HARMADIK FEJEZET • Hogy veszítette el látását? •
HARMADIK FEJEZET
• Hogy veszítette el látását? •
• Hogy veszítette el látását? •
Egyszer megtudta a rossz-szemű, hogy ifjúkori barátja, a szurokszemű pap, melyik temetőben ütötte fel tanyáját.
A páter nem abban a sírkertben feküdt, ahol az élők hitték. A páter még darab ideig éldegélt halála után, mert volt még néhány elintézni való dolga a lengyel határszélen, ahol kóborló korában azelőtt gyakrabban megfordult. A páter maga helyett egy vándorszínészt temettetett el a kolostor kriptájában.
A színész aznap este érkezett gyalogszerrel dél felől, és nem bírta már tovább a hófúvást, amely szemközt fújt. Hiába kopogtatott a bezárt ajtókon, hogy előadhassa tudományát (tudott néhány táncot, néhány dalt, galandot húzott a torkából, és lenyelt egy rozsdás kardot), a polgárok már megeresztették derékszíjukat, laposat pislantottak a pohos kancsó és parázsszemű kályha mellől azokra a nőnemű lényekre, akiknek papucsa néha végigcsoszogott a padlón; a kisasszonyok a délutáni nap hályogos szeme láttára lenyírtak göndörödő hajukból, hogy abból estére láncot vagy gyűrűt fonjanak a kályha melletti kuckóban a vitéz számára, aki reggel indul a zászló alatt a király táborába – a vándorszínész tehát hiába erőltette rekedt hangját az ablakok alatt is, egy sem nyílott meg, hogy kolbászt vessen ki belőle egy kéz az énekesnek. (Ó, ezek a kezek, ezek a kolbászvető, jótékony kezek egykor, míg a színész fiatal volt, éppen úgy dörzsölgették a férfiak ujjait, mint sodorgatják a hajszálakat, amelyek fésűjükben maradnak.) A város utolsó házához is elérkezett a színész, amely házban éppen akkor fogta meg az öregasszony a bolhát, amely egész nap nyugtalanította, hogy még a litánián is le kellett hajolnia vastag harisnyájához. – Az öregasszony sem méltányolta tehát a színész igyekezetét, gyorsan ágyába bújt örömében, a vándor pedig mehetett a temetőnek, amelybe éppen aznap helyezték el az öreg papot. Itt a komédiás felsóhajtott:33
– Bár találnék egy üres koporsót, ahol meghúzódhatnám a hófúvás elől!
Csak ezt várta a pap. Mert az egynapos halottak még nem távolodtak el annyira az emberektől, hogy bizonyos szívességet meg ne tehetnének. A pap tehát nyomban átengedte koporsóját a színésznek – ő maga pedig ezen az éjszakán útra kelt, hogy elvégezze tennivalóit a lengyel határszélen.
A színész nem csodálkozott, midőn a legközelebbi évfordulón templomi zászlók alatt ájtatos gyülekezet közeledett sírjához, nyomorékká senyvedt öregemberek (akik bezzeg másképpen vitték a lábukat, amíg vinni tudták), folyós szemű öregasszonyok (akik bizony nem sírtak, amikor idegen katonák roptak újszerű táncokat a piacon) reszkető kézzel megérintgették a követ fejénél – a színész magában azt gondolta, hogy ezek az emberek az ő tisztelői, akik valamikor táncolni vagy bukfencezni látták.
A pap pedig mendegélt tovább a maga útján, mert tennivalója volt, mint általában a férfiaknak, akik életükben sok földet bejártak, sokféle poharat kiürítettek, és sok asszonyi szeszéllyel megismerkedtek – mert abban az időben a papok is derekukra csavarták a csuhát, amikor lóra ültek. Elég az hozzá, hogy a szentpap halála utáni dolgairól hallgat a krónika – szolgalegény volt tán egy parasztleheletű özvegy asszonynál, vagy a muzsikusok bandájában ütögette a dobot, amely muzsikusok lakodalomról lakodalomra járnak, és megismerkednek a tartomány minden valamirevaló asszonybokájával – a szentember másodszor egy vásári verekedésben halt meg, ahol igen rossz helyen találta egy nagy bot. Eltemették a többi verekedőkkel a temető árkában, a hóhér házának közelében, a kóborló kutyákat nem riasztotta el senki, mikor kaparták a földet, és így évekig volt a szent hálótársa egy csúf, vörös szőrű eb, amely rútsága és betegsége miatt már csak azokkal a magzatokkal táplálkozhatott, amely magzatokat éjszaka a bástyákról a sáncárokba vetnek nagykendőjük alól a vénasszonyok.
Móznak hívták a városkát, és már a középkor óta híres volt tolvajairól és repedt sarkú nőszemélyeiről.
Az idevaló hamisjátékosok messzi országokba elkalandoztak a tudományukkal;34 olyan keskeny, finom kezük volt, hogy az öreg és tapasztalt kapitányok a kezükről felismerték a móziakat.
Az itten született lányok pedig nagy veszedelmet jelentettek a férfiaknak. Táncolni és énekelni tudtak már gyermekségükben, a szívük ellenben oly hideg volt, mint a hat hónapig tartó tél. A dobocskák és csengőcskék az idevaló nők kezében megelevenedtek, mint a göröngyök a boszorkányok éjjelén. A cipősarkak e nők lábán sikoltani tudtak, mint a szűz leányok. A szoknyák pergő fodrozataiban kígyók nyüzsögtek, amely kígyók észrevétlenül fojtják meg a férfiakat. Mindent elfelejtető mámort loptak a pohárba, amelyet kezükkel megérintettek, versben beszélt az a virág, amelyet keblükre tűztek. A fülük mellett fodorított haj úgy csilingelt, mint a lélekharang, amelynek hangjára a haldoklónak legszebb napjai és évei szoktak eszükbe jutni. Ha titkosan nőtt hajukból egy göndör szálat alvó férfi homlokára tettek, az felébredt, megszerelmesedve, megkönnyebbedve, múltat és jelent elfeledve. Ha az idevaló férfiakat valahol, valamerre cserbenhagyta szerencséjük, és utolsó napjaikat a lelkiatya keserves, keserű szavai mellett töltötték a siralomházban, útra kelt az anya vagy testvér vagy szerető, hogy bűbájos hajából megajándékozza a halálraítéltet, mire annak fájdalma nyomban csillapodott.
Ennek a városnak a temetőárkában feküdt tehát az ifjúkori szent, akihez a rossz-szemű mindig a legnagyobb bizalommal fordult.
A rossz-szemű a nappalt a postaállomáson töltötte, ahol a legtarkább gyülekezet várta a postaszán indulását. Innen mentek el a móziak a világ négy tája felé, hogy kipróbálják szerencséjüket. Felöltözködtek spanyol hidalgónak és brazíliai ültetvényesnek, leborotválták a szakállukat és bajuszukat, amerikai útlevelet tettek a zsebükbe. Itt illegették magukat a Párizsba induló grófnék, hercegnék és táncosnék, itt nézegette kis tükrében sűrű szemöldökét az énekesnő, aki majdan az orosz Operában könnyekre fakasztja hallgatóit, karcsú lábszárain lengett a balerina, aki a baden-badeni nyári színházban fog fellépni. Itt minden nemzet nyelvén beszéltek, minden ország pénzét ismerték, minden adresszt tudtak Európában, ahol már a régi móziak is barátságos otthont és pártfogást leltek. Az itthon maradók egyszerű, mindennapi öltözetükben kísérték az elutazókat a postaállomásra. A férfiakon hosszú kaftánok libegtek, arcukat komor szakállak környékezték, szemüknek vad tekintete volt, és zsebre dugott kezük mindig ökölbe volt szorítva. A nők tarka kendőikbe35 úgy beburkolóztak, hogy csak az orruk és sötét szemük látszott. Nem irigyelték azokat, akik innen messzire elmennek, hanem ennek a fajnak mindent feláldozó szerelmével és szeretetével vették körül atyafiaikat. Ők tudták előre, hogy nem csalatkoznak a lombos hajzatú ifjúban, aki hegedűművészként vonul végig Európa minden városán, nem felejti el őket a táncosnő, ha lábai elé öreg királyok és gazdag bankárok borulnak. És a hidalgó, ha majd a párizsi börzén szerencsésen megjárta a gazdagodás útját, palotáját nem zárja be a segélyre szorult atyafiak elől.
Az aggastyánok reszketve mormogtak áldásokat, amelyeket csak ilyen alkalmakkor szokás elmondani, az öregasszonyok szégyenkezve húzódtak a sarokba, mintha bocsánatot kérnének, hogy ide bátorkodtak. A leányok oly merev, szinte bűvölő tekintettel néztek útra induló vőlegényükre, hogy e pillantást a földkerekség túlsó felén sem lehet elfelejteni.
A postaház környékén egy magános leánnyal ismerkedett meg a rossz-szemű. Egyedül állott a leány, mint az akácfa a havas országúton. A férfiak oly sötéten mentek el mellette, hosszú kabátjaikban, mint a varjak. Elfordították a fejüket, mintha már a megvetésüket mutatva is megtisztelnék a leányt. Az asszonyok, különösen az öregebbek, avas fogaik mellől a földre köptek, amint a leány mellett elhaladtak. Egy kaftános, Ábrahám-szakállas férfi, aki hivatalos komolysággal közelgett a város felől, fekete körmű, nagy tenyerével kétszer arcul ütötte a leányt.
– Most már mehetsz innen, megkaptad a magadét – dörmögte.
A leány szótlanul elindult a postaállomásról a város felé.
Ebben a városban csak azért voltak boltok, hogy legyen mit zárva tartani: a zöldre kopott vasállókon gyermekfej nagyságú lakatok lógtak, mintha ezekbe a boltokba, raktárokba volna felhalmozva mindaz a kincs, amelyet a móziak a középkor óta a világ minden tájékain jogos vagy jogtalan úton birtokukba vettek. Bizonyára itt vannak azok a selymek, bársonyok, ékszerek, fegyverek, gyémántok, amelyekben a középkori Lengyelország pompázott, amelyeket manapság csupán festményekről ismerünk. Ezek a sötét boltok, amelyek pinceablakaikkal keresztül-kasul húzódnak a házak alatt, mint a vakondok folyosói a föld alatt, ezek őrzik furfangos závárzataik alatt mindazt a gazdagságot, amelyet Lengyelföldön évszázadokon át elpazaroltak. Ezeknek a boltoknak a gazdái azok az öreg kereskedők,36 akik meghalnak, ha nem kereskedhetnek. Mindig újabb és újabb vállalatba fognak, bármilyen módon megszaporodtak az évek vállaik felett. Ki tudná, hol járnak most messzi a világban, batyuval vállukon, gyalogszerrel vagy rossz szekéren vagy alig észrevehetően sikló expresszvonaton, miután boltjaikat itt bezárták?
