TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Leonóra elviszi a túlvilágra áldott kezét •
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
• Leonóra elviszi a túlvilágra áldott kezét •
• Leonóra elviszi a túlvilágra áldott kezét •
Áldáska az Üllői út külső részén, a „Régi Arabs Szürké”-hez címzett vendéglőben várta Józsiást. Ebben a kocsmában már többször voltak együtt, és ismerőssel sohasem találkoztak. Áldáska tehát teljes bátorsággal lépett be a zöld kapun, amelynek kis ajtaja félig volt kitámasztva, hogy a megtermettebb borivók csak bizonyos testgyakorlati mozdulattal tudtak besurranni az ajtón. A vendégek nagy része pedig a kövér emberek közé tartozott, lócsiszárok és nyugalomba vonult fiákeres mesterek beszélgettek itt poharaik mellett mindig ugyanazon témáról, a lóról, amelyet a nap minden órájában eladni vagy venni akarnak. A kiürített talpas poharak, a gégébe öntött szőke borok, a ferencvárosias ingerkedések, a folytonos kártyázás, a harsogó kacaj, mind csak arra szolgált, hogy egy messzi istállóban nyerítő kocsiló gazdát cseréljen. A kocsmáros maga is bérkocsis gazda volt, mielőtt fülei megfagytak volna, nagy szakértelemmel hallgatta a mindennapos alkudozásokat, és néha percekig tartotta kezében az üres poharat, ha a zöldre mázolt asztalnál a438 vitatkozás a lóról, az alkudozás a ló felett izgalmas fordulatot vett. Ebben a kocsmában nem érdekelte a vendégeket sem az országos politika, sem a családi pletyka, sem a nők, akik pedig az egész világ felett uralkodnak; csak a ló volt az, amitől kipirultak az arcok. Néha az istállólegénnyel elővezettették a kérdéses lovat, és a kocsma hátulsó udvarán mindig készen álló hajtókocsiba fogták a paripát, a kocsis háta mögött foglalt helyet vevő és eladó, a vendégek mind kigyűltek az utcára, amíg a lovat kipróbálták a Gschwindt gyár és a Ludoviceum között. Mindenkinek megvolt a maga véleménye a látott lóról, nagy lármával tolongtak vissza a vendégek elhagyott poharaik mellé, és a vevő és eladó külön telepedtek le a csoportban, amikor is kezdetét vette az a kézfogási gyakorlat, amely néha órákig hangzott nagy tenyércsattogással, amíg az üzlet létrejött. Az áldomást nyomban elfogyasztották, amely ünnepélyben részt vettek a jó barátok is. Most már mindenki elmondta véleményét a lóról és annak áráról. Hangos csoportok mentek hazafelé még az utcákon is, holott a lovat régen elvezették új istállójába.
Áldáskával senki se törődött, amikor a sarokasztalnál csendesen meghúzódott. A lókereskedők eloszlottak a közeli utcákban, a híres, ravasz Móni, aki mindenkit lefőzött a Ferencvárosban, lehajtott fejjel, szomorúan üldögélt az asztalnál, mert amint üzletbarátai elhagyták: rendszerint eszébe jutott halott felesége. A híres, ravasz Móni titokban könnyeket törölt ki szeméből. Egyetlen korttyal felhajtotta borát, és oly nyomorult ábrázattal ment el valamerre, mint aki holnap már nem is folytatja tovább az üzletet.
Ekkor néhány fekete kocsi állott meg a ház előtt, mert már alkonyatra hajlott az idő, és a város különböző részeiből beszállították az öngyilkosok hulláit abba a sötét, hideg épületbe, amely nem messzire állott a „Régi Arabs Szürké”-hez. A hullaszállító kocsisok estefelé, midőn az utolsó fuvart csinálták, az alkonyati pasasérral rendszerint állomást tartanak a kocsma előtt, mert éjszakára úgyis más kocsisok foglalnak helyet a bakon, ők elmennek aludni. Az öngyilkos nyugodtan feküdt kint a kocsin, neki már nem volt sietős az útja, attól sem kellett félni, hogy valaki ellopja őt, kinek volna kedve egy hullával sétálgatni az Üllői úton? – A kocsisok tehát nyugodtan üldögéltek az üvegajtónál a maguk háromdecije mellett, ahonnan néha szemmel tarthatták a pasasérokat is. A fáradt lovak aludtak a fekete kocsik előtt. A kocsisok arcán pedig lassan megjelent439 az a furcsa kifejezés, amely a borába, bánatába, gondjába merült embert jellemzi. A szemeik kezdtek olyan messzire látni, mint akár a halottaké, akikkel egész nap dolguk van.
Nem voltak víg fickók ezek a hullaszállító kocsisok, holott az ember azt gondolná, hogy ehhez a mesterséghez elsősorban derült kedély szükséges. Többnyire jégszürke, elesett embereknek látszottak, akik már egyéb foglalkozást nem lelhetnek Budapesten, mint a hullaszállítást. Ez volt még az egyetlen pálya, amelyen életmécsesükkel világíthattak maguknak, ahol kis energiájukat felhasználhatták. Az ilyen embereknek már alig van valami közük az élőkhöz: legfeljebb az élők pénzére van szükségük, amelyen bort, bundát, sapkát vehessenek, amikor a város felett zúg a téli zivatar, és az öngyilkos elhatározza magát tette végrehajtására.
