TIZENKETTEDIK FEJEZET • Az „Udvarlás Könyvé”-nek újabb fejezete •
TIZENKETTEDIK FEJEZET
• Az „Udvarlás Könyvé”-nek újabb fejezete •
• Az „Udvarlás Könyvé”-nek újabb fejezete •
Szürke, rohanó Dunával álmodott Józsiás. Midőn felébredt, babonásán megjegyezte magában, hogy ez az álom betegséget jelent. A betegség pedig a legrosszabb időben látogatná meg. Nincs eladásra való kézirata, nincs Leonórája. (Zsófia legfeljebb egy karácsonyfára való süteménnyel enyhítené nyomorát. De hol volna a ravasz tekintetű, de katonás külsejű, öreg józsefvárosi hordár, aki lekötözött fazékban a finom levest hozza, benne a nagyszerű marhahúsokkal! Ó, hányszor ejtette ki áldással Leonóra nevét a Gyöngytyúk utca lakója, amikor a közeli Rókus-templomban apácavékony hangon megszólaltak a déli harangok, és a csigalépcsőn kopogott az ebédet hozó hordár csizmája. Józsefnek hívták őt, apja szabó volt a Karpfenstein utcában, katonáskodását a Valeró-kaszárnyában kezdte… 421 A költő falatozás közben töviről hegyire kikérdezte a hordárt, mert az edényt vissza kellett küldeni, hogy a másnapi ebéd is biztosíttassék.)
Így morfondírozott keskeny ágyában Józsiás, nem mert mindjárt felkelni, mert attól félt, hogy a betegség akkor kapja torkon, amikor talpával a földet érinti. Régen gyanakodott már a szívére, e hűtlen cselédre, amely bizonyos számú munkával adós marad. Szeret kihagyogatni egyes dobbanásokat, ha azt hiszi, hogy senki sem ügyeli. Majd egyszer, midőn mindenki elhagyta Józsiást, megszökik szíve is. Hej, hogy sírnak majd: Leonóra és Zsófia és a többiek. Nem merészelnek eljönni a temetésre. De majd titkon látogatják sírját, amely a Farkasréten lesz.
Sokat ittam, és még többet dohányoztam tegnap – gondolta borúsan Józsiás.
Azt tervezte, hogy még álomba kényszeríti magát, és erősen felteszi magában, hogy egy nővel álmodjon, akit Áldáskának hívnak. Sűrű, fényes, fekete haja, kék kis bajsza, alázatos nyaka majd eljönnek az álom szárnyain valahonnan a városból, át a józsefvárosi, ferencvárosi háztetőkön, hisz odakünn a hópelyhek még messzebbről jönnek. Megérkezik furcsán kancsalító, de boldogságos szeme – mintha az egyik szemét, a balt végleg rajta felejtette volna Józsiás úron – míg a jobb szem tétován menekülni igyekszik a varázslat alól. Beszáll a szobába íves szemöldöke, mint feketerigó a fehér havon. Széttárja ujjait, amelyekkel az emberi élet különböző állomásaira mutogat, mint az örökbálvány… a nagyujj mutatja a dacos, kitartó érzelmeket, a mutatóujj az élet könnyelműségeit, a középsőujj az egészséget, a gyűrűsujj a páros élet felé vonzódást, hisz ő egyedül nem is tud mozdulni, a kisujj pedig a pletykaság mutatója. A hajak alá rejtett fül pedig úgy rejtőzködik, mint a fürj fészke a búzában, de azért várja már az aratókat. A karcsú derék még oly könnyedén himbálódzik, mint a légtornásznőké, de már szeretne néha gyepes halomra dőlni. A szorgalmas lábak többet járnak, mint a verebek a Sándor téren, de már közeleg az idő, amikor megtalálják nyugvóhelyüket egy férfi szíve felett… Az a férfi pedig Józsiás lenne.
– Elmegyek a Klein-féle kocsmába, és megkeresem őket – lobbant fel a gondolat rakétája Józsiás úrban. – Eladom a tavaszi kabátomat.
Éppen öltözködni kezdett, amikor a fehér háztetők felett hópilléit kezdte szitálni a Rókus harangja, a csigalépcsőn felhangzott a csizmás422 hordár ismerős topogása. Katonás komolysággal lépett be a zúzmarás bajszú szolga, a világoskék fazék karácsonyi kedvvel himbálózott a kezében, egy finom, régies metszetű palack is előkerült köpönyege zsebéből, megtöltve szerelemszínű sashegyivel (amely bort Leonóra férje a legjobbnak vélt az összes magyar borok között), piros szegélyes fehér kendőben cipó kacagott, mint kövér, de fiatal kofaasszony, papirosban apró, fiatal zöldhagymák (a marhahús mellé), amely hagymákat csak a bolgár kertészek tenyésztik a Zuglóban télidőben, ezenkívül egy levélke, amelynek fogásán Józsiás nyomban megérezte, hogy bankjegyek vannak benne.