A házak sötétek, avasok, zártak, mintha örökké attól tartanának, hogy ellenség rohanja meg a várost. Az ablakokból nem hajlik ki egyetlen fej sem, a kíváncsi nők bizonyosan a házak hátulsó szobáiba vannak zárva, míg a férfiak gondolkozva, találgatva róják a szobát. Máshol igen tágas, leszögezett ládákkal teli udvarokat látni, amelyeknek kapui oly tárva-nyitva vannak, mintha estére a karaván megérkezését várná, amely itt tölti az éjszakát. A szűk, mocskos sikátorok csodálatosan szennyes vizekkel vannak teli, amelyeket a földkerekség legpiszkosabb szolgálói öntenek ki. A zsindelyfedelek oly mélyen ereszkednek alá, mint a kalapot húzzák szemükre azok, akik nem akarnak ismerkedni. Ám a piacon, amelyre a varjak szállnak a tornyokra, minden sarkon embercsoport vitatkozik, hadonász oly hévvel, mintha aznap üzent volna hadat a király. A kávéházak, kocsmák ugyancsak ily felizgult emberekkel vannak telve, akik évek óta magyaráznak itt egymásnak valamit, és egymást meggyőzni nem tudják. Ravasz tekintetű, kopott koldusok oldalognak ott, ahol legsűrűbb a tömeg, és hosszú pipaszáraik megől tolakodva figyelmeztetik az embereket, hogy ők is a világon vannak, és élni akarnak. Mit adnak el itt? Mit vesznek itt? Mindenki izgatott, mintha élete legnagyobb vásárán volna. A piac túlsó oldalán, a franciás külsejű cukrászdában kövér, tollas kalapú asszonyságok oly bőségesen dugják vastag ajkaik közé a süteményeket, mintha létük egyetlen célja volna, hogy minél kövérebbek legyenek.
A leány lehajtott fejjel surrant keresztül a piacon, csak egypár züllött koldus vette észre, aki, mintha valami vallási szertartást végezne, átkozódva utána köpött. A leány ügyet sem vetett támadóira, egy igen piszkos folyócskán emelt sötét hídra ért (amelynek tetőzetét valószínűleg még Kázmér király dárdásai lyukasztották át), a külvárosnak irányította lépteit. Itt aztán teljes volt a zűrzavar az utcák és házak között. Sikátorok nyíltak, amelyekről tán senki sem tudta, hová vezetnek. Düledező, félig romba dőlt házak állták el hirtelen az utcát. Az alacsony tetők úgy összevissza voltak gabalyodva, mint zajláskor a jégtáblák a híd lábánál. Fekete kályhacsövek nyúltak37 ki, és bűzös füstöt eregettek a járókelők orra alá, mintha azokat a rongyokat égetnék, amely rongyokban negyven évig a pusztában vándoroltak az idevalósiak. Szárítókötélen kisgyermek és öregasszony tarka ingei csepegtették levüket az utca közepén. Gazdátlan kutyák szagolták a csizmákat. A kitört ablakok mögül örökös civakodás hangzott. Sebekkel borított arcú emberek vigyorogtak a házak küszöbén. Egy félig megkopasztott kakas rikácsolva menekült lógós mellű gazdasszonya elől. Hagymaillat szállongott, és döglött macska hevert egy esőcsatornában. Olyan rongyos emberek álldogáltak az utcasarkokon, egymást tubákkal kínálgatva, hogy a talpatlan lábbeli alatt mind az öt ujjuk nyomot hagyott a nedves kövezeten. A boltcégérek olyan praktikusan voltak a falba alkalmazva, hogy a járókelő okvetlen észrevette őket, miután beverte az orrát. Nagy szakállú emberek lógatták magukat a szemetes udvarok közepén, akik hegedülés mellett szomorú dalokat énekeltek. Ezek a koldusdalok néha úgy hangzottak, mintha egyenesen azokhoz a „gazdag” öregasszonyságokhoz volnának intézve, akik egykor, fiatal korukban sírva emelték fel tenyerüket szemükhöz, amint a kocsi után néztek, amelyen a későbbi énekes elutazott, máskor szemérmetlenül hörögtek, köhögtek, krákogtak, köpködtek, fulladoztak az előadott dalok, mintha ma utoljára volna őt szerencséje hallhatni a publikumnak, a dalnok biztosan éhen hal, ha valami csekélységet nem dobnak kalapjába az emeletről. Valószínűleg voltak az énekesek között olyan kimustrált lovagok, akik más városokban, más ruhákban, szebb időket éltek.
Itt mindig kergettek valakit, mint az eszeveszettek. Egy legényféle elkezdett futni, a többi ácsorgó élt az alkalommal, és nyomban utánavetette magát, amíg eltűnt az egész csoportozat a sűrűsödő hópelyhekben. Sohasem lehetett megtudni, hogy utolérték-e egymást a futamodók. Mely utca sarkán álltak meg, hogy egymás szemébe kacagjanak? A lutrisbolt táblája körül éppen annyian ácsorogtak, mint a kis tüze mellett szétterpeszkedő almáskofa körül. Gyermekek bámultak ki a rossz ablakokon, és azok voltak a szebbek, akiket a láz gyötört. A suhancok mindenféle állati nyelven beszélgettek egymás között. Legsikerültebben a béka brekegését utánozták.
A leány oly méltóságteljesen ment a veszekedők, verekedők, duhajkodók, fetrengők között, mintha nem is látná őket. A rossz-szemű kolostori nevelése folytán a mártírnőkre gondolt, akiket valahol,38 valamiért elégettek – akik hasonló méltósággal lépkednek fel a pogányok máglyáira –, de egyiknek se jutott eszébe a neve.
A leánynak még csak hosszú bársonyköntösét sem érinthették meg azok a kaftánosok, akik az utcasarkokon egymás szakállát tépték oly lármával, mintha a lelki üdvösségüket kérnék számon; kikerülte a bolondokat, akik a sárban, hóban fetrengtek; kitért azoknak a kis bolond öregembereknek, akik minden faluban és városban láthatók lődörögve, magukban beszélgetve, örökös gúny tárgyául szolgálván a dologtalan suhancoknak. Nem állt meg a színházaknál, amelyek többnyire nyitott helyiségben voltak – mert az ablakokat már régen benyomta az ingyenes publikum –, a pódiumon mindig egy fehér harisnyás, kaftános színész ágált, partnere vörösre festett arcú, kövér asszonyság volt, és a színdarabok a családi élet eseményeiből voltak merítve. De a havas tájképes, piros ablakocskák előtt lejátszódó bábjátékoknak is nagy publikuma volt a vakmerő tekintetű nőkből, akik a jámbor mulatságnál úgy elandalodtak, hogy ismét ártatlan hajadonoknak képzelték magukat. A szállongó hópelyhek körülvették a leány alakját, amint gyorsított lépésekkel ment el a vörös lámpások alatt, ahol valami mutatványt, szórakozást kínáltak a népnek.
(A rossz-szemű oly jól megnézett minden látnivalót, mintha csak érezte volna, hogy utoljára látja ez estén a körülötte lévő, kézzel megfogható világot.)
Majd vég nélküli kerítések következtek, mintha a fatelepek a világ végéig tartanának. Mikor a rossz-szemű visszanézett: már köd ereszkedett a külvárosra, amely ködből vérpirosán nézegettek ki a boltok szemei. És a boltosok is bizonyosan ott hagyták a boltajtót, amelynek falához támaszkodva, naphosszat ellenséges szemmel méregették a jövő-menőket.
A leány egy düledező viskóba vezette a rossz-szeműt. Suttogó hangon szólott.
– Látom, idegen vagy itt – kezdte a leány. – Itt nyomban felismerni az idegeneket, mert ritkák. Mit is keresnének itt, ahol az erszényüket, ruhájukat ellopják, aztán, ha panaszra mennek, bezárják őket. Honnan jöttél? Mit akarsz itt?
A rossz-szemű lehajtott fejjel állott a szobának nevezett lyuk közepén. Isten tudja, miféle ház volt ez azelőtt? Talán katonatanya, ahol az őrség meghúzódott a hóvihar elől? De lehetséges, hogy itt lakott39 a boszorkány. A téglák kivereslettek a falból, a kampósszegeken kötéldarabok maradtak, egy törpe kályha, mint valami gonosz kis szellem álldogált a sarokban, és hideget fújt. Erre a szomorú odúra sohasem gondolhatott másképpen senki, mint borzadállyal. A lámpa kormos volt, mintha szándékosan bekormozták volna, hogy minél kevesebb világosságot terjesszen. A törött tükörben a néző vízi hullát látott. Az asztal ragadt a szennytől, mintha az imént kutyát nyúztak volna meg rajta.
Boldogok azok a férfiak, akik szerencsés viszonyaiknál fogva nem kénytelenek sohasem megfordulni ezekben a szörnyű szobákban, ahol a középkori zsoldosok csizmája sározta be először az ágyat, ahová a még véres kezű gyilkosok sietnek tettük elkövetése után, ahol rablók, útonállók hallgatják a pusztaság felett dúdoló szelet. Boldogok azok a hímnemű halandók, akik szembeszállván vágyukkal, meg tudnak fordulni a küszöbön, amikor körülnéznek az odúban, ahol akasztófára húzzák mindennap az érzelmet, amit szerelemnek szokás nevezni. Akik borzadva menekülnek el a fekhelytől, amelyet annyiszor használtak itt a jövő-menők, mint a rablók a börtönök padjait. Akik nem ülnek le a székre, amely oly kopott, mint a hóhér zsámolya; akik megrettenve ismerik fel a sírgödör sötétségét az itt lappangó félhomályban; akik szinte megsiketülnek az itten kiejtett szavaktól… De nagyon kevés férfi mondhatja el magáról, hogy tudatlan ifjúságában, kalandos járáskelésében nem volt vendége a párnának, amelyet akasztott emberek haja zsírozott. Nagyon kevés férfi üldögél szerte a világon, aki emlékezetében egyszer-másszor ki ne tárta volna remegő kezét a hó viharos éjszakán a boszorkány kályhája után. És a tiszta nők, akik őszi kertekben merengve lengették hófehér lábukat, vagy magas zárdaablakok mögött, hervadó reménnyel várakoznak: sohasem tudhatják, hogy a lovag nem-e az ördög leányainál töltötte az előző éjszakát.
– Nagyon szép vagy – kezdte a rossz-szemű. – Olyan bársonyos szemed van, mint a pillangónak a szárnya. Sápadt orrod oly hajlékony, mint keleten a királynőké. A sűrű, puha, omló hajad megér egy országot.
A leány leeresztette kormos, hosszú szemöldökét, és összekulcsolt kézzel hallgatta, amíg a rossz-szemű befejezi szavait. Az pedig folytatta.