De mégis volt közöttük egy vidám ember, akit Áldáska és Józsiás úr gyakran elhallgattak. Ez a férfiú azonban nem volt kocsis, egy közeli temetkezési vállalkozónak volt a segédje, akinek az volt itt a teendője, hogy a kocsisoktól pontosan megtudja azoknak nevét és lakását, akik a nap folyamán öngyilkosságot követtek el a városban. Borotvált arcú, mindig véres szemű, de jókedvű fickó volt, aki többnyire nadrágzsebébe mélyesztette a kezét; inkább valami vándorszínésznek látszott, mint komoly üzletembernek, akinek az a hivatása, hogy az öngyilkosok családjával megegyezzen a temetés költségeiben.
Mielőtt a kocsmába lépett volna, már megnézegette a fekete kocsik tartalmát, az ajtókat zsebében készen lévő álkulccsal nyitván fel.
– Ki hozta azt a feketeszakállast, amelyiknek Bergsteiger cipő van a lábán? – kérdezte poharát szájához emelve a kimérőasztal előtt.
A fekete szakállas, Bergsteiger cipős utas kocsisa szívesen jelentkezett, mert Szeleczki nyomban megtöltötte poharát, mielőtt tovább kérdezett volna. A kocsis megköszönte a bort, és elmondta az adatokat, amelyeket a feketeszakállasról tudott. Szeleczki törpe kis irónt nyálazott (mintha ezzel az irónnal jegyeznék be száz esztendő óta az összes öngyilkosokat), vászon jegyzőkönyvecskébe írta az öngyilkost, és néha megjegyezte, hogy örülni fog-e „az öreg” az esetnek, vagy bosszankodik? „Gyakran csalódunk, a legjobb kabáthoz is üres pénztárca tartozik.”
A jégszürke kocsisok, akik ekkorára már megitták a maguk pénzén440 rendelt háromdeciket, Szeleczki jöttére dicsérgetni kezdték a maguk halottjait. De a hullakereskedő csak az aprópénzt csörgette a nadrágja zsebében, egymagában ivott, fitymálta az odakünn lévő halottakat.
– Egy rongyos puhafa koporsót se ér meg egyik se a mai portékából – mondta foghegyről –, megnéztem őket. Lehet, hogy az a vízbe fulladt öregasszonyság negyvennyolcban megért egy pohár bort, de a halászok még a cipőjét is lehúzták. Hát az az öreg tekintetes úr, akinek az ujja még most is mocskos a vármegye tintájától, aki golyót küldött a fejébe: az ér talán egy temetést? Talán azért vagyok a világon, hogy verést kapjak a gazdámtól? Hozzanak kendtek rendes, becsületes halottakat, akiknek Pontuszokat vagy legalábbis közönséges érckoporsókat lehet eladni, akkor csúszik majd a bor a gégéken. Ezek amolyan álöngyilkosok. A kutya sem sír utánuk; azért haltak meg, mert már senki se hitelezett nekik öt forintot! Mi hitelezzünk talán?
A kocsisok csendes káromkodással hallgatták Szeleczki szavait. Az pedig tovább szidalmazta őket:
– Nem érik meg kendtek a mindennapi levegőt. A városban annyi a pénzes, gazdag ember, mint a tarka kutya. Kendtek pedig a legrongyosabb koldusokat szedegetik össze, hogy azokat temessem el, akiknek a rokonai is letagadják magukat. Bemegyek a múltkor is a méltóságos úrhoz, akinek az öccsét a zsinegnyakravalóval elhozták ide kendtek; elmondom a méltóságos úrnak, hogy bízza csak ránk a dolgot, majd eligazítjuk, hogy a hajszála se görbül meg a méltóságos úr öccsének; eltemetjük pappal, beszenteléssel, énekesekkel, mintha legalábbis hektikában halt volna meg, nem pedig öngyilkos kézzel… Hát az a jó méltóságos csak felvesz egy szíjas botot a sarokból és rám rivall. „Maga talán halálmadár?” „Temetési vállalat alkalmazottja” – felelem olyan bánatosan, amint már én ilyenkor szoktam a gyászba borult családdal érintkezni. És olyan szomorú arcot vágtam, mintha legalábbis az én öcsém kötötte volna fel magát. Hát a méltóságos úr erre elkezdett káromkodni. Összeszidott minden temetkezési vállalkozót ezen a világon, összeszidott minden öngyilkost, minden kötélgyártót, mindenkit, akit ismert, nem ismert, aki eszébe jutott. És azt mondta, hogy takarodjak, elég adósságot kifizetett már a boldogultért. Hát csak elföldelték a méltóságos úr öccsét, együtt a többi szegény halottakkal. A Ciánkáli című újság megírta az esetet, de bizony ebből már semmi hasznunk se volt.441
A kocsisok tovább dohogtak. Az egyik felkiáltott:
– Mit tehetünk mi arról, hogy csupa szegény ember lesz öngyilkos!
Szeleczki tudott nagylelkű is lenni :
– Most az egyszer még megihatják kendtek azt a liter bort a kontómra. De holnapra aztán ne kerüljenek a szemem elébe megfelelő portéka nélkül.
Ez a bizonyos Szeleczki volt Józsiás úr és Áldáska kisasszony egyetlen ismerőse a „Régi Arabs Szürké”-nél, mégpedig azért, mert Szeleczki mindenkivel megismerkedett.
