TIZEDIK FEJEZET • A reverendás írónő •
TIZEDIK FEJEZET
• A reverendás írónő •
• A reverendás írónő •
Józsiás úr a Koronaherceg utcában, egy régi átjáróház kapuja előtt hagyta el a hintót, az est már leereszkedett Pestre, a gázlángok körül fehéren porzott a hó, a barátságos családi otthonok függönyös ablakai mögül már világítottak azok a meghitt családi lámpások, amelyeknek színes ernyőjét, festett angyalkáit oly fájdalmas sóhajtással szokta végignézni az utcáról a karácsonyi agglegény – mindjárt egy ilyen meleg otthonban lesz Zsófia is, ruhát cserél, papucsot húz, szagosított vízzel megmossa arcát, kezét, nyakát, hogy Józsiás úr csókjainak nyomát eltüntesse, a bundáját tán az erkélyre akasztja darab időre a szobalány, hogy kiszálljon abból a hintó belsejének illata, amely végül oly fülledt volt, mint a nászutazók szobája, Zsófia haját néhány fésűhúzással a tükör előtt megigazítja, szagos vízzel öblíti száját, megigazítja a tüzet a fehér kályhában, és összeráncolt homlokkal tanácskozik az előcsengetett szakácsnővel a közelgő vacsoráról. Lehetséges, hogy többé e napon nem is gondol már Józsiás úrra, legfeljebb a Fővárosi Lapok-ba vet szórakozott pillantást: vajon nem jelent-e meg a nyomdafestéktől még szagos hasábokon Józsiás úr ígért műve? Nem, megint Vértesi Arnold írta az elbeszélést. Ha már divatban volna a telefon: bizonyosan felhívná férjét a kereskedők402 kaszinójában, mi dolog az, hogy ennyi ideig elmarad, vagy felhívná egyik-másik barátnőjét, hogy közölje velük, azt az utálatos, divatos Sebes kisasszonyt ismét a Sváb-hegyen „látták”, amint a legbizalmasabb együttlétben volt egy ismeretlen fiatalemberrel, akit bizonyosan az utcán szedett fel. De a telefon ekkoriban még ritka magánlakásba volt bevezetve. Zsófiának tehát meg kellett elégednie azzal, hogy a szobalányával váltson eszmecserét, amíg az halkan terítgetett. Az eszmecsere tárgya természetesen a bolondos öregúr volt, aki órák hosszáig ácsorgott délelőtt az utcán…
– Képzelje, Hencsi, szerelmet vallott a Szarka utcában!
Ezen aztán úrnő és szobalány sokáig elnevetgélnek. Voltak ugyan a kályha mellett egy kis asztalkára mindenféle könyvek is előkészítve, a legújabban megjelent könyvek, amelyeket az Egyetem utcai könyvkereskedő külön megrendelés nélkül küld az előkelő hölgy lakására. Ott volt például Herczeg Ferenc Fenn és lenn című regénye, amelyről azt beszélte a minap egy barátnője, hogy pályadíjat nyert – vajon mit csinál egy író a pályadíjjal? – ott volt Jókaitól a Sárga rózsa, valamint Cyprián legújabb novellái. (Azt mondják erről az íróról, hogy kispap volt azelőtt.) Turgenyev beszélyeit ugyancsak mellékelte a könyvárus. Zsófia legelőször A vadász iratai után nyúlt, mert a minap azt hallotta egy társaságban, hogy ez az író Párizsban egy énekesnőbe volt szerelmes, de az énekesnőnek férje volt. T. tehát beállott kertésznek az énekesnőhöz, hogy mindig a közelében lehessen. Meg kell becsülni az olyan írót, aki maga is felcsap regényhősnek. A pesti írók csupa komoly családapák, itt nem értenek ahhoz, hogyan tegye magát érdekessé egy író a hölgyközönség előtt. Az egy Murai Károlyról beszélik, hogy házassága regényes volt ott Nagyváradon, de mit ér az egy humoristánál, aki semmit se vesz komolyan? – A könyvcsomagot tovább bontogatta Zsófia. Nini, még egy új regény, Kóbor Tamástól, aki a múlt évben tűnt fel a Magyar Hírlap pályázatán. Azt mondja egy barátnője, hogy ez az író lesz a magyar Zola… Horváth Gyula lapja már küldözgeti karácsonyi ajándékát, az albumot, amelynek színes borítékát, a zajló Dunát és a Lánchidat Góró Lajos rajzolta. Zsófia szórakozottan nyitja fel az albumot. Egyik oldalon ott vannak a szerkesztőség tagjainak arcképei: Heltai Jenő tartalékos honvéd főhadnagyi ruhában, Gárdonyi pipával, Szomory Dezsőnek olyan nagy haja van, mint egy asszonynak… De aztán szép színésznők lábai következnek fotográfiában,403 a közönség majd szavazni fog a lábak felett, és Hegyesi Mari nyerges lába nyeri az első díjat. De Zsófiának a Diósyné Handel Berta lába tetszett.
