2
2
Az asszony, kilépvén a bokrok közül, titoktartó pillantást vetett Benre, aztán elindult egy mellékúton.
Ben hosszú habozás után messziről követte, és mindenféle dolgokat forgatott a fejében. Véleménye szerint a görnyedthátúnak azért kellett távoznia, hogy az asszony „megigazíthassa ruháját”. Bennek mint idegennek nem szólhatott az asszony, hogy hagyja magára a sürgős tennivalójával, azért lehetett Ben önkéntelen szemtanúja a diszkrét jelenetnek. Ben, a Majestic kertben (egy jól sikerült jockey-coup után), midőn vödrökben öntötték a francia pezsgőt, hajnalfelé már látott hasonló cselekedetet egy szemtelen arcú táncosnő előadásában, ámde az öreg Huxtable, a dáridó doyenje, akinek abban az időben született az első unokája, nyomban kiparancsolta a leányt a szobából. Bennek egyébként eszébe sem jutott máskor, hogy a nők éppen olyan természeti törvényeknek engedelmeskednek, mint a férfiak. Hajlandó volt álomnak hinni az egész jelenetet, amint messziről az elegáns dáma után lépkedett. Az asszonynak oly magatartása volt. mint azoknak a Wiener-Chic-beli dámáknak, akiken a legújabb divatú ruhák láthatók éjszakánként a „Monaco” kávéházban, midőn Ben unalmában az összes képes újságokat átlapozza. Isten tudja, hol tanulta ezt a járást, lepkeszárnyú mozdulatokat és merengő, álmodozó fejtartást! Egy fordulónál Ben jól láthatta, hogy az asszony a földre szegzi a szemeit, mintha semmi sem érdekelné a világon bánatánál. Az aranysárga falevelek szálldostak harkálytollú kis kalapja körül, ruházatának színe oly vörösesbarnán olvadt az őszi fák közé, mintha az imént jött volna meg a rókavadászatról, kondor hajjal övezett, rövid homlokán melankólia látszott… tán egy szívtelen, hatalmas, előkelő úrért, aki messzi városokban patkánytestű táncosnőket ölelget e percben. Az elcsapott zsoké mind166 távolabbra maradt el az úrnő mögött, mindinkább tudatára ébredt annak a nagy távolságnak, amely az ő társadalmi helyzetét az előkelő hölgyétől elválasztja. Ő bizonyosan gazdag, a kék hasú bankjegyeket (amelyekre mindig epedve gondolt Ben), megparfümozi, mielőtt táskájába tenné, gondtalan, jó táplált, életerős férfiak állnak körülötte szolgálatra készen, Ben pedig olyan kicsi, fonnyadt, kiéhezett volt, mint egy állatkertből megszökött majom.
A nő a ligetnek abba a részébe irányította lépteit, ahol a tó van és az elhagyott híd, Vajdahunyad vára alatt. A hídon megállott, és elgondolkozva nézett a vízbe, amelynek felszíne tele volt hervadt levelekkel. A víg csónakosok, akik nyáridőben ellepik a tavat, és boldogságot mímelnek a parti ácsorgók előtt: elvándoroltak. Semerről nem hangzott énekszó, a fák száradó levelei háborítatlanul lepték el a vizet, az ősz öreganyóka módján gunnyasztott az elhagyott partokon. A várban, a lovagtornyok alatt, ódonságot utánzó boltívek között, keskeny udvarokon csend volt. Hunyadi János középkori várának másolata a pesti Városligetben éppen olyan szomorú hely volt e percben, mint akár a valódi vajdahunyadi vár az erdélyi hegyek között. A csőrükben gyűrűt tartó kőhollókhoz nem csatlakoztak az eleven társak. Egyetlen alak volt látható messzi és közel: a Névtelen Jegyző barátcsuklyával eltakart feje a vár udvarán. Anonymus bronzfigurája csendesen szendergett.