Egyszer estefelé, miután Szeleczki megitta számtalan kétdecijét, hirtelen nagyon ellágyult, mikor a szerelmespárra esett a tekintete a sarokasztalnál. (Áldáska szomorú volt ezen a napon, Józsiás a poharába nézett, és egy öngyilkosra gondolt, aki a fekete kocsin az imént érkezett a kocsma elé. A Vas fürdőben felvágta az ereit, mire észrevették, már halott volt. Szeleczki annyira se érdemesítette, hogy megkérdezte volna a nevét a kocsisoktól.)
Nincs szomorúbb látvány, mint egy búsuló szerelmespár. Isten tudná, miért szomorodnak el oly hirtelen a szerelmesek! Mintha azt éreznék, hogy vége felé közelednek a boldog napok.
Szeleczki addig gondolkodott, amíg valamely nagyszerű cselekedetre szánta el magát. Közelebb lépett a szerelmesekhez, és két kezét a piros abroszra helyezte :
– Mondok én maguknak valamit, hogy nyomban elfelejtik a bánatukat. Elviszem magukat én olyan helyre, ahol a legszomorúbb embernek is el kell hagyni a maga szomorúságát, mert olyasmit lát maga körül, ami a legszomorúbb a világon. Jó orvosság ez. Én is mindig beveszek egy kanálkával, amikor beteg vagyok, és a bor nem ízlik.
Józsiás csendesen billentett a pohara felé:
– Mi az, Szeleczki úr? Pálinkát akar tán velem itatni?
Szeleczki ingatta a fejét.
– Én nem iszom pálinkát, pedig ezt nagyon nehéz megállani a mi pályánkon, ahol többnyire részegnek kell lenni az embernek, hogy kedve legyen az üzlethez. Józan „halálmadarat” még nem látott senki se Pesten. Reggeltől estig tölteni kell magunkba az italt, hogy szemközt tudjunk nézni azokkal az egyforma, néma, szótlan idegenekkel, akikkel egész nap dolgunk van. Inni kell, hogy eszébe442 ne jusson a magunk foglalkozásában: egyszer beszélgetni próbálni a halottal. Sok bort kell feltölteni, hogy ne gondoljunk arra, hogy az a halott is ember volt, tegnap még tán kocsmában ült, leányt szorongatott, káromkodott vagy danolt, érzett vagy szenvedett, messzi célok felé mozgatta a lábát, vagy betegágyában hallgatta, hogy a szomszéd szobában azon tanácskoznak a családja tagjai, hogy majd éjfélkor párnát dobnak a beteg szájára, mert már nem győzik az orvost és patikát… Nehéz dolog megállani, hogy az ember meg ne kérdezze a halottól, hogy örül-e, végre az öreg Szeleczki vidáman jár körülötte?… Még nehezebb dolog, hogy az ember a hátába, a vállába ne csapjon a halottnak: ne búsulj, jajtárs, te már jó helyen vagy… Hátha felülne a halott és válaszolna?… Mint egyik kollégámmal történt a Józsefvárosban, mikor egy öregember elevenen akarta magát eltemettetni, hogy a családja hozzájusson a biztosítási díjhoz. A kollégám lármát csapott, de az öregember letérdelt előtte a ravatalon. Kollégámnak oly szívre hatóan könyörgött az öregúr, hogy csak szegezze rá bátran a koporsófedelet, ő egy árva hangot se fog kiejteni, hallgatni fog még a föld alatt is, hogy kollégám minden bizonnyal teljesítette volna kérését, ha véletlenül józanul fogott volna munkájához. De kollégám, szerencsére, részeg volt, lehúzta az öreget a ravatalról, jól megrakta… és az öregúr még két év múlva is sétált az Üllői út végén, a Füvészkertben.
Szeleczki egy percig elhallgatott, mintha ködös gondolatait szedegetné össze, erről-amarról, ahová azok elszökdöstek.
– Kollégám sohasem ivott pálinkát, de naponta annyi sör kellett neki, mint egy elsőrangú vasöntőnek, körülbelül tizenkét korsó. És estére se hagyta alább a maga két literénél. Sajnos, ezek a nagy tudású emberek lassan kimennek a divatból.
Józsiás úr még mindig várakozólag nézett Szeleczkire: nem mondta meg a szomorúság elleni orvosságot… De végre Szeleczkinek eszébe jutott, hogy miért háborgatta a szerelmespárt, röviden kimondta tehát gondolatát.
– Mondják, akarnak felvidámodni? Néhány pakli dohány, egykét szivar megteszi a magáét. Jöjjenek velem a törvényszéki hullaházba, itt van nem messzire. Este van, de engem beeresztenek az őrök, mert mi ebben a furcsa foglalkozásban valamennyien jól ismerjük egymást. Maguknak csak azt kell mondani, hogy valamely eltűnt hozzátartozójukat keresik. Az öreg Szeleczkinek egy szót sem kell443 szólani. Szeleczkiről jól tudják az őrök, hogy komaságban, rokonságban van minden egyes halottal. Itt a városban nincsen rokonom, de minden halott a jó barátom. Gyerünk, drágáim, hadd múljon el rólatok a szomorúság!
