TIZENEGYEDIK FEJEZET • Az élet vőlegényei •
TIZENEGYEDIK FEJEZET
• Az élet vőlegényei •
• Az élet vőlegényei •
Erdélyi Gyula három darab rövid szárú pipácskát rakott maga elé az asztalra, és tisztogatni, fújni kezdte őket; közben köhögési inger fogta el; oly teli szívből köhögött, mintha utoljára és végérvényesen kiköhögné magát. Kivörösödött arccal bólogatott Simli Mariska szavaira:
– Mind ezt mondták az írónők, Józsiás öcsém, ne csodálkozz, hogy Mariska sem akar egyéb eredményt elérni, mint a hírességet. Én jól ismertem őket, mert hisz húsz esztendeig az élet vőlegénye voltam, és szívemet sem a kötéltáncosnők, sem a társadalmi szendék nem tudták megigézni, de nyomban elveszítette szívem nyugalmát, ha egy nőnek tintás volt az ujja. Mi, régebbi keletkezésű magyarok, a nőket gazdasszonyi vagy anyai erényeikről ismertük meg. Jó volt, ha fiatal korukban tudtak egy kicsit táncolni, énekelni, jó volt, ha a Trattner-féle kalendárium üresen hagyott napjaira feljegyezték verébfej nagyságú betűikkel a háztartási dolgaikat, mit adtak és mit vettek a tavaszi nagy vásáron, hány üveg befőttet raktak cl az ősszel,409 mennyi bért fizettek Julinak, Marinak – de több írástudományt nem vártunk a nőktől sem Dabason, sem Nyáregyházán. Mármost, képzeld el, kedves Józsiás, mily csodálatos hatással voltak reám azok a nők, akiket későbben megismertem, akik valóban le tudtak írni egy olvasható mondatot vagy egy verset… Megbolondultam annyi tudománytól. Igaz, hogy az írónők kevesebbet törődtek a külső színnel, a választékos megjelenéssel, a hódító eleganciával (amint egy valódi író sem lehet dandy, még Petőfit is megrótták a maga korában kifényesített csizmáiért), a hajukat szeretik rövidre vágatni, a könyökükön a ruha és a sok üldögéléstől a szoknyájuk kifényesedik, kitaposott papucsban írják szerelmi verseiket, és kedvelik a vastag, vörös harisnyákat, amelyeket a nagymama kötött, szívesen viselnek télen barchentnadrágot, mert Pesten a vaskályhában hamar kialszik a tűz, és a munka elmerültségében leskelődik a felfázás, hajlandók beleszeretni a legcsúfabb férfiba, aki műveiket dicséri, rajonganak az elöl-hátul potrohos lapszerkesztőért, aki műveiket kinyomtatja, éjjeli álmuk is különbözik a többi nők álmaitól, mert többnyire azt álmodják, hogy nevüket nyomtatásban látják – de mégiscsak különbek, nagyszerűbbek ők, mint azok a nők, akiket fiatal koromban a nagymosástól gőzölögve vagy a disznóölésnél segédkezve tanultam megismerni. Mariskám, tapostál már szőlőt valaha szüretkor?
Simli kisasszony zavarodott pillantást vetett kopott lábtyűi felé.
– Még sohasem – felelte. – De azt hiszem, hogy egy szerkesztőnek ez nem is hivatása; arra valók a kövér parasztlányok.
Erdélyi Gyula vidáman rikkantott fel:
– Ugye, megmondottam előre, hogy Mariska nem közönséges nő. Mikor én fiatal gavallér voltam Pest megyében, meg kellett elégednem a szolgálók szerelmével. Bizony ahhoz se jutottam mindig. Most már beteg vagyok – igaz, hogy betegségem a leghűségesebb barát –, nem hagy el halálom napjáig, nem fáj, nem köt ágyhoz, csak egyszer majd megvakulok vagy megbolondulok tőle, mint Széchenyi és Wesselényi. De azért rajongója vagyok a női nemnek, olykor éjfélkor elbarangolok a Kapás utcába, ahol az öreg Nagyvárosi zongorázik egy rossz hírű háznál, holott nagy művész volt valaha. Az írónők pedig, akik annyiszor megírtak műveikben, mint az élet vőlegényét, akik egykor szerelmes verseket írtak hozzám, mikor divatlapszerkesztő voltam, az írónők éljenek!410
Nyilvánvaló volt, hogy Erdélyi úrnak megártott a „Zenélő óra” bora, amit nemcsak lelkes szavaival, de kékké és pirossá válott arcával is elárult. De nem volt ez szégyen. Abban az időben, aki valamirevaló írónak számított, az éjjeli órákban többnyire boros hangulatban volt. Erdélyi úr később ölelgetni kezdte Simli kisasszonyt, mire a reverendás hölgy tiltakozott. Kijelentette, hogy ő minden irodalmi vágya mellett különbözik azon írónőktől, akik az ő íróbarátaikat erkölcseikkel megjutalmazzák, ő általában nem is szereti a férfiakat, nem volt még olyan férfi, aki őt reverenda nélkül látta volna, végeredményében ő csak az előfizetőket szereti.