A hordár az ajtónak vetette hátát, Józsiás úr az ablakhoz lépett, és ügyesen rejtette a borítékból kabátja zsebébe a két darab bankót, amelyen gömbölyű arcú fiúk és lányok üdvözölték. A levélke néhány sor:
Nem tudom elhagyni önt, miután hírül vettem, hogy az éjjel ismét régi szenvedélyei ejtették rabul, pénzét elköltötte. Most nem tudom elhagyni bajában. Majd egyszer, ha már nem lesz szüksége rám. Akkor észrevétlenül elbúcsúzom öntől… De most még aggodalom virraszt velem az álmatlan éjszakán. Látni óhajtom önt. Miután nagy hó esett: szánkával várom a Ludoviceum környékén. Emlékszem, valamikor szeretett szánkázni. Mikor még az enyém volt. Délután három órakor várlak. L.
Józsiás egy könnycseppet morzsolt szét szemében. Szegény, jóságos Leonóra!
A levesnek ült, amelyen nyomban megérezte, hogy többféle húsból van főzve, a csomós, félkövér marhahúst szelídítette a kakas, a disznóorja barátkozott a tyúk fehér mellével, midőn a fazék alatt lobogni kezdett a láng; sárgarépa, zeller, karalábé, krumpli és karfiol követték az ízek hadtestét, mint könnyű sereg. Disznómájból és pászkamorzsából gyúrt gombócok úsztak az aranyszínű lében, mint a folyókon a terhes hajók.
A marhahúshoz kis fadobozban só volt mellékelve, amely a hagymát is ízesítette. Józsiás egy falatnyi húshoz egy kanálnyi levest vett, helyes beosztással. Aki látta volna őt lelki harmóniában, megnyugodva és fogaival hatalmasan dolgozva: bizonyára megesküszik vala, hogy ez a férfi a legrendesebb és legpedánsabb férfi Budapesten. A húst saját késével szelte, a velős csontot megrázás után, alul-felül423 megszopogatta, bedugta nyelvét a csontba, és midőn már búcsút vett a csonttól, még mindig talált azon egy ottfelejtett falatot. Leonóra a legboldogabb nő lett volna ez órában Budapesten, ha látja véletlenül Józsiás lakmározását.
A sashegyivel telt palackot az ablak felé emelte, és a bor vérpirosságában meglátta Leonóra szenvedélyes szerelmét. Szájához illesztette a palackot, és hosszút, boldogat kortyintott belőle. Amíg a bor torkán leszaladt: édes őszi illatot érzett – Leonóra illatát; – régi évszámmal ellátott, mohos présházat látott, amelyből a kék kötényes vincellér most gurítja ki a buta, kövér hordót, míg Leonóra piros kendővel bekötött fejjel forgolódik a szabad tűzhely körül, amelyből kesernyésen szálldos a venyige füstje; látta aztán saját magát is piros arcú, ezüstszínű öregemberként egy karosszékben üldögélve, Leonóra az ablaknál kötöget, és egyszer kötőtűjével a szabadba mutat: itt a tél, itt vannak a kedves cinkék…
A hordár katonás állásban maradt. Aztán mindent összepakolt, és elköszönt.
Leonóra nyitott szánkóval várta Józsiást a Ludoviceum előtt. Prémjeiben, amelyek szürkék voltak, bundájában, amely mély tüzű bársonyból varrott, sapkájában, amelyhez kék csóka szárnya volt tűzve: olyan volt, mint egy régi orosz regénybeli földesasszony. A józsefvárosi kocsis (aki gyermekkorától kezdve ismerte Leonórát, amint a Józsefvárosban minden bennszülött ismeri egymást) öreg jobbágyként gunnyasztott a bakon – hetenként az ő kocsijával járt a Duna-partra bevásárolni Leonóra. (Hosszú idők óta ez volt a valódi tél Pesten. Az öreg polgárok felvidámodva emlékeztek hasonló telekre, a villamos hetekig nem tudta áttörni a hótorlaszt, amely az Üllői úttól kezdve a Ferenc körutat elzárta, legtöbb udvaron hóembert állítottak a gyermekek; tél volt, vidámság korszaka, piros orrok, jó étvágyak, meleg kezek ideje.)
Józsiás, midőn megpillantotta Leonórát a nyitott szánban, megkönnyebbülve lélegzett fel: nem lesznek szenvedélyes, önfeledkezett, féltékenységi jelenetek – a kocsis miatt. A szürke prém, amit Leonóra nyakában viselt, ugyancsak megnyugtatta; ezt a prémet Leonóra akkor szokta felvenni, amikor öregasszonynak akart látszani. Csak a kék csókaszárny nyugtalanította. Leonóra a tükör előtt meggondolta a dolgot: mégsem akart végleg lemondani.
Leonóra langyos, anyáskodó mozdulattal nyújtotta a kezét.424
– Tudom, fiam, hogy az idén még nem szánkázott. Árpáddal tehát a szánkóba fogattam.