Józsiás egyetlen szóval sem kérdezte Áldáskától, hogy van-e kedve a különös esti kiránduláshoz. Megszokta, hogy a leány engedelmeskedjék neki. Néha éjfélig távol volt otthonából, és Józsiás úr sohasem kérdezte, hogy milyen volt fogadtatása. Szelíd, csendes, csodálatos volt Áldáska. Sohasem panaszkodott, sohasem sírt, nem ellenkezett. Ama csodálatos, életükben szentté válott nők közé tartozott, akiért száz más nőnek megbocsátanak a másvilágon. Áldáska csendes, eldugott életében megérett a szerelemre. Kinyílott, mint egy virág, amelynek az a sorsa, hogy leszakítsák. Senki sem csodálkozott a dolgok ily állapotán. Áldáska legkevésbé. Szerelmes lett, anélkül hogy észrevette volna: miként? Sorsa meg volt pecsételve. Habozás, gondolkodás nélkül adta át magát Józsiás úrnak, miután együtt misét hallgattak Budán, egy templomban, mise után megesküdtek egy mellék oltárnál, hogy örökké szeretik egymást, sohasem felejtik a napot. Az lett volna csodálatos, ha ezen a dolgon gondolkoztak volna! Így akarta a sors – mondta Józsiás úr, aki ebben a szerelemben maga is elfelejtett tanakodni, bár „életművész”-nek hitte magát, mint a század vége ez idején szokásos volt.
Áldáska habozás nélkül felkelt, fejére húzta kis kapucinusát, amelyből igénytelen, finom, boldogtalan arcocskája úgy ragyogott ki, mint a karácsony napja a kalendáriumból. A megszokottságánál fogva Józsiás úr karjába kapaszkodott, míg Szeleczki lompos léptekkel ballagott mellettük.
A temetkezési vállalat alkalmazottja múlt századbeli, tenyérnyi gombos, kávébarna, galléros felöltőt viselt, amilyent egykor az utazók hordtak Magyarországon. Az apró hó gyorsan belepte a kabátot. Szeleczki szorgalmasan rázogatta a havat a gallérból.
– Így vagyunk az ajándékokkal. Ősszel ajándékozta ezt nekem egy százados özvegye, miután a századost oly gondosan ravataloztam, mintha az apja lettem volna. Megnyírtam, megberetváltam, hogy mutasson valamit a koporsóban. Keveset ittam, hogy ne nevessek szokás szerint a halott feje mellett, hanem tudjak becsületesen, ember módjára sírni, nem úgy, mint a kollégám, aki úgy szokott444 ordítani, mint vadállat, hogy a családtagok vigasztalják végül. Azóta egyebet sem kell tenni a köpönyeggel, mint a havat rázni belőle.
Szeleczkinek a fejét egy pörge karimás kis kalap fedte, amilyent a hatvanas években viseltek a pesti jurátusok. Ezt is leemelte néha, hogy a hótól megtisztítsa a kalap karimáját.
– Ez is ajándék, az ördög vigye el – mondta, amikor tizedszer tisztogatta a kalapját. – Ezt meg egy öregasszonytól kaptam, aki meghívott a haldoklásához. Nem volt az asszonynak senkije már, egy éve feladta „az öregnél” a saját temetését, nem lehetett kitérni a meghívás elől, midőn a kilencvenéves nő közeledni érezte halálát. „Menjen maga, Szeleczki, maga tudja legjobban az ilyen dolgokat” – mondta „az öreg”, mintha legalábbis egy tucat haldoklót segítettem volna át a túlvilágra. Az „Arabs Szürké”-nél kellő kedélyhangulatba ringattam magam, estefelé felmentem a haldoklóhoz. Itt lakott valahol a Koszorú utcában… Az ajtón névjegy: „X. Y.-né, 48–49-és honvéd százados özvegye”. No, gondoltam magamban, Szeleczki, most megtanulod a történelmet, amelyet elfelejtettél. Ez a haldokló asszony elmondja az egész szabadságharc történetét. – Így is volt. De legtöbbször mégis férjéről beszélt, valami ócska öregúrról, akit nem is vállalkozó temetett el, mert a kolerajárvány idején halt meg. Nagyon untam már az öregember viselt dolgait, mikor végre éjfél felé azt mondja az öregasszony, vegyem le a falról az arcképet, el akar búcsúzni tőle… Hál’ istennek, mondtam álmosan, és leakasztottam a képet. Későbben meg az volt a kívánsága, hogy főzzek neki forralt bort a kályhán, mert nagyon megszomjazott. Gyorsan begyújtottam, valahol találtam egy üveg bort, amelyet az asszonyság a nyugdíj utolsó részletén vásárolt, felforraltam, és megitattam az asszonnyal. Hát teremtő uram, lerészegedett az első pohártól. Azt mondta, hogy nyissam ki a szekrényt, ott találom az elhunyt férje kalapját, tegyem a fejemre, és így üljek mellette. Úgy tettem. Akkor aztán arra kért, hogy danoljak valami szép, régi nótát. Azt feleltem: a néni bizonyosan jobban ért a danoláshoz, mint én, szegény alkalmazott. Nem sokáig kellett rábeszélni. Kijelentette, hogy elénekli a meghalt ura kedvenc nótáját. Rá is gyújtott.