Zsófia felvette ismét A vadász iratai-t, de a könyv lapjai nem voltak felvágva, visszatette tehát azt helyére, és tovább is szobaleányával pletykázott. A falióra pedig oly békésen, szerető hangulattal ketyegett, és mutatója úgy mendegélt, mint a Gartenlaube fametszetein.
Józsiás úr ki volt dobva a küzdelmes életbe…
Köpönyegét összevonta nyakán, mint az országúton vándorló Petőfi, kalapját szemére húzta, mint Komócsy József, amikor vidéki városokban tart felolvasó körutat, szívében keserűség és fájdalom, hogy szinte égett a nyál a szájában, mint a cigánymuzsikuséban, aki valahol pórul járt. Keresztül vágódott az átjáró házon, és megfenyegette azt a női szoboralakot, amely az udvar közepét díszítette.
– Mind hitványak vagytok – dörmögte mély elkeseredéssel.
És általában még sok rosszat gondolt a női nemről, mint ez a férfiak szokása a nem sikerült pásztoróra után. Többek között azzal vádolta Zsófiát, hogy szívtelen, kíváncsi, önző, mulatni vágyó hölgy, aki a pásztorórára is oly hangulatban jár, mint az opera páholyába. Egy-két óráig „kilopja a lángot” az áldozatra került író szívéből, megtanul egyes mondatokat az író szavaiból, amelyeket majd szajkó módjára ismétel, ha társaságot lát házánál, kellemes, irodalmi hangulatba ringatja magát, titokban tán azokhoz a nőkhöz is hasonlítgatja a személyét, amely nőket a régi írók tettek hírnevessé, lehetséges, hogy otthon naplót ír, hogy majd későbbi korban (mikor Józsiás úr valóban hírneves író lesz) e napló nyilvánosságra hozatalával kompromittálja őt (Józsiás urat…). Ah, hol vannak manapság azok a nők, akik valóban pártfogói, múzsái, gondos őrangyalai voltak az íróknak! Hol vannak azok a szentté válott asszonyságok, akik szerelmükön kívül ellátást, mosást, ruházkodást is adtak a költőknek! Hol vannak a Laborfalvi Rózák? Könnyű volt Jókainak a könyvtárnyi regényeket írni, amikor Róza zsenge fiatalkorától kezdve segítő őrangyala volt. (A szőke szakállú Benedek Aladár ugyan beszéli manapság is a józsefvárosi kocsmákban, hogy ő a „nők kegyence”, harminc év óta nem volt gondja se ebédre, se vacsorára, van pártfogónője a legmagasabb körökben, valamint a Ferencvárosban… De Aladárról tudnivaló, hogy szeret nagyokat mondani.) Manapság404 csak annyi haszna van egy írónak a nők barátságából, hogy elviszik kocsikázni, meghallgatják, mint egy mulatságos bolondot, megdicsérik rögeszméit, helyeslik hóbortosságát, aztán kiteszik az utcára, menjen másfelé produkálni magát.