Az „élet vőlegénye” hetykén hajtott fel egy pohár bort:
– Nem is lesz belőled tehetséges írónő – felelt elkomolyodva. – Igaz, hogy mi, írók, hivatásunk szerint a tiszta erkölcsöt prédikáljuk, de úgy vagyunk ezzel a dologgal, mint a régi Róma augurai, akik összemosolyogtak, ha találkoztak. Mi, írók, éppen eleget teszünk az erkölcs követelményeinek, ha azt magasztaljuk, széltében hirdetjük tollainkkal. Éppen ezért nem kell nekünk megtartani az erkölcsöket. Mi lett volna a magyar irodalomból, ha a régi írónők is úgy gondolkoztak volna, mint te, Mariska! Bizony nem elégedtek meg a régi jeles lapszerkesztők, hogy az írónők ebédre vagy vacsorára hívják meg őket. Hány gyönyörű vers maradt volna megíratlanul! Nem leszel tehetséges, fiam! Gondolj csak George Sand-ra, lányom, aki úgy váltogatta a szeretőit, mint az ingét. Gondolj csak „Jolánkára”, aki egy ép mondatot nem tudott leírni addig, amíg jól össze nem csókolódzott valamely kedvesével, akkor aztán nyugodtan ment az írás, biztosan ült az íróasztal mellett, mint huszár a nyeregben. De te buta vagy, Mariska, sohasem lesz belőled semmi. Bezzeg, ha „Ibolyka”, a jeles költőnő ülne itt, egy-két derék író társaságában, már régen az asztal tetején táncolnánk. De közölték is a verseit a szerkesztők!
Simli kisasszony csökönyös maradt, holott a költő oly hévvel szólott hozzá, mint egy népszónok.
Erdélyi úr leszegte a fejét, mint az öreg farkas, amikor a döntő rohamra indul.
– Nem bánom, hogy nem szeretsz engem, Mariska. De mondd, ó, mondd, miért nem szereted barátomat, Józsiást? Belátom, hogy már öregember vagyok, a bor is elgyengített, újságomat is kevesen olvassák, lúdtollal írok, nem acélpennával, talán az is számít előtted411 valamit, hogy családom tönkrement, a nagybátyám, bár a legboldogabb ember, egyéb híján beállott kukoricapásztornak Pilisen, és egy kunyhóban lakik; de miért nem szereted barátomat? Beismerem, hogy Szegény Dezső című regényem nem örvendett nagy népszerűségnek, és csak húsz forintot adott érte Emich úr a Barátok terén, bevallom, hogy kéziratban őrzöm legtöbb művemet, mert a haladó korszellem befellegzett nekünk, régi íróknak, belátom, hogy egy budai özvegyember nem számít nagy partinak a házasságközvetítők boltjában: de mért nem szereted barátomat, Józsiást? Én jószívű vagyok, lemondok rólad, Mariska, de csak egy feltétel alatt – ha barátomat fogod szeretni.
– Én már csak olyan vagyok, mint a hályogos ablak, amelyet belepett a téli köd, nem látni meg rajta át a külső szép világot, de Józsiás virágokkal megrakott nyári ablak, amelyen át vidámnak és mulatságosnak látszik a táj.
– Én már megelégszem azzal, hogyha a ti szerelmetekben gyönyörködöm, ha megengeditek, hogy az asztal végén helyet foglaljak, amikor ti a menyegzői lakomát tartjátok, ha megtűntek, hogy egy sarokból gyönyörködhessem, amikor ti csókolóztok, megelégszem, ha látom a csókot, hogy az még nem ment ki a divatból… Szépek vagytok és fiatalok, szeressétek hát egymást. Mikor aztán jóllaktok egymással, talán nekem is jut valami morzsa a szerelmi asztalról.