Seprik a pápai utcát…445
Ez volt a nóta. Mire végére ért, elfulladt, a torkához kapott, elment a világból. Én pedig eloltottam a lámpát. A kalap véletlenül a fejemen maradt, eljött velem, mert megunta az életét a szekrényben.
Józsiás úr és Áldáska szorosan összesimultak a „halálmadár” társaságában. A legnyugodtabb ember is bizonyos borzongást érez azoknak a közelében, akiknek a halottakkal van mesterségük. Mintha ők tudói volnának azoknak a csodálatos titkoknak, amelyek az életet a haláltól elválasztják…
– Mondja, Szeleczki barátom – kezdte Józsiás úr bátortalanul –, szeretnék magától valamit kérdezni, de nem találom hozzá a megfelelő szavakat. Nem tudnak a maguk mesterségében valamely olyan titkot, amelynek segítségével meg lehetne szökni a halál elől? Maguk csak ismerik őt, hisz mindennap vele van dolguk.
Szeleczki az orrára húzta a kalapot, hogy ilyen módon lejtős helyzetbe hozza azt, hogy a hó külső beavatkozás nélkül letakarodjon róla.
– Ne tessék a haláltól félni, író úr – nevetett foghíjas szájával. – Nem érdemes tőle félni. Olyan egyszerű gyerek ő, mint egy piros sapkás hordár az Üllői út sarkán, aki a frakkot öt pengőért zálogba teszi.
– Látta már a halált? – mondta ki végre Józsiás úr.
Szeleczki úgy nevetett, mintha nem is ő járna együtt éjnek idején a külső Üllői úton a szerelmesekkel, hanem valami idegen, aki távol távol, az országút közepén ballagna, és a szerelmeseket maga után csalogatná.
– Láttam is, nem is… Az ördög tudna eligazodni ezeken a dolgokon, amikor a mi pályánkon reggeltől estig részeg az ember. Néha annyit iszunk, hogy csaknem megőrülünk. Ki tudná olyankor, hogy mit látott a szemével, mit látott a részegségével! Ami pedig a halált illeti: bizonyos, hogy van valaki itt Pesten, aki osztogatja. Lehet, hogy egy konfertáblis, aki végighajt reggeltől estig az utcákon, és akire ránéz a bakról, az meghal aznap. Lehet, hogy egy rendőr, aki az utcasarkon áll, és onnan szemeli ki azokat, akiket el kell vinnie a városból. De az is meglehet, hogy egy öreg könyvelő, künn a Kerepesiben, aki azokba a nagy könyvekbe írja be a halottakat, hogy nekem mindig reszket a lábam, amikor az irodába kell mennem, hogy új halottakat bejelentsek. Az öreg könyvelő mindig446 olyan furcsán néz reám, mintha azt kérdezné, hogy: mi lesz, Szeleczki? mikor jelenti be már saját magát? – De a kollégáim nem félnek a haláltól. Egyik kollégámnak meghalt a felesége éjfélkor. Miután csak egy ágyuk volt szegényeknek, kollégám reggelig együtt aludt a halott asszonnyal, csak éppen kijjebb tolta az asszonyt… No de már itt vagyunk a hullaháznál.
A hóesésen át egy piros téglás épület világított fénylő ablakokkal. A kavargó hóban úgy tűnt fel a ház, mint valamely kastély vagy egy jól fűtött mulatóhely, ahol az éjnek minden órájában vendégeket várnak. Vasrácsos kapun griffmadarak, mesebeli szörnyek aludtak, mintha megunták volna az örökös forgalmat. Ünnepélyes csend áradt a sötét udvarról, mintha lelkek üldögélnének odabent a háttérben, akik a reggelt várják, hogy besurranhassanak a ház belsejébe, ahol a hozzájuk tartozó test fekszik. Nyilván előbb értek ide a testek, mint a lelkek, hisz a testeket kocsin hozták, míg a lelkeknek óvakodva kellett jönni mellékutcákon, hogy útközben ne találkozzanak ismerősökkel, akik esetleg megszólítják őket akkor is, midőn már halottak, és nem szabad felelni a kérdésekre. A lelkek suttyomban tartózkodnak itt; a hullaház őrei nem szeretik azokat a vendégeket, akik iktatás és szám nélkül tartózkodnak a házban. Ki tudhatná, hogy nincs-e a vendégek között valamely gonosz lélek, aki éjféltájban megrázná az iroda csengettyűjét – csupán pajkosságból –, mintha a pincéből szólalna meg a csengő, hogy az őrök azt hihessek, hogy egy halott ád életjelt magáról.
– Tehát azt kell mondani, hogy eltűnt rokonukat keresik – szólt Szeleczki a szerelmesekhez, mielőtt meghúzta volna a csengőt.
A csengettyűhang élesen sivított fel a ház csendjében, mintha sohasem szólalna meg éjszaka, és ő maga is örülne, hogy tennivalóhoz jutott.
Csizmás, köpönyegét vállára vetett őr topogott ki a ház belsejéből. Krákogott, köhögött, talán a maga biztatására, amíg a sötét udvaron végigment. Józsiás úr a sűrű hóesésen át olyannak nézte őt, mint valamely másvilági embert, aki tulajdonképpen nem tartozik a város lakosságához, a túlvilági diplomáciához van beosztva, és hazája egy nagyon messzi tartomány; Pesten csak éjszaka időzik, hogy hivatalosan átvegye a halottakat.