– Nem tagadhatod, hogy zsidó nő vagy, mert csak a zsidó nőknek40 van már korai ifjúságukban ilyen telt nyakuk, keblük, válluk. Ámde formáid mégis nemesek, amint ötezer esztendős családodban ilyen formája lehetett ősanyádnak is, aki gyöngéd lábaival annyi földet bejárt – amíg idáig jutott. Büszke testtartásod, fenséges fejed, régi, nagy királyok trónusai lépcsőjén tanultak magatartást. Megérdemelnéd, hogy sötét hajadnak minden szálát megaranyozzák, elefántcsontszínű bőrödnek minden porcikáját illatos olajokkal kenjék. A kézujjadra azokat a gyűrűket kellene vonni, amelyeket az ókori királynők viseltek. A lábodnak a legpuhább szőnyegeken kellene járni. Párducszájadnak olvasztott aranyat kellene inni. Tünemény vagy, aki a női szépség legmagasabb kórusáról szállottál alá, hogy engem, szegény nincsembert felemeljél a földről. Mondd, te széles csípőjű, izmos lábszárú Világ Anyja, miért kell néked a város végén meghúzódni, ahol a farkasok és veszett ebek csaholnak?
– Csendesebben beszélj – felelt suttogva a leány. – Ez a ház nem az enyém. Vendég vagyok itt. Csak akkor szabad idejönnöm, ha egy jószívű férfival találkozom a városban.
– Azt hiszed, hogy én jószívű vagyok? Nos, próbáld meg, mondd el néhány szóval élettörténeted, majd meglátod, tudlak-e sajnálni.
A leány zavarodottan körülnézett, mintha a hóhér bútoraitól kérne tanácsot, hogy teljesítse-e az idegen kérését.
– Nem szokták az én történetemet kérdezni, mert mindenki tudja a városban. Frimet a nevem, aki előtt ki szoktak köpni az emberek.
Valami reccsent, roppant a szoba hátterében, mintha egy türelmetlen kísértet egyik lábáról a másikra nehezedne. Egy barna, sötét szekrény állott ott, amelyben tán a halottakat tartogatják, akik a házban váratlanul kiszenvedtek.
– Ki van a szekrényben? – kérdezte a rossz-szemű.
A leány hevesen felelt:
– Senki, esküszöm… De miért is faggatsz annyit? Itt vagyok, veled vagyok, mit akarsz többet, te furcsa-szemű? Inkább magadról beszélj. Te idegen vagy itt, tudnék tán tanáccsal szolgálni. Bőrt jöttél venni vagy pálinkát?
– Engem egy halott hívott ide, aki a temető sarkában nyugszik, és akivel éjfélkor beszédem van – mondta csendesen, minden nyomaték nélkül a rossz-szemű, és lehunyta a szemét, hogy abba többé a leány ne pillanthasson, mielőtt ideje elérkezett volna.41
A leány tágra meresztette a tekintetét. A férfi vállára támaszkodott:
– Te talán halottlátó vagy?
A rossz-szemű mozdulatlan maradt.
A leány közelebb hajolt hozzá, és a fülébe suttogott:
– Te vagy tán az az ember, aki belátsz a sírokba, és tudsz a holtak nyelvén? Mindjárt észrevettem, midőn rám tekintettél a postaállomás mellett, hogy más szemed van, mint a többi férfiaknak.
– Milyen szemük van a többi férfiaknak? – kérdezte szomorúan a férfi.
– Azt te is tudod. Én csak azt látom, hogyan szoktak rám nézni. Az egyik sötéten, haragosan, mintha a lányát keresné rajtam, akit elcsábítottak. A másik bambán, mint a borjú, mintha félne tőlem. A harmadik, mint a kutya, amely gazdájának hízeleg. A legtöbb hunyorít a szemével, mint a macska. Az idegeneknek medveszemük van. Neked másféle szemed van – amilyent még soha nem láttam. Féltem tőled, el akartam szökni előled, de a szemed nem hagyott, égette hátulról a nyakamat, mint a tüzes vas.
A rossz-szemű halkan felelt:
– Hagyd az én szememet. Egyszer beleesett valami, nagyon régen, és az mindig marja, égeti, bántja még a lámpafény is.
– De azt mondtad, hogy a halottakat látod?
A leány olyan közel simult a rossz-szeműhöz, hogy az alig értette meg szavát.
– Beleszerettem a szemedbe, te ember. Még sohasem szerettem senkit sem a szeméért, sem a pénzéért, sem a szépségéért. Téged megszerettelek nyomban, amint a szemedbe néztem. Egy hang felsikoltott bennem, hogy te vagy az, akit mindig várok, te vagy, akit messze földről küldenek, hogy megmentsed az én elkárhozott lelkem. Mutasd a szemed, emeld fel szempilláidat, hogy beleönthessem a lelkemet, hogy átadjam neked az életemet. Parancsolj velem, itt vagyok, azt tehetsz velem, amit akarsz, és én teljesítem a kívánságodat, csak szólj… ígérem, hogy így nem szeretett senki.
A rossz-szemű a földre nézett:
– Ne szólj hozzám ezen a nyelven, amely nyelven az idegen kereskedőkhöz, aranyláncos öregemberekhez, rókabundás kupecekhez, részeg tolvajokhoz szokás beszélni; én nem vagyok se kereskedő,42 se tolvaj, csak egy véletlen utazó, akit egy halott öregember hívott ide, hogy vele beszélgessen.
A leány térdre roskadt a rossz-szemű előtt, hogy annak a szemébe nézhessen olyan könyörgő, másvilági tekintettel, mintha az élete függne annak egyetlen pillantásától.
– Tudom, az én fajtám hazugabb a nőstény kutyánál. Tudom, hogy megérdemlek minden arculcsapást, minden rúgást – panasz nélkül viselem. Nem hull könyű a szememből akkor sem, midőn a ködből kilép a medvebőr süveges, sajtvágó kését derékszíján csörgető, városi őrkatona, nehéz kezét vállamra téve, megkérdezi, hová megyek. Nem fájnak a szemek, amelyek gyűlöletet szikrázva lövellnek felém a nyírott hajú, parókás asszonyok arcából, nem bántanak a hangok, amelyek úgy követnek, mint kóbor kutyák csaholásai a kertek alatt. És nem törődöm a férfiak alattomos szemével sem, amelyek úgy kapaszkodnak bokámba, mint az ördögbogáncsok. Csak arra kérem a jó Istent, te reám nézzél ezzel a halottlátó két szemeddel. Egy halálraítélt kéri ezt, akinek napjai már meg vannak számlálva.
A rossz-szemű konok maradt, nem nézett a térdeplő szemébe. A leány átkulcsolta a férfi térdét, és így folytatta esengését:
– Tudom, hogy az én fajtám nem méltó szánalomra. Mi, tévedt nők csináljuk a legnagyobb kontót az ördögnél, nem is halunk meg másképpen, mint hogy az ördög a hajunknál fogva ráncigál a másvilágra. A mi kedvünkért ássák az aranyat a föld mélyéből, és a mi szoknyánkért állnak estére a sötét utcába a gyilkosok. Értünk omlanak a legégetőbb könnyek, és miattunk hangzanak el az átkok, amelyektől megremeg a föld. Mi járunk a tolvajok háta mögött, mikor besötétedik a város, és a mi tenyerünk melengeti az útonálló szívét, midőn késik a posta az országúton. A mi kedvünkért ragasztanak súlyt a mérlegük aljára a tiszteletben megőszült kereskedők és a városkapitányok, a mi könyörgésünkre bocsátják el a börtönökből a templomrablókat. Összevont szemöldökű, nagy hasú polgárok vetik le cipőjüket ajtónk előtt, szent szerektől szagos sekrestyések senyvednek az utánunk való vágytól, ellopatjuk a fiúkkal anyjuk ékköveit, és ott állunk a hamiskártyások sápadt arca előtt. Nekünk semmi sem nehéz, mi nem ismerünk lehetetlenséget, püspökök adnak ki kedvünkért bűnbocsánatot, és a marhahajcsár miattunk hajtja víznek a megmaradott gulyát. A bitófa alatt is könnyezik a hóhér,43 ha nekünk fájdalmat okozott. Az egész világ a mienk, mert értünk van minden bűn, előttünk nyílik fel minden sorompó, a mi helyünk van az utcasarkon, ahol az egész világnak el kell menni, jámboroknak és vétkeseknek. Csupán a holtakkal nem vagyunk ismeretségben.
– Mit akarsz te a holtakkal? – kérdi csendesen a rossz-szemű.
– Kitártam előtted keblemet, kitárom előtted titkomat. Még sohase jött ilyen férfi hozzám, aki ennyire megigézett volna, még sohasem éreztem azt, hogy életem van egy férfi kezében, pedig jártak itt, akik üvegházak illatát, szép hangú kántorok hangját, rablott zsákmányok vérző aranyát hozták magukkal; hoztak játszi szavakat, dédelgetéseket, amelyeket csak olyan nők érdemelnek meg, akik tiszták, mint a húsvéti bárányok; hoztak holtig tartó szerelmet, kerékbetörésnél is fennálló hűséget, másvilági bűnbocsánatot és könnyet a szemükben, jajt a szívükben; hozták, amit a Három királyok vittek Napkeletre; hozták feleségük szívét, gyermekük boldogságát, tollas kalapjukat és barátjuk elárulását; hoztak házassági ígérvényt egy messzi, ismeretlen város kényelmes házába, és zsákmányt a rablott portékából, összeesküvést a király ellen és fehér hártyán át sárguló arany tekercseket; pávatollakat és halászgyűrűket, amelyet valamely ősük a páva ujjáról lopott; ellenségeim és bántalmazóim megaláztatását, ennek az egész városnak a porig való felégetését, kegyelemlevelet azoknak, akik miattam a börtönben ülnek, és onnan is mindig rám gondolnak; és hozták térdeplő, ősz atyámat, házeresz módjára, örökké könnyező anyámat… De én senkit sem hallgattam meg, kiadtam az útját kupecnek és kapitánynak, olybá veszem aranyaikat, mint az őszi szélben szálló, sárga faleveleket, a verselőknek mézes pálinkát adtam, hogy nyelvük megbénuljon, a szép hangú kántoroknak burnótot tömtem az orrukba, a tollas fövegeket nyakon öntöttem az ablakból. Én vagyok Frimet, akit még senki sem mondhatott magáénak, még akkor sem, ha ránk virradt a reggel.
– Mit akarsz te a holtakkal? – ismételte a rossz-szemű.
– Bocsáss meg, egyetlenem, hogy hosszú mesékkel traktállak, mint az Ezeregyéjszaka hölgyei az ő szultánjukat. Valóban te vagy az én szultánom, az én királyom, mert te hozzásegítsz ahhoz, ami egyetlen vágyam az életben… Aztán meghalok. A gyermekemet szeretném látni.
– Hol van a gyermeked?