A kis fekete nő szennyes körmeit rágta Erdélyi úr előadása alatt – olyan volt, mint egy foltos béka, amelyhez a folyóparton a legszebb dalát fújdogálja a csalogány; talán más érzelmeket vált ki az udvarlás, ha az „élet vőlegénye” varjúhangon szól vala. De az „élet vőlegénye” a nők irányában azon divat szerint igazodott, amely divat a koronázás után kapott lábra a fővárosban. (A nőket ez időben csillagnak is hitték, de varázslónak is, akinek felhívására a sötét égboltozaton megjelenik a sárga félhold, hogy a fagytól göröngyös, sötét országúton megmutassa a helyes utat a bódorgó férfinak. Tompa virágregéi csinos kiadásban jelentek meg újonnan, a legöregebb férfiak is szentimentális sóhajtással ejtették ki a nők nevét, az írók és költők jó példával járnak elöl a nőért való öngyilkosság terén, „legjobb meghalni egy nőért”, mondják, és mérget isznak, vagy a Dunába ugranak, Erdélyi Gyula hű kartárs volt, Simli kisasszonynak úgy udvarolt, mint egy hercegnőnek.)
A mosdatlan kisasszony tehát meglehetősen érzéketlen maradt,412 mint akit más gondolatok foglalkoztatnak, mint a szerelmi eltévelyedések. Józsiás úr méltatlankodva nézett maga körül, és félhangon dörmögött poharába. Körülbelül azt dörmögte, hogy sok hölgy, a főváros legelőkelőbb társadalmából, boldognak erezhetné magát, ha az „élet vőlegényei” ily kereszttűz alá vennék erényességét. Bizonyosan volna pillantása a legvagyonosabb és legfinomabb hölgynek is, amely megértést és hálát fejez ki. Utóvégre olyan szavakat hall, amelyeket mindennapi környezetében nem élvezhet. Az íróknak ez az örök átkuk, méltatlanra pazarolják költői lendületüket, Vajda János egy hentesbolt sültmalacarcú hölgyéhez, Reviczky Gyula a „Ferenci”-kávéház tündéréhez, Indali Gyula egy Duna-parti kocsmáros leányához, Zajonghy egy színházi súgó feleségéhez írja verseit. Talán az egész magyar irodalomban az egyetlen Kármán József kivétel, aki egy valódi arisztokrata hölgyért lett öngyilkos… Majd így folytatta Józsiás:
– Éppen a minap került kezembe egy orosz novella Gyulai Pál szerkesztésében megjelenő füzetekben. Ki írta? Most nem tudnám megmondani, talán Gogol, talán Csehov vagy Turgenyev, a muszka háromkirályok közül valamelyik. Egy postaállomáson vagyunk – mint akár itt a „Zenélő órá”-ban. Egy elzüllött, boldogtalan férfi beteg leánykájával bajlódik, de megérkezik álmai hercegnője, aki átalutazik a téli tájon, s egy éjszakát a postaállomáson tölt. A szerencsétlen fráter elmondja élettörténetét, gondolatait, szenvedéseit a kisasszonynak, és az oly szerelmes lesz belé, hogy csaknem félbehagyja a kedvéért utazását… Lehetséges volna ez Magyarországon?
– Nem, százszor nem – felelt Erdélyi Gyula. – Legfeljebb talán abban az időben, amikor Benedek Aladár lóháton járta be az Alföldet, és előfizetőket gyűjtött legújabb verseihez.
Simli kisasszony még mindig a körmeit rágta, mintha egy régen elmulasztott tennivalót pótolna.