– Én vagyok, Szeleczki – mondta komoly ünnepélyes hanghordozással447 az előbb még vidám „halálmadár”, mintha felsőbb hatóságnál jelentkeznék. – Jó estét kívánok Gyuszi bácsinak.
A másvilági ember kulcsát a kapuba illesztette. Pontosan, hibátlanul, olajozva fordult a kulcs a zárban, mint egy olyan gépezetben, amely sohasem mondja fel a szolgálatot. Milyen furcsa volna, ha egyszer elveszne ennek a háznak a kulcsa, és a halottak az utcán gyülekeznének? – gondolta magában Józsiás úr.
Az iroda, ahová ismerőseinket bevezették: olyan szagú volt, mint valami rendőri őrszoba. A sarokban vaságy állott, ahonnan mogorván, ásítozva emelkedett fel egy kővé válott arculatú, ráncos fatuskó. Kemény, kérlelhetetlen vonásai voltak az altisztnek, mintha már nagyon sok esztendeje lakna a fájdalom és bánat házában. Elfásult az emberi fájdalmak iránt, megkövesedett a szeme a könnyektől, amelyeket ömleni látott. Az öngyilkosok porkolábja jeges, érzelemtelen tekintettel mérte végig a látogatókat. (Ha nem vette volna körül kapadohány- és csizmaszag: valamely természetfeletti lénynek is nézhette volna őt Józsiás úr, de az altiszt a mindennapi borotválkozáson kívül egyéb kötelezettséget nem ismert a tisztálkodásból. Sehogy sem lehetett elképzelni az altisztet annak a hófehér szellemalaknak, aki itt a pesti öngyilkosok felett őrködik. A halottak őrmestere volt, kemény, katonás, mogorva, aki átható, gyanakvó tekintettel vizsgálta Józsiás úr hóbortos arcát, Áldáska remegő, föld felé szegezett fejét; Szeleczkire csupán egyetlen pillantást vetett: „A gazdád még nem küldte el a pipadohányt, amelyet a múltkor megígértél.”)
Végre Szeleczki kezében volt a vasajtó kulcsa, amely a föld alatti lépcsőhöz vezetett. Szabályos, simára kopott kapukulcs volt, amilyent lószőr galléros altisztek viselnek a zsebükben, lehetne raktárkulcs is, amely az irodai szerek raktárát nyitja, lehetne börtönkulcs is, amely a foglyokat zárja.
Szeleczki vígan nyitotta fel a vasajtót, és vendégeit előretessékelte. Villamoskörték égtek szürke, jéghideg lépcsők felett, a falak nedvesek voltak, mintha a könnyek maradtak volna itt a malterban, amely könnyeket az utolsó látogatók ejtettek.
– Tessék, most már helyben vagyunk – kiáltotta visszhangzó hangon Szeleczki, amint a vasajtót behúzta maga után, és odafent hagyta a kemény altisztet.
– Tessék csak olvasni… Éppen harminchárom lépcső vezet le448 a föld alá a jeges kemencéhez. A pék itt nem tűzben készíti a kenyeret, hanem fagyasztja.
A lépcsőkön komoly, csodálatos némaság, csak nagy messziségből hangzott valami eleven zaj, valamely különös kopogás, amely néha oly szabályossággal hangzott a mélyből, mintha egy nagy órának járna odalent az ingája, amely órának a mutatólapja ott van valahol Budapest háztetői felett.
– A jégdarabok úsznak a tepsiben, azok kocognak – vidorkodott Szeleczki, mintha örvendezett volna, hogy a szerelmespárnak ő mutathatja meg a föld alatti szertartásokat.
A lépcsőről hosszú folyosóba értek, amely messzire nyúlt a föld alatt; betonból, cementből építve, mint valamely erősség, amely a halottakat védelmezi a külvilág ellen. Nehéz, nedves csend terjengett a messzi sorban égő villamoskörték körül, az öngyilkosok föld alatti korzóján.
A fal egyik oldalán bezárt boltok sorakoztak egymás mellett, gondosan leeresztett szürke redőnyökkel, mint akár a Párizsi utcai boltok, amikor elhangzott az esti harangszó.
– Ezek mind kiadó lakások éjszakára – szólt Szeleczki a bolti sor elejére mutatva. – Éjjel nem szeretnek messzire menni a folyosókon az embereim, azért hagynak helyet éjszakára a folyosó elején, Isten tudja, még ezek a hullaszállítók is babonások… Vagy csak lusták.
Halkan mentek előre, bár Józsiás úr oly közönyösnek mutatta magát, mintha egész életét e fold alatti folyosóban töltötte volna. Áldáska minden tagjában reszketett, de ugyancsak nem mutatott félelmet. Szeleczki elemében érezte magát, cinikus, vakmerő és szemtelen volt. Megdöngette a redőnyöket.
– Üres, ez is üres, emez is kiadó… talán már üldögél valahol a városban a tükör előtt egy nagyságos úr, aki a pisztolyt készíti elő, hogy itt éjszakai kvártélyt kaphasson. Vagy talán egy asszonyság nézegeti a világítóudvar ablakából, hogy milyen mély odalent a sötétség. Az órák ütnek a városban, és minden óraütésre elindul valaki valamerről ebbe a jéghideg fogadóba.
