…
– Gyere, gyere, te drágalátos, te tünemény, te gyönyörű!
És belekapaszkodott Sobri Jóska karjába, amint végigfutottak a tabáni sikátorokon. A másik kezével pedig minden utcafordulónál eldobott egy ékszerdarabot a testéről. Pengve, hahotázva gurultak a gyűrűk a sötétségben az utcai köveken, amint a kanális felé keresték az utat. Csattogva, felkacagva csapódtak a karperecek, a láncok kis, álmos házak falaihoz, aztán eltűntek, mintha az ördög nyelte volna el őket.
– Nesze fülbevaló! – kiáltotta Mária, és a gyémántdiót belehajította egy elhagyott boldogtalan udvarba. A fülbevaló fénylő sugárban repült át a kerítésen, mint a hulló csillag.
– Diadém! Ördög! – kiáltott teli szájjal a leány. Rátaposott, és lábával egy utcai csatornába taszította. A hajék lehullt a sötétbe, mint egy varangyos béka.
Mikor már semmi sem volt a Mária testén az ékszerekből: akkor értek futamodásukban a Lánchídra. A város legszebb ékszere, a Duna, folyamparti lámpásokat altatgatva, esti fényeket ringatva, csöndességet sugározva hömpölygött alant.614
– Meghalni – rebegte. – De most már minek meghalni?
Sobri Jóska földre szegzett szemmel állott a leány háta mögött. Nem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy átsegítse Máriát a korláton.
– Most már minek?… – kérdezgette könnyes szemmel a leány.
– Talán szedjük össze az eldobott gyűrűket? – kérdezte végső elkeseredésében Sobri Jóska.
– Legyünk tovább is szegények. Gyerünk haza szegény anyámhoz – felelt könnyesen, megenyhülten a leány, miután a könnycseppekkel a lelke terhei is a Dunába hullottak.
Mire a pesti oldalra értek, Máriának visszatért a jókedve.
– Csak azt nem értem, hogyan kerültél az ablak alá, Sobri Jóska? – kérdezte nevetve.
(1923)615