Józsiás hódolattal csókolta meg a prémes szárú kesztyűt:
– Hálásan köszönöm, hogy ma délben rám gondolt.
– Persze, maga nem tudja, hogy Vince napja van, amikor nagyon szelíd és jó igyekszem lenni. A szegény nagypapát Vincének hívták.
Felemelte a skót utazóplédet, amelyet biztonság kedvéért magával hozott.
– Jól takarózzon be, Józsiás, mert a Népligetbe megyünk. Ott hideg van.
Leonóra oly szelíden, megadással beszélt, mintha Józsiás összes bűneit elfelejtette volna. Az asszonyok keze arra van teremtve, hogy a férfiakat betakargassák, ha fáznak. Leonóra keze talán a legjótékonyabb volt egész Budapesten.
– Jövő télre sapkát kell majd hordani, Józsiás, mert akármiként színleli, már maga sem fiatalember. Nálunk, a Józsefvárosban akkor kezd számítani egy férfi, ha hódprémes sapkát tesz télen a fejére.
– És városi bundát kezd viselni – nevetett Józsiás.
– Igenis, városi bundát – felelt komolyan Leonóra. – Higgye el, fiam, nem lehet rendes ember az, aki amolyan divatos, hátul kétszárnyas, derékban karcsú kabátban tölti a telet. Ezt csak Freystädter lovag engedheti meg magának, mert őróla úgyis tudják, hogy két városi bundát is hordhatna. De egy magafajta, magunkfajta bizony rá van utalva a városi bundára. Tekintély, tisztelet, hitelképesség jár a bunda viselettel. Sohasem lesz Pesten városatya városi bunda nélkül. És a nők, fiam – mosolygott kesernyésen Leonóra –, csak bizonyos korig tartanak ki a bunda nélküli férfiak mellett; mikor még az őszi gumikabát is megfelel, mert a férfi ifjúsága mindent pótol. De aztán a nők is a városi bundásokhoz húzódnak.
Árpád horgas szürkéi vasárnapias kedvvel vitték a szánt. A paripáknak és a kocsisnak is jólesett a csörgők hangját hallani. Józsiás a kabátja zsebébe mélyesztette kesztyűtlen kezét, és lehunyta a szemét. Gyermekkora óta nem ült szánkón. Régi képek rajzolódtak elé. Templomtornyok, amelyeken fehér mezőben fekete varjak sétálgatnak, s amelyek mind közelebb jöttek; kis falvak, amelyeknek szalmatetős csűrei, fekete kerítései, útszéli feszületei végképpen elmaradoztak a múlt időben. Itt-ott egy forraltbor-illatú, rezes holdvilágarcú425 férfi, kövér asszonyok, akik mindig fekete csíkhalat főztek káposztalevesben: régi ismerősök.
Leonóra hagyta egy darabig ábrándozni, aztán gyöngéden, fájdalmasan megsimogatta a férfi vállát:
– Nagyon sápadt, Józsiás. Mióta elpártolt tőlem, úgy látom, elhagyta szerencséje is. Tudom én azt, hogy a nők csak addig üldözték szerelmükkel, amíg éntőlem kellett elvenni magát. Mikor szabad lett: senkinek sem kell… Már csinos kis tokája kezdett nőni, amíg én tápláltam, nyugodt, higgadt volt a tekintete, a ráncok nem találtak tennivalót a homlokán, a szájáról is eltűnt az a dacos, gúnyos, megvető mosolygás, amely a boldogtalan embereket jellemzi. Úgy látom, hogy véres a szeme. Mitől? Talán nagyon megerőlteti magát a nőkkel való foglalkozásban?… Az ingéről hiányzik egy gomb. A hajvize, amelyet tőlem kapott, úgy érzem, elfogyott; pedig akkor megkopaszodik, és a háta mögött a nők kicsúfolják. Az a francia szappan is nagyon fogytán lehet. Itt-ott kiütések vannak az arcán. Mutassa a körmeit. Szokta valaki rendben tartani?
Józsiás őszinte fájdalommal felsóhajtott:
– Nem érdemlem, hogy ennyit foglalkozzon velem, asszonyom.
Leonórának tüzeset villant barna szembogara:
– Tehát már nem is tagadja? Bevallja, hogy…
Józsiás felnyitotta a szemét, és a kocsis hátára mutatott, amely meggörnyedve figyelni látszott a szánkázók beszélgetésére.
– Eh, mit! Az egész Józsefváros tudja… – pattogott Leonóra. De aztán mégis megállította a szánt, és egy elhagyott útnál leszállott.
Józsiás szepegve követte.
A téli Népliget varjak, cinkék, verebek tanyája, nem járnak ide az öngyilkosok sem. A háromlábnyi hóréteg alatt a gyep álmodozik a vasárnapi szerelmesekről, akik itt henteregnek, a ritka, ősz hajú bokrok a vidám, füttyös csavargókról, akik napközben itt azt álmodják, hogy új cipő van a lábukon, a fehér-fekete fák az öngyilkosról, aki tétován, eszelősen közeleg a lehajló ághoz, hogy a hurkot keresztülvesse.
