NEGYEDIK FEJEZET • Vak vezet világtalant •
NEGYEDIK FEJEZET
• Vak vezet világtalant •
• Vak vezet világtalant •
Azon a kőrakáson ült, amelyet a galíciai hatóságok azért helyeznek el az országutak mentén, hogy az ifjúságnak legyen mivel dobálózni. Szögletes, érdekes kövek kerültek a kezébe, de olyan nagy követ nem talált, amellyel fejét szétzúzhatta volna.
Így tehát várakoznia kellett a nehéz küllőjű társzekerekre, amelyeken a korai órákban még bóbiskolnak a kocsisok, zabról álmodnak a bozontos lovak. Amint meghallja egy nehéz szekér döcögését, majd lecsúszik a kőrakásról, és a kerekek alá mászik. Borzasztó egy halál, de biztos.
Nagyon lassan múlott az idő, minden perc feleslegesnek tűnt fel előtte. Minden negyedóra, amelyet az életben tölt, könnyelmű pazarlásnak tetszett. Minden gondolat, amely átfutott agyán, teljesen céltalannak, oktalannak mutatkozott. Egyetlen tennivalója volt még hátra: jól, alaposan meghalni. Esetleg beállhat kísértetnek barátja, a vén pap mellé.
Így köti fel magát a veréb az ereszre, amikor életét megunta, így veti magát a csalódott kecske a szirtekről a mélységbe. Így a vad ló, midőn belerohan a töltésről a folyamba. Mindenkinek joga van megválni az élettől, ha már az semmivel sem kecsegteti.
Hallgatózott, habár ez is feleslegesnek tűnt, miután bizonyosra vette, hogy rövidesen meghal. Sármányokat hallott az országúton beszélgetni. Nagyon szerette ezeket a sárga-fekete, mindig vidám madárkákat azelőtt, mert ifjúságát juttatták eszébe, amikor gondtalanul és bölcs arccal utazott az országúton. Ám most nem akart többé gyermekkorára gondolni. Hiábavalóknak látta azokat az éveket is, amikor boldog volt – midőn ez lett a vég.
Aztán cinkéket hallott egy közeli fán. Akár akarta, akár nem: feltűnt képzeletében egy meleg, fúlt almahéj illatú szoba, amelynek zúzmarás ablakain át deres fagallyak, megpirosodott levelek látszanak, és a gallyak csúcsán balanszíroznak a kék fejű kis légtornászok.64 Finoman szitál a hó, víg kiskutya fut a gyalogösvényen, egy messze kéklő toronyban csilingelve szólal meg a reggeli harangszó, amely mindig azt beszélte ilyenkor: „Gyerekek, keljetek fel, és menjetek hóembert építeni a kertbe.”
Igen, érezni a friss, pihent erővel lengedező levegőn, hogy reggel van mindenütt a világon, az ódon kolostor bástyafalai alatt, ahol ifjan járt rongyos könyveivel: takácsok tiktakoló műhelye környékén, ahol reggelente azok a borzas lányok laktak, akik papucsban kergették a szűk udvaron a piros fejő kakast. Reggel volt mindenütt a világon, amerre a zörgő üvegű omnibuszok hordják a vidáman tekingető utasokat a füstölgő vasúti állomásra, amerre ködbe borulnak a gyermekkori, piros tetejű városkák, amerre a pék jár vajaskiflikkel, és a henteslegény zsíros csizmájában viszi szalmafonatos kosarát… amerre felnyílnak a szemek, és egy új nap reménységeivel tekingetnek körül a világon. És ő már sohasem láthatja többé, hogy a kecskekút mellett hosszú, barna fényű csúszkálót csináltak azok a fiúk, akik tán még hajnalban utaztak át a városon.
És még mindig nem jön az a mogorva szekér, amely hatalmas kerekeivel örökre legázolná ezeket az emlékeket, amelyeknek házikóin egymás után nyiladoznak fel az ablakok, egymás után hatolnak ki a többé viszont nem látható, régi ösmerősök. Mindegy az, hogy ellenség volt vagy jó barát, csak egy röpke perc visszahozná valódi képmását a messziségből.
Ámde már jön a szekér az országút kanyarodásánál. Vajon milyen lehet e halált hozó kocsi? Állatok vérétől szennyes bordázatú, vagy öblös hordókat tartanak rajtuk a kapcsok? A kerekek dübörgése mely tájról húz sarat, és mely vidékre igyekeznek a megvasalt patájú lovak? Fogatlan, vén kocsis közömbös arca vonult át az országúton, vagy esküvőre igyekvő, garatjukat jó előre próbálgató utasok nézegetnek le meleg gúnyáikból az országútra? Boldog emberek, akik nyugodalmas alvással töltötték az éjszakát, vagy álmatlanok, akik jobban szerettek volna otthon maradni?
