TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Mit mond a virrasztó? •
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
• Mit mond a virrasztó? •
• Mit mond a virrasztó? •
Józsiás úr a legnehezebb éjszakát a „Hét Bagoly”-ban töltötte mint Szomjas Guszti vendége.
(Az öregúr akkor vette karja alá Józsiást, midőn az már a „Régi Arabs Szürké”-ben azt sem tudta, hogy az eleven világhoz tartozik. Lelkeket látott belépni az ajtón, miután Szeleczki tanácsára bizonyos igen erős bort ittak, amely borból a kocsmáros csak olyanoknak adott a környék lakosai közül, akiknek halottjuk volt. „Halottvirrasztónak” hívták ezt a bort a hullaszállító kocsisok.
– Én éjjel-nappal halottak mellett virrasztok – monda Szeleczki, és később úgy megoldódott a nyelve, hogy hosszú történetbe kezdett egy bizonyos „kollégájáról”, aki szerelmes volt egy leányba, ám a leány nem hallgatta meg, de a leány aztán meghalt, de a kollégának tovább tartott szerelme, de módját ejtette, hogy a leányt ő ravatalozza fel azon tisztelet folytán, amelyet a leány iránt érzett, de a szülők ebbe beleegyeztek, mire az éjszakát a bizonyos kolléga a halott leánnyal tölthette… Szeleczki ígérte, hogy de sok ilyen történetet tud a szakmából, ahol halott nők szerepelnek mint szerelmi áldozatok. De Szomjas úr csendre intette a beszédes „halálmadarat”, és véget vetett a mulatságnak.)
Szörnyű rettegésben ült egy darab ideig Józsiás úr a „Hét Bagoly” szobácskájában, míg Szomjas úr fel és alá járt, amennyire a szobácska terjedelme azt megengedte. Hideg volt a szobában, mert Szomjas úr a koronázás óta nem fűtött be. Nem egészséges meleg szobában aludni.
– No, fiam – mondta Szomjas úr, amikor Józsiás székéhez ért, és egy percig szünetet tartott a járkálásban.
– Van sok ilyen éjszaka az ember életében, amíg eljut sírjáig. Gondold csak el, hány virrasztó ember van még rajtad kívül a világon! Hányan hánykolódnak lázas betegséggel, elviselhetetlen testi fájdalmakkal, az őrjöngés határain valamely lelki sebtől, amelyre többé nincs orvosság! Hány nyomorult gyönge asszony ül halott gyermeke felett, hány árva siratja szülőjét, hány halálraítélt ül a siralomházban! Az éjjel a fájdalom és bánat időszaka. Igaz, hogy örülnek is sokan a sötétségben. De meddig tart ez? Ameddig az454 ifjúság. Leginkább a fájdalom és a bánat terpeszkedik szét a világ felett az éjszakával. Fekete lovasok jönnek mindenfelől a felhőkkel, a csillagok oly hidegek, mint a gonosz szemrehányás, a hangok ellenségesek, kopogók, mint a koporsó felett a gyászbeszéd, az álmatlan magány a sírgödör magányossága, a részvétlen óraütés mindig csak azt mondja, hogy még nagyon sokáig tart az éj, a bor meghidegedik a pohárban, a vér a szívben… Nem egyedül szenvedsz, fiam, ezen az éjszakán.
– Nem látom meg soha a reggelt! – zokogott Józsiás.
– Tudod is azt! Nem tőlünk kérdezik. Én nagyon öreg ember lettem, de sohasem estem kétségbe! Minek az, amikor a sorsunk előre meg van pecsételve? Sírsz – hát sírjál, habár én sohasem sírtam. Boldogtalan vagy – légy boldogtalan, bár én sohasem adtam át magamat a fájdalomnak. Mert a gondolatokat úgy lehet dresszírozni, mint a jó kutyákat. Bolond ember az, aki galambszárnyra bízza a gondolatait. A galambok ide-oda röpködnek. Még bolondabb az, aki vadkacsa módjára szoktatja a gondolatait. Ezek a zöld fejű, hideg madarak mindig csak a vadvizeket, a hűvös tavakat keresik. Nem lehet gondolkozást tanulni senkitől, mert a gondolat egyedülvaló, amint érezni nem lehet megtanulni… De mégis van valami, fiam, ami megsegít. Dresszírozni kell a gondolatokat. Most ezt a fiókot nyitja ki az ember, később a másikat… Egyszer, régen, küzdelmes éveimben én is vesztettem egy lelket, aki mindig mellettem volt. Az utcán halt meg egy este. És hogy meneküljek a gyötrelmes fájdalomtól, egész éjszaka táncosnők lábszáraira gondoltam. Nincs valami nőd, aki a múlt időkből most elküldené vigasztalásodra egykori bájait, hangjait, jóságait, szenvedélyeit?