– Az én gyermekem a föld alatt van, és te, aki a sírokba látsz,44 bizonyosan megkeresheted őt, és megmutathatod nekem, miután én őt sohasem láttam. De tudom, hogy milyen, hisz minden éjjel látom őt álmomban, más halottakkal együtt. Az én álmaimban a holtak élnek, beszélnek hozzám, körüljárnak. S ezért nem hiszem én, hogy a holtak valóban megsemmisülnének, hisz álmainkban, mikor nem tudunk magunkról, elevenen jönnek elő azok is, akiknek régen porrá kellett volna válni.
– Ó, én sokat álmodom a halottakkal. Eljönnek a régi temetőkből a szakállas nagybácsik, bő köpenyeges nagynénik, mint egykor jártak házunkhoz a nagy ünnepeken, amikor a miénk volt a legnagyobb ház a piacon. Bár napközben sohasem gondolok rájuk, amint leszáll az éjszaka, elindulnak vénséges csizmáikban, ócska szoknyáikban, olyan régimódi kábátokban, amilyeneket manapság már nem is látni. Jönnek nagyapámék az utcasarkon, olyan galambszelídséggel, mint legutoljára láttam őket. Kilépnek a kapun a szomszédok, akik régen meghaltak, a Kecske áll dohányosboltja küszöbén, és akkor tartja a Mayercsik kisasszony esküvőjét, pedig láttam őt kiterítve. Minden éjszaka a gyermekkorom tér vissza, mintha a temetőbe költözött drága öregek gondoskodnának arról, hogy ne álmodjam a jelen idővel, hanem mindig csak a múlttal, amikor kis varkocsba volt kötve a hajam. Pontosan látom az udvarunkat, amely nem hasonlított az idevaló udvarokhoz, nem volt benne láda, sem zsák, sem raktár, hanem négy nagy fa, amely a tetőig nyúlott. Álmomban mindig ott játszadozom az udvaron. A ház háta mögött elterülő gyümölcsöskert meggyfáin éleset füttyentenek a cinkék, mint pajkos gyermekek. Dér csillog a tetőkön. A kapu kinyílik, és jön ez meg amaz, régi ismerősök, barátok, akik szerencsére már régen meghaltak, tehát napközben az utcán nem találkozhatom velük mai állapotomban. Hogyan hihetnék tehát a halottak megsemmisülésében, amikor minden éjszaka meglátogatnak?
– Igazad van, a holtak élnek. Ámde, mondj valamit gyermekedről, hogyan jutottál hozzá, és miként veszítetted el? – dörmögte a rossz-szemű.
A leány a férfi térdére hajtotta a fejét, és nagyon síróssá lett a hangja:
– Mindenkit látok, akit múltamból szeretek, csak őt nem látom, szegénykémet. Hiába szorítom le a szemem, tapasztom be a fülem, hogy lássam őt álomvilágomban, halljam gyengéd kis hangját, hogy45 megtapinthassam a kezecskéjét, lábacskáját, nem jön hozzám soha. Elakasztja a lélegzetem a szívtépő fájdalom, ha arra gondolok, hogy az én kisgyermekem talán egy más asszonyhoz járogat éjfelenkint játszadozni, mert nem ismeri az anyját. Angyaltiszta fejét egy más nőnek szorítja szívéhez, lábaival másnak a párnáján tapos, gügyögő hangját, kacaját és sírását egy más nő élvezi az álmokkal teli éjszakákon. Körülbelül másfél éves lenne, ha élne… De hiszen él, bizonyosan növekszik odaát a másvilágon, hogy ne legyen mindvégig olyan kis tehetetlen jószág; növekednek odaát a gyermekek mindaddig, amíg megtanulnak járni, enni, egyes szavakat, amelyeket anyjuknak mondhassanak, ha meglátogatják őket a túlvilágról: én így képzelem, mert ha nem növekedne, akkor mit csinálna az én szegény, egynapos kicsinyem odaát, a nagy vizeken túl? Hisz még enni se tudna kérni…
– Egynapos volt? – csóválta a fejét a rossz-szemű.
– Én csak az ingecskéiről, a pelenkáiról, a pólyáiról tudom, hogy mekkora lehetett, mert sohasem adták a kezembe se azok a gonosz emberek, akiknél megbetegedtem. Elvitték őt tőlem, anélkül hogy megcsókolhattam volna, hogy a hajába temettem volna a kezemet, hogy a szívemhez szoríthattam volna, hogy erőt adjon a további, bús élethez. Elrabolták, és csak egy bezáruló ajtón át hallottam gyengülő, panaszkodó hangját, amint távolodott tőlem, amint vitték tőlem az egyetlent, akiért érdemes lett volna élnem. És nem tudtam kiáltani; csak annyi erőm volt, hogy felemelkedjek, mint egy haldokló, aki összeszedi végső erejét, aztán összeesik… A földön fekve találtak, eszméletlenül, és a gyenge, csodálatos, égből a földre jött hangocskát nem hallottam többé… Hiába hallgatóztam éjjel-nappal a falon, az ablakon, az ajtón, a jó Isten többé nem szólt hozzám az ő hangján, amely hangból megérthettem volna életemet. Olyan csend volt az utolsó hang óta körülöttem, mintha hatlábnyira feküdnék a föld alatt, egyetlen hang sem jutott el többé magányomba. Azt mondták, hogy gyermekem halott.
– És a gyermek apja?
– A gyermeknek nem volt apja – felelt igen komoran Frimet. – A gyermek akkor fogantatott, mikor fellázadt parasztok, szökött katonák, megugrott papok, kormos zsiványok és tüzet nyelő cigányok megrohanták a várost, két esztendő előtt… Arról jöttek, dél felől, ahol az országutakon mostanában csak verebek ugrándoznak46 a lencseföldeken, a hervadt bokrokon sármányok repkednek. Mi északnak menekültünk a csorda elől, őszi kerteken, nedves levelekkel teli parkokon át, gazdag emberek vörös lombú udvarait, kőfaragványos kastélyait érintve, termekben kerestünk menedéket, ahol az imént még andalogva verték a zongorát, vonogatták a hegedűt a ház hölgyei, majd ismét kiugrottunk a bársonyfüggönyök megől, széjjeldobáltuk a nyoszolyák párnáit, szándékosan szórtuk el ékszereinket a kanyargó gyalogösvényen, amint a lángoló üvöltések, petróleumos tüzek, baltacsapások közeledtek. Atyám és anyám az erdőben rejtőztek el – nem volt már egyebük akkor puszta életüknél, a piacon a legnagyobb lánggal a mi házunk égett. Én egy park kerítésén ugrottam át, amelyet gyermekkoromból ismertem. Gazdag rokonunk lakott itt szökőkutak, virágágyak, százesztendős fák között. A rózsafákat éppen akkor dugdosták a föld alá közömbös arcú kertészek, amikor átrohantam a kerten. Itt még semmit sem tudtak arról, mi történik a városban. Az őszi fák csendesen eregették aranytányér nagyságú leveleiket, a gazdag emberek unalmával ásított a kert, a kastélyt tetőig befutotta a skarlátpiros folyondár, a fehér rámás ablakok tündököltek. Külsőleg olyan volt ez a ház, mint a boldogság hajléka. Halk zene hangzott az előcsarnokból. Zenedarabot játszott zongoráján a ház ura, amely zenedarabot én is nagyon szerettem. Csajkovszkijnak egy ábrándja hangzott… Fellélegzettem. Itt nem lehet veszély, ahol még az ábrándok, álmok és zenék otthon vannak. A ház ura, egy nyugalomba vonult kereskedő, akinek olyan tiszta, fehér szakálla és inge volt mindig, mint a hercegeknek, azzal a hódolattal köszöntött, amelyet tizenkét éves koromtól megszoktam a férfiaktól. Rokonom alig leplezhette vágyódását, amint megsimogatta kezem, nyakam, és a szájába szívta hajam illatát. Nem ijedt meg, midőn néhány szóval közöltem vele, hogy mi történik alant a városban. Könnyedén átölelt. „Majd a pincébe menekülünk előlük; nálam védve leszel.” És rokonom arcán különös mosoly villant át, amely mosolyt akkor nem értettem, de azóta tudom a jelentőségét.
Rokonom valóban levitt a pincébe, ahol sötétségben ölelgetni, csókolgatni kezdett. A fülembe súgta, hogy már gyermekkorom óta gondol reám, és feleségül is venne, ha anyám beleegyezne. De anyám hallani sem akart e házasságról, holott neki (rokonomnak) jussa volna ahhoz, hogy anyámnak parancsoljon. Oly hevesen ostromolt47 rokonom a boroshordókkal megrakott pincében, hogy szinte elfelejtettem a veszedelmet, amely a házon kívül várakozik rám. Ekkor tudtam meg, hogy mily emésztő vágy lakik a tekintélyes külsejű, nyugodt tekintetű, fehér szakállas férfiak szívében. Az ifjak remegése, sóhajtása, könyörgése nem is hasonlítható az öregek mindent kockáztató és meggondolatlan szerelmi vágyaihoz. Kezei úgy kulcsolódtak nyakam köré, mint a csónak szélébe kapaszkodik a fuldokló. Lábai toporzékoltak, és hangja olykor fenyegető volt, mintha csak azt akarta volna tudomásomra hozni, hogy az ő beleegyezése nélkül élve nem hagyom el a helyet, majd simogatott, dédelgetett, könyörgött a hangja. Végül még attól sem riadt vissza, hogy közölje velem: azt hiszi, ő az apám, miután anyám… Ha sikoltok akkor, nem történik más, ami pár perc múlva úgyis bekövetkezett, a rablók a kertészek útmutatása mellett rátaláltak búvóhelyünkre, fejszével kezdték döngetni az ajtót, és a zár lassan engedett. Rokonom, akit sohasem felejtek el, ekkor sem hagyott föl őrjöngő szenvedélyével. Sőt, amint fokozódott a veszély, heves szerelme gyújtogatóbb lett. A hordók közé vonszolt, egy üres hordó belsejébe taszított, amikor felszakadtak a pinceajtók, és a rablók kivonszolták fehér hajú rokonomat a másvilágra. Az üres hordóban először egy szakállas barát talált rám, aztán egy fenevadszagú cigány, végül egy otromba, vén paraszt. A ház közben leégett, és a lehulló gerendák eltakarták a pince bejáratát. Engem napok múlva találtak meg szégyenletes helyzetemben. A haldoklás képei vettek körül. Még mindig hallottam az üvegharangokat zengedezni a kertben, pedig az már fel volt dúlva, és a ház romokban hevert. Koldusok és holtak töltötték meg a várost. Az erdőből aggastyánná öregedve tért vissza atyám, anyám félig megőrült. A hosszú lábú litvákok, akik olyan apró lovakon járnak hegyeik között, hogy lábuk csaknem a földet éri, nemhiába viselnek farkasszőrt. Kocsira ültették a rezesbandájukat, és mire megközelítették a várost, hallani lehetett a zenekaruk messze hangzó gordonját, a valdhornista búgását, a hegedűket: a rablók eszeveszetten menekültek a városból. A vörös szakállúaknak már csak annyi dolguk akadt, hogy kihúzogassák a pincékből a bujdosókat. Annyira megvetették a gyáva móziakat, hogy egy estét sem töltöttek a fedelek alatt, még a sötétség beállta előtt visszatakarodtak hegyeik közé. A kirabolt kereskedők darab ideig pereskedtek egymás között, míg a rabbinátus mindenkinek igazságot szolgáltatott. Velem többé senki sem törődött. A rossz-szemű megértőleg bólintott.