Az előkelő hölgy mozdulatlanul állott a várkastély hídján. Ha Ben költői hajlandóságú lélek lett volna, e középkorias környezetben a vár úrnőjének képzelhette volna az asszonyt, aki az imént jött meg a sólyomvadászatról, és a sáncárokban azért nézdegél, mert egykor egy ifjú lovag itt nyakát szegte érte. De Ben csak egy elcsapott zsoké volt, aki azért csavargott a ligetben, hogy elfelejtse az ebédet. A kastély úrnőjének nem soká kellett várakoznia, Anonymus szobra mellől valóban előlépett a katonatiszt, aki itt már huzamosabb ideje ólálkodott, és türelmetlenül sietett az asszonyság felé. A hídra érkezve sapkájához emelte jobb kezét, és feszes tartással megállott, mint feljebbvalója előtt. Vöröskés bajusza, kék, kerek szeme és gömbölyű arca volt a katonának, mint többnyire azoknak a csinos főhadnagyoknak, akik a pesti kávéházak sarokablakaiból órák hosszat elnézegetik a jövőmenőket. A császári és királyi hadsereg kék waffenrokkját viselte, és egy fehér-fekete kereszt volt a mellén, amit katonatiszti körökben pápai kitüntetésnek neveztek, és a kikeresztelkedett167 vallású tisztek kedvence volt. Ha nem Ferdinánd a neve, akkor bizonyosan Engelbert. Sötétbarna parolija volt, amelynek láttára a gyalogsági ezredeket jól ismerő hölgyek megállapították volna, hogy a Wasa Gusztáv-ezredbe tartozik. Jobb kezéről levonta kesztyűjét, hogy alaposan megfoghassa a hólgy kezét, aztán hosszú nyelű sarkantyúit tetszelegve összependítette.
Ám a hölgynél nem aratott sikert.
Az úrnő továbbra is a híd karfájára hajolt, de most már nem a vizet nézte, hanem a távolban álló Bent, aki egyéb híján egy hosszú, sárga fűszálat tartott szájában. Bocsánatkérőleg, szinte üzenetet küldve nézte Bent a feketeszemű, hogy az elcsapott zsoké azt sem tudta, melyik lábára álljon.
A katonatiszt először felhajtotta waffenrokkja szárnyát, nadrágjából elővonta a rövid láncon függő óráját, és oly figyelmesen nézegette az óramutatót, mintha pár perc választaná el valamely nagy eseménytől. Ben általában régen megfigyelte, hogy némely emberek, mikor nem tudnak beszélni és gondolkodni, fontoskodva elő vonják zsebórájukat. Nagyon jó dolog, ha a zsebórának fedele van, amelyet felpattintani lehet; sőt célszerű, ha az óra néhány perccel késik vagy siet, amit egy jelenlévő másik zsebóráról lehet megállapítani.
Az úriasszony a keblében viselt, mogyoró nagyságú aranyórácskát szórakozottan mutatta meg a tisztnek. A tiszt nyomban saját órája igazításához fogott, miközben elégedetlenül csóválta a fejét, és talán azt mondta, hogy éppen tegnap igazította meg óráját a műegyetemi óra szerint.
Az óraigazítás is elmúlt, de a hölgy még mindig mozdulatlanul állott a hídon, hol a vizet, hol Bent nézte, és igen komor volt az arca. Sűrű szemöldökei csaknem összeértek, száj szögletei meggörbültek, harag ült homlokára, és oly mélyen dugta jobb kezét kabátja zsebébe, mintha soha többé nem akarná azt a katonának adni.