A verkli hangja befagyott, mint Münchhausen kürtje; a nedves hó ropog a sétautakon, mint a temetőben.
– Erre jártunk már egyszer, Józsiás, de akkor napfényes őszi délelőtt volt. A nyaralóból készülődtünk haza, de én megelőztem férjemet426 és a gyermekeket, hogy a pesti lakásunkat kitakaríttassam. Akkor még ilyen dolgok voltak életem legfontosabb teendői. Maga csak egy árnyék volt, amely néha, holdvilágos éjjel végigment a fehér falon, de reggelre elfelejtettem. Együtt jöttünk a nyaralóból. Délelőtt kocsira ültünk, és a Népligetbe hajtattunk. Itt jártunk fel és alá, és maga elmondta élettörténetét, szenvedéseit, küzdelmeit, magányos keserveit. Bevallom, Józsiás, hogy akkor szerettem meg. Milyen gyönyörűen hangzott ajkáról a panasz, mily szívre ható volt titkolt fájdalma, és mily szívet rázó be nem vallott szegénysége! Addig nemigen ismertem az írókat, de mégis tudtam, hogy mit kell tenni a maga érdekében. Először is gondoskodni kell rendes lakásról, ahonnan nem dobják ki minden elsején. Magamhoz kell szoktatni, hogy lemondjon a korhely, züllött életről, legyen kedve dolgozni. Elolvastam összes műveit, hogy rájöjjek, hol van a hiba, amely távol tartja önt a népszerűségtől. Bevallom, hogy nem tudtam hibát felfedezni műveiben, mert akkor már nagyon szerettem. Gyöngyözve, mint a pezsgő, hatott rám minden sora. Édes volt a szava, mint a szellő. Elmerengtem minden szép hasonlatán, képén, mert igaznak és gyönyörűnek találtam. Megállapítottam magamban, hogy jobban tud írni, mint Vértesi Arnold, jobban, mint Vadnai Károly. Balázs Sándorról, Rózsaágiról, Laukáról nem is beszélve.
– Honnan ismeri maga ezeket a régi írókat? Laukát, Rózsaágit? – kiáltott fel Józsiás.
– Csak akkor kezdtem komolyan olvasni, mióta magát megismertem. Addig olyan voltam, mint a többi asszony. Elolvastam egy kezembe került könyvet vagy hírlapot, de nyomban elfelejtettem a tartalmát. Arra igazán nem volt eszem, hogy az írók nevét is megjegyezzem. Legfeljebb annyit tudtam, hogy Wohl Janka szerkeszti a Magyar Bazár-t, mert szabásminták voltak hozzá mellékelve.
Józsiás keserűen nevetett:
– Lássa, Leonóra, ez az írók sorsa. Az orrukkal túrják a földet, nem tudnak aludni, enni, félbolondok lesznek az önemésztéstől: és az olvasók a nevüket sem jegyzik meg.
– A nagymama beszélt néha Kuthy Lajosról, akit az „irodalom grófjának” nevezett. Táncolt vele egy „Redout”-bálon. De mi, egyszerű polgárnők, bizony nem ismertük személyesen az írókat. Távolról egyszer láttam Komócsyt, akinek olyan nagy kalapja volt, mint egy drótostótnak. A Mátyás utcai házunkban lakott egy elcsapott427 vasúti, bizonyos Csete Lajos nevű, aki házbérfizetés helyett azzal dicsekedett, hogy ő írja Pokrócz Ádámot a vicclapba. De persze ezt nem hittük el neki, fertálykor mennie kellett. Az apám Jókai Mórnak mindig köszönt, amikor józsefvárosi lakos volt, a Stáció utca nyolcvan szám alatt. De én akkor kezdtem ismerni az írókat, amikor magát. Volt egypár régi könyvünk, némelyiket elolvastam. Onnan tudom, hogy jobban ír Rózsaáginál. A Nayad című fürdői album volt birtokunkban, mert rokonunk a Császár fürdő bérlője volt, és öregségére dicsekedett, hogy sok jó ebédet, de főként vacsorát megettek nála az író urak, akik aztán fizetségül a Nayad-ot összeszerkesztették. Itt írt Rózsaági is.
– Sajnos, az írók nem tudják függetleníteni magukat a kocsmárosok barátságától. Még Inczédy László is verset ír néha a Vendéglősök Lapjá-ba.