A vakember lecsúszott a kőrakásról, és az országút közepére mászott. Lefeküdt a hóba, és előkészítette magát a meggondoltan közelgő halálra.
– Szeretett testvérem, talán többet ittál, mint amennyit lábaid elbírnak? Szeretett testvérem, kihunyt agyadban az ész világossága, hogy a kocsi elé fekszel, amely tönkrezúzza a természet jól megalkotott65 csontvázát? Szeretett testvérem, miféle bűn az, amely a kerekek alá kerget?
Egy öreges, prédikációs hang krákogott a vakember felett.
A vakember azonban felismerte a hangról, hogy útjába került egy dologtalan, henyélő vándorlónak, aki abból él, hogy vallásosságot hirdet az embereknek, s így megkeresi ennivalóját. Mindenbe beleüti az orrát, és nem szabadulhat meg tőle, csak a vágtató lovas, aki faképnél hagyja. Az ördög hozta erre a vén fecsegőt, aki majd telebeszéli a fejét istenfélelemmel és ájtatossággal, mint a gonosz parasztoknál megszokta, akik kutyájukat uszítják rá, midőn a faluba beteszi a lábát.
– Hagyj békén, testvér. Nem látod, hogy szemeimtől megfosztottak?
– Annál jobb – felelt a vándorló –, úgyis régen keresek valakit, akit végigkalauzolhatnék a földi életen át, egészen a mennyeknek országáig.
– Hagyj békén, menj utadra, találsz elég bolondot a tartományban, aki kötélnek áll. Nekem tíz esztendeig beszélhetsz, nem hallgatok rá.
A vándorló ravaszdi nevetést hallatott:
– Lásd, de minek is látnád, hogy mily veszélyes helyzetből mentettelek meg már eddig is? A szekér, amely mellettünk eldöcögött, földmívelőknek való, nehéz ekékkel, vasboronákkal volt megrakva, sok mázsa a súlya, és a kocsis természetesen aludt bakján. Már el volna törve derekad, ha erre nem küld a jószellem.
– Az lett volna nekem a legjobb. De neked ehhez semmi közöd, vén szájas. Menj csak babonás parasztjaidhoz, menj unatkozóidhoz, akik minden csepűrágónak elhiszik, hogy a király vagy az Úristen küldöttje. Menj előre utadon, amelyen a vándorszínészek és hittérítők járnak. Engem nem lehet se bukfencvetéssel, se ájtatos szavakkal mulattatni. Szegény is vagyok, vak is vagyok, nem keresheted meg pohár pálinkádat sem.
– Lássuk csak – felelt nyugodtan a vándorló –, téged a sors küldött utamba. Mert nincsen véletlenség a földön, mindennek az útja meg van szabva előre. Nekem erre kellett jönni ma reggel, Vízkereszt napján, amikor a városban elkezdődik a tánc, és a piszék nagy orrú álarcokat raknak fel. Nem véletlen az, hogy ezen az országúton66 szálltam földre, miután egész éjszaka repültem, mint Szent Antal.
– Menj őrültségeiddel, testvér, mert pórul jársz.
A kóborló csak csendesen nevetett:
– Nemhiába mentem én fel tegnap napszálláskor a krakkói toronyra, és a toronyerkélyen csendes ájtatosságba fogtam. Nem éreztem a januáriusi hideget, az éjféli hóvihar elsuhant mellettem, anélkül hogy érintene. A háztetőkön végigjártattam szemem: vajon hol lenne rám szükség? De hiába kerestem a jelt, amely meg szokott jelenni, ha hívnak valahova. A kémények egyenkint aludtak el, legtovább a gazdag borkereskedő házából szállott a fokhagymás füst a magasba, mert a cselédek nyilván hozzájutottak a pincekulcshoz. Az órák már az éjfélt is elkongatták, és még mindig hiába várakoztam. Nagyon megátalkodott emberek laknak errefelé, sehová sem hívtak. Végre hajnaltájban, midőn már a torony erkélyéről látni lehetett azokat a szekereket, vándorlókat, akik nagy messzeségekből a város felé igyekeznek, megkaptam a várva várt jelt. Visszatért kiküldött kékcsókám, aki a város környékét bebarangolta, és jelentette, hogy bűntény történt egy temetőben, egy félig megásott sírnál. Nem sokáig haboztam. Elmondtam azt az imádságot, amelyet Szent Antal mondott, midőn Páduából Toledóba repült, és rábíztam magam a hóviharra, amely a torony körül keringett. Úgy látom, éppen a legjobb időben érkeztem.