– Sajnálom, uraim, hogy vágyaikat nem elégíthetem ki, az én esetem benne van Kraft-Ebingben…
– Mint a V. Saroltáé – kiáltott fel Erdélyi úr. Józsiás úr szomorúan legyintett:
– Átmeneti híresség ez, nagysám. Amíg az orvos divatban van, addig élnek páciensei. De a költők versei örökké megmaradnak. Mindnyájan tudjuk, hogy Petrarca Laurája ki volt, valamint azt is, kihez intézte Pongrátz Béla a Megváltó című kötetet. Tudjuk,413 hogy Rudnyánszky Gyula az operai énekesnőhöz írta legszebb költeményeit, míg Bródy Sándor legfájdalmasabb művei egy hevesi gazdag kisasszony miatt jöttek létre, bár műveiben sohasem írta le a Bella nevet. Tudjuk, hogy Benedek Aladár az Örökzöldek-et felejthetetlen feleségéhez, Buttner Linához intézi, még Vészi József is verset írt valaha az Újvilág utcai Róza úrhölgyhöz… Tudjuk, hogy Malcomes bárónőhöz, Forinyákné kegyelmes asszonyhoz, Vörös Lászlónéhoz az egész Aurora irodalmi kör intézi verseit, Bancallary úrnő a zsidó egyházi költőket is megszólaltatja… Tudjuk, hogy minden megjelenő versnek él az okozója valahol Pesten vagy vidéken… Ha majd egyszer jön valaki, egy bütykös lábú múzeumi moly vagy egy önemésztő visszaemlékező, aki a múltak hölgyeibe szerelmes: aki megidézi a mostanában megjelent verseskönyvek és szalonok fehér harisnyás, lila harisnyakötős, vasalt alsószoknyás, kerek keblű, házikenyér illatú hölgyeit, akik a költők vallomásaiban oly ingerlően jelentkeznek, mint házi bálon a jó hírnevű polgárasszonyok, akiknek izmos derekát keringő közben úgy fogja meg táncosuk, hogy hátul felemelkedik szoknyájuk, és rejtett bájakat mutat: majd akkor, nagysám, sajnálhatja, hogy kimaradt e gyűjteményből…
A kisasszony az orrát piszkálta, valamint csendes ásítást fojtott el.
– Én nem tudok táncolni – felelt.
– Mert higgye el, nagysám, hogy nem ok nélkül merednek ránk minden sarokból a régi írók szomorú arculatai. Ők nagyon boldogtalan emberek voltak, bár éjszakánkint duhaj danájuktól visszhangzott a Belváros. A „Két pisztoly” környékén még Petőfi sápadt arcával is találkozunk, midőn feljön a sárga hold a Calvin téri templom mögött. A „Zrínyi” fehér fatáblás ablakai alatt behorpasztott kalappal, téli szélben panaszkodó malaclopó köpönyegben, borostás arccal vonul el a régi írók karavánja. A bolthajtásos belvárosi kocsmákban pókhálók lettek ők, akik mindig megremegnek, amikor kívülről az ajtó nyílik, hátha eljön halottaikban értük a kocsmába egy fehér hajú, tisztes matróna, akinek szigora miatt annyi spriccert megittak az X-lábú asztaloknál. A pléhkalap ott a Magyar utca sarkán panaszosán süvöltözik az éji szélben. A kapualjakban, a lépcsőkön az írók is segítettek mélyre koptatni a kövezetet, mert talán szép asszony lakott a házban. A régi Pest, ahol én legjobban érzem magam, tele van költők sóhajtásaival. Öreg házmesterek, nyugalomba414 vonult kocsmárosok emlékeznek rájuk, mint bohókás emberekre. De az igazat azok a homályos, töredezett ablakok tudnák elmondani, amelyek manapság félig megvakulva nézegetnek alá a Galamb utcába, a Szarka utcába, amely ablakokra egykor apáink a szemüket meresztgették, ha jó szőlőtermés volt az országban. Mennyi piros orrot, bibircsókos arcot, bortól elgyengült agyvelőt hordtak ki a Kerepesi úti temetőbe a nők miatt!
Erdélyi Gyula megtöltötte a poharakat:
– Az a szerencse, hogy a nők is odakerültek, és medencecsontjaikat most már szemérmetlenül mutogatják!
A mosdatlan szerkesztőnő komolyan és nagyot ásított:
– Most már csak azt szeretném tudni, hogy ki kísér engem haza a Kis-Svábhegyre, ahol Pongrátz Bélánál szállásom van egy csőszkunyhóban?
Ebben a percben kinyílott a „Zenélő óra” ajtaja, és Szomjas Guszti úr belépett.
– Itt jön az, aki magát a hegyre elkíséri – szólt Józsiás úr.
– Mely lapnak a szerkesztője ő? – kérdé Mariska, tetőtől talpig végigméregetve az öregurat.