– De a jóasszonyok barátságától bezzeg szeretnének szabadulni a tisztelt író urak – csattant fel Leonóra, amikor a szánkó jó messzire elmaradt mögöttük. – Hát én most utoljára mondom magának, Józsiás, hogy vége legyen a bolondságoknak. Eddig sok mindent megbocsátottam azért, mert tehetséges embernek tartottam. Van nekem annyi eszem, bár nem jártam nőneveldébe, hogy az emberek között nagy különbségek vannak. Egy tehetséges ember felér tíz szürke senkivel. Egy tehetséges embernek sokkal több van megengedve, mint másnak. Egy tehetséges embernek joga van bolondságokat is elkövetni, mert hiszen idővel helyre tudja hozni.
– Korunkban nem becsülik meg a tehetséges embert – védekezett Józsiás. – Csak azoknak a semmiháziaknak áll a világ, akik tudnak törleszkedni, barátkozni, hízelkedni. Magam is régen a Petőfi-Társaság tagja lehetnék, ha esténként a „Kis Pipá”-ban ennék Komócsy-vesepecsenyét.
– Hát az igaz, hogy rosszul választja meg barátait, kedves fiam. Az embernek mindig felfelé kell nézni, nem szabad leereszkedni, mert megeszik a bogarak. Magának már régen a Csalányi-féle vendéglőbe kellene járni vacsorázni az öreg kúriai bírák közé, itt kezdődik a karrier. De elfelejtettem, hogy maga író. Helyes, ne menjen az öreg bírák közé, de keresse fel az írói tekintélyeket. Egy tanár ismerősöm, akivel egyszer az ön sorsa felől konzultáltam, világosan megmondta, hogy Józsiásból nem lesz író, mert züllött emberekkel barátkozik. Az országos korhely Erdélyi Gyula helyett Heinrich428 Gusztávval kell ülni a „Blumenstekli” vendéglőben, ahol a nagy tekintélyű akadémikus kulmbachi sört szokott inni az akadémiai ülések után. Talpalni kell, Józsiás. Ingyen nem osztogatják a dicsőséget.
– Tehetségtelen, szegény figurának való a talpalás, a hazáig való kísérgetés, a kabátfeladás és az egyéb megalázkodások – felelt vállat vonva Józsiás. – Én még soha senkire nem segítettem kabátot.
Leonóra hevesen folytatta:
– Lássa, fiam, azért nem lesz magából semmi. Nem lehet ilyen múlt századbeli nézetekkel boldogulni. Modernnek kell lenni, mert ott hagyják az embert az országúton. Az érvényesülésnek ezer módja van. Mikor már érvényesült az ember: mindegy, hogy milyen úton jutott hozzá. Az a fontos, hogy felülkerekedett. – Tanár ismerősöm, akinek feleségét néha elviszem magammal a Népszínházba vagy a Nemzetibe, mert maga nem jön velem, kis receptet írt össze az írói tennivalókról. Megtanultam, fejből tudom. Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét a Barátok terén, a „Csalányi”-ban szokta felkeresni Kazár Emil és Vértesi Arnold. Miért nem jár oda maga is? Benedek Elek, az Ország-Világ szerkesztője legjobban szereti azokat az írókat, akik halinanadrágban hozzák a kéziratot. Gyulai Pállal Leányfalun lehet leginkább beszélni – az írók néha elkísérik kézirataikkal a leányfalusi gőzhajón. Kisfaludy püspök úrnak, a Szent István-Társulat elnökének legjobb informátora az öccse családja. Az öccse fogházgondnok a budapesti börtönben, egy elszánt író már be is csukatta magát, hogy megbarátkozhasson. Gajári Ödön a szabadelvű klubba jár, de magát oda úgysem veszik fel. Legjobb valamely vadászaton megismerkedni vele. Az öreg Légrády Károlyt a Nádor-kertben kell megcsípni vagy éjszaka, mikor munkatársai között hálókabátban és papucsban pipázgat. Kaczvinszky Lajos lovag, a Magyar Szemle kiadója, a Gellérthegy oldalán sétálgat korán reggel. Csávolszky Lajoshoz, az Egyetértés szerkesztőjéhez, a hajdúsági helyiérdekű vasút állomásfőnöke is írhat ajánló sorokat. Kiss Józsefhez, A Hét szerkesztőjéhez Glück Frigyes, Glück Frigyeshez Szemere Miklós, aki most van átköltözőben az „Arany Sas”-ból a „Pannoniá”-ba, Szemere Miklóshoz, Szűcs pátri, akivel együtt vitt kardot Törökországba, Szűcs pátrihoz a szatmári rendőrkapitány, aki az utóda lett, a szatmári kapitányhoz…
– Elég, asszonyom, nem megyek Szatmárra.429
– Pedig így van egész Magyarországon, édes fiam. Senkihez se hoznak aranytálcán boldogulást. Mindent magának kell az embernek elérni. Még nem beszéltem a női protektorokról. Erről külön receptet írt tanár ismerősöm. De a nőket már inkább elhallgatom.
Józsiás felsóhajtott:
– Pedig nőktől könnyebben fogadnék el jótéteményt, mint férfiaktól. A női szív hajlandóbb is a pártfogásra. A nők szeretnek a gyengéken segíteni.