– Tehát a gyermeked akarod látni, akit elvettek tőled. Tudod legalább a sírját?
– Ó, nagyon jól tudom a helyet, ahol elföldelték, egy kis domb alá. Nem messzire van az a temető árkától, ahol az ingyenes, szegény kis halottak lekuporognak, megkapaszkodnak a vadfüvek száraiba, hogy a szél ki ne fújja őket az országútra.
– Ha rajtam múlik, látni fogod őt még ma éjszaka – felelt a rossz-szemű.
– Én pedig halálom órájáig szeretlek téged, ha ugyan érsz valamit egy ilyen szerencsétlen nő szerelmével, én kedvesem. Hisz előbb azt mondtad, hogy szép vagyok, tetszésedet kiérdemeltem; még elég hosszú és sűrű a hajam, hogy kedvére legyen szórakozott kezednek; még elég gömbölyű a vállam, hogy párnája legyen a fejednek; még ártatlan és tiszta a szívem, ha testem elvetemült is. Kérlek, ne vesd meg szerelmemet.
A rossz-szemű megsimogatta a leány homlokát.
– Szeretem, hogy olyan alázatos vagy.
– Ó, leszek én még nagyobb kedvére is az én királyomnak. Én jól megtanultam a vallást. Tudom, hogy a bibliában mily engedelmesek voltak azok a nők, akiktől én származom. Megmosták-e a lábod illatos olajakkal, és megtörölte valaki a hajában? Megfürösztött-e valaki az anyád óta? Megfésülték-e kondor hajad? Tenyerével dörzsölgette-e valaki fájó testrészeidet? Adott-e egészséget a magáéból? Táncolt-e valaki a tiszteletedre mezítelen lábbal?
Ebben a percben lépések hallatszottak valahol, valamerre. A ház előtt vagy a háztetőn vagy a ház belsejében?… Frimet egyetlen fúvással eloltotta a lámpát. Odakünn holdas, havas éjszaka volt, és a falon lógó tükör egyszerre fényleni kezdett az ablakon beáradó, világos éjszakától.
A tükör egy darabig semmit sem mutatott, csak szürke homályt, amilyent a halottasszobákban mutatnak a tükrök. Aztán valamely mozgolódás látszott a tükör mélyében, mintha nagy távolságból közeledne valaki. Jött, jött a szürkeségből, mind közelebb ért a tükör fénylő részéhez, amíg végre meg lehetett látni a messziről jöttét. Egy fehér szakállas, komor, kegyetlen férfiarc bontakozott49 ki a tükör homályából, és fenyegetőleg, jót nem ígérve, bosszút tervezve nézett szét a szobában.
– Rokonom és megrontóm – szólt fogvacogva Frimet. – Most sem hagy békében. Gyakran felkeres, és üldöz utált szerelmével.
– Az ablakon néz be valaki – felelt közönyösen a rossz-szemű.
– Hallgass, mert mind a ketten elveszünk – rebegte a leány, és oly szorosan vette magához a férfit, hogy az hallotta nyugtalan szívének dobogását. – Meg ne mozdulj, bármi történik.
A kísérteties arc mind nagyobb és vészjóslóbb lett a tükör lapján. Az ősz szakáll átkozódva remegett, az eres, dühös szemek kidagadtak, az arc megdagadt, mint a kígyó nyaka, sárga fogak ugrottak ki a szájából, a fekete, nagy sapka oly sötétséget terjesztett, mintha maga a Halál lovagolna a sapka mögött, s az egyelőre eltakarná.
Az ablakon halk, majd egyre erősbödő kopogás hallatszott. A kopogás borzadállyal visszhangzott a sötétben. Gyilkosok kopogtatnak így veszélyes éjjelen áldozatuk ablakán. Ez az a borzadályos kopogás, amely felriasztja a legmélyebb alvót is, erre a kopogásra múlik el a barátságos szekérzörgés a távoli országúton, ettől hallgatnak el hirtelen a vándorlók az ablak alatt, akik idáig biztató dörmögéssel mentek útjaikon. Erre a kopogásra érzi a meglepett, hogy egyedül, társtalanul van a világon, egyedül kell megküzdenie a rémekkel, az embertelen szellemekkel, magányosan kell szembenéznie a borzalmakkal, és hiába kapkod kezeivel élő kezek után, mindig a halál csontjaival találkozik.
A kopogás mind türelmetlenebb lett, mintha kegyetlen makacsság hajtaná e szörnyű kezet ijesztő munkájában. A haldokló ágyának lábában dolgozik a szú ily kérlelhetetlenül.
S ekkor valami történt, amire a rossz-szemű nem volt elkészülve, de annál inkább a leány. A sarokban váratlan roppanás hallatszott. Erőszakosan felnyílott az ijesztő árnyékú szekrény ajtaja. És kilépett valaki a szekrényből, azaz inkább ugrott, mint egy bezárt szellem, amelynek óráját éppen elütötték a tornyok. Frimet eltakarta ugyan két tenyerével a férfi szemét, de már későn. A rossz-szemű látta, hogy egy tizenhat éves, formás, karcsú, hosszú kabátos, sápadt arcú, lobogó szemű fiú siklott át a sötét szobán. Olyan nesztelenül lebbent, mint a kígyó. Az ajtó alig nyílott fel, az árny kisurrant. Ezután nemsokára vad kiáltás hangzott fel az utcán, mint az öreg bika elbődül, midőn fiatal versenytársa oldalába döfi szarvát. A kiáltás50 ismétlődött, küzdők léptei ropogtak, és a fenyegető, kegyetlen arc hirtelen eltűnt a tükör homályából, mint eltűnik az a fej, amelyet hóhér bárdja metsz el.
– Siessünk innen – riadozott Frimet. Talpra ugrott, és kendőjét a rossz-szemű vállára dobta. Kilépett az ajtón, aztán kézen kapva a férfit, gyorsan kivezette a házból. A sikátorokban a sár oly hideg volt már, hogy fagyos borzongással járta át az ijedtség a rossz-szemű tagjait. A kerítések sötétek és ijedelmesek voltak, mintha udvarokat rejtegetnének, ahol az éj csendjében gyermekeket és öregeket ölnek le. Ahol tűz világa törte át a ködöt: ott bizonyosan pénzt hamisítottak, vagy rablott zsákmányra kockát vetnek. Az ereszekről csurgott a hólé, mintha itt, a néma éjszakában folytak volna el azok a könnyek, amelyeket a lakóknak kellett volna elsírniok nyomorult életük felett. Egy-egy düledező kémény csendesen füstölgött, mintha mocskos kezével pipáját dugta volna ki a háztetőre egy semmire sem jó öregember. Néhol lépcsők mennek fel a házak kapujához, mintha a vesztőhely állott volna valamikor ezen a helyen. Máshol gödrökre nyíltak az ajtók, egykori temetők helyén felfedezett kriptákba. Egy öregasszony lámpával, mezítláb ment a sárban, és csúfondárosan Frimet arcába világított. „Ismered Kobelesznét, szép kisasszony?” – visongott. Az utcasarkról még darabig hangzott a vénasszony vijjogása, mintha így akarná magára terelni azoknak a férfiaknak figyelmét, akiket fiatal korában ismert, akik azóta kísértetek lettek.
Éles fütty metszette át az éjszakát, midőn a távolban elkongatta egy harang az éjfélt, és a harangszó hasonló volt a rezesbandák bombardóinak a hangjához. A fütty megismétlődött, mintha a szisszentő széltől megtanulták volna a közeli temető lakói, és a sarkon levő halott figyelmeztetné gyanútlan társait a közeledőkre.
Zokogó hópelyhek hullottak arcaik körül; láthatatlan, régen nyugvó falevelek mozogtak lábaik alatt, mintha halak puha húsába léptek volna. Érintetlen fehérséggel kanyargott az országút a temető bozontos, elvadult kerítése mellett, mintha ez volna az egyetlen út a város alatt találkozó és keresztbe futó országutak között, amelyre véletlenül sem veti fekete lábnyomát az eleven élő. Furcsa mozgolódás mutatkozott az elvadult, bősz tövisű bokrok, sövények mögött, mintha régen elhanyagolt rabok hallanák a porkoláb kulcsainak csörgését, és ablakaikhoz tolonganának. Kiáltások zörrentek fel a beláthatatlan sötétségben, amely kiáltásokról nem lehetett megállapítani,51 hogy fészkeikben megzavart vadmadaraktól erednek vagy egymást figyelmeztető halottaktól.
Frimet dideregve körülnézett, majd boldog szerelemmel kapaszkodott a rossz-szemű karjába.
– Ez a hely az, ahol önfeledt szerelemmel áldozhatunk érzéseinknek. Ide nem követ bennünket senki, nem lopja el tőlünk gonosz irigység, piros féltékenység az üdvösség perceit. Itt érzem magamat biztonságban rossz szellemeim, ijesztő rémeim elől. Sajnos, csak egyetlen férfi volt, aki idáig mert követni. Csaknem fél esztendeje jött északról egy vándorkatona, akinek olyan hosszú haja volt, mint a raboknak az orosz börtönökben. Ám a szemében olyan láng égett, amelynek érintésére összezsugorodtak lelkem Krisztus-tövisei. Azt képzeltem, hogy apáca lettem, mint gyermekkoromban mindig vágyam volt, és a medveléptű katona alakjában eljött értem megszabadítóm. És a katona kézen fogott, hogy majd magával visz messzi hazájába, ahová útban volt. De én nem állhattam ellent a vágynak, hogy elbúcsúzzak a temetőben fekvő gyermekemtől és rokonaimtól, vándorutunk előtt egy sírással teli, őszi éjszakán belopakodtunk a temetőbe. Meg akartam esketni a katonát, hogy nem hagy el majd útközben, egy idegen város szélén, ki akartam próbálni bátorságát és elszántságát az éjféli temetőben, meg akartam neki mutatni a másvilágot, ahol megtalálja helyét, ha hozzám hűtlen lesz. Ámde, botorkálás közben, egy nyitott sírbolt mellett a rossz szellem, aki mindig velem jár, megrántotta a katona lábát. És a katona a sírboltba zuhant. A kő lecsapódott felette. Én azt hiszem, hogy napokig hallatszott üvöltése a föld alól, de én nem segíthettem rajta, mert ismét őrizetbe vettek azok, akiket az este láthattál.
