TIZENHARMADIK FEJEZET • Józsiás feljegyzéseiből •
TIZENHARMADIK FEJEZET
• Józsiás feljegyzéseiből •
• Józsiás feljegyzéseiből •
Ismét a lelket kergetem, amely néha évekig a temetőbe van bezárva, aztán jön egy nap körülbelül három esztendőnkint; mikor a lélek szabadul a temető kőfalai közül, futni kezd előttem, csillogó mocsárvíz, hervatagon csörgő bokor, félelmetes homályban kanyargó országút, a sarkamba kapaszkodó szél: az ő nevét kiáltja, egyszer Izabellának hívják, máskor Leonórának, majd Zsófiának… most Áldáska nevét kiáltja az országút az elátkozott vadász fülébe. Szerelmes vagyok.
Ismét érzem azokat a szívzsibbasztó, elmerengető, tunya órákat, amikor ültő helyemből sem tudok felállni, nem tudom az ételnek ízét, az italnak zamatát, nem hallom az óraütést, nem értem az emberek és a munka szavát; csak üldögélek egy helyben, hogy egyetlen ábrándot se hagyjak ki a számtalanok közül, amelyek meglátogatnak. Egy nő lett ismét a világ közepe, amely nő miatt hajlandó vagyok elfelejteni, hogy mily cselekedetek, energiák, erőfeszítések várakoznak reám, hogy életcélomhoz, az irodalomhoz közelebb jöjjek. Egy nő jár velem gondolataimban, mint a falusi szánkót kíséri a csengő. Egy nő mondja, hogy milyen a világ, a háztetőn a hó, az utcán a járókelők arca, a kocsit vonó lovak kedve, a kocsmából kiáradó ételszagok, az egészségem, a kedvem… A ravasz Bartók Lajos ma találkozott velünk egy ferencvárosi utcában, ahol andalogva sétálgattunk, és előre mély tisztelettel megemelte a kalapját előttem…435 Nyilván segíteni akart Áldáska meghódításánál. (Az ilyen vénülő, kitanult gavallérok igen jól tudják, hogy a férfi iránt mutatott tisztelet síkosabbá teszi a szerelem lépcsőit.) Szerelmes vagyok, mint három év óta már nem voltam.
Ismét látom, hogy mily gyenge, lágylelkű, nem életrevaló ember vagyok, rabja az igézeteknek, amelyeken már túlestem életemben, gyengesége a magam hangulatainak, amelyekről már tudom, hogy hasonló hangulatokkal társul, ábrándozója az életnek, amelyről eddig csak annyit tudtam, hogy ellenséges érzelmeket táplál irányomban, most pedig hirtelen kezet fogok vele, mint egy esztelen bohóc. (Lehetséges, gondolom nagy titkon magamban, hogy sikerülni fog regényem, Orlando, mert hiszen akkor is nagy szerelemben voltam, amikor egyetlen komoly sikerű regényemet, A kék szánká-t írtam. Akkor Leonóra igézte meg szívemet, és az éjféli lámpa világosságánál ő ügyelt tollamra a messzi Józsefvárosból; most Áldáska nézi valahonnan, amint Orlando fejezeteit egymáshoz rovom.) Szerelmes vagyok, pedig már elmúltam harmincesztendős, és Balázs Sándor író, Indali Gyula költő tragédiáján együtt nevettem a cinikusokkal.
Ismét megmozdult szobám sarkában a pók, amely évek óta mozdulatlanul aludt hálójában. Látom őt éjszakánként nyugtalanul futkározni a fehér falon, árnyéka néha a magasban van, máskor a földet éri, és ez árnyéktól oly édesdeden zsibbad a szívem, mint azoké a boldogoké, akik egy pillanat alatt halnak meg szívbetegség következtében. Szerelmes vagyok, mondom magamban, mondom a párnámnak, mondom tükrömnek, amelyben bágyadt arcomat nézegetem; szerelmes vagyok, susogom az utcán, mint valami bűvös mondást, amelyre kitérnek előlem az élet bajai és fájdalmai; szerelmes vagyok, sírom Leonóra fülébe, amikor ő könnyeimet törölgeti, mint egy jó édesanya.