– Csak Leonórám volt – rebegte Józsiás.
Az öregúr megállóit a szoba közepén. Összeráncolta homlokát, és felkiáltott:
– Hát akkor vegyük elő a hiúság nevű gyógyszert, uramöcsém. Én nagy időket megéltem, de nem mondhatnám, hogy egyetlen nő meghalt vagy meg akart halni értem. Nem szerettek a nők, isten tudná, hogy miért? Egyik sem tette rám az életét, legfeljebb a pillanatnyi szeszélyét. Lehet, hogy jobb volt így. Fütyörészve mehettem tovább… De titkon mindig irigyeltem azokat a szerencsés férfiakat, akikért a nők a kútba ugrottak, akik miatt feldúlták családi nyugalmukat, akikért elveszítették az eszüket. Nagy dolog az, fiam,455 hogy egy tisztességes, derék, módos asszonyság öngyilkos lett érted! Én ismerem a világot. Most jössz majd divatba, tenyerükön hordanak az asszonyok. Kartársaid, ellenségeid darab ideig még irigykedve, gyűlölködve mutogatnak rád az utcán; ott megy az a gazember, aki halálba kergetett egy úriasszonyt. A polgárházaknál este, a tűz mellett rémregényeket mond rólad a szomszédasszony. Egy kivénült, elkeseredett, foghíjas nő, aki fiatal korában úgy cserélgette a szeretőit, mint a kalapjait, megkérdi majd a társaságban, talán éppen az „Auróra-kör”-ben: „Miért nem ütik le az ilyen veszett kutyát?” Ellened látszik fordulni az egész világ. A Ciánkáli című élclapban tán meg is írják rólad, hogy hamiskártyás, veszedelmes verekedő és nők kitartottja vagy…
– De a felháborodás elmúlik. Valamely divatlap szerkesztője közli az arcképedet, és azon veszed észre magadat, hogy leveleket küldenek a címedre, egyelőre névtelenül, de későbben megírják a találkahelyet. Ha szomorú és gyászos vagy, mint özvegy férfiúhoz illik: rövidesen számíthatsz arra, hogy Leonóra egykori barátnői uzsonnára hívnak magukhoz, hogy így áldozzanak az elhunyt emlékének. Ha szerencsésen elkerülted, hogy Leonóra rokonsága nem öntött le az emeletről, nem küldött rád vérszomjas férfiakat, hogy megrakjanak a Kerepesi úton: bizonyosra veheted, hogy a famíliában hamarosan akad egy fiatal hölgy – egy unokatestvér –, aki sétálgatni hív a Múzeum-kertbe… Valamely sógornő vagy egyéb atyafi-asszonyság meghív ebédre. Barátnőd, Zsófia, rád les az utcán, hogy csak a hangodat hallhassa… Ünnepelt, nevezetes férfiú leendesz a fővárosban, a leányok remegve sütik le előtted a szemüket, mintha parancsolatodat várnák, a menyecskék sokatmondólag a kezedben felejtik a kezüket, a szerkesztők boldogan közlik műveidet, a ravasz könyvkiadó felszólít, hogy könyvet írjál neki… Mert egy ismert úriasszonyság öngyilkos lett érted. Divatba jöttél, öcsém. Különös, furcsa ember lettél. A nevedet mondják az utcán a hátad mögött, a nők egymás között dicsekednek azzal, hogy velük mentél végig a Váci utcán, Zsófia nyíltan bevallja, hogy szerelme vagy, szeretője vagy, és barátnői nem hiszik el dicsekvését. így jár az, akiért vért ontanak.
– Tönkre vagyok téve… az újságok… – suttogta kendője mögül Józsiás úr, de némileg már megnyugodott.