– Én nem félek, mert barátom fekszik a temetőben.
– Bizonyos vagy barátodról? – rebegte Frimet. – A magunkfajta nők többet tudnak a férfiak barátságáról beszélni, mint a legékesebb példabeszédek. Mi látjuk a kardokat, melyeket a legjobb barátok egymás ellen rántanak, midőn a nő bokája olyan lépéseket kezd tenni, mint a fiatal tehén illegeti magát tavasz évadján a bikák istállójában. Mi ismerjük a szörnyű és kérlelhetetlen cselvetéseket, amelyeket a párnánkon nyugvó férfifejek kigondolnak vetélkedő barátjuk ellen. Mi jól tudjuk, hogy miért sírnak a tönkrement kalmárok, midőn egy női szeszély miatt magukra gyűlölettel megharagították üzlettársaikat. Mi látjuk az imént nyílt baráti arcokat elsötétedni,52 mint a hüvelybe dugott pengéket, amelyeket még nemrégen egymás védelmére rántottak ki hű kezek. Mi tudjuk az ármányokat, a méreggel itatott szavakat, az egérfogóhoz hasonló, ismeretlen gyanúsításokat, amelyeket a legjobb barátok a nők előtt sanda mosollyal kivetnek, mint az ügyes kártyavető asszony a középső ujjával kitolja a kártyát, amely boldogságunkat vagy boldogtalanságunkat jelenti.
– Én nem félek, mert vér szerint is egyek vagyunk barátommal.
Frimet csendeset sóhajtott:
– Ó, csak a vérrokonokról hallgass, hiszen e hasonló arcok, e másolt külsők alatt a legkülönbözőbb szívek dobognak. Nincs két testvér a földön, akinek a szívében ugyanaz a harangszó kondulna, akinek szívében ugyanaz az érzés napsugározna. A magunkfajta nők pedig erről is többet tudnának beszélni, mint a legöregebb rabbik, akik száz esztendőkről tudják a családok történetét. Miután szerencsétlenségbe estem: jól megismertem férfirokonaimat, testvéreimet, atyáimat. A nappali megvető, lenéző, kimondhatatlanul gyűlölködő arcok az esték beálltával olyan mosolyokra torzultak, amelyektől megijedtem, amíg újak voltak előttem, későbben játszadoztam már velük, mint a hamis gyöngyökkel. Láttam, mint veszik szemügyre gömbölyű tagjaimat, mint járja át meleg érdeklődés tekintetüket, mint az alattomos rókákét, amidőn szó esett szerencsétlenségemről. Férfitestvéreim, akik ütlegekkel és szidalmakkal akarták birtokukba venni azt, ami idegen kereskedők részére van fenntartva, sötét gyűlöletükkel kiüldöztek családom köréből. De aggastyánná lett atyám is ugyanezzel a gondolattal tért vissza az erdőből, midőn hírét vette szerencsétlenségemnek. És egyszer magával már jóformán tehetetlen nagyatyám is megszólalt a pátriárkák alattomos nyelvén, hivatkozott a bibliára, midőn ígéretet tett, hogy visszavezet családom körébe. És én minden tiszteletről megfeledkezve, a sarokba dobtam a gonosz vágyában megrendült öreget. Az én szörnyű szerencsétlenségem csak a templomban és az utcán késztette pirulásra vérrokonaimat. Négy fal között, az est jöttével mindnyájan olyan előnyöket akartak élvezni, mint azok a rablók, akik a hordóban megtaláltak. Itt, a temetőben merek mindenről beszélni, mert a holtak tudják a magukét, nem tagadhatják, hogy igazam van.
– Mondd, ó, mondd – fohászkodott a rossz-szemű –, hadd lássak be a lelkekbe, az ábrázatokba, a csukott kezekbe és a zsáksötét szívekbe. Volt egy mesebeli király, aki jól látta alattvalói gondolatait.53 Én eddig csak a nőkről tudtam, hogy mit gondolnak: irtóznak tőlem, betegséget kapnak a szememtől, eldugják előlem a kisgyermekeiket, a szoknyájuk mögé bújtatják a férjeiket, ha én közeledem. Az én tekintetem letépi testükről a ruhát, az én szemem lemarja arcukról a festéket, baljós pillantásomtól megbotlik hazugságra kész nyelvük. Ha én rájuk nézek, meghidegednek, mint a hullák a ravatalon. És ha szememet eltakarva közeledem hozzájuk, fiúvá változnak, mint a szűz leány az álomban. Mondd, ó, mondd, hogy mi lakik az emberek lelkében!
Most visítás hangzott fel a szélben, mintha alvó vércsék ébredtek volna fészkeikben. A temető árkához értek, ahol a kivégzettek és megbélyegzettek vannak eltemetve.
A frissen hullott hó belepte az árkot, csak egy-egy fejfa meredezett ki, amelynek céljáról manapság már senki sem tud. Messzire elakadtak útjukban azok a vándorlók, akik idáig igyekeztek volna, hogy istenhozzádot mondjanak, és könnyet hullajtsanak az árok partján.
Ám a fejfák között kavarogni kezdett a hó, mintha láthatatlan ördögszekér szántotta volna. És a hópor visongott, nevetett, kacagott, mintha farsangi éjjelen valahol a föld alatt piros sarkú, bomlott hajú nők táncot járnának. Ez a másvilági szoknyalengetés kavarta fel az árok havát. Dévajkodva, hívogatólag, kacarászva henteregtek fiatal nők hangjai az árok mélyén, míg az öregek bizonyosan úgy álltak mellettük, mint a vásártéren tehénkéje mellett a vén parasztasszony. Egy fejfa mellől kinyúlt egy gyűrűs, fehér kéz, és a játékos ujjak a rossz-szemű lábszárához kaptak.
– Ha nem volnál velem – sóhajtotta a rossz-szemű –, ezek a nők nem engednének tovább.
– Ismerem ezeket az elvetemedetteket – felelt Frimet –, ezek azok, akik a kocsmából kivágódó részeg embert elkapják, mint a madarászok a húrosrigót. Ezek húzzák farakások mögé, városvégi gödrökbe, nedves, bujdos erdőkbe a fiatalembereket, és ha egyebük nincs, zsebkendőjüket veszik el tőlük. Lompos szoknyában tétováznak a cédulaház körül, a trombitarecsegéssel vonuló katonákat a domboldalból kerek tükrökkel vakítják. Télen a városvégi ereszek alá húzódnak, ahol a szalmaszálon öngyilkosságot elkövetett veréb hintáz a fejük felett, amíg nőstény kutyák módjára hátrafelé emelik a lábukat. Ezeknek az arcát már életükben úgy elfödi a kendő, hogy senki sem emlékszik rájuk, midőn megválik tőlük.54
– Ó, ezek nagyon szerencsétlenek – felelt a rossz-szemű. – Nézd amott a sarkon a rőt faleveleket, amelyek mint megalvadt vérfoltok, tenyerednek a hóra. Ezek a könnyűnek látszó falevelek az ő bűneik, amelyeket ősztől őszig idáig sodor a szél az ország különböző tájairól. És ezek a falevelek nem engedik, hogy egyetlen éjjel is felkelhessenek, hogy régi szokásuk szerint a szél szárnyán az országútra táncoljanak. Ezeket a szegényeket sohasem érdekelte más egyéb a világi életben, mint csupán az, aki véletlenül az úton jött. Én látom őket görnyedni a falevelek súlya alatt, és hallom kétségbeesett jajkiáltásukat…
– Kocsmaszínek deszkái mögé kívánkoznak – felelt megvetőleg Frimet, és átugrott az árkon.
Jobbra a keresztények temetője volt, akik ugyan kevés számmal tartózkodtak a városban, de az ő fejükön volt a rendfenntartó medvebőr süveg, hogy legyen mit szemükbe húzni, amikor a zsidó tallérok a markukba csörrentek, ugyanezért szép területet hasítottak maguknak temetkezési célból. Kőfallal választották el magukat a zsidóktól, amit most nagyon sajnáltak, mert minden kereseti lehetőségtől elestek. Ugyanis mindegyik medvebőr süveges után maradtak bélyeges papírok a zsidók kezében, amelyeket az örökösöknek törleszteni kellett. Csupa adós feküdt itt, és a mezítelen lábaujját hiábavaló tűnődéssel bámulta. Nem mertek hazajárni, mert hiányzott a tallérjuk, amelyet éjféli órán az ablakpárkányra helyeztek volna adósságaik törlesztésére. Szerencsére napközben jól aludtak, nem hallhatták sírdombjaik felett a dühös zokogásokat és vádló szemrehányásokat özvegyeik és gyermekeik részéről. Egyiktől, egy nagy szakállú, termetes férfiútól (aki tán városkapitány lehetett) egy pár zöld csizmát reklamált az özvegye. A hordófejű hallgatott, de éjjel elmondta a szomszédjának, hogy a csizma milyen körülmények között veszett el. Más adósságcsinálók sírdombjait csizmasarokkal is illették az örökösök, miután nagy sírás-rívással kísérték őket a temetőbe: mert haláluk után megperdült a dob az udvaron. De most éjfél volt, és a szegény adósok a sírjaik szélén üldögéltek, és céltalanul kockáztak kakasszóig. A nők szemrehányólag fordultak el tőlük most is, mint életükben, és mindig cselédekről és hiábavalóságokról, a piaci árakról és a zsidó nők fényűzéséről beszélgettek. Nem voltak itt grófnék és hercegnék, sőt még csak regényeskedő nők sem, akik vándortruppal szöktek életükben, vagy férjük háta mögött, a nyeregben érkeztek meg a városba. Szegény, agyondolgozott kezű asszonyok voltak,55 akiknek egész élete azzal telt el, hogy férjüket várták haza a kocsmából, vagy az álmoskönyv bolondgombáit nyesdesték.
Az éjjeli látogatóknak különben is balra volt dolguk, ahol Frimet gyermeke feküdt, akit látni akart e jóasszony. Itt már mozgalmasabb volt a temetői élet. Lepedős, harisnyás, öreg zsidók dugták össze a fejüket, és örökösen susogtak egymásnak, talán kint levő követelésükről vagy új üzletekről. Oly kényelmesen üldögéltek sírjaikban, mint egykor boltjukban, amelynek ajtójából látszólag tétlenül szemlélték az életet, holott mindig pénzcsináláson törték a fejüket. Kezükkel hadonásztak, szakállukat morzsolták, homlokukat ráncolták, kétségbeesett arcot mutattak, vagy szemüket megelégedetten hunyták le, mert minden üzletről értesültek, amelyben hátrahagyott vagyonukkal részt vettek, sohasem nyugodhatnak meg, sohasem nézegethetik nyugodalmasan az égboltozatot, amelyen éjféltájban kigyúlnak a csillagok. Néha egy utálatos koldus ment el a sír szélén üldögélők között, és követelőzve a vállukra tette a kezét. Ráförmedtek, hogy a temetőben sem hagyja őket békén. De a koldus nem tágított, amíg a magáét meg nem kapta.