Szomjas úr Deák Ferenc-es léptekkel kocogott az asztal felé. A régi Magyarországon igen fontos dolog volt a járás-kelés; a férfiak igyekeztek eszményképeik járásához igazodni. (A nőket a tánciskolában és a neveldékben tanítgatták Erzsébet királyné ruganyos és büszke magatartására.) Az öreg Andrássy Gyulával együttesen bicegett minden valamirevaló gavallér Magyarországon, midőn egy falkavadászatkor a gróf a lóról leesett. Szomjas Guszti úr Deák Ferenchez tartotta magát. Szélesen, kidagasztott mellel, céhmesterléptekkel járta a világot.
– Éppen a tizedik kocsmában keresem önt – szólt Józsiáshoz. – Szerencsére Pesten kevés a kocsma, ahová az írók bemerészkednek. A Józsefvárosban benéztem Sverteczkyhez, ahol szerencsém volt Inczédy László úrral megismerkedni, amint tizedik fröccsét iszogatta, és Verhovayról és a csángókról tartott előadást a vörös orrú, bozontos bajszú Rybiánszky Józsefnek. Mélyreható dolgok ezek! Kár, hogy az öreg Rybiánszky folyton az asztalt verdeste, ököllel és tányérral, mert véleménye szerint Verhovaynak volt igaza. Néhány szót így kénytelenül elmulasztottam a nagy értékű fejtegetésből. Amint hazaérek, nyomban papírra vetem Inczédy László szavait.415
Szomjas úr ezalatt elhelyezte bundáját a fogason (amely bundát már úgy kezdett ismerni Pest városa, hogy Szomjas úr szántszándékkal sem hagyhatta volna el magától)
A sarkára állott, amint bemutatkozott Erdélyi Gyulának és Simli Mariskának
– Hát meg hol keresett engem, urambátyám? – kérdezte Józsiás.
– A Sverteczky-féle kocsmában, a szomszédos asztalnál üldögélt egy holdvilágképű fiatalember, akinek nem volt szabad Inczédy úr asztalához telepedni. Megkérdeztem: talán hazaárulást követett el a holdvilágképű? Majdnem, felelték, Jókai kormánypárti lapjánál dolgozik. Én azonban egy óvatlan pillanatban, künn az udvar kerítése mellett összebarátkoztam az újságíróval, amikor is megtudtam, hogy az írók a Józsefvárosban még igen kedvelik Ivkoff József utcai vendéglős borát. Sverteczkytől tehát Ivkoffhoz ballagtam, meg is találtam ott Gasparonét, de már sokkal vígabb hangulatban volt, hogy megfelelő válaszokat adhatna. A költészetről az volt a véleménye, hogy az a legnagyobb haszontalanság. Futóbolondok járnak a városban, akik néhány együgyű szónak, mondatnak valami jelentőséget tulajdonítanak, pedig ennek annyi értéke sincs, mint a verebek és rigók esti beszélgetésének téli alkonyon. Itt legalább a hímek egyhangú, dúdoló mondanivalóikat a nőstények elaltatása céljából eresztik útnak. Majd forralt bort rendelt Gasparone, mert mint monda, rossz a szíve, már évek óta érzi, hogy valami baj van odabent. Éjjel fel szokott riadni halálosan hideg ölelésekre. A kocsmáros elhozta a forró bort (tűrhető móri volt, ámde a sok öblögetéstől valóban szívbajt kap az ivó), piros szalvétába volt takargatva az üveg, a poharak verejtékeztek, az orrok megteltek a fűszerek illataival, csak a kocsmáros volt aggodalmas kijelentvén, hogy holnap majd nem győzi a sok citromot küldeni Gáspár úr udvari szobácskájába…
– Holnap a kőbányai kaszinóba megyünk, ahol a legjobb udvari sört mérik az egész világon – kiáltott fel Gasparone. És előre örvendezett mily kínzó szomjúság gyötri majd holnapra a meszes móri bortól.
– Innen hová ment, urambátyám?