– Ó, te jámbor ifjú! A te helyedben én magam gondoskodnék456 arról, hogy a reggeli lapok minél többet írjanak Leonóra öngyilkosságáról. Az öreg Szvobodát felkeresném még ez órában az Erzsébet téri „Kioszk”-ban, ahol a hazárdjátékosok környékén minden éjfélkor megtalálni. Hadd írjon a Lloyd-ba kellő részletességgel az esetről. Elmennék a „Herzmann” orfeumba, ahol az éjjeli hírlapíróknak fenntartott asztaluk van a zenekar szomszédságában, és Carola mindig feléjük rúgja a legmerészebb tánclépést. Betekintenék a „Folies Caprice”-ba, a Rostély utcába, ahol a hírnévre vágyó Oroszi (hideg libamájjal, háziasán főzött levessel) várja a rendőri tudósítókat. Én magam informálnám a sajtót az eseményről… Talán még a búcsúlevelet is közzétenném, de arcképet mindenesetre adnék Leonóráról A Honvéd című képeslapnak.
Az öreg Szomjas úr elhallgatott; Józsiás megdöbbenve nézett a „szent öregre”, aki néhány hónapos pesti tartózkodása alatt többet megtanult az életből, mint más húsz esztendő alatt.
Szomjas úr letette kiégett csibukját. Egymásba fonta az ujjait, és felsóhajtott:
– Nem azért beszéltem, hogy uramöcsém megfogadja tanácsomat… Csak azt mondtam el, hogy miként járna el bármely törtető, igyekvő, céltudatos író a maga helyében. Gyümölcsöztetné a női öngyilkosságot. De én nagyon megvetném uramöcsémet.
Ezután kezét nyújtotta Szomjas úr.
Az ajtón halkan kopogtattak. Fonnyadiné lépett be, aki sláfrokkban hallgatózott odakünn, miután mindent akart tudni, ami a házban történik. Vörös szalaggal volt átkötve a haja. A szeme részvéttel és érdeklődéssel tapadt a szoba közepén ülő Józsiásra.
– Csak azt akarom kérdezni – kezdte az ajtónyíláson át –, hogy ne főzzek herbateát vagy egyéb orvosságot?
Józsiás tagadólag rázta a fejét. Az asszony csendben behúzta az ajtót.
– Látod? – kérdezte suttogva Szomjas úr. – Ilyenek a nők. Nem olvasnád el Leonóra búcsúlevelét?
– Nem, nem – intett fáradtan Józsiás. – Sok boldogtalan nap és keserves éjszaka múlik el addig, amíg elegendő lelkierőm lesz a levelet felbontani.
– Hát tedd a fejed alá. Amint nekem szerencsém volt megismerhetni Leonórát: búcsúlevelében is több az áldás, mint az átok… Feküdj a fal felé, pajtás, mert én még kiszívok egy pipával.457
– Védelmezz meg a kísértetektől és a halottaktól – szólt Józsiás összezsugorodva a kis vaságyon, és olyan közel húzódott a falhoz, hogy azon megláthatta a félszázad előtti szobafestést.
– A halottaktól nem kell félni – monda Szomjas úr, miután a szokásos és szertartásos forgolódást elvégezte a szoba közepén a csibukragyújtás alkalmával. Néhány nagy füstöt fújt a plafon felé, azután csendesen leheveredett Józsiás úr mellé. (Józsiás nyomban megérezte, hogy az öregnek olyan szakállszaga van, mint egy vén oroszlánnak.) – Inkább az élők okoznak kellemetlenséget. Nagyon ravasznak és óvatosnak kell lenni az embernek, ha boldogulni akar a mai nehéz világban. Te nem vagy sem ravasz, sem óvatos, Józsiás, és ennek köszönheted minden bajodat.
– Én, amikor néhány hónap előtt Pestre helyeztem át a rezidenciát, azt hittem, hogy majd itt folytatom megszokott, vidéki életemet. Csendes baráti körben, nyugodtan elbeszélgetve, izgalom, feltűnőség, fáradtság nélkül leélek néhány évet, látogatom a környékbeli kocsmákat, felkeresem régi barátaimat, akikkel kicseréljük életünk emlékeit, szerzek új barátokat a mostani generációból, akik tisztelettel és szeretettel vesznek körül, megírom emlékirataimat valamely újság hasábjain, és így bizonyos jövedelemre is teszek szert. Szép program volt, kényelmes öregúrnak való, aki a szenvedélyektől távol, bölcsen, vitatkozás nélkül fogadja a mindennapokat.