– Női protekciónak elég vagyok én – felelt Leonóra. – Amerre én megfordulok: ott mindenütt maga a legnagyobb magyar író. Kényszerítek mindenkit, hogy műveit elolvassák. Kikérdezem ismerőseimet, hogy mit szólnak a legújabb novellájához, amely a Fővárosi Lapok-ban jelent meg? Engem nem lehet megcsalni. El kell mondani az olvasóknak az elbeszélés tárgyát és befejezését. Legközelebb pedig vacsorára invitáltam Bartók Lajost, miután tudom, hogy jóakarattal van önhöz. Ó, ha én ismerném a szerkesztőket és kiadókat, régen más sora volna önnek. De remélem, ami múlik, nem késik. A tavaszt a Császár fürdőben töltöm, ahol Tóth Béla édesanyja, Majtényi Flóra lakik. Anyján keresztül győzöm meg a fiút a maga nagy írói talentumáról. Legutóbb összeismerkedtem Jankovicsnéval, aki Arany Lászlóékhoz bejáratos. Biztosítom, hogy a legközelebbi uzsonnán szóba fog kerülni a maga neve, mégpedig nem kedvezőtlen világításban. Mondja: Vadnay Károlyné befolyással van az urára? Hallom, hogy nagyon okos asszony. Idősb Ábrányinéval, Katona Klementinnel együtt megyünk holnap a Liszt-rekviemhez. Majd szólok neki is, hogy pártfogolja. Higgye el, hogy én egyetlen alkalmat se mulasztok el, hogy a maga előhaladását egyengessem.
– El kell járni a színházakba, az új darabok főpróbáira, ahol a főváros előkelőségei szoktak találkozni. Itt megjelennek a fontoskodó, nagyképű kritikusok, akik a mellényük gomblyukába dugják ujjúkat, amikor a közönséget mustrálják. Itt vannak a nagy hatalmú szerkesztők, akik baziliszkuszszemeket vetnek a kezdő színésznőkre. Itt ülnek az irodalmi gavallérok, akik ugyan még egy ép mondatot nem írtak le életükben, de kifogástalanul vannak megfésülve, és jól szabott kabátjuk van. Ülnek, hemzsegnek, forognak itt mindenféle emberek, akiknek semmi közük sincs se a színművészethez, se az irodalomhoz, csak a feltűnőség kedvéért lepik el a délelőtti színházat. Nagyszájú senkik, ostoba tökfilkók, szerepelni vágyó ostobák430 nyüzsögnek a padsorok között, a színészek cipészeivel és a színésznők szabónőivel egyetemben. Itt van egész Pest, mint mondani szokták. Tehetségesek és tehetségtelenek, félbolond asszonynépek és irodalmi ismeretségre vágyó hölgyek. Igaz, hogy sok a rossz szagú gyanús személy e főpróbái gyülekezetben, rosszabb közönség van itt, mint egy álarcosbálon az orfeumban, de divatos, magára adó embernek mégis meg kell itt jelenni, hogy emlegessék a városban. A kis törtetők, a furfangos ügyeskedők, a nagyképű maflák, a szerepelni vágyó asszonyok között elvesznek a tehetséges emberek, de mégis itt kell lenniök, hogy délután lássa őket a színházból kijönni a Kerepesi út közönsége. Igaz, hogy itt beszélik meg a ledér nők legközelebbi randevúikat, de ugyancsak itt dőlnek el a színdarabok sorsai is. Ha író volnék, egyetlen főpróbáról se maradnék el Pesten.
Józsiás úr elborulva ballagott Leonóra mellett. Ő nem hitt ezekben a dolgokban, amelyeket Leonóra előadott, mert még nem ismerte az életet.
– Tudja, minek van jelentősége, asszonyom, a magyar irodalmi pályán? Megmondom magának röviden. Annak van komoly súlya, amikor éjszaka, éjfélkor, a „Fiume” kávéházban, ahol a zsurnaliszták és írók összegyülekeznek, valaki a kerek asztalnál felkiált: „Olvastátok Józsiás legújabb elbeszélését a Fővárosi Lapok-ban?” És a pincér, aki ott hallgatózik, mindig a hírlapírók asztala körül, sietve elhozza az újságpolcról a Fővárosi Lapok-at, a virrasztók egyenként elolvassák, aztán szótlanul egymásra néznek. Csak hajnaltájban, amikor felgyűrt gallérú télikabátban hazafelé ballagnak, a Kalap utca sarkán azt mondja Barna Izidor Rákosi Viktornak: „Hallod-e, te Sipulusz, ez a Józsiás jó helyről lopkodja a témáit!” – Ennek van jelentősége, asszonyom.
– Hát a Petőfi Társaság, hát a Kisfaludy Társaság? – viaskodott igaza mellett Leonóra.