– A magam falusi esze szerint is tudtam, hogy a Szikszayban János szívesen hitelez vacsorát és bort kedvenc íróinak. A Szikszayt nem kellett senkitől sem kérdeznem, odataláltam a Múzeum körúti sarokra a gulyás illatáról, a borjúsnicli citromos szagáról, arról a416 pufogásról, amely a friss csapolást jelenti, a lármáról, amely a szálából hallatszott. Éppen a szomszédos Nemzeti Színháztól gyülekeztek ide a vacsorázó vendégek, hidegvízarcú, kemény tekintetű falusi asszonyságok mellett strucctollas kalapú, széláramlásként járó, szép színésznők léptek be a pezsgőspohár alakú gázlángok alá. Sonkafejű, paprikaarcú, medveszemű vidéki uraságokat vastag és rövid sétapálcás, felgyűrt pepita nadrágos vagy virágos pesti aranyifjak fogtak karon. „Kvekker”-kabátban jöttek a kopasz agglegények. Ábrányi szerkesztő úr frissen fodorított pofaszakállával, oroszlán tekintetével, fehér mellényében már elfoglalta helyét a részére fenntartott asztal mellett a „Rondó”-ban. Gyenes színművész, aki ez estén éppen Lucifert játszotta Madách színdarabjában, a szokásos asztaltársaságánál, a kaszinói agglegényeknél telepedett le. Náday művész, akit először életemben szürke cilinderkalapban láttam, most kozáksapkában lépett be. Galambpihegéssel, kipirulva és amorette-mosollyal érkezett Grill úrral Csillag Terka, hogy az összes férfivendégek ott felejtették a szemüket hófehér, gömbölyű vállain, Jászai Marit az ünneplő férfiak serege kísérte asztalához, amelyet már darab idő óta őrizet alá vett a fekete szakállú Braun Sándor hírlapíró. A kritikusok külön asztalnál telepedtek meg, ahol Keszler József elnökölt gunyoros mosollyal arcán. Ugyanitt foglalt helyet a szőke szakállú Ambrus Zoltán, aki soha sincs megelégedve az evőeszközök tisztaságával, valamint Bródy Sándor, aki oly felhevültséggel tekingetett a szép nőkre, mint egy vidéki bálrendező. Majd egy lármás, izgult, pofaszakállas fiatalembert vettem észre, aki sánta lábával egyik asztaltól a másikhoz ugrándozott, és azt kiabálta, hogy „Vidlicskay felfogadta, hogy éjféli tizenkét óráig beszél ma a képviselőházban.” Mint későbben megtudtam Neuhauser a garázda ifjú neve. Magas termetű, elbizakodott arculatú, parancsoló fiatalember lépett be, mint a szomszédban mondták Fenyő úr. Ő, egy új napilap szerkesztője. Társaságában egy sűrű fekete bajszú (amilyent Vilmos császár visel), kefehajú, vidor ifjú, aki oly népszerű volt itt, hogy minden asztalnál kezet fogott valakivel, aki „drága Miskám”-nak nevezte. Nyugodalmas, széles, Eötvös Károlyos léptekkel, magyarosan rengő derékkal jött be az ajtón Kálnoki Izidor, aki ebben az időben mindig kövér, szép asszonyságokat kísérgetett, most is megtalálta a házaspárt, amely türelmetlenül várta egy sarokasztalnál. Vajda János mogorván, körül sem tekintve, egy sarokasztalnál fitymálta hatalmas büftökét,417 amelyet Szikszay személyesen vitt asztalához. A vaáli erdőben című költemény szerzője féltékenyen őrizte a különböző mustárosüvegeket, amíg pecsenyéje tartott. Ravasz tekintetű sváb fiúk, akik későbben valószínűleg háztulajdonosok és vendégfogadósok lesznek, alig győzték hordani a zöld penczi borokat és füles söröspoharakat, amelyeket Szemnecz, a Magyar Állam szerkesztője egy hajtásra szokott kiüríteni.
Erdélyi úr közbekiáltott:
– Ahá, Szemnecz Emil úr már a Szikszayba jár! Ezért kellett leszállítani lapjánál a tárcahonoráriumot három forintról két forintra!
Az öregúr egy darab ementáli sajt lyukacsán át nézegette az asztal körül hallgatózó kék kötényes kocsmárost, amire az szégyenkezve elpárolgott.
– Tehát ott volt mindenki: egész Magyarország – már akinek a nevét és foglalkozását megtudhattam ama csinos hölgytől, aki jöttömig magánosán üldögélt egy asztalnál. Ő szívesen volt felvilágosítóm, amint az egyes alakok a szálába tódultak; talán még többet is elmondott volna a vacsorázó urakról és hölgyekről, de én már nagyon türelmetlen voltam miattad, Józsiás, miután nem találtalak. Búcsúzásnál mindenesetre megkérdeztem a fekete szemű, kreolarcú, nyájas hölgy nevét, hogy naplómba írhassam őt a többiekkel együtt. Lengyel Gizella volt ő, az Előkelő Világ szerkesztője.