Az asszonyok a gazdagok negyedében, a legnagyobb kövek alatt, most is oly henyélve heverésztek, mint életükben, pelyhes ágyukban. Mintha azóta is híztak volna, mióta a városból elköltöztek. Többnyire öregasszonyok voltak, akik lelógó hasukkal hasonlítottak ama erszényes állatokhoz, amelyek Ausztráliában találhatók. A rossz-szemű alig fedezett fel fiatal nőt a temetőnek ebben a részében. Nagy kort ért gazdag nők feküdtek itt, akik a mózi atmoszféra elől nyaranta a cseh fürdőhelyekre menekültek. Fenyvesek és csillogó patakok mentén hosszabbítgatták életüket. Néha átszóltak férjeikhez, a régi aggodalommal: „Papa, hogy aludtál? Milyen volt az emésztésed?” És az öregurak rosszkedvűen legyintettek. Most se voltak megelégedve az éjszakájukkal és az emésztésükkel, mint akár életükben.
A temető sarkában két sírásó dolgozott. Lusta két ember volt, mert minden percben abbahagyták a munkát, és szakállukat morzsolgatva, százszor elmondott vicceket és adomákat meséltek egymásnak. Mindazonáltal ijesztő külsejük volt, amint megtermett, hórihorgas alakjukkal, ingujjra vetkőzve, vörös szakállukkal a félig megásott sírgödör szélébe vert ásójukra könyököltek. A hold pislogva járt a messzi, havas mezők felett, mintha csak azt várná, hogy a sírásók befejezzék a munkájukat, aztán aludni mehessen. Ám a56 lusták cseppet sem igyekeztek, az országútra nézegettek, nem akad-e valahol egy vándorlegény, aki elvégezné helyettük a munkát.
Amint a rossz-szeműt és Frimetet észrevették a sírok között bolyongani, nyomban felvették földre dobott egyházszolga-kabátjukat, és fenyegetőleg körülvették a látogatókat. „Mit kerestek itt éjszaka? Talán lopni jöttetek?” – kiáltozták, és csákányaikat emelgették. A csúfabbik felütötte Frimet állat, és csúfondárosan felkiáltott: „Hohó, ez Frimet kisasszony, a lotyó!” Erre mindketten vadul ordítoztak. Tépték, cibálták, rugdosták Frimetet, mert azzal gyanúsították, hogy ismét egy kalandvadász katonát hozott magával, akit dolga végeztével belök majd valamely üres kriptába. „A múltkor is két hétig hallgattuk a katona üvöltését!” A másik körülnézett az éjbe merült temetőn. „Hol vannak cinkostársaid, az öreg meg a fiatal, akik elteszik láb alól az urat?” Frimet a körmével, a fogával védekezett. Szidta a sírásókat, mint a bokrot. De azok sok pálinkát ittak munkájuk közben, és vadul röhögtek, midőn Frimet a kezükbe harapott.
– Takarodjatok dolgozni! – kiáltotta végül az egyik sírásó. – Az öreg Blum Kóbi meghalt az este, és ha reggel fagyni fog, az ördög se bírja megásni a földet.
– Az apám – sikoltott Frimet –, az én apám halt meg!
A sírásók nem sokat törődtek Frimet jajveszékelésével. A rajtakapott szeretőket dühös ütlegekkel kísérték a nyitott sírhoz. Frimetnek kapát, a rossz-szeműnek ásót nyomtak a kezébe.
A rossz-szemű tanácstalanul nézett körül. Még sohasem ásott sírt. De a támadók nem sokáig engedték gondolkodni. Megragadták, és gödörbe dobták. „Te ássál, te pedig kapard el a kiásott földet, te utolsó!” A rossz-szemű, mikor feltápászkodott, magasra emelte ásóját, hogy majd végig ver vele a sírásókon. Ámde már számos halott gyülekezett össze a környékbeli sírokból, akik fehér lepedőikben dideregve, de kárörvendő arccal nézték a közéjük került élőket. Azok a rosszindulatú halottak voltak, akik minden utcai verekedésnél a szájukat tárják, és eszük ágában sincs szétválasztani a verekedőket. Egy házisapkás öregember, aki hosszú szárú pipával cammogott elő az egyik sírból, a pipaszárral végigvágott a rossz-szemű hátán.
Mások felemelték bütykös, lengő lábukat, és oly keményen rúgtak a rossz-szemű arcába, mintha varjú vágott volna a csőrével. A hátrább állók pedig szidták őket, hogy szinte fütyült tőle a levegő,57 amint az érctelen, hallhatatlan hangok feltörtek a fák alatt. Egy lábatlan törzs, amelyhez ragyavert, veres szakállas fej tartozott, utálatos varangyként a sír széléig mászott, és onnan kiabálta, hogy el kell venni a rossz-szeműnek két lábát, hogy ne jöhessen ki többé a sírgödörből. Egy félkarú a csonka karjával irigykedve hadonászott a rossz-szemű karjai felé. Majd egy vak ember tántorgott a gödörhöz, akinek csengettyűje, amely nyakába volt kötve, most is búsan szólt a temetőn. Hosszú csontváz ujjait kinyújtotta a rossz-szemű szemgödrei felé. A sírásók, akik nem látták szemeikkel az összegyülekezett halottakat, megijedtek a felemelt ásótól, és elszaladtak.
Most a temető széléről nagy zaj hallatszott, mintha egy vadkan csörtetne a bokrok között. A vén pap volt, a rossz-szemű patrónusa, aki hatalmas zarándokbotjával olyan rendet teremtett a szájtátó halottak között, mint a juhász a birkanyájban.
– Atyám – mondta a rossz-szemű –, ez a szegény asszony a gyermekét keresi. Talán tudnál útbaigazítást adni!
– A gyermek jó helyen van – felelt az öreg pap –, oda vitték, ahová a törvénytelen gyermekeket viszik; abba a nagy kertbe, ahol mindig játékkal és vidámsággal töltik az időt; nem kell búsulni utána. Sok-sok apróság van, egyik kisebb a másiknál, akit sohasem látott az anyja.
Erre a szóra olyan hangos sírás futott végig a temetőn, mintha tű fúródott volna a halott szívekbe. Az asszonyok feljajdultak, a leányok felsikoltottak, keservesen zokogott a szél, mint a bujdosó, ha eszébe ötlik fájdalmas bűne.
A vén pap várt, amíg lecsillapodik a láthatatlan kórus, és a fájdalom elvonult a temető felől, mint a szél hajtotta felhő árnyéka. Akkor szurokszínű szemeivel közelebb hajolt tanítványához, és a fülébe súgta:
– Amint én megismerkedtem az eleven világgal, azt vélem, hogy e leányzó nem is egészen halott gyermekének a meglátogatására jött ebbe a temetőbe, hanem inkább a szerelem kedvéért. Használd fel az időt, amíg a kakasok hallgatnak. Addig meg tudlak védelmezni mindenféle veszedelmektől.
A vén pap megforgatta zarándokbotját, és a halottak szétszaladtak a híres verekedő előtt. Egyenként ugrottak sírjaikba, és búcsúzásul odakiáltották egymásnak, hogy a rendőrkapitányt el kell csapni.
A rossz-szemű a félig megásott sírba vonta magához szerelmesét.58 A temető ismét elcsendesült, világosan hallatszott a téli levelek olykori hulldogálása, a hólé szivárgása a bozontos fatetőkről, a földre hullt gallyág végső pattogása, a múló esztendőnek halk óraketyegése.
Ámde odakint a temető alatt elvonuló országút megnépesült, mintha oda menekültek volna a halottak a temetőből, és azt csinálnák ismét, amit életükben végeztek.
Szamárordítás hangzott fel a ködből, mintha a koldus kordéja igyekezne a legnagyobb feltűnést kelteni a sokadalomban. Éneklő katonák mentek dübörgő hadilépésekkel. Az énekszó elmorajlott, mint a puskadördülés este az erdőn. Sóhajtozó, nyögő vándorlegények trappoltak, akik valahol, valamerre nagy bűnt követtek el, és most kutyagolniuk kell az idők végtelenségéig, hogy bűneiktől megszabaduljanak; minden város piaci kövezetén hagynak hátra valamit, szemetet, amelyet nem lehet elsöpörni, minden országúton elhervad egy fa, amely alatt leheveredtek. De felkeltek a gyilkosok is a temető árkából, akik véres tenyerüket éjszakánkint a házak falához nyomják, ámde sohasem szabadulhatnak a vérnyomtól. A legsötétebb éjszakában úgy világít utánuk tettük, mint a hóhér házának kivilágított ablaka.
Benépesedett az országút a hajcsárok és kereskedők lármájától, köpcös kupecek vidámságától, útrajárók nevetésétől, a magas kocsik zörgésétől, amelyeken úgy cipelték az asszonynépet, mint kövér bálványokat. Házaló zsidó kínálta sípszóval pirosítóját, nyúlbőr után kiáltozott egy másik, míg a gazdagok a gyomrukban rejtőző fekélyre szorítva kezüket, rosszkedvűen, sápadtan mendegéltek a víg, szegény vásárosnép után.
A rossz-szemű jól látta e kísértetjárást a temető alatt, sőt még a hangtalanul pengő aranypénzek ide-oda való vándorlását is megfigyelhette az emberek között, ám Frimet szemei csukva voltak, és a rossz-szemű karjai közé vetvén magát, másvilágias hangon szólott:
– Most már azt hiszem, hogy az én időm is betelt, miután szegény apám nincs többé az élők között, az ő élete és egészsége volt az, ami eddig az öngyilkosságtól visszatartott. Őmiatta nem hagytam el vallásomat, amelyben nem tudtam többé vigasztalódást lelni. Ő volt az egyetlen, akiért néma fohászkodással háborgattam a mennyei Atyát. Nincsen már senki, aki többé visszatartson a földön. Szívbajom, amely ama szörnyű napból emlékbe maradt, hál’ istennek oly előrehaladott állapotban van, hogy nem is kell az erőszakos59 halált választanom, rövidesen végez velem a betegség. És én most úgy szeretlek téged, mint a haldoklók szeretnek, akik a nagy lenyugvás előtt, mielőtt reájuk borulna az utolsó este és vele az örök sötétség, még egyszer megkívánják a földi örömöket. Látszólag jókedvük kerekedik váratlanul, életerejük az utolsó buzogással feltör, és kimondhatatlan szerelemmel magukhoz szorítanak nőt vagy férfit. És kiadván minden vágyukat, a sírba már érzéketlenül kerülnek. Szeress tehát, uram, mert én most utoljára szeretek.