– Nem látok – felelt konokul, keservesen, halálra szántan a vakember.
A kóborló közelebb hajolt védencéhez:
– Éppen az a jó, hogy nem látsz! Mit akarnál látni még ebből a világból, amelyből korodnál fogva már éppen eleget láthattál? Mire vagy még kíváncsi, amit eddig nem láthattál? Szólj, és én elmondom neked, hogyan látja az én szemem azt, amit te látni szeretnél. Én leszek ezentúl a te szemed.
– Nem látok! – üvöltött a vakember, és féktelen dühvel, őrjöngve rázta öklét. – Csak vér van a szememben.
– Nincs a te szemedben vér. Nem nyúlt ahhoz sem késsel, sem fegyverrel senki. Ellenben elérkezett a pillanat, midőn a szemeid megunták a világot, felmondták a szolgálatot, aludni mentek. Pihennek valahol a mélyben szép csöndesen, míg te itt kétségbeesve forgatod magad utánuk.
– Jaj nekem, ó, jaj – tombolt a vakember –, nem látom többé67 sem ősz hajamat, sem megrokkant testemet, nem láthatom csendesen közelgő őszömet.
– Köszönd sorsodat. Megvénül, megrútul körülötted minden, pókhálós lesz ismerőseid arculata, elfonnyadnak a pirosságok, elhervadnak a tekintetek, megfakulnak a világ színei, és te mindig úgy őrződ emlékedben az életet, amint deli szép korodban láttad. Testvér, te majdnem olyan boldog vagy, mint azok, akik ifjan halnak meg.
A vakember sírva fakadt, pedig erős természetű volt:
– Nem látom többé a kéklő tornyokat, amelyek vándorországutak végén olyan barátságosan integetnek, mint ahol a boldogságomat, a pihenésemet meglelem. Nem látom többé azokat a virággal megrakott, ablakos kis házakat, amelyek mellett irigykedve jártam el, mert azt hittem, hogy ott ketyegnek azok a faliórák, amelyek mindig csak megelégedett perceket mutatnak. Nem látom többé a hű kutyákat, a jó asszonyokat, a mulatságos barátokat, a jókedvű boltosokat, a piros arcú gyermekeket, a cifra nőket és a fal mellett lapuló öregasszonyokat. Ó, jaj nekem, hogy ezentúl csak játszódni hallom a harangokat a magasságban, hogy ezentúl csak csobogni hallom a patakokat a hidak alatt, csak érzem a szelet, amely május virágos lombjait kattogtatja, és messziről hallom, midőn késő ősszel megkopogtatják a karókat a szőlőtőkék mellett. A templomok sarkában majd egymagam állok, és lehajtott fejjel hallgatom a hivők énekét, de nem láthatom megtisztult, ég felé emelkedett arcukat. Nem láthatom a felöntözött, hűvös utcákat, amelyeknek hallgatag ablakai alatt fehér fejkötős apácák ragyogó szemű, élénk arculatú, ifjú leánysereget vezetnek a délutáni litániára. Pedig következő életemet úgy szándékoztam eltölteni, mint istenfélő, templomba járó emberhez illik.
A kóborló felkacagott:
– Te csak maradj istentagadó, ami eddig voltál. Itt vagyok én, aki imádkozik helyetted. Nem lesz hiány litániákban, amelyekkel az égnek valamennyi szentjét felhívjuk támogatásunkra. Nem jár rosszul, aki az égiek kegyelmére bízza magát. E magos segítséggel a legkopárabb dűlőben is talál az ember forrást, amely mellett felüdítheti magát. Ezek a hatalmas kezek a legszívtelenebb városokban is megmutatják azt a teret, ahol ácsorogni, kijelölik a házakat, amelyeken kopogtatni lehet…
– Ó, már látom, mily koldus, nyomorult sors vár rám – riadt68 fel a vakember. – Menj utadra, vén kéregető, csak keresd tovább alázatos vagy rejtélyeskedő pillantásaiddal azokat az alkalmas perceket, amikor az emberek hajlandók az adakozásra.