Ily sötét hangulatban ért a „Zenélő órá”-ba Józsiás úr. Mellényzsebében már az utcán megtapintotta az ezüstforintost, két zónapörköltet rendelt tehát egymás után. A piros lével, bőséges paprikával, krumplival kevert pörkölthúsok lassan megvigasztalták sötét hangulatában, sőt mikor jelt adott az őrködő csaposnak, hogy a korsó sör után jöhet a „házmester”, sokkal nyugodtabb hangulatban gondolt vissza elmúlt napjára. Csupán egyetlen hibát látott a nap történetében, mégpedig azt, hogy nem Leonórához ment ma este vacsorázni… habár valószínű, hogy Leonóra megérezte volna rajta Zsófia parfőmjét. A nőknek ilyen dolgokban indiánszaglásuk van, még az idegen nőnek keze nyomát is megérzik a férfi testén.
Éppen szokott ábrándjaiba: a nők különösségeibe akart gondolataiban elmerülni, amikor két író lépett be a „Zenélő órá”-ba. (Az írók többsége ez idő tájt a „Kis Pipá”-ba járt, de voltak néhányan, akik előkelőbb dolognak tartották a népszerű és zajos „Pipa” helyett a kevésbé lármás kocsmák látogatását.)
Az egyik író kövér, piros arcú, szürke szakállú, magyar ruhás férfiú volt, igen szűk nadrágban, kerek, kis gombakalapban, fokossal a kezében, mintha a múlt századbeli „kis negyvennyolc” világából lépett volna ki. Ő a budai újság szerkesztője volt, Erdélyi Gyula, az elmúlt nyáron éppen országraszóló népünnepélyt rendezett a Bástya sétányon, ahol a legszebb budai nők sátrak alatt árultak, és rakétákat eregettek, hogy csaknem felgyújtották a Krisztinát. Recsegő, Pest megyei hangon (amely arra a buckák felé divatos) kurjantott rá a társára:
– Ide üljünk, Mariska. Tartsunk össze mi, írók.
S ezzel letelepedtek Józsiás asztalához.
A budai újság szerkesztőjének a társa egy halovány, sovány arcú, rövidre nyírt hajú nő volt, aki papi reverendába volt öltözve, és fején kemény cilinderkalapot hordott.
– Nem ismered Mariskát, Simli Mariskát? – kérdezte a Pest megyei gavallér Józsiástól. – Éppen egy nagy szalonújság megalapításán fáradozunk. Csapj fel hozzánk, Józsiás. Egyszerre beadja a kulcsot minden újság Pesten, ha a Mariska lapja megjelenik.405
Józsiás még nem ismerte személyesen Simli Mariskát, csak hallomásból tudott az excentrikus fehérvári leányról, aki papi reverendában járja be az országot, mindenütt feltűnést kelt magaviseletével, és többnyire új lapok megindításához gyűjt előfizetőket. A rövidre vágott hajával, sötét szemével, halovány arcával, keskeny vállával, izgatott beszédével végigjárta Magyarországot, és a vidéki városokban a különös leányzó bizonyos sikerekre tett szert. De aztán lefelé kezdett haladni csillaga, itt-ott a rendőrséggel is összeütközései voltak, írni nemigen tudott, legfeljebb néhány silány verset; az egykori „kékharisnya”, akinek feltűnése elején mutatkozott, idővel előfizetők gyűjtéséből tengette életét.
Józsiás úr bizonyos tartózkodással fogadta új ismerősét, de aztán felébredt benne az a szokványos férfiúi érdeklődés, amely az érzéki férfiakat meglepi az excentrikus nők: az írónők, állatszelídítőnők, kötéltáncosnők közelében.
Erdélyi Gyula egy icce bort rendelt, és pártfogói hangon beszélt:
– Barátom, a mi Mariskánk különös teremtés. Szűzies és ártatlan. Ezt én mondhatom neked, aki minden valamirevaló írónőnek udvaroltam Magyarországon, Pilisi Rózától kezdve W. Stephanie-ig. Én udvaroltam Vay Saroltának is, amíg az kést fogott rám, mint akár Gáspár Imrére.