– Hah – kiáltott fel váratlanul Mariska. – Egyetlen ellenségem, aki minden előfizetőnél megelőz. Ön ellenségemmel ült egy asztalnál, most már nem hagyom magamat öntől hazáig kísértetni.
Szomjas Guszti úr nagy szemeket meresztett, de a régi gavallérok illemkönyvének idevonatkozó paragrafusa nyomban eszébe ötlött:
– Boldogtalanná tesz, ha megfoszt ettől a szerencsétől…
Ámde Simli kisasszony végképpen megdühösödött:
– Csak hagyja. Maga is éppen olyan gazember, mint minden férfi. Csak a nők alsóruháján jár az esze. Látom abból, hogy végigkorhelykedte a várost, teleitta magát borral, sörrel, most pedig egy védtelen szegény nő helyzetével akar visszaélni. Még ha biztosan tudnám, hogy Lengyel Gizella összes munkatársaival leskelődik rám a Svábhegyi úton, akkor is egyedül tenném meg az utat.
– De kisasszony – kiáltott fel Szomjas Guszti úr –, én már harminc esztendeje kísérgetek hölgyeket anélkül, hogy valami bántódásuk esnék!418
– Vén kulacs, menjen csak Gizellájához! – felelt Mariska, fejére csapta kurta kis cilinderét, és kirohant a „Zenélő órá”-ból.
Erdélyi Béla megtöltötte a poharakat:
– Kár volt elengedni – volt a véleménye. – Szeretem azokat a nőket, akiknek középkori lakat van a derekukon. Egyszer, Lőcsén, jártamban-keltemben, az ottani városi múzeumban láttam ilyen lakatot. A ravasz őr azt mondta, hogy a valódi kulcs régen elveszett, de kapható hozzá, álkulcs is. Azt mondják, hogy a női jogokért küzdők, az úgynevezett feministák régi kályhacsöveket viselnek a lábszárukon.
Szomjas Guszti úr ezalatt egy köteg avas írást vett elő kabátja belső zsebéből. Szemüvegén át figyelmesen szemügyre vette az összes iratokat; volt ott vadászengedély is 1878-ból. Végre megtalálta azt, amit keresett. Egy haloványlila színű levélke volt.
– Alig hogy elmentél a Klein-féle kocsmából Zsófiához, ezt a levelet hozta egy fehér kötényes szobaleány – monda az öregúr.
Józsiás felnyitotta a levelet. Leonóra írta ismert szálkás betűivel – csak négy elemit végzett –, és a levél ezt tartalmazta:
Mindent tudok hűtlenségeiről. Legyen boldog akár a naptárszerkesztő lányával, akár a vörös rókával, Zs.-vel. Ezt kívánja magának az, aki egyedül szerette az életben. Akit többé nem lát. L.
A társaság méla csendben üldögélt.
– Bátyám, eljárt a szád – mondta Józsiás.
Szomjas úr elgondolkozott:
– Valóban nagyon sajnálom a szegény Leonórát, ugyanezért felkerestem őt, és értesítettem az eseményekről. A te érdekedben jártam, fiam, mert én öregember vagyok, és jobban ismerem az életet, mint ti, szeleburdi fiatalok. Vajon táplál téged Zsófia, vagy bármelyik hölgyeid közül? Ugyebár Leonóra az egyetlen, aki gondodat viseli, kigondolja, hogy mit szeretnél ebédelni vagy vacsorázni? Ki veszi észre, hogy új nyakkendő kellene a régi helyére, és inged foszladozik, amelyet a házivarrónő gondjaira kell bízni? Ki tapintja meg az ütőeredet, ha felhevült vagy? Ki törődik tovább veled, ahogy a küszöböt átlépted? Ki küld a szerkesztőknek disznóságot a friss ölésből, hogy műveidet közöljék? Ki hangoztatja szerte Budapesten, hogy te vagy a legnagyobb magyar író? Ki varrat új ruhát, ha a régi elkopott?419 Kinek van gondolatja, hogy odakünn esik a hó, és a cipőtalpad enni kér? Ki imádkozik érted este, reggel és a napnak minden órájában? Ki küld orvost, ha részegség miatt betegnek tetteted magad? Ki tartja számon névnapodat és születésnapodat? Ki ajándékoz meg pontosan járó zsebórával, hogy a találkozók idejét megtarthassad? Ki vizsgálja meg szíjadat vagy nadrágtartódat, hogy milyen állapotban van? Ki varratja lábravalódat, harisnyáidat? Kit fog el az őrjöngő bánat, ha valami baj ér az életben? Ki lesz melletted tehetetlen öregségedben? – Csak Leonóra.