– Balga vagy, testvér. Az emberek sohasem hajlandók az adakozásra. Ellenben mindig meg lehet őket találni, ha valamely cél érdekében hívjuk fel őket erszényük kigombolására. Eddig, megvallom, nagyon messze fekvő és ezért kevésbé jövedelmező célzatokkal közeledtem az emberekhez. Ígértem nekik a szentek barátságát, másvilági üdvösséget, csodákat… A papok rossz szemmel nézték működésemet. De mégis megéltem valahogy, amint éppen ez a nem mindennapi ruházat is bizonyítja, amelyet testemen viselek. Köpenyem selyemből és bársonyból van, tibeti juh prémezi nyakamat. A sarum szattyánból van. Kék bársonyruházatomban helyet foglalhatnék bármely fejedelmi asztalnál, ha ezen a vidéken általában még volnának fejedelmek. Én nem koldulok, testvér… És ezután még könnyebben megtalálom az emberekhez vezető kulcsot. Itt vagy te, testvér. Te leszel az, aki mindkettőnk részére biztosítod, hogy hátralévő életünket megfelelő kényelemben, áhítatosságban, nyugalomban tölthessük.
– Tehát én koldulok neked? – kérdezte a vak.
– Micsoda koldulásról beszélsz? Mától kezdve milliomos vagy. Milliomos vagy az én hatalmamból, az én csodatévő erőmnél fogva. Akarsz foglalóul egy marék gyémántot? Itt van.
Így szólt a kóborló, és csiszolt üvegből való olvasóját a vakember kezébe vetette.
– Különben nyugodt lehetsz, testvér, nem sokat törődnék veled, ha a sorskerekem világosan nem mutatná az utat, amelyet idáig kellett tennem, hogy téged megtaláljalak.
– Mikor kétlépésnyire voltam e kőrakástól, kinyílt zsebemben a szent biblia ugyanazon a helyen, ahol Lázár feltámadásáról szól az írás. S ez azt jelentette, hogy én foglak feltámasztani eddigi bús életedből. Midőn egylépésnyire voltam tőled, megsúlyosodott kezemben az olvasó, mintha nehéz drágakövekké váltak volna szemei. Mindegyik angyali üdvözletet jelentő szem: egy-egy kárbunkulus. S ez jelentette, hogy én foglak gazdaggá tenni. Midőn pedig kezeimmel megérintettem földre roskadt, halálra szánt vállaidat, egy vándorló ment át nesztelen léptekkel az országúton, az a vándorló, akit én már sokszor láttam utazásaimban, és kezeivel jelt adott, megengedvén,69 hogy csodát vigyek véghez, amely csodatevéshez eddig még sohasem kaptam engedelmet. Íme, tehát én bíbornoki hatalmamnál fogva, amely méltóságot a legműveltebb római pápa, II. Ince idejében élveztem a Szentszéknél, és zarándok küldetésemnél fogva, amely küldetést tizenhat esztendei remeteségem alatt három égi jel hozta tudomásomra: csodát teszek veled. Állj fel és kövess!
A vakember felállt:
– Ki vagy te? – kérdezte elkomorodva.
A kóborló most már oly hangosan beszélt, mint a déli szél harsog a falevelek között:
– Én vagyok a pillanat és az öröklét, én vagyok a megnyugvás a boldogtalan lelkekben. Én vagyok, aki az imakönyvben felnyitom a lapot, ahol az imádság foglaltatik, amelytől meggyógyulnak a szerencsétlenek, és én vagyok a szem, amely a vakok botját vezeti, hogy elkerüljék a meredélyeket. Én vágom le végső percben az öngyilkosokat a kötélről, és én kergetem végig a bősz bikát a városon, midőn a szűz leány a küszöbre tette a lábát, hol szerencsétlensége várja. Én vigyázok a favágókra, midőn a százesztendős törzseket vágják az erdőn, és én hintek be álomport a kéményeken át azokba a házakba, ahol az éjszakákat keserves zokogással töltik. Én mutatom meg az utat a komoran kárvallott vásárosoknak, ahol nyereségüket ismét megtalálják, és én fodorítom újra a leányok haját, akik kedvesüket elveszítették. Én vagyok, aki az elveszített erszényeket szegény emberek kezébe juttatom, én döntöm össze a kemencét, amikor a hű háziasszony már hallgatna a csavargó katona szavára. Én hordok havat az emberek fejére és szakállára, hogy felejteni tudjanak, és én fogom meg a hamis kockázó kezét, amint áldozata utolsó tallérját elnyerné. Én vagyok a gondviselés.
– Tehát, ha ilyen hatalmas úr vagy, vigyél Pestre, ott majd csak eligazodom azokon az utcákon, amelyeket ismerek – felelt a vakember.
– Igaz, hogy nem ismerem az utat Pest felé, de majd csak odatalálok. Én valamikor dervis voltam, Mekkában is jártam. Mi a neved, szeretett testvérem?
– Az én nevem, mint a koldusé és királyé: Vak Béla.70