Simli Mariska nagyon ki lehetett éhezve, mert ugyancsak tömte magába a ropogós császárzsemlyéket a kis gulyás után. Józsiás úr észrevette, hogy ferde fogai vannak, valamint tintás ujjai, zivataros életében nem ér rá a mindennapi fürdésre, és papi öltönye itt-ott kirojtosodott. De hát megszokta, hogy az írónők szoknyái alól mindenféle gyanús fodordarabok és zsinórok szoktak kilógni.
Erdélyi Gyula megtöltötte a talpas, metszett, nehéz poharakat, amelyeket a régi belvárosi kocsmákban Vörösmarty óta használnak, és szokott lelkesedésével folytatta:
– Barátom, én udvaroltam az összes magyar írónőknek, mert fiatalabb koromban nagy táncos voltam. Éjjeli zenét adtam Gyarmathy Zsigánénak, amikor egy nyáron a Margitszigeten nyaralt, tisztelője voltam a méltóságteljesen hibás lábú Ábrányiné Katona Klementinnek, megforgattam a „Redout”-ban az aranyosmaróthi barna testvéreket, Büttner Linát és Júliát, amikor a farsangban Pestre jöttek, dicsértem Bogdanovics Györgyi novelláit, amikor feltűnt a Képes Családi Lapok hasábjain, munkatársa voltam Wohl Jankának,406 amikor megindította a Magyar Bazár-t, pengettem a sarkantyúimat Szendrey Júlia után, mikor az már öregasszony volt, Vörösné Gaál Karolin valamennyi regényét elolvastam, irodalmi levelezést folytattam Hajnalkával, és a szép kegyelmes asszonynak, a galambarcú Bajza Lenkének nagyokat köszöntem a Vármegye utcában… Én mindig azt mondtam, hogy az írók csak az írónőknek udvaroljanak, mert úgy össze kell nekik fogni a mesterségükben, mint a színészeknek és színésznőknek.
Erdélyi Gyula összekoccintotta a poharakat, és egyszerre kiitta borát, amint ez szokása volt.
Szürke szeme, szürke haja, hetyke arca ivás közben mintha elváltozott volna… mintha azoknak a régi uraknak bánata, mélázó szomorúsága költözött volna vissza arcára a régi múlt időkből, amely urak az egykori nyáregyházi és egyéb Pest megyei udvarházakban iddogáltak, és maradékaiknak már csak azokat a rejtvényeket hagyományozhatták, amely rejtvényeket a Magyarország és a Nagyvilág című képeslap részére kigondoltak.
Lehetséges, hogy egykor lelkes és mindenre jó ifjú volt a költő, édesanyja és lány testvérei voltak a buckán, szívébe hatolt a tavaszi reggel és a karácsonyi harangszó, járt sírni a vadgalambos falusi temetőkertbe, és elmerengett Vörösmarty költeményeivel kezében, amikor a telihold ott érte az eresz alatt. Valószínűleg csodálatosnak hitt ideálokat hozott fel Pestre a gőzössel, amikor lábát először a városba tette. És ez a gyermekkori arc, az ifjonti lélek most is megjelent a néző szeme előtt, midőn Erdélyi Gyula poharát fenékig hajtotta. – De egyébként az élet rézzel, rozsdával, pókhálóval rakta tele az arcot, mint a régi pincékbe képzeljük a kísértetet, aki éjfélkor megcsapolja a hordót.
Ámde úrias magaviselete nem változott a borosasztal mellett sem, amint az agárt sohasem lehet összetéveszteni a komondorral. Akármilyen szegény volt: kocsmában mindig ő volt az, aki kifizette a mulatók számláját, vagy felíratta a többi kontó mellé. Ő még ahhoz a magyar generációhoz tartozott, amely őseitől a gavalléros hajlamokat teljes egészében örökölte. Rajongott a barátságért és a nőkért – holott barátai (a ,,Pipá”-ban) már kinevették, a nők közül pedig egyetlen leánya, akit legjobban szeretett, tizenhat éves korában zsineget kötött a nyakára egy félreeső helyen. Simli kisasszonyban407 is inkább a nőt tisztelte, mint az írót, midőn pártfogásába vette.