Józsiás legyintett:
– Annál még az is jelentősebb, amit két nagy hajú fiatalember az „Aranykéz” vendéglőben mond egymásnak. Én az öregek és tekintélyek tiszteletében nőttem fel, de amikor Pestre kerültem: egyebet se láttam, mint azt, hogy a tehetséges fiatalembereket elnyomják a tudatlan vének. Egy darabig az volt a szerencsés író, aki kálvinistának született. Olvassa el csak Tolnai Lajos regényeit. Aztán jöttek a katolikus írók, a zsidó fiatalok, de nem lehetett senkinek431 előrejutni az öregektől. Torkos László népszerűbb, tekintélyesebb író volt, mint Reviczky Gyula. Nincsen segítség az irodalmi klikkek ellen. Mindig csak az lehet akadémikus, aki valamely öreg akadémikusnak a leányát elveszi.
– Meg akar házasodni? – kérdezte Leonóra, aki mindig gyanakodott, ha női dolgokról beszélt Józsiás.
– Nem házasodom meg, de rövidesen itt hagyom Pestet. Nem nekem való az itteni élet. Én vidéken akarok élni, megvénülni. Egy kertre nyíló ablaknál állni és nézni a téli délután csodálatos kékségét, a fél oldalukon megőszült fákat, a cinkéket, amelyek délután a letört, de függve maradt gallyakon hintáznak. Én legszebbnek találom alkonyi időben a kutyaugatást hallgatni, amely elkíséri darabig az átvonuló szekereket. Belenézni a mély kertbe és látni, hogyan jön lassú léptekkel az este, amely elől a varjak éji tanyára igyekeznek a legmagasabb fákra. Zúzmara lóg az ereszről, és a pincéből kőkorsóban habzó bort hozok. A dohány szitában áll az asztal közepén, és a szomszédasszony köhécsel a sűrű füsttől, amikor a legfrissebb pletykákkal a szobába lép. Szalonnát vágok, és hetenként egyszer borotválkozom. Néha beállít a postás a pesti újsággal, és amíg a fagyos, havas újságot bontogatom, előre nevetek magamban: miféle bolondságokat olvasok pesti ismerőseimről. Gondolja el, Leonóra, mily mulatságos lehet faluhelyen azt olvasni, hogy kik pályáznak a Petőfi Társaság megürült tagsági helyeire? Kik ültek az Aurora-kör felolvasóasztalánál? Kik ebédelnek a főpróba után a „Gentry-Casino” pincéjében? Kik gyűltek össze a művésznő ünneplésére? Mit csinálnak a „Kis Pipá”-ban, kik szónokolnak a Pósa asztalnál? Mit írnak az író új könyvéről a barátok, és mit az ellenségek? Kit jegyzett el X. író? Kihez megy férjhez Y. művésznő? Az írónő teaestélyén kik jelentek meg? Z. író hogyan követett el álöngyilkosságot? Melyik színésznőnek lopták el az ékszereit?… Falun kell olvasni mindezt, édes Leonóra.
Józsiás ismerte Leonórát. Kedvesebbet, bókosabbat, gyönyörködtetőbbet nem mondhatott neki, midőn a falusi életet magasztalta. Leonóra arca, mely rendszerint dúlt, bánatos, izgatott szokott lenni a belső izgalmaktól, lassan felderült, mint a nap, amely alkonyattal kijön a látóhatáron függő farkasszőrű fellegek közül. Régi vágya volt falura költözni, gyermekeivel, férjével, Józsiással, hogy ez utóbbi mentve legyen a főváros veszélyeitől. Sokszor ábrándozott erről.432 Józsiás úr majd ír, amikor kedve tartja: elbeszéléseket, hosszú regényeket, esetleg drámákat. A kéziratokat majd a fővárosba hozza Leonóra, amikor egyébként is bevásárolnivalója van Pesten. Só, paprika, fűszer, lőpor…
Az asszonynak könnybe borult a szeme. Hálás lélek volt:
– És ha falun lakunk, minden hónapban meghívjuk öreg barátját, Szomjas Gusztáv urat, hogy legyen kivel kvaterkázni, elbeszélgetni.
Ezzel a fordulattal aztán vége volt a szenvedélyességnek, a féltékenységnek, minden bajnak. Leonóra Józsiás úr karjába kapaszkodott, és olyan léptekkel jártak a Népligetben, mintha a saját kertjükben sétálgatnának. Nem volt többé szó a vörös nőről, se a fekete nőről, se Józsiás egyéb ismeretségeiről. A negyvenesztendős jó asszonyok derűje, csendességszeretete, nyugalmas szerelmi boldogsága áradt Leonóra minden szavából.
– Nekem is jó lesz falun. Nem kell majd fűzőt hordanom – mondta Leonóra. – Ha tudni akarod, a halántékom mellett, mint minden nagyon fekete nőnek, már őszül néhány hajszál. Ezeket néha be kell festeni. Ugye, megengeded, hogy majd akkor kedvem szerint megőszülhessek?
– Akkor leszel nekem a legdrágább.