– Megbuktam Pesten az életprogrammal, pajtás. Itt minden embernek ügyeskedni, ravaszkodni, forgolódni, szerepelni kell, aki boldogulni akar. Igaz, hogy felkerestem régi barátaimat. Először örömmel csaptak a tenyerembe, mert azt hitték, hogy csak látogatóban járok Pesten. A „vajda” helyet adott az asztalánál, az „Abbázia” kávéházban, és a kedvemért bort ivott. Csendesen nevetett az anekdotáimon. „Perl öcsémet” biztatta, hogy szivarral kínáljon, a kávésnak figyelmébe ajánlott mint régi barátját. Tenzer Pált bemutatta. És amikor másnap és harmadnap újra jelentkeztem a „vajda” asztalánál: Eötvös félhangon megkérdezte a szomszédját, hogy „ki ez a tolakodó ember”? Így jártam a Pósa asztalnál is az „Orient”-ben. Az első este, amikor letelepedtem a vidám írók közé, húsz emberrel ittam pertut. Rákosi Viktor kijelentette, hogy megír a legközelebbi Sipulus-ban. Dankó Pista elővette a hegedűjét, Lányi a cimbalomhoz ült, Foltin hordta a borosüvegeket, Pósa fejedelmi barátsággal tekintett rám az asztalfőről. Végül daloltunk is, hogy csak úgy zengett458 a szála… Másnap azonban már csendesebb volt a kedv, mindenki korán aludni ment. Szép Aladár, a színész tartott ki mellettem. Foltin hátratett kézzel állott az ajtónál. Harmadnap a világ legsavanyúbb emberét, a hosszú Solymosit egyedül találtam az asztalnál. Kapóra jöttem neki, mert éppen a színházi előadás előtt pörlekedett a feleségével, és sok panasza volt a szegény komikusnak. Így jártam a „Fiume” kávéházban is, ahol az éjszakai hírlapírók között néhány régi barátomat tiszteltem. „Ki ez a szomjas atyafi?” dadogta egy este Tóth Béla. A „Ferenczi” kávéházban, ahová bevetődtem írókat és költőket keresni, ahol sok knikebájnt megittam Kovács hírlapíró úrral: végül azzal gyanúsítottak, hogy vidéki özvegyember vagyok, aki itt keres magának feleséget. Egy tollas kalapú dáma, aki körülbelül a megnyitás óta látogatta a kávéházat, és Amanda volt a neve: meghívott másnap délutánra is, amikor a Belváros összes tekintélyes hölgyei itt kártyázással és pletykázással töltik az időt. Itt majd láthatom azt a bizonyost is, akihez Reviczky Gyula a Perditá-t írta. Harmadnap már úgy fogadtak a „Ferenczi”-ben, mint Amanda kisasszony jegyesét.
– Rövid volna az éjszaka, hogy mindazt elbeszéljem neked, ami velem Pesten történt. Itt nem lehet senkiházinak lenni, csak szereplő, híres embernek van szerencséje ebben a városban. Egy nevezetes embernek nem tesznek sót a borospoharába, mialatt elfordul a „Kis Pipá”-ban; egy híres embert nem hívnak ki a „Kis Koroná”-ból, hogy egy tündöklő hölgy várja az utcán, aki pásztoróra után gazdagon megajándékozza, holott piszkos seprővel veri meg: egy szereplő férfiút nem mer elparancsolni a Szikszay rondójának ablakából Ráth Karcsi azon ürügy alatt, hogy nem látja a tökfejétől az utcán elmenő szép hölgyeket. A nevezetes embereknek Pesten nincs gondjuk se barátságra, se ebédre, se vacsorára. Még a „Kürt”-ben sem érheti bántódás az embert. Szép hölgyek hívják meg ebédre, jó barátok viszik vacsorázni, a vendégszerető famíliák úgy kapkodnak egy híres ember után, mint akár a jó táncosok vagy az elismert verekedők után.
– Híres légy, fiam, ez a titka az egész pesti életnek. Híres légy, hogy a nők öngyilkosságot követnek el érted, és húsz nő akad a városban, aki a szemedbe akar nézni. Híres légy, hogy családok nyugalmát és békéjét dúltad fel a megjelenéseddel, ellumposítottad a férjeket, szeretőt szereztél az asszonyoknak, és egy tucat bezárt459 ajtó nyílik fel előtted. Híres légy, hogy ezer szerelmes levelet őrzöl, hogy kifecseged a nők titkait: mindennap hoz a posta levelet, és minden nő rád bízza eltitkolnivalóit.
– Ragadd meg az alkalmat, pajtás. A szegény Leonóra még a túlvilágról is segítségedre lesz.
Józsiás nem felelt, könnyesen, sírás közben, a halott Leonóra fekvőhelyzetét utánozva (hogy így némileg is bocsánatot nyerjen) elaludt, és mély, nehéz sóhajtások szakadoztak a melléből.