Ismét ruganyos a lábom, friss a tekintetem, vállalkozó a kedvem, alvó a lelkiismeretem, vakmerő az életfelfogásom, mint a rabé, aki leülte büntetését, és újra kezdi az életet. Kizárt vendégek kelletlen meglepetésével maradnak ajtómon kívül régi mindennapi vendégeim: a csalódás, az önemésztő szomjúhozás, a kielégítetlen ambíció, a pokolvarként égető önbizalmatlanság, a rettegés a sivár holnaptól, a bágyadt unalom az eseménytelen tegnaptól… Nem lépheti át a küszöbömet ő sem, a legnagyobb, a Halálfélelem, amely szívemre szorított kézzel üldögélt még nemrégen ágyam mellett. A szörnyű436 Vénség, amely mankójával, fekete szemüvegével, alamizsna után kinyújtott kezével az ágyam alatt feküdt, mint egy rabló, hogy minden éjszaka megraboljon, hogy Leonóra szavait ismételgesse szüntelenül a fülembe, nem hagyja békén és vidoran feldobogni szívemet akkor sem, amikor a varázsló erejével idézem meg a jeges Dunáról az éjszakában is vígan csapongó szürke sirályokat; az elhagyottak jókedvét; ne enyhüljön arcának komoly szigorúsága akkor sem, midőn a lábatlan táncosokra gondolok, akik a gellérthegyi búcsún táncoltak; ne mozduljon ágyam alól, ha a Benedek Aladár nőktől megaranyozott öregségét vonom el emlékezetemben… a szörnyű Vénség mormogó káromkodással bújt ki ágyam alól, hogy azután az ablakom alatt kiáltozzon: itt lakik egy ember, aki nem akar megöregedni. Szerelmes vagyok, mint egy ifjú, aki csodálatosnak, mámorítónak érzi a nők illatát, különös zenét hall minden asszonyhangban, megbolondult egy meleg kézfogástól, és napokig elgondolkozik a női hajszálak göndörödésén.
Ismét azt hiszem, hogy az ő lábához nincs hasonlatos a városban. Testvérem, szeretőm, őrangyalom ez a két láb, amely mellettem megy a Liliom utcán; ismét azt hiszem, hogy az élet nedvét szívom a két ajakról ott a kocsigyártóudvar elhagyott sarkában, ahová sétánk közben alkonyattal belépünk; ismét úgy érzem, hogy kis termetét senki se tudja oly virágszál módjára kinyújtani, két karját megejtőn nyakam köré fonni, kerek keblét hozzám érinteni, mint ő, ott a sírkőkereskedő udvarán, ahol egy délután márványt kerestünk régen elhunyt édesanyja sírhalmára; ismét azt gondolom, hogy az ő fekete, pamutkesztyűs kezében van az életem mérlege, a szoknyácskájának a ráncolásában az egészségem, kerek kis kalapja mellett a harkálytoll az én kedvemet jelenti, hidegtől kipirosodott, keleti orrocskája már érzi az eljövendő szerelem mámorító illatát, a kis arca azért pirosodott ki a téli fagytól, hogy nyomot ne hagyjanak majd rajta az én szenvedélyes csókjaim; kis kabátján a gombok, ruhácskáján a kapcsok már tudják az összeesküvés titkos jelszavait, amelynek kimondását éntőlem várják; és a sötét kapualj, ahol egy alkonyatkor remegő kezem őt szerelmesen megsimogatta: örök tanúja annak a szerződésnek, visszavonhatatlan szerelemnek, amelyet majd rövidesen megpecsételünk. Szerelmes vagyok. Te csöndes éjjel, mint szerelmesek voltak elődeim, a lovagok, akik egy nő képét hordták a szívükben, és nem vették észre azt sem, hogy meghaltak.437
Mit mondjak még róla néked, te bágyadt csendesség, akinek szívemet itt feltárom? Mit suttogjak füledbe, álmom, amely már itt lóbálja szitáját árva fejem felett? Mit valljak be, párnám, aki várod zsongó fejemet, halkan verő szívemet, frissen áramló érverésemet? Mondjak valamit a szeméről, amely úgy áll a látóhatáromon, mint a hold a lunátikus előtt? Mondjak éji dalt a hajáról, amelyhez foghatót még nem tapintott kezem? Bevalljam ruházkodásának titkait, amely bár olyan, mint a szegényebb sorsú nőké, de végtelenül tiszta? Elzokogjam, mit üzennek eltávolodó lépései, midőn elkopognak azok az estében a szűk sikátorban? Lássam őt a homályban eltűnni ringatózó derékkal, mint Carmen megy ki a színpadról? Visszagondoljak arra, hogy visszanézett, mint a csillag a felhő mögül, mielőtt végképpen elválnánk?
Lehajtom a fejem. Nem tudom, sírjak, nevessek? Hogy ismét szerelmes lettem elhagyatottságomban, szomorúságomban, életuntságomban… Szerelmes, szerelmes vagyok!