Leonóra darab ideig megint gondolkozott:
– Ugye, megbocsátod, hogy gyermekkoromban elfelejtettem kellő műveltséget szerezni, nem tudok veled se franciául, se angolul beszélgetni? De tudok álmokat megfejteni, értek a kártyavetéshez, tudok kisebb betegségeket gyógyítani, a konyhám se a legutolsó, takarékos vagyok, és bírom a munkát! Van azonkívül annyi természetes eszem, mint egy lókupecnek. Nem engedlek megcsalni se jó baráttól, se ellenségtől. És az életemet akármikor odaadnám érted. Mert te vagy a csillagom, minden asszonyi hiúságom felolvad a te hírnevedben, minden szomorúságomért megvigasztal az, hogy te a világon vagy. Imádom nagyszüleimet, hiszen ők neveltek, mégis néha azt gondolom magamban, hogy kissé soká élnek, és házaikat nem örökölhetem. Ha gazdag leszek, mindenem a tiéd.
– Egy kancsó bor, egy pipa dohány és áldó csók, ennyi kell nekem – felelt Józsiás.
– Néha megforgattam magamban álmatlan éjszakákon, hogy talán baj is, hogy annyira szeretlek. Odaadom neked a nagyapa házait, hogy újságot alapíthass, hogy szerkesztő lehessél, aki előtt a többi433 írók hízelkedve meghajolnak. Az újság tönkremegy, a házak elúsznak, és öregségünkre mindketten szegények leszünk. Végtelen boldoggá teszel, hogy nem akarsz lapot szerkeszteni, nem akarsz a fővárosban maradni, hanem eljössz velünk falura, ahol senki sem irigyli a boldogságunkat, mert az emberek egyszerűbbek, nyugodtabbak. Kigondoltam már azt is, hogy milyen házat veszünk, hová költözünk. Nem maradunk ám a főváros környékén, ezekben a romlott, angyalcsináló falvakban, ahol olyan a szegénység, hogy a házőrző kutyának se tudnak egyéb ennivalót adni, mint feketekávét, hanem elköltözünk beljebb az országba, ahol nem jár vonat. Legyen hegy és folyó a környéken. Régi, elhanyagolt kert a ház megett. L alakban épüljön a ház, és nyári konyhája is legyen, ahonnan a felszálló füst előre étvágyat gerjesszen az ebédhez, amit a nagy fa alatt költünk el. Szeretném, ha üveges verandája volna a háznak, amelyet télen is fűthetünk. Tudom, hogy szereted nyáron a jégvermet, télen a pincét. Külön kampósszege lesz a nyúlnak és a fácánnak, ahol porhanyósra fagyasztjuk. A tüzelőfát boglyába rakjuk az udvaron, mint a nagyapám házánál. Nagy kutyák ülnek a konyha izzadó ablaka előtt. Orgonabokor nyílik tavasszal. Csak azokra a lapokra prenumerálunk, amelyekbe barátaid dolgoznak. Te, disznót ölünk!
– Disznót ölünk – sóhajtott Józsiás, és hirtelen valami éles fájdalom vágott a szívén keresztül. Egy pillanatra megjelent előtte Áldáska könnyes, kancsi tekintete…
– Aztán tudom én már a gazdasági dolgokat is. Mióta téged megismertelek, és elhatároztam, hogy falura viszlek, megmentelek, sok gazdasági könyvet vásároltam. Például tudom, hogy ilyenkor januáriusban mi a teendőm a ház körül. Felfogadom az új cselédeket, kijavíttatom a gazdasági eszközöket, a veremben megnézegetem a télire eltett zöldségféléket, gondoskodom, hogy a trágyát kihordják a szántóföldekre és a szőlőbe. Irtjuk az egereket, és a tyúkjaimnak pörkölt zabot adok. Megjósolom az időjárást a szelek járásából. Félni kell az északnyugati széltől, valamint a trágyagödrök bűzösségétől. Ha fénylik a Vince, üres lesz a pince.
Józsiás megragadta Leonóra kezét, és sokszor hálásan megcsókolta. Az asszony átszellemült arccal hagyta csókolni a kezét, a csuklóját. Könyökig húzta fel bundáját, hogy ott is érje Józsiás csókja. A szeméből hálás, boldog könnyek tündökölve hullottak. Szentté válott,434 megdicsőült arccal nézett a férfira, aki lassanként sírni kezdett, és Leonóra vállára hajtotta a fejét.
Így álltak percekig, némán, mozdulatlanul a Népliget közepén, csak halk zokogásuk hallatszott. Megtörülték arcukat, és körülnéztek. A ködön, havon, homályon át a hold jött fel a fák mögött, mint egy elfelejtett tekintet.
– Siessünk, Józsiás, Nagyapám tiszteletére ma vacsora van nálunk. Sajnálom, hogy rosszul viselte magát tegnap, és az uram nem engedte meghívni a családi ünnepélyre. Látja, hány szívet szomorít meg könnyelműségével!