– Úgy lesz az, Józsiás fiam, hogy Mariskával megindítjuk végre azt a szépirodalmi közlönyt, amelyről minden író egész életében ábrándozik. Azt hiszed, hogy szeretek én budai újságot szerkeszteni? Manóba! Én az egész országnak az írója és szerkesztője óhajtok lenni. Olyan lapot kell szerkeszteni, mint a Hölgyfutár volt. Magyarországon csak a nők olvasnak, nekik kell tehát lapot csinálni. Legyen abban az újságban divatlevél, szakácskönyv, fehérneművarrás, zöld boríték, amelyen a nők egymással cseveghetnek, azonkívül minden számban közölni kell egy-két jelesebb honleány arcképét. A magyar úriházak, a megmaradott szalonok, a leányszobák részére kell az újság, nem pedig a Fővárosi Lapok, amelyeket Vadnai jóformán a pipafüstös kaszinók és köpködő kávéházak számára szerkeszt. Vadnai elárulta a régi szerkesztői ideálokat. Jóformán már báli névsorokat sem közöl. Az előkelő esküvők publikumát mellőzi. A szüretről két sorban emlékezik meg, pedig Magyarországon még szüretelnek. Nem lehet így hírlapot írni. Egy eszményi hazai újságban annak is benne kell lenni, mikor főzzön a gazdasszony paradicsomlevest, és mikor káposztalevest. Meg kell írni, hogy egy honleánynak hány pár harisnyája legyen, és mit kell felelni, ha a második négyesre kéri őt a táncos? A mi közönségünk tanácsadó jó barátot keres hírlapjaiban. A napilapokban is a legkeresettebb olvasmányok a szerkesztői üzenetek és az apróhirdetések.
Erdélyi Gyula ekkorára kiöntötte a pintes üvegből a bort, az arca rózsaszínű lett, és a reverendás írónő vállára tette a kezét:
– Így kell azt csinálni, Mariskám. Tudom én azt, mert sokat megfordultam vidéken, mikor Ormódy Vilmosnak megesett a szíve a magyar írók nyomorúságán, és elküldte őket biztosítóügynököknek Magyarországra. Én Balázs Sándorral együtt csak Pest megyét jártam be. De Szinnyei lóháton ment Kassáig, a hírneves írónő, Pilisi Róza társaságában. Persze hogy bebiztosítottak minden pajtát, csűrt, dohányosházat azon a vidéken.
Simli kisasszony lenyelte a császárzsemlyét, lesöpörte a morzsákat a reverendájáról.
– Az előfizetés a fontos, nem az újság, Erdélyi úr – monda, és tintás ujjait az asztalkendővel dörzsölte.
Józsiás csendesen ült pohara felett. Elnézegette a rajongó kövér408 embert, valamint a rendetlen kisasszonyt, aki bizonyosan csinos volt azelőtt, mint minden fiatal nő, amíg bele nem kóstolt az „irodalmi méregbe”. Azóta lett arca mosdatlan, ujja tisztátalan, haja rendetlen, mióta irodalmi babérokra pályázott, és lapszerkesztőnek adván ki magát, vidéki vendégfogadókban, falusi csárdákban ütötte fel az otthonát. Vajon mi történne, ha ehhez a nőhöz szerelemmel közeledne? Vajon megölelt ez már egy férfit odaadó szerelemmel, érzett-e már szenvedélyt, vágyat, mint a többi nők: a beteges érvényesülési hóborton kívül? Mi van egy ilyen megzavarodott nőnek a begyében, szívében, szegényes reménységében?
– Nem bánom, akármit írnak rólam, csak nyomtatásban lássam a nevemet – felelt Mariska Józsiás úr közeledő pillantásaira. – Írjon rólam valamit, uram, amit kivághassak az újságból, és vidéken megmutathassak. Néha az összes budapesti lapokat megveszem, ha kalandjaimról írnak. Utálom magam, ha mindennapi nőnek látszom. Ah, be szeretnék híres lenni! – sóhajtotta Simli kisasszony.