A rossz-szemű képzeletében feltűntek mindazok a nők, akiket valaha az életben megkívánt. Mint a villámhasítás, tárultak fel előtte múlt idők képei: harisnyájukat leeresztették, nők, akik magas hintóikra felszállva, életteljes lábszárukat mutatták az ácsorgóknak, nők, akik felgyűrt szoknyában ruhát mostak a folyóban, nők, akik szoknyájukat lengették alá almafákról, nők, akik napsütéses erkélyeken áttetsző ruhákban álldogáltak, amíg a rossz-szemű titokban alant megállott, nők, akik gondtalanul, senkitől sem láttatva hintáztak kertekben, és a magasba emelték szétvetett bokájukat, míg a rossz-szemű görbedt hátgerinccel sompolygott a kert alatt, nők, akik fürdőházakban vizet locsoltak, nők, akik hegyek között való kirándulásoknál leguggoltak a bokrok között, és elveszítették hercegi koronával megjelölt alsóruhájukat, nők, akik álmukban forrót sóhajtva kitakaróztak, és a rossz-szemű úgy állott felettük, mint egy rabló… nők, akiknek olyan fehér volt a harisnya a lábukon, mint a nyárfák héja, és akiknek frissen mosott szoknyafodrából, de francia csokorra kötött cipőszalagjukból is erkölcs, ártatlanság és jó, házias nevelés áramlott.
Ám a rossz-szemű képzelete nem maradt meg itt, amíg Frimetet karjai között tartotta. Még sok-sok láb tünedezett fel előtte, mint akár az őrültek felett a szoba mennyezetén. Látta a táncosnők kígyóhajlású lábszárait, amelyektől kedvet kapnak kiélt férfiak megunt feleségeikhez, látta a légtornásznők és lovarnők izmos térdeit, az apácák papucsa felett áhítatoskodó és megalázkodott harisnyakötőket. Látott szétálló térdű női lábakat, amelyek gondtalanul kínálgatva magukat lengtek a sétatéren, majd munkába siető nők lábai peregtek, mint a gond homokszemei, majd az úrnők őzlábai siettek mulatságaik után; látott érzéki lábfejeket, amelyek úgy nyíltak szét, mint a rózsa levelei, bokákat, melyek úgy álltak, mint a patkányfogó60 eb első lábai, bizonytalankodva megcsukló lábfejeket, amelyek végtelenül tudnak járni…
És a sok megkívánt lábhoz csakhamar csatlakoztak a szemek, az orrok, a fülek, a derekak és kezek, amelyek mind mind ott laktak a rossz-szemű vágyainak nagy erszényében, mint a botanikus könyveiben a lepréselt virágok. A csuklókon megcsörrentek a vékony aranykarikák, amelyeket nőiességük beállta után szoktak születésnapjukra ajándékba kapni a leányok, és aranykarikába illesztett kövek színei mutatják, hogy milyen volt az elmúlt esztendő. Vannak esztendők, amelyeknek a köve zöld, mint az irigység; vannak piros köves esztendők, midőn is a gyönyör ismerete költözött a velőkbe és a csontokba. Feltünedeztek a fülbevalók, amelyeknek alakjából, foglalatából, kövéből egykor a rossz-szemű a nők élettörténetét óhajtotta kitalálni. Carmen fülbevalója évekig elkísérte a rossz-szemű képzelődését és vele a tekergő hajfürtök, a fül mellett.
És a hangok, amelyeket most felzendülni hallott a szellem perceiben a rossz-szemű, hangjait azoknak a nőknek, akikre múltjában vágyakozva gondolt! Hallott hangokat, amelyek mindig úgy csicseregtek, mintha eltévedt csirkékhez, totyogó, sárga libácskákhoz szólnának. Majd komoly, mély hegedű hangján szólalt meg egy nő, és adakozó volt minden szava, mintha aranytallérokat potyogtatna útszéli koldusok kinyújtott kalapjába. Majd kopogott egy háziasszonyos hang, mintha a mindig őrlő szú közölné gondjait a szék lábával. Lányhangok fecsegtek, mint Kisasszony napján a fecskék. És felcsendültek női hangok, mint nagy ünnepeken a püspöki templom karzatán, midőn a nagydobok pufognak, a hegedűk kimuzsikálják az égiek kegyességét, és a karnagy e zenés misékben kárpótlást talál szerény fizetéséért.
Napokat látott, amelyeket nők után való koncsorgással töltött. Komor, füstszagú, őszi napok, ködbe borult házikókkal, furcsa, kutyaszorító utcácskákkal, talán soha ki nem nyitott ablakokkal tünedeztek fel a tavaszi napok mellett, amelyeket azzal szeretett volna tölteni, hogy gyöngyvirág után hajlongó, ifjú nők formáit szemlélje a virágoszöld erdőben. Nyári napok fénylettek az emlékezet taván (amelyek elrohannak, mint boldog csónakosok), midőn kerteket látott, amelyekben lengő szoknyás nők nyíló rózsákat szorítottak keblükhöz. Téli nap csörgette szánkócsengettyűit, midőn a bálba járó nők finom hajszálai összekeverednek az állati prémekkel. Búcsúnapok61 jutottak eszébe, midőn a harangok csengő-bongó zúgásában, a gyertyák füstjétől reszkető tornyok alatt, bűnbánó nők serege gyónja meg titkait, amelyeknek édesdedségétől, ábrándosságától sohasem szabadíthatja meg őket az angyali üdvözlet; ám a nők ily napokon komolyan fogadalmat tesznek, hogy sohasem nyitják ki többé ablakukat a csábítóan kopogtató kéz előtt, nem szöknek ki a házból a bozontos kertek alá, ha jön a megjelölt óra, nem figyelnek a diók csörgésére, midőn a szellős padláson járkál a szerető… A rózsaszínű térdeiket borsóra fektetik, a frissen kaszált sarjú nem juttatja eszükbe, hogy még jó volna benne meghenteregni, a görbe csőrű madár által vont planétacédulát nem dugják keblükbe, ha az váratlan szeretőt ígér.
És átvillantak képzeletén a paradicsomi, kövér Évától kezdve mindazok a bibliai nők, akik ifjúkorában éppen úgy meglátogatták, mint a kolostori szerzeteseket, megmutatkoztak a festményeken látott, mezítelen nők, a sólyommagatartású, középkori dámák, a hegyes sarkú, bohókás rokokó hölgyek, akik karcsú lábukat mindig a férfiak fejére tették, a lila fátyolos, párizsi szőkék, akik kis tereken úgy illegetik magukat, mint a galambok, a mélytüzű bársonyaikban éji lepke szárnylebbenésével tekingetők a színházak piros páholyaiban, és az égbe néző, kék vállkendős szent nők, akikbe mind szerelmes volt a rossz-szemű, akiket most mind megkívánt és magáévá tett egyetlen ölelésben.
És ekkor a ködön át kukorékolt valamely korán kelő kakas, és az országút szempillantás alatt elnéptelenedett. Csak a hó porzott a menekülő halottak nyomán. Frimet, aki hosszabb ideje szótlan volt, felnyitotta a szemét, és olyan mélyen nézett a rossz-szemű szemébe, mintha tekintetét magával akarná vinni a másvilágra.
– Isten veled, köszönöm, hogy jó voltál hozzám – sóhajtotta alig hallhatóan Frimet, és feje csendesen lehanyatlott, mint egy halálra sebzett madáré.
A rossz-szemű hiába szorította magához két karjával Frimetet, többé életjelt nem adott.
Ekkor visszatértek a sírásók, és társakat is hoztak magukkal. Egy csúf öregembert, aki olyan kegyetlen tekintettel méregette a rossz-szeműt, mint egy gonosz hóhér. És egy fiatalembert, aki vérszomjas volt, mint a menyét. „Itt kéjgyilkosság történt” – magyarázta az öreg a sírásóknak.62
Másodszor is kukorékolt a kakas, és a sír felett, Frimet kiterjesztett karú, könyörgő holtteteme felett arról tanácskoztak a jövevények: milyen halálnemmel végezzék ki a rossz-szeműt. A sírásók a kapáikkal akarták agyonverni, míg a fiatalember a torkát akarta elharapni. A kegyetlen öreg javaslatát fogadták el, aki a legnyomorultabb koldussá szánta tenni a rossz-szeműt; indítványozta, vegyék el a szeme világát.
Akkor még alig hajnalodott, mikor a megkötözött rossz-szeműt letérdepeltették a sírdombra, és szemét vették… Még csak szürke ködként gomolyogtak az országúton a lovasok, akiknek keze mindenhová elér, ahol igazságtalanság történt; még hosszú öregségről álmodoztak a nagy fák, amelyek behavazott fejükkel az országútra könyököltek. Még alig fordították fejüket az ébredező barmok az istálló ajtaja felé, ahonnan a gazda lépteit várták. Kis kunyhójában most karcolja a falra a lutriszámokat a tehetetlen öreg. A szüzek most feküsznek hanyatt, és csöndes bizsergéssel dereng előttük kedvesük képe. Az anyák a meleg ágyakban magukhoz szorítják gyermekeiket. A tornyok erkélyén végigmennek a szőrbundás őrök, és négyet fújnak az álltukban alvó kéményeknek, a paloták elterpedt tetőinek és a siralomházak görnyedten virrasztóinak, a faházikókban szeretőikre gondoló őrkatonáknak és a papirosaik fölött félig megvakult költőknek, a nagy szakállú kapusoknak, perselyüket tömöttnek álmodó sekrestyéseknek, a krákogva pálinkázó postakocsisoknak, haldoklók mellett virrasztó, álmos rokonoknak, vackaikon vásári sokadalomról álmodó koldusoknak és pénzesládájukat félszemmel vigyázó, álmatlan gazdagoknak, forrás vizével játszadozó, lázas gyermekeknek, szőlőmagos újbort torkukban érző korhelyeknek, a kinccsel álmodóknak és a borzasztó ködben husángjukat forgató útonállóknak. Négyet fújtak mindenütt a világon, amerre a folyamok hömpölyögve visznek fehér hajókat, amelyre a hajnalkavirág kék színeivel díszítgetik magukat a tornyok, amerre a kocsik vágtatnak a reménykedő utasokkal, és amerre a hidakon litániakék kőszobrok állnak, amelyek az imént tértek helyükre éjszakai kalandozásukból… ahol virrasztanak és sírnak, ahol leányt, bort vagy barátságot pihennek ki az alvók, és új gyönyörökről álmodnak, új képeket látnak…
A megvakítás után ő az országúton érezte magát, és hóval dörzsölgette vérző szemeit. És most már csak arra gondolt, hogy későn vette észre, hogy Frimet egyik kezén hat ujj van. A hatodik ujj vitte el a szeme világát.