Majd azt a mulatságot találta ki Szeleczki, hogy a kezében tartott redőnyfelhúzó bottal citerázott az üres boltajtókon. De már vége felé járnak a folyosónak, a leeresztett redőnyökön apró, fehér cédulák világítottak.449
– Jönnek a lakók! – kiáltott fel Szeleczki.
A jégdarabok is dörömböltek odabent, mintha jelezni akarnák, hogy munkában vannak, és kötelességüket pontosan teljesítik.
Szeleczki ünnepélyesen felhúzta a redőnyt, amelyen fehér cédula jelentette, hogy el van foglalva.
Sötét, pékkemenceszerű üreg mutatkozott, amelyből a jégdarabok zörgése most már hangosabban hallatszott. A „halálmadár” benyúlt a kampósbottal, és egy kerekeken járó nagy tepsit húzott ki a sötétségből a világosságra. A négyszögletes, pléhalkotmányban egy csapzott hajú asszony feküdt, fejjel kifelé. Rajta volt még vörösbarna szoknyája, kendővel átkötött télikabátja. Az arcán rémület és szerencsétlenség tükröződött. Ötvenesztendős lehetett, a szegény, a boldogtalan élet mindazon rendjeleit felrakta külsejére, amelyekkel a végzet a sokat szenvedetteket szokta kitüntetni. Összegörnyedve, fázva feküdt, mintha nagy beteg volna, aki összehúzza tagjait, hogy itt melegítse fel magát az élet hidegsége ellen. A fején egy sárga-barna kendő mutatta, hogy szeretett veszekedni, pörlekedni is életében, de amint látszik: legyőzetett, a halál jobban tudott nyelvelni, mint ő.
Józsiás ráhajolt a halottra:
– Úgy nézem, mérget ivott, mert a szája nyitva maradt, mintha az utolsó jajkiáltás után nem tudta volna becsukni. Szegény volt, sok álomtalan éjszakája volt, reggel mérgesen ébredt, este kétségbeesve feküdt, sohasem sütött rá másféle nap, mint a téli, amelyet vörösnek, fénytelennek, boldogtalannak látott, sokszor sírt egymagában… De hajdanában tán csinos és ifjú volt, és ez mindent pótolt. Most már elkergették őt az élet asztalától.
– Legjobb: nem találgatni a dolgokat – monda Szeleczki babonásan. – Ebben a házban is előfordult már, hogy megszólalt egy halott. Az én gazdám, „az öreg”, minden este az „Oroszi mulató”-ba jár azóta, mióta megszólította egy halott.
Lehúzta a redőnyt, miután visszatolta a tepsit a halottal. A halott görögve ment a néma sötétségbe, Szeleczki visszanyerte bátorságát:
– Lássuk a többi pasasérokat; kinek volt kedve elutazni Pestről e csúf téli időben?
A kampósbottal felhúzta a következő redőnyt. Itt a jégdarabok csak halkan és ünnepélyesen csörgedeztek.450
– Ez bizonyosan férfi, mert az nehezebben olvad – vélte Szeleczki, és kirántotta a tepsit.
Fehér szakállú, igen tisztességes, sőt városatyaarcú úriember gurult ki a villanykörte alá. Az arca nyugodt, sima volt, mintha jól elvégzett napi teendők után adta volna át magát a pihenésnek. Gyér, ősz hajjal szegélyezett homlokán nyugalom és becsületesség.
– Ez hitelképes ember volt – dörmögte Szeleczki.
– Valóban úriember lehetett, akinek sokan előre köszöntek az utcán – szólt Józsiás úr megszemlélvén a halottat. – A mellénye zöld, és üveggombok vannak rajta.
– De a barna folt a mellényen – suttogta Szeleczki, és villámgyorsan visszaküldte az öregurat a kemence mélységébe.
Az utolsó boltajtóhoz értek. Szeleczki már unta a mulatságot, ímmel-ámmal nyúlt a redőnyhöz.
– Mindig ugyanazok feküsznek itt – mormogta.
A tepsi az ajtóig gurult. Egy nő feküdt a jégdarabok között. Eleinte úgy tűnt fel, mint a varjú a havon.
Fekete volt, mint egy gyászjelentés, de később feltűntek rajta a szürke foltok, mintha megkoptak volna ruhái, megszürkült volna messziről sötét haja, fakóvá lett volna arca, amely egy darabig úgy világított ki a homályból, mint egy csillag.
A hátán feküdt; homloka, amelyről hátra volt simítva csapzott haja, egyenesen, nyíltan, szinte bűnbánat nélkül tündökölt a magasság felé, mintha itt várná már az égi bírót, akinek cselekedetéért beszámol.
Ugyancsak kiemelkedett egyenes, nemes metszésű orra, amely gőgösnek, bátornak, sőt megvetőnek látszott, akár a mártíroké, akik végül nagyon lenézik mindazt, ami a földön történt velük. Határozottan, szinte diadalmasan emelkedett fel a fekvő nőnek az orra. Dacosság, elszántság, eltökélt sorsprogram jellemezte ezt az orrot, mintha emelkedettségével azt akarná mondani, hogy semmit sem bánt meg, ami az életben vele történt, nyugodtan, következetesen vette a halálos ítéletet, amelyet önmaga felett kimondott. Büszke orr volt ez, amely bizonyosan sok megalázkodáson ment keresztül, amíg végül rálépett a hősi cselekedet pódiumára. Nem lehetett másképpen tenni – mondotta az orr. – De nem is akartam mást tenni – tette hozzá. – Ha bűnös vagyok, bűnhődjek; ha ártatlan vagyok,451 nyerjem el az ártatlanok jutalmát. Ó, mily magasztos, szent, eltökélt perc lehetett az, amikor ez a nő eldobta magától az életet!