Józsiás poharába nézett, míg Erdélyi Gyula boldogan bólongatott, és kezét nyújtotta Szomjas úrnak:
– Látom, te derék ember vagy. Kérdés, tudod-e a Pest megyei csárdást? Szeretném, ha eljárnád, mielőtt végképpen befogadnánk a kompániába.
Szomjas Guszti úr megcsóválta fejét:
– Utoljára táncoltam Nyíregyházán, a „Vörös lámpás”-nál. Ennek is tíz esztendeje.
Erdélyi Gyula a régi betyárvilágbeli hetykeséggel szegezte rá az egyik szemét, amíg a másikat összehunyorította:
– Úgy nézem, nem is vagy te rendes ember. Olyanféle vagy, mint az Ivanovics Jócó, az a görbe orrú, kis termetű, szerb hírlapíró, aki itt él Pesten, és nők körül tesz szolgálatokat. Az érettebb úrnők szokták megbízni, hogy kikémlelje kedveseiket, ifjú szeretőiket, kihágásaikat. Jócó nagy bottal jár, mint egy régi detektív, és jó darab koncok, pohos borosüvegek várják őt a hölgynél, akinek megbízásából kémkedett. A Magyar utcai Róza asszony fedezte fel a kis szerb különös tehetségét, összes vőlegényeit leleplezte Jócó, mielőtt a szép asszony elszánta volna magát a házasságra. Mindegyik vőlegényről kiderítette, hogy mennyi adóssága, hány törvénytelen gyermeke, hány elhagyott menyasszonya van. Pedig voltak a vőlegények között távoli járásokban lakó falusi jegyzők, vidéki özvegyemberek, tiszteletre méltó nyugdíjasok, akik új Ferenc József-kabátot varrattak a jegybenjárás alatt. De Jócó mind elmarta őket, mert hiszen felkopott volna az álla, ha Róza valóban férjhez megy. De egyszer… a szerbet bácskai lakodalomra hívták, amely egy hétig tartott. Ezt a szabad időt használta fel a szerelmes szívű asszony, hogy gyorsan férjhez menjen egy falusi nótáriushoz. Mikor Jócó a Bácskából káposztalevesre éhezve, gyomorfájósan hazaérkezett, már egy festett420 bajszú, kopasz férfiút talált az asztalnál, aki éppen akkor tolta be gallérjába az asztalkendőt. Jócónak ajtót mutatnak; de a jószívű Róza asszony nem vette le róla végképpen a kezét, barátnőihez kommendálta a zsurnalisztát, amely helyeken sikerült Jócónak még sok eljegyzést felbontani.
Ezzel az épületes előadással be is fejezték az esti mulatságot a fáradt férfiak. Erdélyi úr az egész kontót vállalta, amely alkalommal egy oly sok rekeszű, aprópénznek való bugyellárist vont elő nadrágzsebéből, amilyen erszénnyel valaha nagyanyáink jártak a vásárba.
Józsiás úr hazament Gyöngytyúk utcai szállására, elővette naplóját, felborzolta a haját, és felírta napi kalandjait a kulcsos könyvbe, mint ezt hajdanában érzelmes nőktől tanulta. Feljegyzései közben több oldalt szentelt a naptárszerkesztő fekete szemű leánykájának, akit naplójában Orsolyának nevezett, miután ezt a nevet találta legalkalmasabbnak a Rózsa-féle kalendáriumban.
Mire feljegyzéseit befejezte, odakünn kék volt az ablaküveg. A hó nagy pelyhekben hullott alá, és a szemközt levő bérház tetője oly fehér volt, mint egy álomvilágbeli kastélyé.
Józsiás úr felsóhajtott:
– Milyen boldogtalan ember vagyok! – és elfújta a petróleumlámpást.