A tiszt cigarettát sodort, ezüsttárcából, hosszú szálú, sárga dohányból, műgonddal, fontoskodva, amint ezt őfelsége délceg főhadnagyai tudták a háború előtt, midőn valóban nem volt még más teendőjük, mint cigarettát sodorni, szerelmes leveleket írni, dalokat megtanulni… Ó, milyen boldog ember volt egy délceg főhadnagy, amikor az összes fodrászati szerek felhasználása után illatozva és ragyogva a borbély boltjából az utcára lépett! Ó, mily irigyelt férfiak voltak a főhadnagyok Ferenc József uralkodása idejében, amikor a József-168 és Ferencvárosban érettük rajongott minden fiatal hölgy, ajándékba kapott gyűrűt, karperecet viseltek kezükön, amelyek úgy csillogtak-villogtak, mint az emlékezeti szerelmek. Regények és színdarabok hősei voltak, párbajokat vívtak, és valóban megtörtént, hogy az elszédült polgárasszonyka besurrant a kaszárnya környékén egy józsefvárosi ízléssel berendezett, fehér függönyös, purzicsándohány-szagú hónapos szobába, ahol a főhadnagy éppen a délutáni álmát aludta. Ők voltak a legjobb valcertáncosok, ők dúdolgatták a legújabb sanzonokat, üres erszénnyel is a legnagyobb gavallérok voltak, és jól fésült fejük mindig tetszetős látványosság volt a körúti kávéház sarokablakánál. Hófehér foguk villogott, tudatlan szájuk fecsegett, meghaltak a becsületért, de amíg éltek, fuldokoltak a piszkos adósságokban. Herczeg és Pékár regényeiben és elbeszéléseiben olyan kultuszt űzött a főhadnagyokból, hogy nem is számított valóban szerelmi lovagnak az, akinek a két csillag hiányzott a gallérjáról. Hosszúnapkor, amikor a böjtölő zsidónők legszebb ruháikban hullámzanak Pest utcáin, és egy őszi napra hasonlatossá teszik a várost a varsói és lembergi szombatokhoz: a főhadnagyok tüzesen vetették magukat Hebron rózsái után, és az éj sötét szemű nők pillantása szívesen megakadt a búzavirágkék kabátokon, amíg másnap ismét elkezdődött észrevétlen életük a Király utcai bérkaszárnyákban, a Dob utcai sötét boltocskákban.
A főhadnagy csupán az első szippantásokat fújta oly gondtalanul a cigarettából, mintha elseje volna, és estére Somossy Károly orfeumába volna jegye. Amint a cigaretta kisebb lett, és a katona körmét égette, a főhadnagy idegesen tekingetett jobbra és balra. A hölgy mozdulatlanul nézte a hervadt vizet a híd karfájáról.
Végre a főhadnagy bátorságot vett magának, megérintette a hölgy vállát, mire az villámgyorsan és idegesen fordult meg. Villámló szemével tetőtől talpig végignézte a katonát, zsebéből lepecsételt borítékot vont elő, és megvető kézmozdulattal a főhadnagy felé nyújtotta. A katona hevesen kapott a boríték után, gyorsan felszakította, és megolvasta a borítékban levő kék bankókat. Hálás, önfeledt mosollyal nyúlt az úrnő keze után, de az már hátat fordított, és haragosan mondta:
– Kérem, hagyjon magamra.
A katona szalutált, aztán könnyed léptekkel indult el a liget felé az őszi úton. Oly szabályosan, szinte ünnepélyesen emelgette lábait,169 mintha őfelsége előtt haladna parádén a Vérmezőn, a banda szól, a nagydob pufogása, a cintányér csörgése betölti a teret, és a tiszti egyenruhák oly mocsoktalanul ragyognak, mint az érintetlen kardbojtok és becsületek.
Az úrnő megvárta, amíg a főhadnagy alakja eltűnt a sárga fák alatt. Akkor elővette zsebkendőjét, és keservesen, hosszasan zokogott a híd karfájára borulva… oly szenvedélyesen rázkódott meg a dereka a fájdalomtól, hogy csaknem összerogyott, olykor hangosan feljajdult, mintha láthatatlan korbáccsal vertek volna végig a testén.
Könnybe borult szemét panaszosan emelte Benre, mintha azt várta volna, hogy az elcsapott zsoké segítségére siet kétségbeesésében. De Ben oly megrendülten állott egy fa alatt, mint az 1899. esztendő tízezer forintos akadályversenye után, midőn legjobb barátját, az ausztrál származású Mc. Cartert hordágyon hozták be a vizesárokból; úgy csípte a fájdalom, mint ősszel a légy, de szólni nem tudott.