De mást mondott az arc, amelyet a villamoskörte előbb csak körvonalaiban mutatott, mint a holdat, amely a nappal párázatai mögött feltünedezik a látóhatáron. Ez az arc, amely kijött az üregből, eleinte csak elmosódottnak, kifejezés nélkülinek látszott, mint a halottak arcai, amelyek már nem akarnak se örömet, se bánatot kifejezni. Csak közöny van rajtuk; a nevetők, sírok, kíváncsiak, csak ama lesújtó, jéghideg közönyt tapasztalhatják, amelytől megsiklik a hanglétrán a gúnyosnak indult kacagás; csak némaság van rajtuk, amely örökösebbnek látszik, mint a hó havasok csúcsán, és amely néma unalomtól elfullad az élők jól előkészített, fájdalmas zokogása; csak hangtalan, ünnepélyes távozás látszik ez arcokon, amely többé nem enged fel záraiból a legkíváncsibb tekintetre sem… Ilyen volt a fekete nő arca, amikor fehéredni kezdett odakünn, a villamoslámpa világosságában.
Aztán közelebb jött az arc, és gyermekes, sírós, gyengéd fájdalom látszott rajta, amint elmúlt a méltóságteljes távolság, és az arc beállott negyediknek az élők arcai közé: emberi lett ő is – amint talán a szfinx arculata is megváltozik, ha közelről nézzük őt. Látszott, hogy a szemöldök csodálkozva, meglepetten emelkedik fel ama rettenet láttára, amelynek kapuja előtt hirtelen találja magát megszokott világa helyett; bizonyosan valami szörnyűséges látvány volt az, amely az asszony előtt megnyilatkozott, midőn végre elsütötte a revolvert. A homloknak és az orrnak nem volt már ideje megijedni, hiszen ők az elhatározás gyermekei. De az arc egyéb, gyámság alá szoruló részei bizony alaposan mutatták a megszeppenést, az ijedelmet, a keservet, a visszavonhatatlanul elkövetett cselekedet miatt, így az ajk lepittyedt, mintha nagyon nagy sírás, kegyelemkérés, segítséghívás tolakodna fel onnan belülről, az utolsó percben, mikor már nem lehet segíteni a megtörténten. A fül elsápadt a halál suhintására. Az arcon végighullámzott az indulat, a fájdalom dagálya, mint tengerparton, és homokdombokat hagyott maga után, amelyeket többé nem tud elsimítani földi kéz. A halánték nagyon elfehéredett, mintha tudtán és akaratán kívül történt volna… A kis, kékes bajuszka, amely egykor életteljes és örömös volt a száj szögletek környékén, hirtelen nagyon öreggé válott – mintha már sok esztendeje várt volna arra a napra, hogy kényelmesen, nyugodtan megöregedhessen,452 hasonlóan a többi korabeli nők hajszálaihoz –, amely nőknek már nincs kedvesük, szerelmük, akiknek kedvéért frissen és ifjan kell maradni az arc hajszálainak.
Józsiásnak az jutott eszébe, hogy ez az az arc, amelyet a szentképecskén látott, amely szentképpel első gyónáskor megajándékozta a lelkiatya.
Aztán távoli, régen látott édesanyja arca ötlött emlékezetébe, amint bús betegágya mellett az átvirrasztott éjszaka után hajnalban elszenderedik…
Majd hirtelen Leonóra tűnt fel előtte.
Leonóra feküdt az öngyilkosok házában, a keze keresztbe volt téve a mellén – mert nyilván ajándékot kaptak a hullaszállítók –, a fekete ruhája lesimítva, cipőjét sem lopták el, és egy kis barna fafeszület is feküdt a mellén, amely feszületre egykor Józsiást eskette Leonóra, hogy örökké szeretni fogja.
Józsiás eltakarta az arcát. Olyan rettenetes zörejt hallott, mintha a ház omlana össze, pedig csak Szeleczki gurította vissza a halottat a helyére. Egy idegen, nem szeretett, szinte gyűlölt kéz mozgott a karja alatt. Az Áldáska keze volt.
Józsiás nem tudta teljes bizonyossággal, hogyan ért a „Régi Arabs Szürké”-be. Talán futott az Üllői úton, vagy Szeleczki és Áldáska vitték karjaikon.
Felnyitotta szemét, és Szomjas Guszti úr ült előtte, mintha kipödörve lenne szakálla és bajusza. Egy hosszú mondatot intézett hozzá az öregúr, amelyből Józsiás csak annyit értett, hogy már három nap óta keresi őt Leonóra bizonyos levelével Szomjas úr.
Józsiás leborult az asztalra. Nem sírt, nem zokogott. Csak nem merte felemelni a fejét.
– Hol fogok én aludni az éjszaka? – rémüldözött előtte a jövendő, amíg Szeleczki néha szájával pattintott, amint egy pohár bort leeresztett.
Ó, be szívesen cserélt volna a „halálmadárral”!453
